1. ELŐZM ÉNYEK. A SZÓBELI H AG YOM ÁN YOZÁS K O R A 1
Az irodalom története a legrégebbről megmaradt írott szövegek korával kez
dődik; ami azt megelőzhette, az történetelőtti kora az irodalomnak.
E történetelőtti korban rejtőznek az irodalom kezdetei is. Jól szokás többes számban mondani e szót. Mert kezdet nincs, csak kezdődések vannak. De mikor s mik voltak ezek ? — nem tudhatni többé. Ismerték-e az írást a pogány magya
rok, s ha igen, mi célra éltek vele? Felhasználták-e szöveg megrögzítésére?
Másfelől: az új hazában s a keresztyénségbe lépés kezdetén ki és mikor tanulta meg az európai keresztyén népeknél divatozó betűvetést, ki és mikor olvasott el ez újfajta írással megrögzített szöveget először? — mind e kérdésekre a történet
előtti korral együtt eltűnt a felelet. Pogány magyar irodalomról csak könnyelmű föltevésként lehetne szó; viszont keresztyén kori irodalmunk valóságos kezdetei nem sokkal lehettek a fennmaradt emlékek koránál előbbiek. Belenyugodhatunk, hogy irodalmunk története a X I. században kezdődik; azért már ott, mert hiszen a latin nyelvű emlékek is a mieink.
Hogy azonban e történetelőtti időben s már a pogány magyarok világában szerepe volt a szóbeli hagyományozásnak, azt senki sem tagadja. Némely eléggé megbízható, s igy értelmezhető adat nélkül is magától érthető ez. Volt a magya- gyaroknak bejövetelök előtt is valamelyes vallásuk, voltak legalábbis hiedelmeik, némi kollektív emlékeik, apáiktól öröklött szóbeli hagyományaik, mondáik, énekeik: ősműveltségök. Lehettek közöttük oly szervezetek, rendek is, melyeknek feladata e hagyományok egyik vagy másik (vallási vagy költészetbeli) ágazatá
nak a konzerválása volt: lehetett papi rendjök, s lehetett — tegyük fel — ének
mondó rendjök is: mindez nem változtat azon a tényen, hogy ez akár századokon át gondosan őrzött szóbeli hagyományokból sem maradt reánk semmi kézzel
fogható. Mert a rendi hagyományozás közel jár ugyan már az irodalmi hagyo
mányozás lényegéhez, hiszen szóbeli szövegek változatlan megőrzése a célja;
s a szervezett énekmondást egy első lépésnek tekinthetni ugyan, mit a szóbeliség a maga emberségéből tesz meg, hogy irodalommá emelkedjék: de ha a pogány magyaroknak voltak is ily „rend” -jeik, a keresztyénséget terjesztő új nagy
hatalmaknak (királyság, egyház) nem lehetett sürgősebb dolguk, mint hogy ezeket tövestül kiirtsák. A pogány néphagyományok a keresztyén érával elvesztették minden azelőtti, föltehető szervezettségöket, s tengődésre, elkallódásra lettek kárhoztatva.
A keresztyénség kétségtelenül tabula rasát akart csinálni a pogány műveltségből, hogy egy attól teljességgel különböző új műveltséghez rakhassa le az alapokat.
A műveltségváltás azonban nem mehetett végbe parancsszóra; évszázadok szívós
1 A mű tagolása (a tartalomjegyzék első változata szerint) eredetüeg másként alakult: ez a fejezet — azonos formában — az első könyv önálló első része lett volna, „ A kéziratos irodalom kora” c. II. rész előtt. ( K . U . J .)
erőfeszítése kellett hozzá, folytonos irtás, folytonos építés. Újszerű külsőségek alatt sokáig élhettek még a lelkekben a korábbi, gyökeresebb hagyományok, míg végül az új műveltség teljesen szét- és leszivároghatott, s újszerű erkölcsi egységbe foglalhatta össze a magyarságot.
A keresztyén műveltség kezdetben egy elit kisebbség sajátja: egy kisebbségé, mely a királyi hatalom akaratából a maga európai eszményei szerint törekszik átszervezni a magyarságot; egy kisebbségé, mely a magyarság egész addigi mű
veltségi hagyományával szemben állónak tudja magát, s e korábbi műveltséget egyszerre az alsóbbrendűség, az elavultság kategóriájába szorítja alá. Az aktuális műveltséghez képest ez az alsóbbrendűség népiességet jelent; s az akkori népies
ségnél dezorganizáltabbat képzelni is alig lehet. Szívós régiség és reákényszerített újdonság e békétlen zűrzavara, e forrongása igen sokáig tartott, s a nép csak a megnyugvás beálltával válhatott alkalmassá arra, hogy a keresztyén műveltség magasabb irodalmi szervezetéből beléje hullatott magvakat felfogja s a szóbeli hagyományozás meleg áramlásában tovább tenyéssze, magához idomítsa. Szószék és a kétségkívül nyugati példára szervezkedő, új énekmondás lehettek a keresztyén irodalmiság e levezető csatornái. Némi valószínűséggel még ma is megállapítható, hogy a népi hagyomány egy-egy elemét a prédikáció ejtette a nép közé (így pl.
az Igazság és Hamisság mese-magvát); az énekmondó rendekről azonban vannak ugyan adataink, de énekeikről szinte semmit ^em tudunk; szövegükből semmi sem maradt reánk; mi nem vagyunk abban a szerencsés helyzetben, mint a néme
tek, kik némely, írni nem is tudó, középkori költőik műveit is ismerik (pl. Wolfram von Eschenbachéit), mert akadt írástudó, aki lejegyezte.
A keresztyénségbe való belépés: tudtunkra a legnagyobb horderejű műveltségi krízis, melyen a magyarság átesett. E válság teremti meg a magyar irodalmat és süllyeszti irodalom alatti, laikus, népies színvonalra a magyarság addigi szóbeli hagyományát. Az irodalom létrejötte legott hierarchikus megoszlást:
rétegeződést jelent a magyarság műveltségében, s alsóbb és felsőbb között az írástudás az osztályozó elv.
Eléje vágva az időrendi kifejtésnek, már itt megjegyezhetjük, hogy ez a rétege- ződés nem végleges, nem egyszer s mindenkorra szóló. A közműveltségnek írás
beli és szóbeli területei soha sincsenek teljesen elszigetelve egymástól. Egyrészt az írásbeliség terjedésével mind több-több személy vonatik bele e felsőbb rétegbe;
másrészt pedig az irodalom termékei különféle közvetítéssel a szóbeliségre utaltak körében is ismertekké válhatnak. Mire azonban egy-egy korszak irodalma, bár csak nagy általánosságban, mint ízlés, leszüremlik a nép közé, az irodalom már továbbhaladt, s a maga egykori, a nép közé is leszivárgott ízlésével ismét mint felsőbb réteg, mint új irodalmiság helyezkedik szembe. E későbbi rétegezéseket már az ízlés változó szempontjai foganatosítják, azok már az irodalmi fejlődés másodlagos jelenségei lesznek: az első rétegeződést azonban maga az irodalom létesülése, a szóbeliség és írásbeliség elvi különbsége erőszakolja ki.
Az írni-olvasni tudás az a kulcs, mellyel Szent István nemzedékének idegen hozományra támaszkodó elit kisebbsége a „Litteratura Hungarica” küszöbére lép, s ajtót tár egy végtelen fejlődés számára.
Vannak népek, úgymond Kölcsey a Nemzeti hagyományokban, kik a népköl
tészetet fokozatosan nemesítvén, teremtenek meg maguk erejéből egy eredeti, nemzeti irodalmat. ,,Másutt a pórdal állandóúl megtartja eredeti egyűgyűségét, s a nemzet szebb része felfelé hágván a míveltség lépcsőin, a bölcsőben fekvő nemzeti költést messze hagyja magától. Ily körülményben a magasabb poesis többé belső szikrából szép lángra nem gerjed; idegen tűznél kell annak meggerjed-74
nie, s a nemzet egészének nehezen fog világítani. Velünk, úgy látszik, e történt meg.” 2 Valóban ez, sőt sokkal több ennél. Idegen tűznél „gerjedt meg” egész irodalmunk, s „a nemzet egészének” sokáig nem világított.
2. A Z ÍRÁSBELISÉG K E ZD E TE I S A LATIN NYELVŰ LITER A TÚ R A M EGIN D ULÁSA
Az írni-olvasni tudás, mindennemű irodalmiságnak e technikai feltétele, a középkorban kivételes szakképzettség s nem köztulajdon volt.
Az a korszak, melyben a Duna—Tisza mentén őseink megtelepedtek s majd Szent István államférfiúi akaratából keresztyén hitre tértek, a X . és X I. század:
az „írásreakció kora” néven ismeretes az írástörténetben. Az írás használata, a római műveltség e hagyatéka, Olaszország kivételével ekkorára többé-kevésbé kiveszett már a gyakorlati életből; az az új írásgyakorlat pedig, mely a papság kezében fejledezett, egyelőre még csak „könyvírás” volt, szűk körű, valósággal rendi tulajdon. Franciaországban s egész Közép-Európában ismeretlen volt a gyors folyóírás képzete, magánosok teljesen elszoktak az oklevél használatától, udvari kancelláriák írásai pedig inkább dísz-, mint élő írások voltak. Különféle nemzeti írásoknak, amennyiben voltak ilyenek (rovásírás !), szerepe nem volt életbevágó: nehézkes eszközei kevés embert csábíthattak elsajátításukra. Viszont a könyvírás kivételes érdem, terhes foglalkozás, a sokat írás pedig tudományos, aszkéta erényszámba ment. Egyesek kivételes buzgalma hozta létre az isten- tisztelet és vallásos gyakorlat, s kisebb részben a tudomány céljait szolgáló könyveket; a nagy többség (papokat, szerzeteseket értsünk !) keveset vagy sem
mit sem írt. A papság átlagának fontosabb volt az olvasni tudás, fontosabb, hogy el tudja olvasni, amit egyes kivételes képzettségű tagjai leírtak: főképp a szer
tartáskönyveket. Azon követelmények között, melyeket egyházi tisztségre pályá
zókkal szemben állítanak fel a zsinati rendelkezések, nem is igen látjuk emlegetve az írni tudást. Az 1382-i, sőt még a XV. század folyamán tartott több esztergomi, s az 1515-i veszprémi zsinat határozatai szerint a felszentelendő pap arra nézve vizsgálandó meg, vajon tud-e jól olvasni és énekelni. Az iskolázás, kolostori és káptalani oktatás ehhez képest nem is mai értelemben vett tanítás volt, inkább gyakorlati példával s gyakoroltatással való gondoskodás a papi és szerzetesi succrescentiáról. S a zsinati rendelkezések az olvasás-éneklésen kívül valóban csupa gyakorlati, ceremoniális jártasságot kívánnak meg a paptól. A kispapok (clericusok), szerzetesek s papok közt élvén, beleszoktak, belegyakorlódtak aprán
ként az egyházi életbe és szertartásokba.
Az „írásreakció” kritikus két százada után az oklevélírás föllendülése érdemel figyelmet a X I I —X III. században. Míg irodalmi termékek (könyvek) feljegyzései ekkor sem vallanak fejlett technikára, az oklevélírás Európa-szerte feltűnő nagy fejlődést mutat. Az oklevelezés tudománya a jogi tanultság része volt; oklevél fogalmazója s leírója legtöbbször ugyanaz a személy. Aki nem hivatásos (jogi tanultságú) oklevélíró pap, annak az írása alig is mutat képzettségre, nagyobb gyakorlatra. E tanultságot pedig az egyetemeken szerezték, s köztük különösen a párizsi jutott e téren hovatovább vezető szerephez. Növendékei eredetileg
2 Kölcsey Ferenc: Nemzeti hagyományok. In: Kölcsey Ferenc Minden Munkái I I I . Bp 1886.3 3 6 - 3 7 .
75
mind papi pályára készülők: clericusók. A facultas artium képezte a magisterekét, az közvetítette a gyakorlati ismereteket a legelemibb foktól kezdve. Újrakezdette növendékeivel még az írástanulást is: nagy szükségök volt ezeknek a jó folyóírás tudására, hiszen tanítóik gyakran tollba mondták az előadást. A retorikában (ez érdekel most közelebbről) nemcsak az előadás művészetét tanították, hanem gyakorlati jogtudományt s oklevéltant is. Ott képezhette ki magát az oklevélíró,
„udvari” pap. Érdekes, hogy a veszprémi káptalani iskolát is, melyet sokáig tévesen egyetemnek hittek, Kun László 1276-i oklevele mint a jogtudomány tanításában nagy hírűt magasztalja. Jellemző az is, hogy míg a felsőbb teológiai tanulmányokból a magyar papság kevésbé vette ki részét (1345-ben például nincs közte egyetlen hittudományi magiszter sem), jogi tanulmányokat már a X III. században szívesen végzett. Visszatérve a párizsi egyetemhez, facultas artiuma, elsősorban jogászokat nevelt. Fényes jövő, egyházi javadalmak elnyeré
sének reménye vonzotta oda a diákokat, köztük sok alantasabb származásút is.
Onnan hordták szét hazájukba az írás mesteribb ismeretét a legtávolibb földekről egykesereglett tanítványok. A párizsi egyetem e magisztereinek oly nagy a jelen
tősége, hogy Hajnal István szerint a X I I —X III. században „általában minden előkelő fórum modern, képzett oklevélírójában a párizsi egyetem növendékét kereshetjük” .3
E magiszterek hatása apránként érezhetővé vált; számuk nem lehetett ugyan nagy: az említett két században Magyarországra nézve egy-két százra tehetni;
de befolyásos helyzetbe s kormányzat és jogi élet minden ágában közreműkö
déshez jutottak; egyházi javadalmak elnyertével az ország legszélsőbb káptalan
jaihoz is szétszóródtak, intézték ott a káptalanok nagy oklevélforgalmát, s kezökbe vették az iskolázás vezetését is. Számuk szaporodásával már nem mind kerül
hettek jó pozíciókba; a X III. század végétől kezdve mind több példa van rá, hogy vándorló mesterek egy-egy városban ütik fel tanyájukat, s kezökbe veszik a polgárság fiainak tanítását, néha az egyházzal egyetértésben, máskor ellenére s vele versengve. íg y az írás tudománya mind kevésbé tetszett jövevénynek, s mindinkább növekedett azoknak a száma, kik itthon sajátíthatták el a jó folyóírást. Az írást, mely eleinte csak mint jogi szakírás lépett fel nálunk, ekként kezdték használni egyre tágabb körben, a gyakorlati élet különféle viszony
lataiban is.4
Az Anjouk korától kezdve az íródeákok, literátusok kasztja már jórészt világi ember. „A középkor második felében, mikor a városok megalakulásával és ki
fejlődésével a világiak is sűrűbben keresték fel az iskolát, a pap (clericus) és az írástudó (litteratus) fogalma többé már nem fedi egymást. Az Anjou-kortól kezdve gyakran előforduló »litteratus«-ok (diákok) javarésze már világi ember, a kikkel a királyi kanczelláriában, a főpapok és világi urak udvarában és váraiban, a hite
leshelyi káptalanok és konventek, a vármegyék és városok, egyesek és testületek szolgálatában mint Íródeákokkal, jegyzőkkel, gazdatisztekkel s más efféle minő
ségben találkozunk.” 5
Hogy az írásműveltség mint fejlődik apránként a szellemi életnek a szerzetesi mellett másik gyúpontjában, a városokban, azt tanulságosan szemlélteti Eperjes 8
8 Hajnal István: írástörténet az írásbeliség Jelű jutása korából. Bp. 1921. 100.
4 Hajnal István: i. m. 98. Egész írástörténeti közleményem e könyv kivonata. A magyar- országi zsinati végzésekre s a papság gyakorlati nevelésére vonatkozó adatokat 1. Békefi Rémig: A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. Bp. 1910.
6 L . Békefi Rémig: i. m. 297.
76
példája. A városi tanács mint oklevéladó fórum a X IV . században már könyvet vezet az oklevélforgalomról; 1447-től kezdve feltűnnek a betűfestők és másolók (scriptorok); nem sokkal későbbről említtetik egy ott lakó „irhás,,; adatokat kapunk az írószer-, hártya- és papírszükséglet beszerzéséről: a papír ára egyre fogy, mennyisége nő; veszik oklevelek, levelek, könyvek írására, adólajstromok, jegyzőkönyvek, számadáskönyvek céljaira, . . . és ,,ad reformationem fenestra- rum” (1515 !). Városi könyvtára már a középkorban volt Eperjesnek; 1429-ben egy jogi vagy törvénykönyv már a város tulajdona volt; majd egy summa legumy német birodalmi törvények, egy liber artis militiae (1515), Werbőczi (1520), Justinianus Institutiói (1538) kerülnek megvételre. S érdekes adat az írásbeliség
nek a nyomtatás korába is átöröklésére: hogy a tanács még 1543-ban is másoltat.
Könyvkötők már 1441, hivatásos könyvkereskedők 1519 óta tűnnek fel, s hova
tovább magánosoknál is találni már könyvtárt.6
Nagy jelentősége lett annak, hogy az írni tudás így apránként a laikus világban is elterjedt. A X V I. században a kolostorokból kilépő irodalom a már írni-olvasni tudó városi polgárságban találja majd meg a maga olvasóközönségét.7
Az írásbeliség válfajai közül eszerint az oklevélírás volt az, mely a papi rendiség korlátain áttörve, a világiak körében is hódító útra kelt s mint napi használatú folyóírás vált hovatovább közkeletűvé. A könyvírás azonban (tehát az írásbeliség speciális „irodalmi,, területe) az egész középkoron át szinte kizárólag papi (szer
zetesi) kezekben maradt.
Ezek szerint: a magyar literatúra kezdő korában az írás ismerete csak a papság sajátja, tehát kivételes, rendi műveltség velejárója. „A z írás” : nem hiába jelenti még ma is a bibliát, s ez utóbbi szó „a könyvet” ; a franciában a clericus szóból lett elére nem hiába jelent tollforgató, jegyző, írnok embert, s az ófrancia elergie tudományt; hasonlóképpen a mi diaeonusból szláv közvetítéssel meghonosodott diák, deák és deákság szavunk. Szerencsés történeti belátással nevezte a literatúrát deákságn&k a nagy Révai Miklós. Valóban „deákság” volt az: „diaconusi” ,
„clericusi” , egyszóval papi írástudás.
Az „írás” azonban nemcsak papi (és jogászi) műveltséget, hanem latin nyelvű
séget is jelentett egyszersmind. Írástanítás és latin grammatika a kolostori és káptalani iskolákban, de az akkor használt tankönyvekben is osztatlan, azonegy stúdiumnak látszanak. írástanulásra csak akkor került sor, mikor latinul már meglehetősen tudtak. Nem is írhatott helyesen más, csak aki jól tudott latinul fogalmazni; még másolni sem másolhatott megbízhatóan a latinul nem tudó.
Az írás nem is vált külön oktatott tudnivalóvá, önállóan tanított betűvetéssé addig, míg a nemzeti nyelvek fel nem veszik az írásbeliséget. Nálunk ez igen későn veszi kezdetét: magyar szövegek csak becses ritkaságként, elvétve kerülnek elő a X III — XIV. századból s csak a XV. század második felétől kezdve tűnnek fel némi folytonossággal és növekvő rajokban. Az írás tehát nem „betűvetést” , hanem latinul írni tudást jelent, s diák nemcsak aki írni tud, hanem a nyelv is, amelyen ír.
Nyilvánvaló ezek alapján, hogy az írás e korban nem valami önmagában külön tekinthető technikai készség, mely bármiféle szöveg megrögzítése végett egyaránt alkalmazásban volna; nem egyszerűen a betűk ismeretéből s megrajzolni tudásá
6 Iványi Béla: A z írás és könyvek Eperjesen a X V — X V I . században. Magyar Könyv szemle 1911. 1 3 2 - 146, 2 1 5 - 226, 3 0 1 - 3 1 8 .
7 Thienemann Tivadar: Városi élet a maavar középkorban. Minerva 1923. 45.
77
ból áll; nem tisztán formális eszköz. Sokkal több ennél. Bizonyos állandó tarta
lommal jár együtt, s attól még most elválaszthatatlan. Az írás mintegy csak önmagát megrögzíteni tudó képessége a kor felfogása szerinti (egyházi) művelt
ségnek, tanultságnak. [Ügy jár vele e tanultsággal, mint a szín egy bizonyos anyaggal, melyből még csak ezután sikerül kivonni festék gyanánt, hogy más anyagot is hasonlóan lehessen színezni általa.] Az írás mintegy hozzá van még ragadva a maga speciális tartalmához, s csak huzamos fejlődés lazítja meg össze
függésüket annyira, hogy ugyanazon betűket másnemű, profán szövegek le
jegyzésére is fölhasználják. Ily komplex osztatlanságban van együtt az irodalom primitív korában mindennemű formaiság (nemcsak az írás) a tartalommal; s az irodalmi fejlődés menete olybá tűnik fel, mint e kezdetbeli komplexség fokról fokra továbbhaladó elemzése, formai értékek kiválasztása, tudatosítása, kikép
zése. írás a megírt tartalomtól, irodalmi nyelv a szövegtől, versalak az énektől, stíl-, ízlés-, sőt lelki formák az összes irodalmi gyakorlattól: formális, de épp azért nagy értékű, közösséget képző műveltségi szerzeményként válnak el s tuda
tosodnak a fejlődés folyamán.
Az írás azonban még most nem szabad technikai készség, hanem egy szóval szimbólum volt, melynek puszta látása is egyházi jelleg, tanultság és latin nyelv együttes misztikumát idézte fel tartalom gyanánt az egykorú ember tudatában.
A keresztyénség felvételével az írás bármely kismérvű meghonosodása magával hozta egész szimbolikus értékét, s egyértelmű volt az egyházi tanultságon alapuló és latin nyelven menő, tehát nemzetközi, katolikus irodalomnak Magyarországba átplántálásával. A „Litteratura Hungarica” , mikor a X I. században szerényen megindul, nem is egyéb, mint egy magyarországi különítménye a középkori Európa egyetemes irodalmának, a latin nyelven folyó s írásbelileg közvetített, keresztyén szellemi életnek.
„ A keresztény vallás fölvétele után a magyar társadalom papságra, nemességre és szolgákra tagolódott. Iskolai műveltségre eleinte — csekély kivétellel — úgy
szólván csak a papok tettek szert. Ezért lett az írásmesterség papi (clericusi) dolog. A szolgák művelték a földet és végezték az ehhez tapadó kötelességek változatos sorozatát. A szabadok vagyis nemesek meg fegyverrel védelmezték a hazát. Ezek a tudományos ismeretek szükségét nem érezték s nem is törekedtek utánuk.” S hadd idézzem még, Békefivel együtt, kitől ez iménti sorokat vettem,8 Pauler Gyulának valóban csattanós megjegyzését III. Béla nemzedékéről:
„nálunk még azoknak, kiknek a magyar ( = magyar nyelvű) irodalom termékei kellettek volna, kik az ország ügyeit magyarul intézték, kormányozták, magyarul vitatkoztak és parancsoltak, pihenő óráikban pedig az igriczek, regősök magyar dalait hallgatták — hiában jegyezték volna fel magyarul a rendeleteket, az éne
keket; azok se magyarul, se latinul nem tudtak olvasni” .9
Azt mondhatni tehát, hogy e korban a latinul írni-olvasni tudás, és ennélfogva a literatúra a papi rend kivételes tulajdona. E rend tagjai írják, tagjai olvassák.
Gyarapodása, kelendősége határát az írni-olvasni tudásnak s a latin nyelv isme
retének a mértéke szabja meg. írni aránylag kevesen tudtak, kivált az alsóbb papság körében; de prépostról, kanonokról is vannak oly adataink (s nemcsak a X II., de még a X IV . századból is), hogy íiem tudták nevöket aláírni, s a források több püspököt is emlegetnek a X III. századból, kiknek tanulatlanságán kor
8 Békefi Rémig: i. m. 352 — 353.
9 Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. I. Bp. 1899. 358.
78
társaik is megütköztek. Hogy felsőbb teológiai tanulmány mily ritka volt közöttük, s hogy például 1345-ben egyetlenegy teológiai magiszterrel sem dicsekedhettek, azt már említettem. Anyakönyv rendszeres vezetését csak az 1515-i veszprémi zsinat rendeli el minden plébános számára. Ehhez képest kell értékelnünk a nagy átlag latin nyelvtudását is. „Jiogy a falusi papság általában a latin nyelv beszé- lésében nem lehetett valami erős, az is mutatja — mondja Békefi —, hogy a Bold. Margit szentté avatása ügyében tartott tanúkihallgatások alkalmával,
társaik is megütköztek. Hogy felsőbb teológiai tanulmány mily ritka volt közöttük, s hogy például 1345-ben egyetlenegy teológiai magiszterrel sem dicsekedhettek, azt már említettem. Anyakönyv rendszeres vezetését csak az 1515-i veszprémi zsinat rendeli el minden plébános számára. Ehhez képest kell értékelnünk a nagy átlag latin nyelvtudását is. „Jiogy a falusi papság általában a latin nyelv beszé- lésében nem lehetett valami erős, az is mutatja — mondja Békefi —, hogy a Bold. Margit szentté avatása ügyében tartott tanúkihallgatások alkalmával,