A lutheránIzmus németországI sorsA

Alaposabban, mint Ernst Troeltsch: Die Soziallehren der christlichen Kirchen und Gruppen c. hatalmas munkája (1. kiadás: 1912) valószínűleg senki nem dolgozta föl a keresztény egyházak és csoportok társadalmi tanításait. A továbbiakban áttekint-jük a könyvnek bennünket érintő témáit. Az eszkatológia jelentés- és tartalomválto-zásairól Troeltsch a következőket mondja: „Isten Országa már az apostoli időkben összefolyik az egyházzal, és az Ország eljövetele csak az egyház felmagasztalása, a földi edény szétzúzása és a fénylő kincsnek burkából való kiszabadulása lesz.

Egyebekben az Istenországa helyére az ’eszkatológia’ lép, ég, pokol és tisztítótűz, a halhatatlanság és a Túlnan – egy olyan ellentét az evangéliumhoz képest, mely igen nagy jelentőségű. De még ez a végpont is kitolódik, míg végül az ezeréves birodalmat az egyházra értelmezik. […] Ágoston, De civitate Dei XX. 2, azonosítja az ezeréves birodalmat az egyházzal, még kb. 600 évet ad tehát, ahogy aztán ké-sőbb, az 1000. évben várták is a világvégét.” (Troeltsch, Soziallehren: 110.) Luther esetében Troeltsch – ahogyan föntebb mi is tettük – kiemeli tanításának alapvetően vallási jellegét: Luther eszméje „tisztán a vallási gondolat belső mozgásából kelet-kezik”, nem társadalmi vagy gazdasági változások puszta reflexiója – megfordítva azonban csakugyan vannak társadalmi, gazdasági, politikai konzekvenciái. Luther – amint láttuk is – ténylegesen és történetileg a nominalista későskolasztikából, misztikából, vallási és egyházi oppozícióból indult ki, melyek persze kétségtelenül összefüggtek a későközépkor társadalmi változásaival. „Az egész, ebben kifejeződő individualizálása a kegyességnek, s a vallási érdek eloldása a világitól–politikaitól, ezen általános viszonyok következménye: a városi kultúrának, az állam és a gaz-dasági érdekek önállósulásának.” (Uo.: 432.) A reformációnak minden társadalmi osztályban és rétegben volt hatása, de főleg mégis a polgárság körében. „Ez azonban megintcsak azon a pszichológiailag könnyen érthető tényen alapul, hogy a szellemi életnek egyáltalában való, minden széles tömeget megragadó individualizálódása

a városképződéssel összefügg; a városi elemen belül pedig a tisztán vallási okokból erősen konzervatív érzelmű reformáció a polgári elemekkel függött össze, viszont a proletariátus jórészt a radikális protestáns szektatípust követte.” (Uo.: 433.) Ezen az alaptényen nem változtatott a tartományurak – sajnálatosan káros hatású – belé-pése a további folyamatokba.

A reformációt, illetve protestantizmust – természetszerűleg – elsődlegesen mint vallást kell megértenünk és jellemeznünk: „A protestantizmus mint a páli és ágostoni kegyelmi vallás [Gnadenreligion] újjáéledése jellemezhető, szemben a ka-tolicizmus törvényi vallásával [Gesetzreligion].” (Uo.: 434-435.) Persze egy általános értelemben a katolicizmus is kegyelmi vallás, de olyan, mely összeegyeztethető a törvényi vallással: ugyanis a hierarchiák és szakramentumok révén valósul meg.

A protestantizmus viszont itt egy radikális ellentétet vezet be: „Ez egy hitbeli- és meggyőződésbeli vallás, a hierarchikus-szakramentális vallás helyén; a két meg-maradó protestáns szakramentum az evangélium különös megjelenésformái, […]

ezért már nem is szakramentumok katolikus értelemben.” (Uo.: 438-439.) Mind-ebből azután Troeltsch szerint a következő következmények adódnak: 1. a redukció a hitre, az apostoli Krisztus-képre, Isten teremtő gondolatára és kegyelmi akaratá-ra; 2. vallási individualizmus és az egyetemes papság elve; 3. a tiszta érzület-etika (Gesinnungsethik) elve: „nincsenek egyes jócselekedetek, hanem csak az egésznek egy meghatározó egysége”; 4. és végül ebből következően ennek az etikának a világ-igenlése, a szerzetesi aszkézis elutasítása, a hivatáseszme (Berufsbegriff) újraértel-mezése (ld. uo.: 441). Luther számára az a nagy probléma adódik, hogy „egy tisztán a kegyelemből következő tisztán vallási etikát kell ismét helyreállítani, és egyszer-smind maradéktalanul alkalmazni az egész emberre [auf den ganzen Menschen]”;

amiből következik egy egyensúlyozás a szektatípus és a cselekedet-etika között (ld.

uo.: 481). „Ezért nála ez a történni-hagyás [Gehenlassen] és ez a szabadság köny-nyen kvietizmushoz vezet, mert csak a lényegivel foglalkozik, ez pedig az embe-ri törekvésekkel csak elhomályosul. A kálvinizmus aktivitása és törvénykövetése [Gesetzlichkeit] egy másik kegyelem- és egyház-gondolaton nyugszik, s a lutheri sza-badság egy különös formáját mutatja föl.” (Uo.: 483.) Amint már láttuk, általában mindig és minden vonatkozásban Luther indítja el a folyamatokat, de Calvin az, aki valóban sajátos alakot kölcsönöz nekik.

Az ember, mint két rend: vallási és világi rend polgára, elkerülhetetlen feszült-séget hordoz magában, s így előtör Luther tanításában is „a minden keresztény etikára nézve lényegi feszültség a világgal és a természettel szemben, […] mint el-lentét ’Person’ és ’Amt’ között. […] A Person és Amt közötti feszültség protestáns megoldása nem leküzdése, hanem újraformulázása a problémának, s a protestan-tizmus esetében sem marad el a probléma ellaposítása egy világi és keresztény

mo-2. A lutherI reformácIó történelmI hAtárhelyzete

A lutheránizmus történelmi sorsa a továbbiakban – az eddig számbavettek alapján természetszerűleg – alapvetően Németországhoz kapcsolódott. Ami nem azt jelen-ti, hogy a társadalomra vonatkozó nézeteit kizárólag német viszonyokra vonatkoz-tatva fejtette volna ki. Már kiemeltük néhányszor, hogy Luther alapvetően vallási reformátor volt, ámde nyilvánvaló, hogy mivel a keresztény ember szerinte is „két regiment” polgára, a társadalmi-etikai cselekvésről a vallásnak nála szintén kell legyen valamiféle mondandója, s ez gyakran a társadalmi-történelmi perspektívák-kal általában való számvetést is jelent.

2.1. A lutheránIzmus németországI sorsA

Alaposabban, mint Ernst Troeltsch: Die Soziallehren der christlichen Kirchen und Gruppen c. hatalmas munkája (1. kiadás: 1912) valószínűleg senki nem dolgozta föl a keresztény egyházak és csoportok társadalmi tanításait. A továbbiakban áttekint-jük a könyvnek bennünket érintő témáit. Az eszkatológia jelentés- és tartalomválto-zásairól Troeltsch a következőket mondja: „Isten Országa már az apostoli időkben összefolyik az egyházzal, és az Ország eljövetele csak az egyház felmagasztalása, a földi edény szétzúzása és a fénylő kincsnek burkából való kiszabadulása lesz.

Egyebekben az Istenországa helyére az ’eszkatológia’ lép, ég, pokol és tisztítótűz, a halhatatlanság és a Túlnan – egy olyan ellentét az evangéliumhoz képest, mely igen nagy jelentőségű. De még ez a végpont is kitolódik, míg végül az ezeréves birodalmat az egyházra értelmezik. […] Ágoston, De civitate Dei XX. 2, azonosítja az ezeréves birodalmat az egyházzal, még kb. 600 évet ad tehát, ahogy aztán ké-sőbb, az 1000. évben várták is a világvégét.” (Troeltsch, Soziallehren: 110.) Luther esetében Troeltsch – ahogyan föntebb mi is tettük – kiemeli tanításának alapvetően vallási jellegét: Luther eszméje „tisztán a vallási gondolat belső mozgásából kelet-kezik”, nem társadalmi vagy gazdasági változások puszta reflexiója – megfordítva azonban csakugyan vannak társadalmi, gazdasági, politikai konzekvenciái. Luther – amint láttuk is – ténylegesen és történetileg a nominalista későskolasztikából, misztikából, vallási és egyházi oppozícióból indult ki, melyek persze kétségtelenül összefüggtek a későközépkor társadalmi változásaival. „Az egész, ebben kifejeződő individualizálása a kegyességnek, s a vallási érdek eloldása a világitól–politikaitól, ezen általános viszonyok következménye: a városi kultúrának, az állam és a gaz-dasági érdekek önállósulásának.” (Uo.: 432.) A reformációnak minden társadalmi osztályban és rétegben volt hatása, de főleg mégis a polgárság körében. „Ez azonban megintcsak azon a pszichológiailag könnyen érthető tényen alapul, hogy a szellemi életnek egyáltalában való, minden széles tömeget megragadó individualizálódása

a városképződéssel összefügg; a városi elemen belül pedig a tisztán vallási okokból erősen konzervatív érzelmű reformáció a polgári elemekkel függött össze, viszont a proletariátus jórészt a radikális protestáns szektatípust követte.” (Uo.: 433.) Ezen az alaptényen nem változtatott a tartományurak – sajnálatosan káros hatású – belé-pése a további folyamatokba.

A reformációt, illetve protestantizmust – természetszerűleg – elsődlegesen mint vallást kell megértenünk és jellemeznünk: „A protestantizmus mint a páli és ágostoni kegyelmi vallás [Gnadenreligion] újjáéledése jellemezhető, szemben a ka-tolicizmus törvényi vallásával [Gesetzreligion].” (Uo.: 434-435.) Persze egy általános értelemben a katolicizmus is kegyelmi vallás, de olyan, mely összeegyeztethető a törvényi vallással: ugyanis a hierarchiák és szakramentumok révén valósul meg.

A protestantizmus viszont itt egy radikális ellentétet vezet be: „Ez egy hitbeli- és meggyőződésbeli vallás, a hierarchikus-szakramentális vallás helyén; a két meg-maradó protestáns szakramentum az evangélium különös megjelenésformái, […]

ezért már nem is szakramentumok katolikus értelemben.” (Uo.: 438-439.) Mind-ebből azután Troeltsch szerint a következő következmények adódnak: 1. a redukció a hitre, az apostoli Krisztus-képre, Isten teremtő gondolatára és kegyelmi akaratá-ra; 2. vallási individualizmus és az egyetemes papság elve; 3. a tiszta érzület-etika (Gesinnungsethik) elve: „nincsenek egyes jócselekedetek, hanem csak az egésznek egy meghatározó egysége”; 4. és végül ebből következően ennek az etikának a világ-igenlése, a szerzetesi aszkézis elutasítása, a hivatáseszme (Berufsbegriff) újraértel-mezése (ld. uo.: 441). Luther számára az a nagy probléma adódik, hogy „egy tisztán a kegyelemből következő tisztán vallási etikát kell ismét helyreállítani, és egyszer-smind maradéktalanul alkalmazni az egész emberre [auf den ganzen Menschen]”;

amiből következik egy egyensúlyozás a szektatípus és a cselekedet-etika között (ld.

uo.: 481). „Ezért nála ez a történni-hagyás [Gehenlassen] és ez a szabadság köny-nyen kvietizmushoz vezet, mert csak a lényegivel foglalkozik, ez pedig az embe-ri törekvésekkel csak elhomályosul. A kálvinizmus aktivitása és törvénykövetése [Gesetzlichkeit] egy másik kegyelem- és egyház-gondolaton nyugszik, s a lutheri sza-badság egy különös formáját mutatja föl.” (Uo.: 483.) Amint már láttuk, általában mindig és minden vonatkozásban Luther indítja el a folyamatokat, de Calvin az, aki valóban sajátos alakot kölcsönöz nekik.

Az ember, mint két rend: vallási és világi rend polgára, elkerülhetetlen feszült-séget hordoz magában, s így előtör Luther tanításában is „a minden keresztény etikára nézve lényegi feszültség a világgal és a természettel szemben, […] mint el-lentét ’Person’ és ’Amt’ között. […] A Person és Amt közötti feszültség protestáns megoldása nem leküzdése, hanem újraformulázása a problémának, s a protestan-tizmus esetében sem marad el a probléma ellaposítása egy világi és keresztény

mo-rálnak egyszerűen a Biblia autoritásából levezetett törvénykövetésévé. Ez nemcsak a kálvinizmusban, de a lutheránizmusban is föllép, s az előzőben csak a mértékét tekintve erősebben hangsúlyozott, amiként a közösség erkölcsi [sittlich] szerveződé-sében egyáltalán erősebben keresztülvitt jellegű” (uo.: 501, 509). Az általános prob-léma az egyházinak és a politikainak az összefüggése egy keresztény társadalom fogalmában. A tomizmus etikája egyszerűen Aristotelést követte és annak erény-tanát keresztény módon átértelmezte; a protestantizmus etikája, és különösen a lutheránizmusé, nem hasonulhat a dogmatikájához. Az ókor és a középkor erény-tana helyett az újkorban – az individualizmus elvének uralomrajutása következté-ben – kifejezett, sajátosan megalapozott etikai elméletre van szükség. „Csak ott, ahol, mint korábban a késői antikvitásban és azután a fölvilágosodás korszakában, megrendülnek az élet etikai magátólértődései, keletkezik etikai elmélet.” (Uo.: 521.) Ez egyben mint szociáletika összefügg a társadalmi: politikai és gazdasági kérdé-sekben történő állásfoglalással. Az állam eszköze az erőszak, de ezt az isteni termé-szettörvény megvalósítására kell használnia, különben (mint már a skolasztikában is mondták) „zsarnokság” alakul ki – Luthernál ez ellen passzív ellenállással lehet élni (vagy pedig kivándorolni). A munka – pontosabban a munka fáradságos vol-ta – a bűnbeesés következménye, éppúgy mint az állam vagy a házasság, és mivel az ember nevelését szolgálja, van bizonyos aszketikus jellege. Munkaképes koldu-sok, tétlen szerzetesek, ingyenélő járadékosok a természet törvénye ellen vannak, a (jogszerű) magántulajdon viszont a munkából áll elő, s ennyiben Isten akarata és helyénvaló. Ám ez a pozitív polgári munkaetika a továbbiakban, a német polgári fejlődés megakadásával és helyette a tartományurak hatalmának megerősödésével, csakugyan a kvietizmus irányába viszi a lutheránizmust, amely szociálisan tehetet-lenné válik (hacsak nem vesz föl magába kálvinista eszméket), bár Luther eredetileg teljes társadalmi reformot is akart, sőt el is várta azt a „keresztény felsőbbségektől”.

Amint az állam átmegy a patriarchális rendiségből a fölvilágosult abszolutizmusba, ezzel párhuzamosan a keresztény szociális gondolat is átmegy a modern jóléti po-litikába, s ezzel a lutheránizmus elveszíti vele a kapcsolatát: a pietizmus, a keresz-tény caritas marad csak meg neki. A lutheránizmusban alapvonások a patriarchális és konzervatív jellegzetességek: lehetőségei ezért erősen korlátozottakká lesznek a modern fejlődésben. „A lutheránizmus megállt a kezdeti sikereinél. A spirituális Sich-Fügen és Dulden, a megelégedettség a kegyelem eszközének objektivitásával, az egyházi szerveződésre való erejének hiánya és apolitikus szelleme [unpolitischer Sinn] voltak ennek főokai. Az egyház reformjának keresztülvitele Nyugaton és be-lőle kiindulva az Újvilágban a kálvinizmusra maradt, melyet ma a protestantizmus voltaképpeni fő erejének kell tekintenünk. […] Ez a kálvinizmus aktív jellegében, egyházképző erejében, nemzetközi összefüggéseiben és tudatos hajtóerejében van

megalapozva, s nem utolsó sorban ama képességében, hogy a nyugati népek politi-kai és gazdasági fejlődésfolyamatait vallási eszméjével befolyásolni tudja, egy olyan képességgel, mely a lutheránizmusból kezdettől fogva hiányzott.” (Uo.: 605.)

A kezdetben látszólag jelentéktelen különbségek Luther és Calvin tanítá-sa között a későbbiekben lényegessé növekednek. Az eredeti kálvinizmus „eine Tochterreligion des Luthertums” volt: nem akart mást, mint szintetizálni és egy-szerűsíteni Luther eszméit (a szakramentumok kérdésében Zwinglivel szemben, a ceremóniák kérdésében vele egyetértésben); „[c]sak a német lutheránizmus el-lenállása és az anglikanizmus önállósulása tette a kálvinizmust egy külön protes-táns hitvallássá”, hiszen Calvin alaptanításai (amint ezt többször hangsúlyoztuk) kétségtelenül ugyanazok, mint a Lutheréi (ld. uo.: 609-610). „A különbségek lé-nyegileg az isteneszme, a vele adott vallási-etikai alapmagatartás és a társadalmi föladatok ebből folyó sajátos kiformálása terén adódnak”; aholis a legfontosabb a predesztináció sajátosan calvini tana, mely „a lutheri tanítás logikai-szisztematikus kiépítése.” (Uo.: 614-615.) Ámde mindennek következtében itt „[t]ér nyílik egymás mellett Isten különféle céljainak: kinyilatkoztatja magát a Gratia universalisban, az értelem minden adományában és a világ szépségében, a kiválasztottakban és a nem-kiválasztottakban, s ezen adományokban nem csupán a megváltásra utal; ki-nyilatkoztatja magát a fájdalmakban és a büntetésekben, melyek nem csupán neve-lési, megtisztulási és bűnhődési eszközök, hanem uralkodói akaratának függvényei haragjának megjelenésére, szentségének megacélozására és a földi világ semmissé-gének bizonyítására; kinyilatkoztatja magát bensőleg, ámde nem kizárólagosan a megigazultak lelkiségében, akik Istenben föltétlenül bízhatnak, de éppúgy föltétle-nül szolgálniuk is kell” (uo.: 617). Ez az odafordulás a világ felé a kálvinizmusban olyan vonásokat ébreszt föl, mint erkölcsi elemek átvétele a szektavallásból, illetőleg közelítés a zsidó morálhoz. „Ez vezeti a kálvinizmust mindenütt a szervezett és ag-resszív közösség-képződéshez, az egész társadalmi élet tervszerű kimunkálásához, egy ’keresztény szocializmushoz’, mely persze lényegileg nem, mint a modern, a magasabb szellemi kultúra anyagi-gazdasági előfeltételeire figyel, s a kapitalizmus és indusztrializmus által keletkezett modern osztályproblémához semmi köze nincs, mely azonban mindenesetre előírja a közösség gondoskodását az életérdekek összességére nézve[…]” (Uo.: 641-642.) A fő etikai pontok itt a „világon-belüli asz-kézis” (innerweltliche Askese), az aszketikus-utilitarisztikus etika, s nem utolsó sor-ban a demokratikus-alkotmányi vonások. Calvin lényegileg a népszuverenitás elve alapján áll: „A ’Cri au peuple’ az összes súlyos esetben Calvin és követői számára az ultima ratio.” A prédikációiban Calvin ennek jegyében fölizgatta a népet, denunci-álta és megdorgdenunci-álta az istentelen és esztelen kormányzati szabályokat, befolyásolta a választásokat. (Ld. uo.: 684.) Beza nyomán elterjedt a hollandiaknál és a

hugenot-rálnak egyszerűen a Biblia autoritásából levezetett törvénykövetésévé. Ez nemcsak a kálvinizmusban, de a lutheránizmusban is föllép, s az előzőben csak a mértékét tekintve erősebben hangsúlyozott, amiként a közösség erkölcsi [sittlich] szerveződé-sében egyáltalán erősebben keresztülvitt jellegű” (uo.: 501, 509). Az általános prob-léma az egyházinak és a politikainak az összefüggése egy keresztény társadalom fogalmában. A tomizmus etikája egyszerűen Aristotelést követte és annak erény-tanát keresztény módon átértelmezte; a protestantizmus etikája, és különösen a lutheránizmusé, nem hasonulhat a dogmatikájához. Az ókor és a középkor erény-tana helyett az újkorban – az individualizmus elvének uralomrajutása következté-ben – kifejezett, sajátosan megalapozott etikai elméletre van szükség. „Csak ott, ahol, mint korábban a késői antikvitásban és azután a fölvilágosodás korszakában, megrendülnek az élet etikai magátólértődései, keletkezik etikai elmélet.” (Uo.: 521.) Ez egyben mint szociáletika összefügg a társadalmi: politikai és gazdasági kérdé-sekben történő állásfoglalással. Az állam eszköze az erőszak, de ezt az isteni termé-szettörvény megvalósítására kell használnia, különben (mint már a skolasztikában is mondták) „zsarnokság” alakul ki – Luthernál ez ellen passzív ellenállással lehet élni (vagy pedig kivándorolni). A munka – pontosabban a munka fáradságos vol-ta – a bűnbeesés következménye, éppúgy mint az állam vagy a házasság, és mivel az ember nevelését szolgálja, van bizonyos aszketikus jellege. Munkaképes koldu-sok, tétlen szerzetesek, ingyenélő járadékosok a természet törvénye ellen vannak, a (jogszerű) magántulajdon viszont a munkából áll elő, s ennyiben Isten akarata és helyénvaló. Ám ez a pozitív polgári munkaetika a továbbiakban, a német polgári fejlődés megakadásával és helyette a tartományurak hatalmának megerősödésével, csakugyan a kvietizmus irányába viszi a lutheránizmust, amely szociálisan tehetet-lenné válik (hacsak nem vesz föl magába kálvinista eszméket), bár Luther eredetileg teljes társadalmi reformot is akart, sőt el is várta azt a „keresztény felsőbbségektől”.

Amint az állam átmegy a patriarchális rendiségből a fölvilágosult abszolutizmusba, ezzel párhuzamosan a keresztény szociális gondolat is átmegy a modern jóléti po-litikába, s ezzel a lutheránizmus elveszíti vele a kapcsolatát: a pietizmus, a keresz-tény caritas marad csak meg neki. A lutheránizmusban alapvonások a patriarchális és konzervatív jellegzetességek: lehetőségei ezért erősen korlátozottakká lesznek a modern fejlődésben. „A lutheránizmus megállt a kezdeti sikereinél. A spirituális Sich-Fügen és Dulden, a megelégedettség a kegyelem eszközének objektivitásával, az egyházi szerveződésre való erejének hiánya és apolitikus szelleme [unpolitischer Sinn] voltak ennek főokai. Az egyház reformjának keresztülvitele Nyugaton és be-lőle kiindulva az Újvilágban a kálvinizmusra maradt, melyet ma a protestantizmus voltaképpeni fő erejének kell tekintenünk. […] Ez a kálvinizmus aktív jellegében, egyházképző erejében, nemzetközi összefüggéseiben és tudatos hajtóerejében van

megalapozva, s nem utolsó sorban ama képességében, hogy a nyugati népek politi-kai és gazdasági fejlődésfolyamatait vallási eszméjével befolyásolni tudja, egy olyan képességgel, mely a lutheránizmusból kezdettől fogva hiányzott.” (Uo.: 605.)

A kezdetben látszólag jelentéktelen különbségek Luther és Calvin tanítá-sa között a későbbiekben lényegessé növekednek. Az eredeti kálvinizmus „eine Tochterreligion des Luthertums” volt: nem akart mást, mint szintetizálni és egy-szerűsíteni Luther eszméit (a szakramentumok kérdésében Zwinglivel szemben, a ceremóniák kérdésében vele egyetértésben); „[c]sak a német lutheránizmus el-lenállása és az anglikanizmus önállósulása tette a kálvinizmust egy külön protes-táns hitvallássá”, hiszen Calvin alaptanításai (amint ezt többször hangsúlyoztuk) kétségtelenül ugyanazok, mint a Lutheréi (ld. uo.: 609-610). „A különbségek lé-nyegileg az isteneszme, a vele adott vallási-etikai alapmagatartás és a társadalmi föladatok ebből folyó sajátos kiformálása terén adódnak”; aholis a legfontosabb a predesztináció sajátosan calvini tana, mely „a lutheri tanítás logikai-szisztematikus kiépítése.” (Uo.: 614-615.) Ámde mindennek következtében itt „[t]ér nyílik egymás mellett Isten különféle céljainak: kinyilatkoztatja magát a Gratia universalisban, az értelem minden adományában és a világ szépségében, a kiválasztottakban és a nem-kiválasztottakban, s ezen adományokban nem csupán a megváltásra utal; ki-nyilatkoztatja magát a fájdalmakban és a büntetésekben, melyek nem csupán neve-lési, megtisztulási és bűnhődési eszközök, hanem uralkodói akaratának függvényei haragjának megjelenésére, szentségének megacélozására és a földi világ semmissé-gének bizonyítására; kinyilatkoztatja magát bensőleg, ámde nem kizárólagosan a megigazultak lelkiségében, akik Istenben föltétlenül bízhatnak, de éppúgy föltétle-nül szolgálniuk is kell” (uo.: 617). Ez az odafordulás a világ felé a kálvinizmusban olyan vonásokat ébreszt föl, mint erkölcsi elemek átvétele a szektavallásból, illetőleg közelítés a zsidó morálhoz. „Ez vezeti a kálvinizmust mindenütt a szervezett és ag-resszív közösség-képződéshez, az egész társadalmi élet tervszerű kimunkálásához,

A kezdetben látszólag jelentéktelen különbségek Luther és Calvin tanítá-sa között a későbbiekben lényegessé növekednek. Az eredeti kálvinizmus „eine Tochterreligion des Luthertums” volt: nem akart mást, mint szintetizálni és egy-szerűsíteni Luther eszméit (a szakramentumok kérdésében Zwinglivel szemben, a ceremóniák kérdésében vele egyetértésben); „[c]sak a német lutheránizmus el-lenállása és az anglikanizmus önállósulása tette a kálvinizmust egy külön protes-táns hitvallássá”, hiszen Calvin alaptanításai (amint ezt többször hangsúlyoztuk) kétségtelenül ugyanazok, mint a Lutheréi (ld. uo.: 609-610). „A különbségek lé-nyegileg az isteneszme, a vele adott vallási-etikai alapmagatartás és a társadalmi föladatok ebből folyó sajátos kiformálása terén adódnak”; aholis a legfontosabb a predesztináció sajátosan calvini tana, mely „a lutheri tanítás logikai-szisztematikus kiépítése.” (Uo.: 614-615.) Ámde mindennek következtében itt „[t]ér nyílik egymás mellett Isten különféle céljainak: kinyilatkoztatja magát a Gratia universalisban, az értelem minden adományában és a világ szépségében, a kiválasztottakban és a nem-kiválasztottakban, s ezen adományokban nem csupán a megváltásra utal; ki-nyilatkoztatja magát a fájdalmakban és a büntetésekben, melyek nem csupán neve-lési, megtisztulási és bűnhődési eszközök, hanem uralkodói akaratának függvényei haragjának megjelenésére, szentségének megacélozására és a földi világ semmissé-gének bizonyítására; kinyilatkoztatja magát bensőleg, ámde nem kizárólagosan a megigazultak lelkiségében, akik Istenben föltétlenül bízhatnak, de éppúgy föltétle-nül szolgálniuk is kell” (uo.: 617). Ez az odafordulás a világ felé a kálvinizmusban olyan vonásokat ébreszt föl, mint erkölcsi elemek átvétele a szektavallásból, illetőleg közelítés a zsidó morálhoz. „Ez vezeti a kálvinizmust mindenütt a szervezett és ag-resszív közösség-képződéshez, az egész társadalmi élet tervszerű kimunkálásához,