1. VALLÁSOS IRODALOM. A M A G YA R IRO DALM I NYELV MEGÁLLAPODÁSA
A ránk maradt korai magyar nyelvű nyomtatványok közül a legrégibbek 1527-ből valók; számuk a század közepéig lassacskán s kevés kivétellel külföldi nyomdák termékeivel, azontúl erősebb tempóban s már itthon nyomtatott mű
vekkel növekedik. A nyomtatásra való áttérés nem ment hirtelen, s nem tette rögtön fölöslegessé a kézírás segítségét a terjesztésben. Az első nyomtatványokkal egyidőben még jelentékeny mértékben tart a kódexírás, és még hosszú ideig nem vész ki egészen. A régi magyar irodalomnak egy igen jelentékeny ága, a szerelmi líra egyenest rá van kényszerítve az egész koron át a kézírással való terjesztésre; kéziratos énekeskönyveink száma századról századra nő, s csak a X IX . folyamán apad el. Ezekről majd a maguk helyén.
A nyomtatott művek nagyarányú szaporulatával egyaránt, hovatovább kiesik a közemlékezetből egy kéziratos (kolostori) irodalom egykori létezésének tudata.
Akik még közel vannak hozzá s szinte belőle nőttek ki (Komjáti Benedek, Pesti Gábor, Dévai Bíró Mátyás): tudnak róla s nyelvükön is felismerszik a korábbi hagyomány. De egyre ritkul az ilyenek száma, s ha elvétve ily régiség említtetik, említése módján már felismerszik, hogy nem közkeletű ismeretről van szó. „ Mutat
hatnék — mondja Rimay János a X V II. század elején — Mária király és királné Asszony kezibe forgott . . . Imádságos Magyar Könyvecskét” ;1 s Káldi biblia- fordításának Oktató Intése, mikor egy kétszáz évvel azelőtti, írott magyar bib
liáról tesz említést, már megjegyzi, hogy „hitelre méltó ember” -től tud felőle, aki még látta e bibliafordítás nagyobb részét.2 Szenei Molnár Albert azonban már azt írja Grammatikája, előszavában (1610), hogy soha kéziratos magyar kódexre nem akadt. Ha tehát volt is némi folytonosság éppen az átmenetkor, bizonyos, hogy később még emléke is kiveszett egy hajdani kéziratos irodalom
nak. „Voltának, vóltanak, de tsak ez előtt kétszáz esztendőkkel-is kik vótanak tudománnyal ékeskedők nem tudjuk — sóhajt fel Bőd Péter (1766!) —, . . . magokkal együtt emlékezeteket-is el-temette a’ veszedelmes idő.” 3 Hogy azonban ez elfelejtés megtörténhetett, annak nemcsak a török és tatár, nemcsak a „vesze
delmes idő” volt az oka, mely a kolostorokat hányt-vetett életre, menekvésre, költözködésre kényszerítvén, sok kéziratos könyvüket elkallódtatta; fő oka az irodalmi tudatnak e korban még fejletlen állapota, mely nem tartja számon, mely még csak gyűjti, mintegy eszmélkedés nélkül szaporítja az irodalmi kész
letet. Kibányászása a feledésbe merült régiségnek majd csak az 1770-es évekkel veszi kezdetét, s e tény maga is elegendőképpen mutatja, hogy az említett év
tized körül az irodalmi fejlődésben nagy horderejű fordulat van véghezmenőben.
Ami folytonosság a kéziratos irodalomnak a nyomtatottba való átfejlődésében mégis kimutatható, az eszerint nem valamely tudatos irodalmiság következménye, hanem e némi folytonosságot feltüntető műfajok természetében rejlik. A biblia- fordítás és egyházi énekköltészet ágában ugyanis természetes a megszakítatlan hagyományozás; az elsőnél nyelvi nehézségek s a már elfogadottság tekintélye
1 Előszava Balassi Bálint verseihez. In: Rimay János összes Művei, összeállította Eckhardt Sándor. Bp. 1955. 42.
2 Révai Miklós: A ’ magyar deáJci történet. K iad .: Rubinyi Mózes. Régi Magyar Könyvtár 29. Bp. 1912. 91.
3 Bőd Péter: Maavar Athenas. Szeben 1766. (Előszó.)
86
is ajánlatossá teszik, hogy segítségül hívja a régibb fordítást az ú j; a másik pedig már a kolostori korszakban azon műfajai közé tartozott a magyar nyelvű vallásos irodalomnak, melyek az egyházi rend körén túl, a laikus világban is szélesebb ismeretségre tettek szert, hiszen egy részüket a nép már akkor is énekelte a temp
lomban és körmeneteken; vagyis az irodalomnak ez az ága már nagyobb közön
ségre: oly szélesebb talapzatra tett szert, hogy azon most már hagyománnyá állandósulhatott, mit megbolygatni, változtatni annál nehezebb, mennél kiter
jedtebb közönség vallja tulajdonának. — A latin nyelvű irodalomban viszont a történetírás (mely természetszerűleg forrásművekre támaszkodik) mutat hasonló folytonosságot.
Hogy a nyomtatásra való áttérés, e tisztán technikainak látszó változás mily életbevágó, mily korszakos jelentőségű fordulat az irodalmi fejlődésben, arra elegendőképp figyelmeztetnek az eddig elmondottak. A nyomtatás elterjedésének adatszerű ismertetése nem lehet feladatom, csupán irodalmi jelentőségét kívánom röviden megállapítani. Fontos e technikai változás magában véve is mint az irodalmi viszony forgalmazásának a kézírásnál tökéletesebb eszköze, a közönség művelésének hathatósabb tényezője. De még fontosabbá vált a szellemi élet azon nagy horderejű forradalma: a reformáció által, mely felkarolta s a maga céljaira kihasználta.
Mint annak idején az írás a katolicizmussal, oly benső, szimbolikus összefor- rottságban látszik most lenni nálunk (főképp a nemzeti nyelv területén) a nyom
dászat a reformációval.
Irodalmi szempontból a reformációnak az a legnagyobb jelentősége, hogy — mint némi túlzással mondják — „felfedezte az anyanyelvet” . Jacob Grimm s vele együtt a német irodalmi nyelvnek egy történetírója nyíltan vallják, hogy az ő irodalmi nyelvük „egy protestáns nyelvjárás” .4 Mi ily messzire nem mehe
tünk; annyi azonban kétségtelen, hogy a latin nyelvűségnek — ha nem is mindjárt detronizálásához, de egyeduralma megrendítéséhez a reformáció adta meg az első, erőteljes lökést.
Reformáció, nyomdászat és nemzeti nyelv: új, demokratikus energiaegység gyanánt lépnek fel s állanak szemközt a katolicizmus, kézírás és latin nyelvűség korábbi, rendi bástyája ellenében. A katolicizmus műveltségi tartaléka nagy múltú, magas fejlettségű, de latin nyelvűsége folytán csak a papi rend elitjére szorítkozik; magyar nyelvű fiókja viszont (a kolostori irodalom) csak nemrég alapoztatott meg, és sokkal kezdetlegesebb propagáló eszközzel (másolással) dol
gozhatott, semhogy túlterjedve a rendi korlátokon, már kiterjedt laikus rétegekre támaszkodhatott volna. Mindamellett, ha már fenyegettetése kezdetén megteszi azt, amit megtenni vagy száz évvel később úgyis kénytelen lett, ha megragadja új ellenfele fegyverét, s nemzeti nyelvű vallásos műveket nyomtat laikus hívei számára: kétségkívül igen sokat megmenthetett volna. De ezt nem tette s nem is tehette, míg csak a maga kárán nem adatott okulnia. A vallás laicizálása;
a papi rend és hívek közötti válaszfal ledöntésével az „egyetemes papság” gon
dolata; az egész hitélet demokratizálása: nem katolikus tan; márpedig nemzeti nyelvű vallásos irodalomnak nyomtatás útján a papi renden kívül állókhoz is eljuttatása e protestáns tan elfogadásával s megvalósításával, a tekintélyi alapon nyugvó hitegység veszélyeztetésével lett volna azonos. Ragaszkodnia kellett latin nyelvűségéhez, ezzel továbbra is állandósítania klérus és laikus világ rendi
el-4 Kluge, Friedrich: V o n L u th er bis L e s sin g . Strassburg 1904. 10.
87
különözöttségét, s mintegy megkötnie kezét, mikor ellenfele korlátlanul élhetett a nemzeti nyelv nagy, toborzó hatalmával.
A katolicizmus ezek folytán a XVI. századnak csaknem egész tartamára eltűnik a magyar nyelvű irodalom területéről, teljesen átengedi azt a reformációnak, maga pedig korábbi várába, a latin nyelvűség bástyáiba vonul vissza és zárkózik el. Hatalmi köre szűkül, tekintélye hanyatlik; püspöki, káptalani birtokait a török, egyes főurak vagy a hitújításhoz szító birtokosok tartják lefoglalva, s alig egy-két hely kivételével sem tanító, sem tanítvány az egyházmegyékben, holott előbb minden káptalan virágzó oktatási központ volt; az alsópapság tudatlan
ságáról hiteles adatok szólnak; sok közöttük föl sincs szentelve; alig egy-kettő olvas könyvet, sőt akad, aki nyíltan megmondja, hogy felesége az ő gramma
tikája.5 A latin egyház tekintélye alól mind szélesebb körök vonják ki magukat s lépnek be a reformáció vonzókörébe, melynek papjai a tanultság akkori legjobb, külföldi forrásaiból merítettek, mely egyik iskolát, iskolai könyvtárt és nyomdát a másik után állítja fel, s híveit be tudja vonni a vallásos műveltség körébe a kezébe adott, anyanyelvén szóló nyomtatványok által.
A reformáció fontossága tehát irodalmi szempontból az, hogy a hitéletből kiküszöböli a latint, bevonultatja helyére a nemzeti nyelvet, s meghonosítja a könyvnyomtatást. Mindennek pedig többrendbeli következménye van. Első az írás végleges felszabadulása korábbi, többször említett, szimbolikus megkötött
ségéből, s külön tanítható, hasznos formaismeret gyanánt való önállósítása és tanítása is, mondhatnék: laicizálása; az a körülmény, hogy az irodalmi művek terjesztése immár nyomtatás útján történik, leszállítja az írást korábbi kivált
ságos helyzetéből, s egyenest az életbeli, gyakorlati szükségletek ellátására utalja.
Ezáltal a gyakorlati élet maga is kénytelen-kelletlen közreműködik az irodalom közönségének elemi nevelésében, mert saját szükségletei kielégítése végett ter
jeszteni kényszerülvén az írás ismeretét, terjeszti egyúttal azt a réteget, melyből az irodalom közönséget szedhet.
Másik következménye a nemzeti nyelvet illeti. Bevonul a magyar nyelv s kor
látlanul tért foglal a vallásos irodalom minden ágában. S e térfoglalás két irány
ban nevezetes az irodalmi nyelv szempontjából. Egyrészt nagyobb arányokban válik lehetővé az a folyamat, mely már a kolostori irodalommal megindult:
a nyelv kiképzése a vallásos műveltség szolgálatára; másrészt pedig — s ez fölöt
tébb fontos — végbemehet az irodalmi nyelvnek, mely mindjárt legkezdetén oly messzire elidegenedett az élő nyelvtől, fokozatos nosztrifikálása. Mert ez a nyelv most már nemcsak egy szűk körű egyházi rendhez szól, hanem a felekezet minden írni-olvasni tudó tagjához, a laikus nagyközönséghez: hovatovább köze
lednie kell az élet nyelvéhez, illetőleg ebből is egyre többet merítenie a maga céljaira. A reformáció korában fokozatos magyarosodás, sőt mai fogalmaink szerint népiesedés megy végbe a magyar irodalmi nyelvben.
Végül harmadik következménye, minek elérésében már a két előbbinek is része van: az olvasóközönség laicizálása. Azelőtt csak elvétve történhetett meg, hogy papon, szerzetesen, apácán kívül más valaki (egy-egy világi, főrangú nő) magyarul írt könyv iránt érdeklődjék. A protestáns vallási irodalom a hívek egyetemét, bármily foglalkozású laikusok összességét közönségének tekinti. S bár a rendiség ez áttörését vallásos irodalom számára hajtja végre, mégis laicizálása
5 Kollányi Ferenc: Könyvek a X V I . és X V I I . századbeli főpapi hagyatékokban. Magyar Könyvszemle 1895. 205 — 218.
88
ez a közönségnek, s mintegy azon tétel kihirdetésével ér fel, hogy a könyvolvasás nemcsak egyházi funkcionáriusok joga és kötelessége, hanem joga és kötelessége minden embernek; s tesz is róla (iskolázással), hogy e jogával mennél több ember élhessen. Közönséget a szó igazi értelmében a reformáció nevel irodalmunkban először. Éspedig egyéni kritikával olvasó közönséget (vö. a reformáció individua- lisztikus jellegével!). S ezzel, bár nem azt célozta, meg volt törve a jég a profán irodalom számára is.6
Nevel azonban nemcsak közönséget, hanem írókat is. A középkori magyar nyelvűség egyszersmind az írói névtelenség kora; a katolicizmus közkincséből merít, fordít magyarra a kolostori író; eredetijére utal olykor, de magát csak a legkivételesebb esetekben nevezi meg; a másolás útján való terjesztés közben az írói tulajdonjog szinte elvész, mert a „könyv” fogalma még nincs mai érte
lemben megállapodva. A könyv akkor alig jelent egyebet, mint könyv alakba összefűzött kisebb-nagyobb mennyiségű papírlapot, melybe tulajdonosa innen is, onnan is bejegyzi a kedvére valót. így jönnek létre a sokszor fölöttébb vegyes tartalmú, különféle szerzők műveiből merítő kódexek. A könyvnek, mint „mű- egység” -nek a fogalma nincs még megállapodva, s épp az írásbeliség miatt nincsen.
A nyomtatás véglegesíti a könyvfogalom kialakulását. A szerző nyomdába adja kéziratát, módjában van ellenőrizni, korrigálni a szedést, műve végleges, válto
zatlan formáját megállapítani: ez már első lépés a műegyed felé. A második lépés megtételét, hogy ugyanis ez egyediség a szerző megnevezésével is kifejezésre jusson, ha semmi más, hát reákényszeríti hovatovább a könyvforgalom növe
kedése, a könyvárusi üzem: az árucikk megnevezhetőségének a szüksége. Nevek kerülnek forgalomba; művek kedveltsége írók népszerűségét jelenti; s az írás
beliség átmeneti állapota után, mely a szóbeli hagyományozáshoz még sokban hasonlóan nehezen tudja érvényesíteni a szerzői jogot,7 az író személye a köztudat világa elé lép, a személyi helytállás és felelősség érzete az írásban nagyobb éber
ségre, gondra, önfegyelmezésre készti, majd írói becsvágyát is ébreszti, fokozza.
Protestáns felekezeteknek egymás közti s a katolicizmus ellenében folytatott irodalmi harcai, hitvitái a személyes helytállás kötelezettségével jelentékenyen hozzájárulnak az írók egyénítéséhez. Mikor Pázmány vitázó ellenfeleinek a Kalauzt latinra kell előbb lefordítaniok, hogy idegen segítséggel méltóbban meg
adhassák rá a feleletet: nemcsak a felekezet, hanem az írói egyéniség szenvedi egyik félen a legsúlyosabb vereséget, s aratja a másikon legszembetűnőbb diadalát.
De ezzel már időben is előbbre jutottunk.
Mire ugyanis a század végével a visszaszorított katolicizmus föleszmél, a nem
zeti nyelv már visszavíhatatlan állást foglalt el az irodalomban; s az ellenrefor
máció nem tehetett mást, mint hogy kövesse ellenfelét az irodalmi demokratiz
mus területére, s ott saját fegyverével, a nemzeti nyelvvel vegye föl ellene a har
cot. így lett kénytelen maga a katolikus egyház is részt venni (saját érdekében) a latin nyelv egyeduralmának megrendítésében. A hitvitákban vereséget
szen-tí Vö. Dévai Bíró Mátyás Orthographia Vngaricájának előszavában: „Touábbá ez tudó
mén, bog oluasni $s Írni tndonc, . . . imerreis hasznos, bog egmásnac mindenikönc írhas
son, ne kell’en minden ketsin dologért más ember vtán iarni.” (Melich János: A z ,,Orthogra- pliia Vngarica” és a magyar helyesírás. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 8.
Bp. 1908.)
7 [Szöveg-konzerválás: 1. Balassi panasza (vö. 102. lap) és a Magyar Athenas „Németi Mihály” cikke: „Azért jó az embernek a’ mit ír magának ha lehet ki nyomtattatni; ne hogy mások fojtásnak tsinálják, és a’ nyúlak után lövöldözzék.” (Bőd Péter: Magyar Athenas.
Szeben 1700. 192.)]
89
védhetett egyik vagy másik felekezet érdeke, de e felekezeti érdekek harcából nagy nyereség háramlott az irodalmi nyelvre; s a latin egyház legnagyobb fia, a magyar katolicizmus megmentője, Pázmány Péter vált a magyar irodalmi nyelvnek legerőteljesebb, leghivatottabb idomítójává. Kimondhatjuk: a X V I—
X V II. század folyamán a vallási s azzal kapcsolatos ájtatossági, erkölcsös és oktató irodalomban megtörtént a magyar nyelv irodalmi nemesítése, a latinnal való egyenjogúsítása. E folyamatot a reformátorok kezdték, a katolikus ellen
hatás férfiai folytatták és tetőzték be. A középkori magyar műveltség egységes volt a katolicizmusban; a reformáció szakadást idézett elő benne; de bár poli
tikai szétdaraboltság is a bomlasztás művén dolgozott, a szakadás következté
ben beállott harcok emelték fel a nemzeti nyelvet valóban irodalmi rangra, mint
egy formai biztosítékát előlegezvén az „irodalmi nyelv” egységében annak a ké
sőbbi lelki összeforradásnak, mely a X V III. század végétől kezdve a „nemzeti”
eszme jegyében indul meg tisztult öntudattal. A latin nemzetköziségtől kaptuk e földön első erkölcsi egységünket: a hitbelit, a katolicizmusban; viszont az egy
séges magyar irodalmi nyelv kiképzése teremti meg alaki feltételét a következő korszakban megvalósulandó új erkölcsi egységnek: a nemzeti közösségnek.
A hitegység megbontása és az irodalmi nyelv kiképzése által a nemzeti egység öntudatának alaki előkészítése: a X V I—X V II. századi magyar irodalom nagy jelentősége.
Nem fér bele ez összefoglaló rendszerezés keretébe a magyar irodalmi nyelv fejlődésének részletes képe. E téren hiányzanak is az előtanulmányok; foglalkoz
tak ugyan egyes írók nyelvével, de többnyire inkább nyelvészeti, mint iro
dalmi szempontokból, s a fejlődés gondolatának szemmel tartása nélkül. Az iro
dalmi nyelv történetének rendszeres tanulmányozásához csak az első lépések vannak még megtéve (főképp Trócsányi Zoltán tanulmányaiban), s míg rendszere
zett helyesírás- és nyelvtörténetet nem kapunk a nyelvészektől, nem is lesz meg a szükséges szilárd alap a szóban forgó irodalmi szempontú tanulmány számára.
Csak általános vonásokra szorítkozhatom tehát, s ezekkel is csak Pázmány je
lentőségének megvilágítása lesz célom a következőkben.
A magyar próza, mint láttuk, latinból való tömeges fordításokkal indult meg annak idején a kolostori irodalomban, olyan fejletlen nyelven, mely nem rendel
kezhetett még a huzamos szövegezés gyakorlatával, a tárgyhoz mért absztrak
tabb szókinccsel, sem a latin szókötés csiszoltabb formáival. Tapogatózó körül
írások; ingatag szinonimák; latin— magyar szóikerítések; határozatlan fluktuáció a szóhasználatban; a természetes magyarság, sőt az érthetőség rovására menő, latinos mondatszerkezetek; a hangos beszéd kivetkőztetése a maga ép hangará
nyából: lettek elkerülhetetlen következése e kényszerhelyzetnek. Egyszóval:
eltávolodás a beszélt, élő nyelvtől, de elidegenedés is, anélkül, hogy egy irodalmi nyelv kész előnyeivel (megállapodott, szabatos szóhasználattal, gazdaságos és mégis sokféle árnyalatú szókötési formákkal) kárpótolt volna mindezekért.
Szűk körre szorítkozván, egyelőre sem eredményei nem lehettek jelentékenyek, sem veszedelmei nagyok.
Változás állt be a nyomtatott irodalom kezdetével. A protestáns papok nem egy kiváltságos rendnek írtak s nem csupán fordítottak; céljok terjeszkedés volt:
szükségképp közeledniök kellett közönségük élő nyelvéhez. A XVI. századi prózában már tünedeznek a szóhasználat korábbi ingadozásai, kevesbednek s nem oly kirívók már a latinizmusok. Általán véve: anyagban és formában tős- gyökeresebb, elevenebb, sőt sokszor valóban népies magyarság (Heltai meséi !) kezd beáramlani az irodalmi nyelvbe. Mindez azonban öntudatlanul, ösztön-90
szerűleg, tehát fegyelmezettség nélkül történik; meg is látszik a nyelven: közelebb jött az élet beszédéhez, de magára öltötte annak minden esetlegét, pongyola
ságát is.8
Ekkor jött Pázmány. Elődei is tudtak úgy magyarul, mint ő; s nyelvének ki
tűnő ismerője, Bellaagh Aladár vallja, hogy észjárásában és stílusában sincsenek valami szokatlanul szembeszökő, különösképpen egyénítő sajátságok; tanult- sága nagyobb másokénál, de mindenestül tipikus képviselője korának, egyéni
sége ugyanazon fából van faragva, mint hitvitázó elődeié és ellenfeleié.9 Miért
8 Láttuk a reformáció irodalmi jelentőségét általában. — Most közelebbről az irodalmi nyelvet.
1. Maga a nyelv figyelem központjába kerül. (Pesti Gábor.) Ortográfia, nyelvtanok, szótárak. Mindez az egységes irodalmi nyelv ügyét szolgálja, készíti elő: nyelvszabályozást.
Az egység lassan létesül. Bár ellensége nálunk kevés: nyelvjárások — nem mint a néme
teknél: versengés? udvarok? — mégis a X V I . század közepéig az í-zo túlnyomó. Ameny- nyiben fejedelmi udvarnak része van benne: az erdélyinek van, s az protestáns volt. Van
nak változatai az élő beszéd felé. Az irodalmi nyelvnek mindhárom ágában: népi ellensúly.
2. Az irodalmi nyelv szerzeményei szétáramolhatnak: tehát (nem, mint a kódexirodalom
ban) eredményei s veszedelmei is nagyobbak lehetnek. E részben legnevezetesebb a bibliai nyelv hatása. Teljes bibliát a katolikusok nem fordítottak, s ha igen, az nem a népnek volt szánva. A bibliafordítás az eretnekségekkel indul meg. Először két huszita (Tamás és Bálint); később, a nyomtatás korában az erazmisták, s majd a protestánsok. Bizonyos folytonosság: a korábbi szerzemények biztosítása, de egyúttal tévedések, magyartalansá
gok öröklése is. Első megállapodás a Károli-féle bibliafordítás: 1590.
A bibliával a lelkiség, áhítat, szentség, erkölcsi eszmék szó- és fogalomkincse kerül ki az élő nyelvbe. Ma e nyelvnek ódon zamata van (állandósult irodalmi nyelv); talán sokan igazi magyarosságnak hiszik, s jórészt az is. De van benne sok idegenszerűség (latin, görög, héber eredetiek hatásaként), mi tovább öröklődött. A bibliai nyelv nagy hatását az is magyarázza, hogy az elvont dolgokat érzékletesen fejezi ki, példázattal, képes beszéddel:
ez ui. egyezett a népies költészet sajátságaival; s ezt az egyezést emeli ki Sylvester híres nyilatkozatában. Nem idegen tehát a népnek a bibliai beszédmód, s mégis a közéleti, a mindennapi fölött magasan álló erkölcsi légkörbe vezeti, s ellátja őt e magasabb, tisztább világ kifejezéskincsével.
3. Az irodalmi nyelv a vitákban, elvont dogmatikus fejtegetésekben köszörülődik, tesz szert szabatosságra; de szőrszálhasogatásba nem tévedhet el, mert nem tudósok elvont szórakozása, hanem meggyőzni akaró, igazságot tisztázó, toborzó fejtegetés: ott van ellen
súlyul a nép, mellyel meg kell magát értetnie (fesztelenség, kedély, szatíra). E hitviták nyelve, amellett, hogy absztrakciókban gyakorolja magát, egyúttal erősen életszerű, csaknem népies, sokszor a durvaságig. Hogy mennyire a népnek is volt szánva, mutatják a hitvitázó drámák (Sztárai, Debreceni disputa). Mennyivel precízebb, életszerűbb vitatkozó nyelv ez, mint pl. a Katalin-legendaheM vitatkozásé.
Példa, Sztáraiból: két bíró beszél, egyik a másiknak magyarázza, amit a prédikációban hallott (Régi Magyar Költők Tára V. Bp. 1886. 213, 214, 215, 217). — De az egész felfogás enged a rendi elzárkózásból, ridegségből: humor, csúfondáros jellemzés, szatíra jelentkezik (Böröck pap: uo. 221, 238 — 239).
4. Teljes életszerűségbe, népies zamatba megy át. Erre alkalmas volt a tanító mese műfaja.
Mily nagy a haladás Pesti Gábortól H eltaiig! Itt mintegy visszahatás az élő nyelv részéről az irodalmira.
Heltai. (Típus: pap, író, nyomtató; eredeti, fordított; latin, magyar, német; vallásos oktató könyvek, bibliafordítás, polémia, isteni dicséretek, énekeskönyv, mese, történeti munka; átmegy a reformáció minden fokozatán.) Szász születés, népies magyarságú nyelv:
Heltai. (Típus: pap, író, nyomtató; eredeti, fordított; latin, magyar, német; vallásos oktató könyvek, bibliafordítás, polémia, isteni dicséretek, énekeskönyv, mese, történeti munka; átmegy a reformáció minden fokozatán.) Szász születés, népies magyarságú nyelv: