Az eddigiek során újra és újra beleütköztünk abba a ténybe, hogy Luther az em-ber megigazulását (üdvözülését) nem a jócselekedeteiből vezeti le. E tény legvégső alapja pedig ama másik tényben van megalapozva, hogy Luther elsősorban nem er-kölcsbölcselő és nem is társadalmi reformer volt, hanem vallási reformátor, akinek számára a vallás és a hit mindennél fontosabb. Persze mint igazi próféta (Zwingli szavaival egyenesen egy új Illés) nyilvánvalóan érintett ilyen kérdéseket is, de más reformátorokhoz képest ő erősebben és tisztábban képviselte a hit ügyét. Aki azon-ban bírálja ezért Luthert, az nem érti meg, hogy ezen alaptulajdonsága és jellemvo-nása nélkül nem lehetett volna az, aki volt: a reformáció, a vallási megújulás elin-dítója. E tény roppant jelentőségéhez képest minden egyéb másodlagos fontosságú.
Sokoldalú elméletének megközelítő áttekintéséhez a továbbiakban most először sorra fogjuk venni Luthernak egy teológiai, egy politikai és egy szociális – mindhá-rom esetben relatíve korai és azonnal nagy hatást tett – alapművét.
Teológiai tanításának rövid és zseniális kifejtése található „A keresztény ember szabadságáról” szóló írásában (1520). Ezt Miltitz rábeszélésére írta, már a kiközö-sítő bulla ismeretében (de arra diplomatikusan nem utalva), a X. Leó pápához írt levelének mellékleteként. Talán e körülmények is hozzájárultak mérhetetlenül lo-gikus voltához. A gondolatmenet kezdetén a következő frappáns megállapítás áll:
„A keresztény ember szabad ura mindennek, és nincs alávetve senkinek. A keresz-tény ember készséges szolgája mindennek, és alá van vetve mindenkinek.” (Luther, Szabadság: 33.) Hiszen bár szabad a keresztény ember, szolgává teszi magát, mint Krisztus. Továbbá: „Az ember ugyanis kettős természetű: lelki és testi. […] […]nincs semmi néven nevezendő olyan külső dolog, amelynek bármiféle szerepe volna a megigazulás vagy a keresztény szabadság elérése szempontjából” – a belső ember és a külső ember különbsége miatt (uo.: 34). Ebből azután rögtön adódik a központi tétel: „Mert Isten igéjét nem lehet semmiféle cselekedettel, hanem egyedül hittel felfogni és megtartani.” (Uo.: 36.) És ez valójában szinte magától értődő gondolat:
hiszen különben mi szükség volna az igére és a hitre?! Ha az önmegváltás (amúgy
manicheus módra) lehetséges lenne, mi szükség volna a Megváltóra?! A Szentírás – folytatja tovább Luther az evidens magyarázatot – két részre oszlik: parancsola-tokból és ígéretekből áll. „A parancsolatok tanítják ugyan a jót, de ezzel még nem történik meg, amit tanítanak. Megmutatják ugyanis, mit kellene tennünk, de erőt megtételükhöz nem adnak. […] Vegyünk egy példát. ’Ne kívánd!’ – ez olyan pa-rancsolat, amely meggyőz arról, hogy bűnösök vagyunk mind, mivel senki sem tudja nem megkívánni azt, amire törekszik.” (Uo.: 39.) Az embernek ilymódon, tehetetlensége miatt, bíznia kell az ígéretekben, s ezért voltaképpen az első paran-csolat megtartásán fordul meg minden. Isten hatalma ugyan végső soron mindenre kiterjed, Isten Országában azonban még sincs benne minden: „Nem mintha nem volna neki alávetve minden földi és alvilági – másképpen hogyan is tudna azoktól megvédeni vagy megmenteni? –, ellenben országa nem ezekben vagy ezekből áll.”
(Uo.: 44.) A belső ember után a külső ember felé fordulva Luther azonban maga is fölteszi az ellene szokásosan fölhozott kérdést, hogy tudniillik akkor az embernek szerinte egyszerűen tétlenkednie kell-e? Szenvedélyesen válaszol: „Nem így, go-noszok, nem így! Ez ugyan igaz volna, ha teljességgel és tökéletesen belső és lelki emberek volnánk. Ez azonban nem lehetséges […] [a]míg testben élünk[…] […] [Az ember] a földön marad ebben a halandó életben, amelyben szükséges, hogy saját testén uralkodjék és emberekkel társalkodjék. Ezzel már elkezdődnek a cselekede-tek.” (Uo.: 50.)
A cselekedetek egyébként már csak azért is szükségesek, „hogy a test szolgaság-ra hajoljon és megtisztuljon rossz kívánságaitól[…] […] […]mégsem maguk a csele-kedetek azok, amelyek Isten előtt igazzá tesznek, hanem önzetlen szeretetből teszi azokat” (uo.: 51). Az embernek „[n]em azért van szüksége a cselekedetekre, hogy igazságos vagy igaz legyen” – ez ugyanis a hittől van –, „hanem, hogy ne tétlenked-jék, hogy testét dolgoztassa, és szolgáljon” (uo.: 52). A döntő azonban a viszony az ember lelkisége és cselekedetei között: „Ahogyan tehát szükséges, hogy a fák előbb legyenek, mint a gyümölcseik, és a gyümölcsök nem teszik a fákat sem jóvá, sem rosszá, hanem ellenkezőleg: ilyen vagy olyan fák teremnek ilyen vagy olyan gyü-mölcsöt, úgy szükséges, hogy előbb maga az ember személye jó vagy rossz legyen, mielőtt jó vagy rossz cselekedeteket tenne, és cselekedetei nem tehetik őt rosszá vagy jóvá, hanem ő maga teszi cselekedeteit rosszá vagy jóvá.” (Uo.: 53.) Az ember lelkébe azonban a többi ember persze nem lát bele, csak Isten. Ennek folytán: „Tel-jességgel igaz az, hogy emberek előtt a cselekedetek alapján számít az ember jónak vagy rossznak, más szóval: a cselekedetek alapján lehet megmutatni és felismerni, hogy ki jó, és ki rossz… ’Gyümölcseikről ismeritek meg őket’.” (Uo.: 55.) A cseleke-detek tehát nem az okai az ember jó vagy rossz voltának, hanem a jelei (ahogyan egy bűnös tettben nem maga a tett a bűn, hanem a lelkiség, mely azt létrehozza).
eljövendő, futurisztikus, majd egyszer a végső napon a földre szálló valamit érti.
[…] A transzcendentális Istenországa világunkban mint világbahatoló Istenországa valósul meg. Ez csak részleges azonban, mert az ördög hatalma korlátozza. […] Lu-ther szerint nincs reménytelen küzdelem. A győztes Isten lesz, és nem az ördög.
Így a két birodalom tana a keresztényt nem passzívitáshoz vezeti, hanem ahhoz a követelményhez, hogy vegyen részt az Isten Országa evilági eljöveteléért vívott harcban.” (Uo.: 15.)
1.2. megIgAzulás és erkölcsI cselekVés luthernál
Az eddigiek során újra és újra beleütköztünk abba a ténybe, hogy Luther az em-ber megigazulását (üdvözülését) nem a jócselekedeteiből vezeti le. E tény legvégső alapja pedig ama másik tényben van megalapozva, hogy Luther elsősorban nem er-kölcsbölcselő és nem is társadalmi reformer volt, hanem vallási reformátor, akinek számára a vallás és a hit mindennél fontosabb. Persze mint igazi próféta (Zwingli szavaival egyenesen egy új Illés) nyilvánvalóan érintett ilyen kérdéseket is, de más reformátorokhoz képest ő erősebben és tisztábban képviselte a hit ügyét. Aki azon-ban bírálja ezért Luthert, az nem érti meg, hogy ezen alaptulajdonsága és jellemvo-nása nélkül nem lehetett volna az, aki volt: a reformáció, a vallási megújulás elin-dítója. E tény roppant jelentőségéhez képest minden egyéb másodlagos fontosságú.
Sokoldalú elméletének megközelítő áttekintéséhez a továbbiakban most először sorra fogjuk venni Luthernak egy teológiai, egy politikai és egy szociális – mindhá-rom esetben relatíve korai és azonnal nagy hatást tett – alapművét.
Teológiai tanításának rövid és zseniális kifejtése található „A keresztény ember szabadságáról” szóló írásában (1520). Ezt Miltitz rábeszélésére írta, már a kiközö-sítő bulla ismeretében (de arra diplomatikusan nem utalva), a X. Leó pápához írt levelének mellékleteként. Talán e körülmények is hozzájárultak mérhetetlenül lo-gikus voltához. A gondolatmenet kezdetén a következő frappáns megállapítás áll:
„A keresztény ember szabad ura mindennek, és nincs alávetve senkinek. A keresz-tény ember készséges szolgája mindennek, és alá van vetve mindenkinek.” (Luther, Szabadság: 33.) Hiszen bár szabad a keresztény ember, szolgává teszi magát, mint Krisztus. Továbbá: „Az ember ugyanis kettős természetű: lelki és testi. […] […]nincs semmi néven nevezendő olyan külső dolog, amelynek bármiféle szerepe volna a megigazulás vagy a keresztény szabadság elérése szempontjából” – a belső ember és a külső ember különbsége miatt (uo.: 34). Ebből azután rögtön adódik a központi tétel: „Mert Isten igéjét nem lehet semmiféle cselekedettel, hanem egyedül hittel felfogni és megtartani.” (Uo.: 36.) És ez valójában szinte magától értődő gondolat:
hiszen különben mi szükség volna az igére és a hitre?! Ha az önmegváltás (amúgy
manicheus módra) lehetséges lenne, mi szükség volna a Megváltóra?! A Szentírás – folytatja tovább Luther az evidens magyarázatot – két részre oszlik: parancsola-tokból és ígéretekből áll. „A parancsolatok tanítják ugyan a jót, de ezzel még nem történik meg, amit tanítanak. Megmutatják ugyanis, mit kellene tennünk, de erőt megtételükhöz nem adnak. […] Vegyünk egy példát. ’Ne kívánd!’ – ez olyan pa-rancsolat, amely meggyőz arról, hogy bűnösök vagyunk mind, mivel senki sem tudja nem megkívánni azt, amire törekszik.” (Uo.: 39.) Az embernek ilymódon, tehetetlensége miatt, bíznia kell az ígéretekben, s ezért voltaképpen az első paran-csolat megtartásán fordul meg minden. Isten hatalma ugyan végső soron mindenre kiterjed, Isten Országában azonban még sincs benne minden: „Nem mintha nem volna neki alávetve minden földi és alvilági – másképpen hogyan is tudna azoktól megvédeni vagy megmenteni? –, ellenben országa nem ezekben vagy ezekből áll.”
(Uo.: 44.) A belső ember után a külső ember felé fordulva Luther azonban maga is fölteszi az ellene szokásosan fölhozott kérdést, hogy tudniillik akkor az embernek szerinte egyszerűen tétlenkednie kell-e? Szenvedélyesen válaszol: „Nem így, go-noszok, nem így! Ez ugyan igaz volna, ha teljességgel és tökéletesen belső és lelki emberek volnánk. Ez azonban nem lehetséges […] [a]míg testben élünk[…] […] [Az ember] a földön marad ebben a halandó életben, amelyben szükséges, hogy saját testén uralkodjék és emberekkel társalkodjék. Ezzel már elkezdődnek a cselekede-tek.” (Uo.: 50.)
A cselekedetek egyébként már csak azért is szükségesek, „hogy a test szolgaság-ra hajoljon és megtisztuljon rossz kívánságaitól[…] […] […]mégsem maguk a csele-kedetek azok, amelyek Isten előtt igazzá tesznek, hanem önzetlen szeretetből teszi azokat” (uo.: 51). Az embernek „[n]em azért van szüksége a cselekedetekre, hogy igazságos vagy igaz legyen” – ez ugyanis a hittől van –, „hanem, hogy ne tétlenked-jék, hogy testét dolgoztassa, és szolgáljon” (uo.: 52). A döntő azonban a viszony az ember lelkisége és cselekedetei között: „Ahogyan tehát szükséges, hogy a fák előbb legyenek, mint a gyümölcseik, és a gyümölcsök nem teszik a fákat sem jóvá, sem rosszá, hanem ellenkezőleg: ilyen vagy olyan fák teremnek ilyen vagy olyan gyü-mölcsöt, úgy szükséges, hogy előbb maga az ember személye jó vagy rossz legyen, mielőtt jó vagy rossz cselekedeteket tenne, és cselekedetei nem tehetik őt rosszá vagy jóvá, hanem ő maga teszi cselekedeteit rosszá vagy jóvá.” (Uo.: 53.) Az ember lelkébe azonban a többi ember persze nem lát bele, csak Isten. Ennek folytán: „Tel-jességgel igaz az, hogy emberek előtt a cselekedetek alapján számít az ember jónak vagy rossznak, más szóval: a cselekedetek alapján lehet megmutatni és felismerni, hogy ki jó, és ki rossz… ’Gyümölcseikről ismeritek meg őket’.” (Uo.: 55.) A cseleke-detek tehát nem az okai az ember jó vagy rossz voltának, hanem a jelei (ahogyan egy bűnös tettben nem maga a tett a bűn, hanem a lelkiség, mely azt létrehozza).
Isten előtt azonban már csak a hit számít. És éppen ettől lesz a cselekedetünk való-jában szabad, nem pedig jutalommal és büntetéssel kikényszerített vagy kizsarolt jellegű: „Ha ugyanis a cselekedeteket megkövetelik a megigazuláshoz, és azokat azzal a ferde kiegészítéssel és hamis meggyőződéssel kell tenni, hogy általuk iga-zulunk meg, akkor már kényszert alkalmaznak, és a szabadságot a hittel együtt megsemmisítik. És ezzel a hozzátétellel a cselekedetek már nem jók, hanem igazán kárhozatosak, mert nem szabadok… A jócselekedeteket [magukat] tehát nem vet-jük el, sőt nagyonis helyeselvet-jük és tanítjuk.” (Uo.: 56.) A kanti erkölcstan minden ismerője számára világos, hogy ott ugyanezen tételek ismétlődnek meg a filozófiai etika keretei között. Luther azonban, mint mondottuk, nem társadalmi reformer és erkölcsfilozófus volt, hanem vallási reformátor és próféta. Ezért hangsúlyozza itt a felebaráti szeretet elvét (mely más formulázásban persze Kantnál szintén megvan):
„Az ember ugyanis nem egyedül, önmagáért él ebben a halandó testben, hogy érte cselekedjék, hanem minden emberért is a földön, sőt kizárólag másokért él, és nem önmagáért. […] Mert keresztény dolog magára a testre is gondot viselni, hogy általa mások üdvösségét és javát munkálhassuk, anyagi javakat szerezhessünk, és adhas-suk azok megsegítésére, akik hiányt szenvednek; […] egymás terhét hordozzuk…”
(Uo.: 58.) A későbbiek szempontjából figyelemreméltó Luther biztatása anyagi ja-vak szerzésére, persze nem saját tékozlásunk, hanem a társadalmi közjó céljaira.
És végezetül a cselekedetek egy meghatározott társadalmi és politikai közegben mennek végbe, ahol az alaptézis ugyan az engedelmesség a világi és egyházi fel-sőbbségnek, ez azonban nem jelenti azok föltétlen igenlését: „És ámbár zsarnokok erőszakot vagy jogtalanságot művelnek, […] mégsem árthatnak nekünk, amíg nem Isten ellen vannak.” (Uo.: 64.) Ennek az utóbbi tételnek az értelmezésére később még sort kerítünk, de már az is sokatmondó, hogy Luther a „botránkoztatás” prob-lémája kapcsán megjegyzi: csak a hatalmasokat helyénvaló botránkoztatni, és nem a népet (uo.: 69-70).
Luthernak ugyanazon évben, ám előbb megjelent nagyhatású politikai írása volt az „An den christlichen Adel deutscher Nation von des christlichen Standes Besserung”. Egyértelműen társadalmi és politikai indíttatású, eredendően a biro-dalmi reform eszméjéhez kapcsolódik. Itt előszöris a kétféle rend („Regiment”), az egyházi és a világi összekapcsoltságát hangsúlyozza Krisztusban (mert egyébként természetesen különböznek egymástól): „Krisztusnak nincs két vagy kétféle teste, egy világi és egy egyházi. Egy fő van, és neki egy teste.” (Luther, Adel: 21.) És ez a fő természetesen nem lehet a pápa. Luther egyfelől az egyetemes papság elve alap-ján támadja a pápa egyházfőségét, annak világi hatalmáról szólván külön kiemelve Jézus kijelentését: „az én országom nem erről a világról való” (uo.: 31). Másfelől va-lóban a német nemzet képviselőjeként lép föl, ahogyan csaknem száz évvel azelőtt
Hus a cseh nemzet képviselőjeként. A welsch (= romanikus vagy román, hasonlít a magyar „olasz” vagy „oláh” szóhoz) föld úgy kizsákmányolja a német földet (uo.:
32), hogy „[c]soda, hogy még van mit ennünk” (uo.: 34), a „romischer (räubischer) Stuhl” garázdálkodásai miatt (uo.: 37). „Ó, nemes fejedelmek és urak!” – szólítja meg Luther a német rendeket – „meddig hagyjátok még országotokat és népeteket ezeknek a ragadozó farkasoknak szabadon átengedni?” (Uo.: 38.)
Luther érvelésének egyik sorozata a világi hatalomnak az egyházitól való füg-getlenségét bizonyítja: már a niceai (nikaiai) zsinat összehívása megmutatta, hogy a császár független (uo.: 47), a pápa legföljebb megkoronázhatja, mint egy püspök is a királyt (uo.: 52). Erősebb és hatásosabb azonban a másik sorozat a pápaság romlott-ságáról és világi szereptévesztéséről: „És úgy rímelnek egymásra az apostolok és a pápa regimentje, mint Krisztus és Lucifer, menny és pokol, éjszaka és nappal, még ha Krisztus helytartójának és az apostolok utódjának hívják is. […] Az egyházi hata-lomnak az egyházi javakat kell igazgatnia, […] az egyházi javak azonban nem pénz és nem is testi dolog, hanem hit és jócselekedetek.” (Uo.: 48-49.) (Jegyezzük meg:
hit és jócselekedetek.) Az egyházi hierarchia, élén a pápával, csak zsarnokoskodik a kereszténységen, holott „Krisztus nem zsarnokokat, hanem pásztorokat helyezett az egyházába”; így a pápa egy Widerchrist, akit az Írás „Antikrisztusnak” nevez. „A pápa egy császárságot akar kormányozni, ezért akar pápa maradni. A gazfickók ki-gondolták, hogy a pápa nevében szívesen lesznek a világ urai, és a lerombolt Római Birodalmat a pápa révén és Krisztus nevében újból fölállítják, ahogy korábban volt.”
(Uo.: 51, 53-54.) (Későbbi valláskritikák utalnak majd rá, hogy a római pápaság vég-ső soron a római birodalom továbbélő kísértete – és talán csakugyan jellemzőnek tekinthetjük, hogy a pápák „pontifex maximus”-nak nevezik magukat.) Az egyházi szervezetet az apostoli mintára kell átalakítani (uo.: 60), tehát vissza-alakítani, re-formálni. Pál nyomán fogalmazza meg bírálatát Luther a koldulórendek és általá-ban a henyélő koldulók ellen: a szegényekről valóáltalá-ban gondoskodni kell, hogy ne éhezzenek és fázzanak, ám aki nem dolgozik (jóllehet tudna), ne is egyék (uo.: 75).
A csodatevő helyek ellen fölhozza, hogy az ördög is tud csodajeleket adni (uo.: 71), és nem mulasztja el fölemlíteni, hogy Jan (Johannes) Hust és Prágai Jeromost az ígéretek és eskük ellenére is megégették (uo.: 80). Holott, jelenti ki határozottan és bátran: „Az eretnekeket írásokkal, nem tűzzel kell legyőzni, ahogyan a régi atyák tették. Ha az lenne művészet, hogy tűzzel győzzünk le eretnekeket, akkor a hóhérok lennének a legtudósabb doktorok a földön…” (Uo.: 81.)
Az egyház reformációjának követelése mellett (amely nem személyek ellen, sőt nem is magábanvalóan a pápai egyházfőség ellen irányult) Luther csak röviden tér ki a birodalom reformjára. Eszerint a tartományok a saját törvényeik szerint kell kormányoztassanak, a császári közös jog figyelembevételével, ami nagyjából a
Mik-Isten előtt azonban már csak a hit számít. És éppen ettől lesz a cselekedetünk való-jában szabad, nem pedig jutalommal és büntetéssel kikényszerített vagy kizsarolt jellegű: „Ha ugyanis a cselekedeteket megkövetelik a megigazuláshoz, és azokat azzal a ferde kiegészítéssel és hamis meggyőződéssel kell tenni, hogy általuk iga-zulunk meg, akkor már kényszert alkalmaznak, és a szabadságot a hittel együtt megsemmisítik. És ezzel a hozzátétellel a cselekedetek már nem jók, hanem igazán kárhozatosak, mert nem szabadok… A jócselekedeteket [magukat] tehát nem vet-jük el, sőt nagyonis helyeselvet-jük és tanítjuk.” (Uo.: 56.) A kanti erkölcstan minden ismerője számára világos, hogy ott ugyanezen tételek ismétlődnek meg a filozófiai etika keretei között. Luther azonban, mint mondottuk, nem társadalmi reformer és erkölcsfilozófus volt, hanem vallási reformátor és próféta. Ezért hangsúlyozza itt a felebaráti szeretet elvét (mely más formulázásban persze Kantnál szintén megvan):
„Az ember ugyanis nem egyedül, önmagáért él ebben a halandó testben, hogy érte cselekedjék, hanem minden emberért is a földön, sőt kizárólag másokért él, és nem önmagáért. […] Mert keresztény dolog magára a testre is gondot viselni, hogy általa mások üdvösségét és javát munkálhassuk, anyagi javakat szerezhessünk, és adhas-suk azok megsegítésére, akik hiányt szenvednek; […] egymás terhét hordozzuk…”
(Uo.: 58.) A későbbiek szempontjából figyelemreméltó Luther biztatása anyagi ja-vak szerzésére, persze nem saját tékozlásunk, hanem a társadalmi közjó céljaira.
És végezetül a cselekedetek egy meghatározott társadalmi és politikai közegben mennek végbe, ahol az alaptézis ugyan az engedelmesség a világi és egyházi fel-sőbbségnek, ez azonban nem jelenti azok föltétlen igenlését: „És ámbár zsarnokok erőszakot vagy jogtalanságot művelnek, […] mégsem árthatnak nekünk, amíg nem Isten ellen vannak.” (Uo.: 64.) Ennek az utóbbi tételnek az értelmezésére később még sort kerítünk, de már az is sokatmondó, hogy Luther a „botránkoztatás” prob-lémája kapcsán megjegyzi: csak a hatalmasokat helyénvaló botránkoztatni, és nem a népet (uo.: 69-70).
Luthernak ugyanazon évben, ám előbb megjelent nagyhatású politikai írása volt az „An den christlichen Adel deutscher Nation von des christlichen Standes Besserung”. Egyértelműen társadalmi és politikai indíttatású, eredendően a biro-dalmi reform eszméjéhez kapcsolódik. Itt előszöris a kétféle rend („Regiment”), az egyházi és a világi összekapcsoltságát hangsúlyozza Krisztusban (mert egyébként természetesen különböznek egymástól): „Krisztusnak nincs két vagy kétféle teste, egy világi és egy egyházi. Egy fő van, és neki egy teste.” (Luther, Adel: 21.) És ez a fő természetesen nem lehet a pápa. Luther egyfelől az egyetemes papság elve alap-ján támadja a pápa egyházfőségét, annak világi hatalmáról szólván külön kiemelve Jézus kijelentését: „az én országom nem erről a világról való” (uo.: 31). Másfelől va-lóban a német nemzet képviselőjeként lép föl, ahogyan csaknem száz évvel azelőtt
Hus a cseh nemzet képviselőjeként. A welsch (= romanikus vagy román, hasonlít a magyar „olasz” vagy „oláh” szóhoz) föld úgy kizsákmányolja a német földet (uo.:
32), hogy „[c]soda, hogy még van mit ennünk” (uo.: 34), a „romischer (räubischer) Stuhl” garázdálkodásai miatt (uo.: 37). „Ó, nemes fejedelmek és urak!” – szólítja meg Luther a német rendeket – „meddig hagyjátok még országotokat és népeteket ezeknek a ragadozó farkasoknak szabadon átengedni?” (Uo.: 38.)
Luther érvelésének egyik sorozata a világi hatalomnak az egyházitól való füg-getlenségét bizonyítja: már a niceai (nikaiai) zsinat összehívása megmutatta, hogy a császár független (uo.: 47), a pápa legföljebb megkoronázhatja, mint egy püspök is a királyt (uo.: 52). Erősebb és hatásosabb azonban a másik sorozat a pápaság romlott-ságáról és világi szereptévesztéséről: „És úgy rímelnek egymásra az apostolok és a pápa regimentje, mint Krisztus és Lucifer, menny és pokol, éjszaka és nappal, még ha Krisztus helytartójának és az apostolok utódjának hívják is. […] Az egyházi hata-lomnak az egyházi javakat kell igazgatnia, […] az egyházi javak azonban nem pénz és nem is testi dolog, hanem hit és jócselekedetek.” (Uo.: 48-49.) (Jegyezzük meg:
hit és jócselekedetek.) Az egyházi hierarchia, élén a pápával, csak zsarnokoskodik a
hit és jócselekedetek.) Az egyházi hierarchia, élén a pápával, csak zsarnokoskodik a