( 1922 — 1923 )
A REN DSZEREZÉS ALAPELVEI (Bevezetésül)3
Az utóbbi félszázad tömérdek részletadalékkal gyarapította irodalomismere
tünket, de egységbe foglalásukról, az irodalomtörténeti szintézisről csaknem egészen megfeledkezett. Valami filológiai enciklopédizmus, mondhatnám: falansz- teri kis-filológia vett erőt rajtunk, mely minden részletet fontosnak tart ugyan, de nem egy felsőbb egészhez viszonyítva, hanem úgyszólván önmagáért. Folyó
iratokban s külön tanulmányokban egész rengetege halmozódott fel ily részlet
eredményeknek, s álmodozik, már-már gyepesedve, ismeretlen rendeltetéséről.
Építőanyag épületterv nélkül. Próbáljon valaki építni belőle, lépten-nyomon abba kell hagynia, s magának futkosnia anyag után: itt egy oszlop, ott egy szegelet- kő, itt ez, ott az hiányzik, nincs még elkészítve — s nem is lehet, mert az anyagot alkalmi érdeklődés, személyi véletlen, nemegyszer szeszély, általában tervszerűt
len szorgalom hordotta együvé. Építhetni ugyan belőle valamit, de nem azt, amit kellene, hanem — mint a játékra szánt építőkockákból — csak azt, amit a véletlentől kiutalt anyag megenged és lehetővé tesz.
A szaktudomány kettős feladata közül túltengett az elemző búvárlat az össze
foglaló rendszerezés rovására, sőt ez utóbbit kicsinyéivé, a maga számára igyeke
zett lefoglalni a kizárólagos tudományosság értékjelzését. Még ma is némi zavar észlelhető nálunk a szaktudomány ez említett törekvéseinek megítélélése, sőt
1 [Előszó. Hogy már 1908-ban vázlatosan megjelent. Azóta fejlődött, de lényegben azonos. Akkor nem vették észre, hogy szintézis.
Ne várjanak irodalom történetet. — Szól a kész tudósnak s a kezdőnek egyaránt. Annak:
javaslat a rendszerezésre. Ennek: általános tájékoztatás.
Nem „szépmű” akar lenni. — Tökéletlensége. — „ A nagy hal” (Erdélyi János) — a
„furmint” (Szemere Pál).
A régit nagyon vázlatosan. — Örülök, ha kiváló elődöket idézhetek.
Történeti jelleg: nem időrend és múlt idő, hanem egyéb ! Egység: nem okvetlen egy darabban elintézése egy írónak. A közlés technikája kényszerít időbeli ugrásokra, egyide- jűek szétválasztására; fő a szemlélet azonossága, s az olvasó részére az összbenyomás történetisége.]
A „nagy hal” -ra és a „furmint” -ra tett célzást a következő idézetek világítják meg:
„A képzelődés igen is belé szólhat a történetekbe, ha nem máskép, legalább úgy, mint mikor egy viz partján állunk s megfodrosodván előttünk a hab, azt mondjuk: ott egy nagy hal ment el. Ennyi szabad a képzelődésnek. . . . Azonban a dolgok és események alatt az örvények mélységében ott megyen a nagy hal, mely a keleti regében a világot tartja, mely a viz lapján gyüremléseket csinál, megtöri a dolgok folyását: az eszme, a gondolat, mint egész idők jelszava, egész korszakok világnézlete; ez a történeti regény eredete, célja, méltósága.” (Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar szépirodalomból. In: Kisebb Prózái I I . Sárospatak 1863. 79.)
„Irodalomban az (idegennel) összehasonlítás és különböztetés által a nemzetiséget inkább erősítjük, mint veszélyeztetjük. Ha a furmintot be nem hozzuk, nincs tokaji bor; de a magyar kiima reorganisálta, úgy, hogy nincs párja ott, a honnan hozatott.” (Szemere Pál:
Széplani ötletek, eszmélkedések. In: Szemerei Szemere Pál munkái I I . Kiad.: Szvorényi József. Bp. 1890. 1 7 6 -1 7 7 .)
E vázlat 1922-ből való; fontosságára való tekintettel ide iktattuk be. A továbbiakban is szögletes zárójelben, lábjegyzetben közöljük azokat a vázlatokat és lapszéli jegyzeteket, amelyek a főszövegbe szervesen nem illeszkednek bele. (K . II. J .)
53
elnevezése körül. „Filológiai” és „esztétizáló” irányt szoktak egymással szembe
állítani, ez utóbbikba sorozván mindazt, ami a szorosan vett adatmegállapításon túlmerészkedik; sőt nagyjában az anyagot is e téves kétfélesítés szerint tartják kiutalandónak: a régibb magyar irodalmat a „filológiai” , az újabbat az esztéti
záló” céh pártfogásába helyezvén. S hogy e részben végzetesebb szakadásról nem panaszkodhatunk, azt sem magunknak, csak tárgyunk természetének kö
szönhetjük. Nálunk ui. az irodalom ,,régi” korszaka nagyon sokáig tart, egészen a X V III. század végéig, s a még azután következő 40—50 esztendő is, a maga nyelvújítási küzdelmeivel, fordított és utánzó irodalmával eléggé csábítja a pusz
tán „filológiai” érdekű búvárlót. Az „esztétizáló” viszont nem érheti be az igazán
„ ú j” irodalommal, e potom száz esztendővel, s igyekszik a régiségből is gyara
pítani a maga birodalmát. Ennélfogva nálunk az irodalom történeti anyaga nem szakadt oly merevül ketté, s tudományos feldolgozása nem jutott oly ridegen két külön kézre, mint a franciáknál és a németeknél, kiknek középkori irodalmát a filológia, az azutánit az irodalomtörténet vette birtokába, minek sajnálatos voltáról német részen őszinte vallomásokat olvashatni. A mi anyagunk tehát nem teszi, vagy a németnél s franciánál kevésbé teszi indokolttá a tudományos munkakör és módszer kettéosztását, s osztályai elszigetelését. Nálunk valóban nem volna nehéz együtt dolgozni, s munkánkban folyvást szemmel tartani az irodalmi anyag történelmi folytonosságú, teljes nagy egészét.
De, mint említettem, megnevezése is helytelen a két ellentétes irányzatnak.
Minden irodalomtörténet végeredményben szövegekkel foglalkozván, legkezdetén ott van, elkerülhetetlenül, a filológiai feladat; vajon átugorhat ja-e ez első lépcső
fokot az ún. esztétizáló? Viszont ez első lépés után nem csupán s nem is rögtön esztétizálás következik; a szövegtől az emberhez, egyik írótól a másikhoz, egy írócsoporttól máshoz, műfajtól műfajhoz, irodalomtól közönséghez és vissza, kortól korhoz követni a fejlődés, az élet ága-bogát: vajon mindez esztétikai feladat-e? Egyformán irodalomtörténeti feladat ez mind, s csak önkényesen állít
ható szembe egymással az összes feladat két (talán szélsőnek tekintett) eleme, részlete, melyek között pedig lényegbeli ellentét nem lehet, hiszen szükségképpeni kiegészítői egymásnak, s magukra hagyva egyaránt csonkák, félkezűek.
Nem filológiai és esztétizáló, hanem elemző és összefoglaló szakfeladatot, munka
kört és módszert lehet és kell megkülönböztetnünk, aminthogy az említett helytelen megnevezések is bizonyára ezt a kétféleséget pedzették, egy-egy segéd- tudomány (filológia, esztétika) rokonságába tartozónak érezvén azokat, holott az irodalomtörténetnek mint önálló tudományszaknak saját kétirányú feladatá
ról és módszeréről van itten szó.
Az a jól ismert fejlődési folyamat, mely az egyes tudományszakok kiválására s fokozatos önállósodására vezetett, tovább folytatódik egy-egy tudományszak körén belül is, s a tudományos ismeretek végtelen elaprózódását és elszigetelődé
sét eredményezi. Egy közös őskáoszból váltak szét a tudományszakok, szét- váltan is továbbágaztak, s ma már minden tudományszak területén a„specialis- ták” egész sokfélesége nyüzsög. Nem ok nélkül indult meg s szaporítja ága-bogát folyvást e szétkülönülés. A pozitív megismerés szükségérzete okvetlenül elem
zésre vezet s megfigyelésre kényszerít, ez meg korlátozásra, elszigetelésre. Ma már minden tudományszaknak vannak nagyítóüveggel dolgozó laboratóriumai, s aki a nagyítóüveghez szokott, az előszeretettel keresi a részletet, a parányt, s idegenkedik a puszta szemmel való, nagy, összefoglaló áttekintésektől. Amily szükséges és hasznos az elemzés zugolyaiba való szertehúzódás, oly veszedelmeket rejt magában, ha kirekesztőkig s ellenszer nélkül űzetik. [Az elemző búvár méltán 54
örül mikroszkopikus eredményeinek, de mesterségesen kifejlesztett miopszságában nem látja a fától az erdőt, fel sem teszi magának, sőt laikusnak erezné a ,,hát azután” kérdést.
Pedig a laikus kíváncsiság, mely valami összefoglaló, egész ismeretre áhítozik, egyszersmind legősibb és sajátabb ösztöne, létoka és jogosítványa minden tudo
mánynak, ősoka magának az elemző elaprózódásnak is, mely a maga laboratóriu
mából most oly kicsiny Ion tekint reá vissza. Laikus vagy szaktudós, ha az is
meretek egy-egy szigetkéjén megvetette lábát, beletörődhet-e, hogy bekötött szemmel szállítgassák tovább egy másik, egy harmadik, századik szigetre, s mindenkor csak egy-egy részletnek a megtekintésére oldják le szeméről a köte
léket; hogy sohase lássa a tengert, mely mind e szigetek partjait locsolja, sohase tájékozódhassák legalább térképileg e szigetek összességéről, vagy java tömegé
ről, melyek pedig egymáshoz már csak térbelileg is igen határozottan viszonyul
nak, s a tengerfenék összefüggő talajából emelkednek ki a hullámok felé? Az irodalmi élet e szigetei azonban emberi, szellemi életnek a jelenségei; ezek már önmagokban oly összetett természetűek, egymás melletti csoportosulásukban, időrendi fel- és eltűnésökben oly számos és sokféle összefüggésbe bogozódnak, hogy a viszonyítást, össz-szemléletet, szintézist valósággal megkövetelik.
Elemzés és összefoglalás: nem önkényesen kieszelt módszerek, hanem szükség
képpeni fejlődmények.]1 2 Az ősegység, melyből a tudományok szétváltak, a filo
zófia volt, s fejlődésük minden időszakában meg kell lenni a törekvésnek egy újbóli végső egység felé. A gondolkozás szükséglete hozta létre őket, a gondol
kozást kell anyaggal ellátniok; elkülönülésök, elemző önállósodásuk csak addig jogosult, míg ezt a célt szolgálják, s róla meg nem feledkeznek. A szétkülönülés teszi lehetővé, de sürgőssé is az egyre szabatosabb és mind biztosabb alapon nyugvó szintéziseket, egyes ágbelieket és tudományközieket egyaránt, az tesz lehetővé a közös kezdet egykori tömkelegé helyére egy részletes elemzésen, szervezett és pontos megfigyelésen nyugvó tudatos összefoglalást. [Olyan folya
mat ez, mint a mondatalkotás. A beszélni készülőnek még csak taglalatlan, ho
mályos összképzete (mintegy csak érzése) van mondanivalójáról; beszélni kezd:
összképzete elemenként taglalódva vonul el tudata előtt, s mire mondatát ki
mondta, előbbi homályos érzése most már tudatos egészként áll előtte. Az emberi gondolkodásnak hinnie kell egy mindent tudatosító végső mondat lehetőségében, különben céltalan minden, a gyakorlati igényeken túlmenő ismeretszerzés.]
A két eljárás, melyről szó van, egyaránt szükséges; de csak együtt, egymást feltételezve, egymásra utáltán jogosult. A gondolkozást nem szolgáló ismeretekre, nem ismereteken alapuló szintézisekre nincsen szükségünk. Oly „tudományos”
szintézis, mely a kiderített részletadatokkal nem törődik vagy ellenkezik, s mely önkényesen választja meg összefoglaló elvét: nem volna egyéb haszontalan szó- fecsérlésnél. De ha a tudományos anyag kellő szakismerettel foglaltatik egységbe, tárgyi hűségű gondolatrendszerbe: a szintézis megbecsülhetetlen szolgálatot tesz a maga szaktudományának, még akkor is, ha — mint rendszerint a részletkutatás befejezetlensége miatt szükségképp — intuíció hidalja át a még ismeretlent.
Igen, mert minden szintézis egyszersmind célkitűzést eredményez a szaktudo
mány számára. Igyekszik meglátni az eszményi tervet, melyre a hézagos ismeret- anyag rávall, kijelöli a hiányokat, s ezzel programot is ad a kutatásnak. Minden újabb szintézis gondolatot szűr le anyagából s gondolattal világít a továbbiak
1 A főszövegben a szögletes zárójel a kéziratban utólag ceruzával kihúzott szövegrésze
ket különíti el. (K . H . J .)
55
elé. Értelmet nyer általa az elemző munka, s céltudatosan dolgozik a nagy egész számára.
A tudományok ui. nem születtek kész fegyverzettel, tudatos célkitűzéssel és rögtön találó módszerrel. Minden tudomány inkább okozat eredetileg, mint
sem kezdeményező célkitűzés. Van irodalom, van ösztönszerű irodalmi érdeklő
dés: lesz — okozatként, egy tudatosító folyamat szükségképpeni termékeként — , lesz irodalomtörténet, mely sokáig csak tapogatózik, tétovázó s csak lassanként világosodó céltudattal; s biztos célkitűzéshez, sőt anyaga szabatos elhatárolásá
hoz is csak önmaga felől való ismételt elmélkedéssel juthat majd el. Az elemző megoszlás, a szaktudományok önállósodása, mint láttuk, elkerülhetetlen szükség;
de nincs önállósodás célkitűzés nélkül, s nincs célkitűzés szintézis nélkül. Nincs abban tehát semmi különös, hogy a tudományok hosszabb-rövidebb s többnyire tekintélyes pályafutás után mintegy utólag tűzögetnek ki célt maguk elé. Az is
mételt célkitűzés, a szintézis, nemcsak a gondolkodás az idő szerinti igényét elé
gíti ki, hanem a továbbhaladáshoz is ösztönzéssel szolgál.
Elemzés és összefoglalás egyenjogúságát elismerve meg kell állapítanunk, hogy ritka az irodalomtörténet művelői közt, aki mindkettőt egyenlő rátermettséggel és sikerrel folytathatná; a többség — hajlam és képzettség szerint — meglehetős kizárólagossággal csak egyikét gyakorolja e szakirányoknak. Sőt nemcsak egyes tudósok — egész nemzetek tudósvilágai állnak ily egyoldalú típusokként egymás
sal szemközt a köztudatban: a felületesség vádja a franciák, a kicsinyes alapos
ság közkeletű vádja a németek ellen — bizonyítja ezt. De a hajlam és tehetség szerinti munkamegosztásban semmi veszedelem sincsen, ha a két felekezet figye
lemmel kíséri s folyvást felhasználja egymás eredményeit; ha egyik sem ragad meg a maga egyoldalúságában; ha mindietten számon tartják, hogy ellentétes
nek látszó gyakorlatuk azonegy tudományos feladatnak közös erővel való meg
oldására hivatott. Egyébként a két típus elszigetelődése, úgy tetszik, szűnőfél
ben van. A német irodalomtörténetben egyre serényebb és érdemesebb munka folyik, a filológiai részletmunka elhanyagolása nélkül, a szintézis irányában.
Francia részről viszont a „német módszert” — a nálok úgynevezett critique de méthode-ot oly hathatósan beoltotta az eddigi critique de talent vérébe a francia Lanson, hogy honfitársai egyenest a Sorbonne germanizálásával vádolták meg érte. A két külön típus egymásra talált s kézfogásukkal minden jel szerint a tu
dománynak rendkívüli föllendülése korába jutottunk.
Vegyük tudomásul, s kövessük a példát. \
Egy magyar irodalomtörténeti rendszerezésre készülvén kísérletet tenni, hangoztatni kívánom az első lépés megtétele előtt, hogy az elemző részletmunkát sem kicsinyelni, sem korlátozni nem szabad. Csak kirekesztőleges, tervszerűtlen gyakorlása ellen illik óvást emelnünk, s ha lehet, ellenszert nyújtanunk.
Minden rendszeres irodalomtörténet voltaképp megannyi kísérlet a szintézisre.
Elődeink munkájából le kell vonnunk a tanulságokat — s tudományszakunknak Czvittingertől Beöthy Zsoltig megtett lépései valóban nevezetes tanulságokkal látnak el útra valóul. Műveik szervi összefüggésben állván az irodalmi fejlődés
sel, ennek vázolásában lesz még módunk kijelölni történeti helyöket és jelentésöket.
E bevezetés csak elvi érdekből kér tőlük tanácsot.
A szintézis valami nagy, összefüggő egésznek, egynemű egységnek fogja fel anyagát: van tehát vezérelve, összefoglaló fő szempontja. Múltbeli irodalomtör
téneteink (szintéziseink) vezérelvét leghamarább az irodalom fogalmáról adott meg
határozásuk, vagy ha ilyet nem adtak, az irodalom mivoltáról anyaguk kiválasz
56
tásában megnyilatkozó felfogásuk tünteti eló. Az irodalom fogalma: valóban köz
ponti problémája szaktudományunk szintézisének, s a meghatározások, melye
ket róla eddigi irodalomtörténeteink adtak, megannyi ujjlenyomatai a fejlődő irodalmiság korszakainak. Az irodalomtörténetnek valamely elv szempontjából való megírása csak akkor történhetett meg, mikor magának az irodalomnak ugyan
azon elv szerinti fejlődése már erősen folyamatban volt, vagy be is fejeztetett:
akkor vált ugyanis felismerhetővé ez elv s tétethetett meg irodalomtörténeti rendszerező elvvé. Ha tehát tételszerűleg felsorakoztatjuk, hogy mikor mit tar
tottak irodalomnak: nem csupán a magyar irodalomtörténeti szintézis fejlődési fokozatairól kapunk felvilágosítást, hanem figyelmeztető ujjmutatást vissza
menőleg magának az irodalomnak fejlődési mozzanataira is. S nagy megnyugvás lesz számunkra, hogy mind elvi megfontolásunk, mind pedig majd kifejtendő fejlődésszemléletünk ily valóságos történeti hitelű okmányok tanulságaiból merí
tett eszméletet.
Czvittinger, Bőd és Horányi írói lexikonai már csak formájuk (ábécérend !) miatt sem tekinthetők szintéziseknek. Egybehordott anyaguk azonban elárulja, mit tartanak liter atúr ónak, s minthogy e felfogás az első rendszerezőévei, Wallasz- kyéval azonos, csak az utóbbival kezdem áttekintésemet.
Wallaszky (1785) szerint a magyar literatúra mindent felölel, mit valaha magyarországi ember írt (Magyarországhoz számítván nemcsak Erdélyt s Horvát- Szlavonországokat, hanem egykori, ideiglenes ,,tartományait,,: Dalmáciát, Moldvát és Oláhországot is), tekintet nélkül arra, hogy milyen nyelven írta;
s ő valóban e roppant, műfaj és nyelv szerint heterogén egyvelegnek: a magyar- országi egyetemes írástudásnak a történetét akarta megírni.
Az utána következők is felvesznek valamennyien egy ilyen szélesebb értelem
ben vett (egyetemes) magyar irodalmat és irodalomtörténetet. Csakhogy ők már nem azt dolgozzák föl. Egymás után szűkebbre szabják a feldolgozandó kört, s így az elméletben elismert „egyetemes,, magyar irodalom mellett, illetőleg azon belül egy „szorosabb értelemben” vettnek a fogalma alakul ki nálok, mely aztán maga is fokozatosan szűkebbre szorul. Pápaynál (1808) e fogalom már csak a magyar nyelvű irodalmat öleli fel (kizárván az „idegenének mondott latin nyelvűt), Toldynál csak az olyan magyar nyelvűt, mely egyúttal a nemzeti szellem meg
nyilatkozása; Beöthynél végül a nemzeti szellem művészi megnyilatkozásait.
A szűkülés fokozatai tehát ezek: magyarországi, magyar nyelvű, nemzeti tartal
mú, művészi. Minden utóbbi fokozat tovább szűkíti a megelőzőt.
Nem képzelhető, hogy e fokozatos fogalomszűkítés a felsorolt szerzők ön
kényes kitalálása volna. Ha a fejlődés tényei nem igazolnák is (pedig meg fogjuk látni, hogy igazolják), eleve föl kellene tennünk, hogy említett meghatározásaik magának az irodalmi fejlődésnek megannyi megtett lépését regisztrálják utólag;
vagyis hogy valamennyien az irodalom fogalmának azt a meghatározását fogad
ják el rendszerező elvül, amely saját koruk közfelfogását fejezi ki. Mindenik a maga korának irodalmi felfogásával nézi a múltat, a jelen szempontjával ír törté
netet. Teszi pedig ezt bizonyára öntudatlanul, mint kora irodalmi törekvéseinek aktív részese, s tudományos rendszerezés képében propagálója. Az irodalom- történet azonban történettudomány; s a múltból csak a jelennel azonos jelen
ségeket vonni bele szemléletünkbe, a tőle különbözőket ellenben kirekeszteni s a feledésnek átengedni: történettudományi szempontból elfogultságot jelent.
Hogy ez az elfogultság, a tudománynak is együttérzése, közös erőfeszítése a maga korának törekvéseivel számottevő rugója volt az irodalmi fejlődésnek, hogy tehát hasznos is volt: tagadhatatlan. Bizonyos viszont az is, hogy az iroda
57
lomtörténetnek ez a típusa nem elégíti ki a tárgyilagosság tudományos követel
ményét.
Igaz ugyan, hogy elv és kivitel nem mindenkor s nem merev szabatossággal fedik egymást eddigi irodalomtörténeteinkben; hogy pl. Toldy Ferenc nem rekeszti ki teljességgel a múltból mindazt, ami nem tekinthető a nemzeti szellem ki
nyomatának, s Beöthy Zsolt sem mindazt, ami kívül esik a ,,művészi megnyilat
kozás” körén: de ebből is csak az következik, hogy hibásan van kijelölve a rend
szerező elv, mert íme a szerzők, saját jobb belátásukat követve, ellentmondanak neki a kivitelben.
Vonjuk le hát ebből a tanulságot. Az irodalom fogalma nem állandó, hanem történelmileg alakuló, változó fogalom; kor szerinti megkötöttségében tehát nem fogadható el vezérelvül egyf az irodalom egész történeti anyagát rendszerező szintézis számára.
De egy másik szempontból is figyelmet érdemelnek a fentebb ismertetett meg
határozások. Az a száz esztendő, melynek elején Wallaszky, végén Beöthy Zsolt áll, a magyar szellemi élet történetében mint a nemzeti eszme nagyszerű föllen
dülésének, mondhatni: nemzeti öntudatunk kibontakozásának a korszaka is
meretes. Mintha az a természetes hazaszeretet, mely az azt megelőző nemzeti életben gyakorlatilag alkotott és érvényesült, akkor eszmélt volna magára egyre világosodó öntudattal, s vált volna hovatovább mindeneket átjáró uralkodó eszmévé. E nagy, nemzeti tudatosodásnak nemcsak tükrözője, hanem tevékeny részese s megnyilatkozása volt maga irodalmunk és tőle függő, vele karöltve járó irodalomtörténetünk is. A nemzeti eszme e nagy hulláma részint hazai for
rásokból eredve, részint nemzetközi áramlatoktól is lendületet nyerve már a X V III. század közepével megindul. Megindulását jelzi a történelmi érdeklődés
nek: a történetirodalomnak akkori erős pezsdülete. Ugyané hullám ragadja magá
val irodalmunkat és irányítja további fejlődését. Rendszerező irodalomtörténet
írásunk is ebben a korban fejlődik ki s az irodalom fogalmának (a latin meg
tagadásával) a kizárólagos magyar nyelvűségre szorítása (Pápay) már kétség
telenül a nemzeti eszme áramlatával való érintkezésről tanúskodik, bár a nemzeti
séget még csak alaki: nyelvi jelentkezésében teszi tudatossá. Benső valóságában fogja már fel Toldy Ferenc, mikor az irodalmat a nemzeti szellem megnyilatkozá
sának vallja. S Beöthy Zsolttal sem szűnik meg szaktudományunknak ez áram
lattal való szoros kapcsolata; mert igaz ugyan, hogy a nemzeti követelmény mel
lett ő fogalmazza meg a művészit, de korántsem felváltásaként amannak, sőt inkább szinte értékmásaként, amennyiben a művészet mozzanatában látja azt a jegyet, aminél fogva az irodalom az egész nemzet leikéhez, mindenekhez szól.
Szaktudományunk tehát a nemzeti eszme áramlási korában fejlődött ki, s annak nem tudományos megfigyelőjeként, hanem részeseként mutatkozik:
a nemzeti eszmében nem csupán egyik, bár igen jelentékeny mozgatóját látja az irodalmi fejlődésnek, hanem kezdettől fogva tevékeny s legsajátabb erőfor
rását.
Kétségtelen, hogy a nemzeti elvű rendszerezés tárgyi igazságon alapszik s mint szaktudományi jelenség mélyen gyökerezik a hazai előzményekben (már Czvittingert is a nemzeti önérzet sarkallja munkája megírására). Jogosulatlan
Kétségtelen, hogy a nemzeti elvű rendszerezés tárgyi igazságon alapszik s mint szaktudományi jelenség mélyen gyökerezik a hazai előzményekben (már Czvittingert is a nemzeti önérzet sarkallja munkája megírására). Jogosulatlan