BEVEZETÉS ÁTMENET AZ ÚJBA
I. A MAGYAR NYELVŰSÉG PROGRAMJA
mányos célkitűzés; inkább csak előszó, mintsem megfigyelésen alapuló rendszer.
A nemzeti eszme irodalmi szerepének tudományos története — sajnos — máig sincs megírva, s nem is lehet addig, míg ez elsőrendű feladatot azon egyszerű kijelentéssel oldjuk meg, hogy hiszen az egész magyar irodalom a nemzeti erő alkotása. Épp a nemzeti érzés kívánja meg, hogy történetét ne intézzük el ily kinyilatkoztatásszerűleg, hanem időt és munkát szenteljünk genezise megisme
résének. Talán azért is ernyedt el oly igen, mert azzal áltattuk, hogy öröktől fogva megvolt s megvan öntudatlanul is — mitől csak egy lépés a közönyös vélekedésig, hogy tehát akkor is megvan, ha nem törődünk vele.
I. A MAGYAR NYELVŰSÉG PROGRAMJA
1. A NEMZETI IRODALOM CÉLKITŰZÉSE
A X V III. század hetvenes éveitől kezdve a legkülönfélébb, sőt ellentétesebb jelenségek, törekvések és hatások összetorlódását mutatja az irodalom képe:
hagyomány hűség és újító szándék, patriarkális magyarság és fel világosodott szabadgondolkodás, latin, német, francia — és régi magyar mintakövetés egy
velegét, káoszát. De van már egy, egyetlenegy szilárd központja mind e kavar
gásnak: a kizárólagos magyar nyelvűség elve, tudata, s akörül megindulhat most már a lerakódás, kijegecesedés. Ily, a múlttól hagyományozott s hovatovább tudatossá érlelt központi elv nélkül csak egy áldatlan s műveltségi szempontból inkább kártékony, mintsem üdvös forrongásul maradt volna mindaz, ami a századvég magyar irodalmában jelentkezett. A nyílt és végleges nyugathoz for
dulás következtében, minek társadalmi s politikai előfeltételeit a X V III. század teremtette meg, annyi újdonság és idegenség zúdult reá egyszerre a hajdani
„magyar deákságra” , hogy rohamuktól ki kellett volna dőlnie, ha ez az egy erő
teljes főgyökér rendíthetetlenül bele nem fogódzik a múlt talajába. A magyar nyelvűség: a múlt irodalmi tudatának mintegy végrendelete; nem kizárólagos vagy önmagában elégséges és végleges program, csak legelőbbre tolt, legláthatóbb és tudatosabb fejlesztménye a múltnak; de egyéb is tolong ez előhad nyomában;
s ha elvonult, ki fog bontakozni utána mindaz, minek úttörőjéül az idők méhéből előreküldetett. A „kizárólagos magyar nyelvűség” : csak legelőbb megvilágosodott, elolvasott és kihirdetett pontja a nemzeti irodalom programjának; a magyar nyelv a magyar egység szimbóluma; ápolása, fejlesztése az egység megteremtésére való munkálkodással azonos: „Valaki Magyarságúnknak elömenetelire dolgozik
— írja Bessenyei a Holmi „Jelentésiében — ,kéttség kivül mind azokat szolgállya kik valósággal Magyarok. Kimondhatná hát, hogy mikor Magyarúl ir, Erdély Országhoz nem szól? A magyar nyelvnek, tudománynak (értsd: irodalomnak) tekintetbe (sic !) nints Erdély, hanem tsak egy Magyar H aza” 13 íme, a nyelvi programban az „U nió” programja ! Sőt benne van már a nemzetiségek meg- magyarosításának a szükségérzete is. Azt mondja Bessenyei a Jámbor szándék- ban,14 hogy mi a magyarból deákot, németet, franciát csinálunk, holott a hazai németeket, tótokat is magyarokká (ti. nyelv szerint magyarokká) kellene ten
nünk! A lélekbeli, erkölcsi értelmű nemzeti egység vágya az ösztönök félhomályába
13 Bessenyei György: A holmi. Bécs 1779.
14 Bessenyei György: Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék. 1781. Kiad.: Révai Miklós. Bécs 1790. 20.
1 2 Horváth János 177
van még elmerítve. De jönni fog, történelmi szükségszerűséggel, az is. Tanúi leszünk csakhamar azon tudatosodási folyamatnak, mely a „nemzeti” irodalom ez első, legkülsőbb — nyelvi — határozmánya után, fokról fokra megvilágítja majd a többit is, hogy valamennyit összebékítse végül egy új s minden eddiginél határozottabb irodalmi s egyszersmind politikai, erkölcsi tudatban.15
Az 1770-es évekkel erőre kapott irodalmi mozgalom tehát célul tűzi ki a latin nyelv teljes leszorítását s a magyar nyelv korlátlan egyeduralmát az irodalom
ban. Teszi ezt részben a már megindult ösztönszerű fejlődés tudatos végigvitele- ként, részben pedig a nyugati nemzeti irodalmak példájára. Magyar hagyomány és új európai (immár nem latin nemzetközi) hatások együttes eredménye lesz az, ami következik. Már programja megokolásában meg fog tetszeni az ide
gen hatás, mikor ui. a magyar nyelvűség szükségét a felvilágosodás alapeszmé
nyével, a „közboldogság” , „közjóllét” végcéljával magyarázza: eszmeörökségét korszerű európai köntösbe öltözteti.
Mi a kor programja? Ennek a kornak ugyanis már van programja, mielőtt irodalma volna. Ebben különbözik a régitől, melyben az irodalmi termelés, az irodalmi készlet és hagyomány utólag fejlesztette ki a maga irodalmi tudatát.
Jól mondja Toldy Ferenc A magyar költészet történetében, hogy míg azelőtt az irodalom csak „folyománya” volt nemzeti életünk változásainak, e korban már
„saját erejéből” újul meg: „E z pedig egyszersmind elválasztó jegye a legújabb irodalomnak az ezt megelőzött korszakokétól; ez időtől kezdi az irodalom vissza
adni a külső, a gyakorlati életnek azt, mit egykor tőle vett; . . . ez időtől kezdő
dik az önálló, az önható irodalom” .16 Ugyané tényt állapítja meg Négyesy László:
„A z új magyar irodalom . . . a régitől egy rendkívül fontos pontban különbözik, abban, hogy tudatossá lett. 1772. óta van magyar irodalmi öntudat. Az irodalom eszméje nem ekkor merült fel először, de ekkor emelkedett általános tudattá, vált mozgató erővé; az irodalom ekkor szervezkedett s ekkor foglalt helyet a közczélok közt, a nemzeti nagy érdekek és feladatok sorában.” 17 E kornak tehát már van irodalmi tudata (örökölte), s ettől irányított saját óhaja, követelménye:
itt már előre megállapítják az irodalomnak a régitől eltérendő fogalmát, kitűzik irodalmi eszményüket, s közfeladatul hirdetik ki annak megvalósítását.
Bessenyei s az általa képviselt irodalmi kor gondolatmenete, programmeg- okolása ez:18
Az ország boldogságának, jólétének legfőbb eszköze a tudomány; szükséges tehát, hogy mennél szélesebb körökben terjesztessék, „közönségessé” tétessék.
A tudományok kulcsa azonban a nyelv, éspedig a legtöbbekre nézve a hazai nyelv: ha tehát tudomány által boldoggá akarjuk tenni az országot, elébb a hazai nyelvet kell tökéletességre vinni, azaz „kiszélesíteni” és „pallérozni” . Mik a nyelv tökéletesítésének az eszközei? Elsősorban maga az irodalom: írjunk sokat, vagy még inkább: fordítsunk sokat, hogy áthozzuk az idegen nyelveken már régóta forgott művelődési tartalmat, s viszont ahhoz való alkalmaztatással nyelvünk
16 Vö. A filozófus „Ajánló levele” : „N em szóllok itt egy hitbéli résznek is különösön;
az egész Hazám ifjainak tészek ajánlást, kikhez, minden külömbség nélkül, egyenlő szeretettel, hivséggel, baráttsággal és magyar atyafisággal viseltetem.” (Bessenyei György:
A filósófus. Pest 1777. 4.)
16 Toldy Ferenc: A magyar költészet története. Pest 1867.2 324 — 325.
17 Négyesy László: A mértékes magyar verselés története. Bp. 1892. 47.
18 L. Bessenyei György: Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék. 1781. Kiad.:
Bévai Miklós. Bécs 1790. 1 7 - 2 9 .
178
képességeit is kipróbáljuk, bebizonyítsuk, műveljük. Különös segítségünkre lenne e cél kivívásában egy tudós társaság mint az irodalmi élet központi, irányító és el
lenőrző szerve, s a magyar játékszín mint az irodalmi élet terjeszkedési szerve.
összefoglalva az egész tervet, a tudós magyar társaságnak „ egyedül való dolga a’ lenne; hogy a* mi Nyelvűnket minden tudva lévő dolgokra kiterjeszsze, annak szobásának formáit ki pallérozza, vagy újakat is, a' dolgoknak, és a’ Nyelvnek természetéhezz alkalmaztattakat találjon, ’s maga mind a* Forditásokbann, mind egész Munkák’ írásában, az egész Magyar Hazának példát mutasson” .19 Egy
szóval: a szükségesnek felismert nyelvreform hivatalos végrehajtója legyen az aka
démia. A magyar nyelvűség öröklött programja tehát — mihelyt elmélet és gya
korlat összefog megvalósítására — szükségképp kibővül és átalakul; nemcsak a deák nyelv leszorítását jelenti immár, hanem a magyar irodalmi nyelv megújítá
sát a modern szükségletek kielégítése végett. — Az Akadémia azonban szimbólu
ma is Bessenyei tervében annak, amire a kor törekvései ösztönszerűleg irányul
nak: az irodalmi szervezettségnek:20 „A z anyátlan méh futos széledez mindenfelé;
. . . minden munkája tsupa zűrzavar. De mihelyt anyát ád néki az ember, mind
járt rendesen kezd folyni a’ munka. . . . Ilylyen anyátlan méhezz hasonlók vóltak még eddig a’ Magyar írók, meg is tetszett a’ Munkájokbann. De adjon tsak nekik anyát az Ország, állítson egy Magyar Társaságot, a’ melyly az ö munkájokat igazgassa, mindjárt meg jön azok között is a’ Serénység, a’ Rend, és a’ várt Haszon.” 21
A magyar tudós társaság (Akadémia) feladata kettős lenne: szabályalkotó és ellenőrző. Hogy az elsőnek megfelelhessen, legsürgősebb teendője volna egy magyar nyelvtan s egy kimerítő magyar szótár készítése. Sőt, Bessenyei még azt is szeretné kikötni, hogy nyelvtant és szótárt csak az Akadémia készíthessen. A szótár a szókincs teljessé tételét, szükséges új szókkal kiegészítését, a nyelvtan a nyelv- használat egységes szabályozását hajtaná végre. A szótárt csak több tudós ember megegyezése tehetné jóvá, s „Munkájokat tartoznék minden Hazafi bé is venni, és ne lenne szabad senkinek más szókkal élni a' Lexicon’ szavain kívül” .22 A szabályos nyelvhasználatra példát is kellene mutatnia a tudós társaságnak eredeti s fordított írásokkal, melyek kiadására saját nyomdával is kellene rendelkeznie. Hogy pedig ellenőrző feladatát teljesíthesse, az ő kiváltsága lenne a magyarul írt könyvek recenziója. Ez a pont árulja el legkirívóbban, mennyire az irodalmi élet központi szervéül tervezték az Akadémiát. Az Akadémia végül, hosszas izgatások s felejt
hetetlen áldozatkészségek árán megalakult; s az 1825—27-i X I. törvénycikk, midőn felállítását elrendeli, a „honni nyelvnek nem csak terjesztésére, de egyszer
smind annak minden tudományok s mesterségek nemeiben lehető kimíveltetésé- re” óhajt gondot fordítani. Az Akadémiának pedig, mihelyt munkásságát meg
kezdhette, első dolga valóban a szótár elkészítése lett.
Figyelmet érdemel e kizárólag a nemzeti nyelv körül folyó program indokolása.
Eszerint ugyanis a hazai nyelv művelése azért szükséges, mert a legszámosabbakra nézve az a tudományok kulcsa, s viszont az ország boldogságának a tudomány a legfőbb eszköze. Az irodalom tehát „tudomány” -nak vallja magát s tudománynak kíván tekintetni még most is, mikor a tudós latin nyelvet a vulgárissal készül végképp leszorítani, s mikor a valóságban már nem annyira tudományos, mint
19 Uo. 29.
20 [Az írói rend megszervezéséhez első lépés.]
21 ü o . 37.
22 Uo. 28.
12* 179
inkább szépirodalmi művek létrehozásán (főképp magyarra fordításán) buzgól- kodik: a tekintélyt kölcsönző régi felfogást nem ejti el, sőt biztosítani akarja a maga számára. Az irodalom mivoltáról való felfogás tehát — miről később még szólani fogok — még a régi, csak az irodalmi nyelv kérdésében tér el e kor a régitől abban, hogy kizárólag a magyart óhajtja olyanul látni.
Űj dolog azonban a tudománynak a közboldogság, közjóiét szolgálatába állí
tása, vagyis számára oly cél kitűzése, mely a felvilágosodásnak is végső eszménye.
Bessenyei azt tartaná a tudós társaság legfőbb hasznának, hogy a nyelv elő
menetelével a tudomány az ország mindenrendű lakosaira kiterjedne: amellyel
— teszi hozzá jellemzőleg — „nem az a’ tzélom, hogy személy szerint minden Hazafi tudós légyen; hanem hogy a* leg együgyübb rendű és sorsú emberek is a’ magok elmebéli tehetségeket az Emberi Társaság’ javára fordíthatnák” .23 Mindamellett nem valami világboldogító ábránd az övé, hanem nemzeti célú humanizmus; állandóan az „Ország” , a „Haza boldogsága” lebeg konkrét célként szeme előtt, mit iménti idézetünk folytatásában is rögtön kifejezésre juttat.
„Felvilágosodott” , de „E gy Hazáját ’s Nemzetét híven szerető Magyar” ő, amint névtelenül kijött Jámbor szándéka végén aláírja magát.
Programjuk tulajdonképpeni magvában, a nyelvkérdésben Bessenyeiék már a „nemzeti” értelmű felvilágosodás bajnokainak mutatják magukat. Indoko
lásukból végeredményül az a felfogás tűnik elénk, hogy az irodalom nem öncél, hanem a nemzetiség eszközlője, fejlesztője, biztosítéka. A magyar nyelvűség programjában tehát benne foglaltatik távolabbi ugyan, de a magyar nyelvű iro
dalom segítségével elérendő végső cél gyanánt a magyar nemzetiség eszménye. Az új irodalomban éppoly ihlető szerepet fog játszani a nemzeti, mint a régiben a vallásos érzés. Ne csodálkozzunk tehát, ha nem csupán a hazafiságnak, de a politikumnak is oly nagy része lesz benne, sőt, hogy a tiszta, pusztán művészi célzatú „szépirodalom” oly nehezen tudja a maga öncélúságát biztosítani benne, s hogy már-már kialakulni kezdő maréknyi közönségét is majdnem elveszíti később, a katexochen politikai irodalom és zsurnalisztika Széchenyi utáni nagy föllendülése idején.24
Az Akadémia létesülését azok, kik első szószólói voltak, már nem érték meg.
De maga a kor, mely az eszmét fölvetette, talált módot mindkét törekvése kezdet
leges megvalósítására. Az irodalmi élet tökéletes összpontosítása helyett meg
elégedett azokkal a kis irodalmi társaskörökkel, melyek nem társulati szervezettel alakultak ugyan meg, de az irodalmi törekvések ébrentartására s élesztgetésére igen sokat tettek. „Tsak néztem — írja Révai a Jámbor szándék »Elől járó beszéd«- ében — . . . mit óhajt, mire törekedik minden felől a’ Tudós Magyarság. Tapasz
taltam kivált ezen néhány utóbbikesztendőkbenn, hogy együtt is másutt is olylyas mi Kis Társaság kívánkozik öszve szövetkezni” s e „több helyeken is nevekedő kisebb Társaságok” egyesítéséről gondolkodott.25 Ilyenek voltak: a Bessenyei György társasága már a hetvenes években; 1787-től kezdve a Kassai Magyar Társaság Batsányi körül; Bécsben 1790-től kezdve a Görög Demeter köre; itthon Pesten a kilencvenes évek közepe táján gr. Beleznayné26 szalonja. Ez utóbbiból
23 Uo. 36.
24 Toldy Ferenc: Az akadémiai eszme Magyarországon Bessenyei előtt. Összegyűjtött mun
kái VI I . Bp. 1871; Császár Elemér: Bessenyei akadémiai törekvései. Bp. 1910; Bayer József:
A nemzeti játékszín története I — I I . Bp. 1887.
26 Bessenyei György: i. m. 13, 15.
26 [Gr. Beleznay Miklós özvegye b. Podmaniczky Mária Anna.]
180
indult ki Pest irodalmi központtá emelésének eszméje, melynek érdekében leg
több odaadással Kármán József, az Uránia ifjú szerkesztője munkálkodott.27 Megindul a soproni példájára, melyet Kis János 1790-ben alapított, az iskolai magyar társaságok szervezkedése is, melyek valóságos melegágyai lettek az iro
dalmi szukreszcenciának (a pesti felső iskolák tanulóinak Pesti Magyar Társa
sága, 1791). Már itt meg kell emlékeznünk Kazinczyról is, ki már fogsága előtt legtöbb érzéket tanúsított a személyes írói kapcsolatok ápolása iránt, kiszabadulása után pedig egészen 1831-ben bekövetkezett haláláig központi, összefoglaló alakja maradt az irodalmi életnek, melynek — levelezésbeli fáradhatatlan buzgalma folytán — minden szála az ő kezében futott össze. Figyelemmel kísért, buzdítás
sal erősített minden jó szándékú törekvést. „E részvétel által adott ő sok mulólag kipattanni látszó szikrának maradandóságot; e részvétel által pótolá ki sok kezdő
nek azt, a mit boldogabb fekvésű népeknél az olvasó közönség első tapsai visz
nek véghez” — vallja emlékbeszédében Kölcsey,28 a nagy férfiú jótékony befolyá
sának szinte gyermekkorától maga is hálás részese.
Nem sokkal utóbb e törekvések másik ága is célt ért: megnyílt 1837-ben a Nemzeti Színház. A magyar játékszínnek mintegy félszázados viszontagságaira, az irodalmi, sőt közigazgatási szervek sürgető nyilatkozataira, nemes keblű haza
fiak odaadó munkásságára, első színészeink nélkülözéssel teljes életére talán szükségtelen e helyen visszapillantanunk. A színjáték akkor elsősorban nemzeti ügy, támogatása hazafias érdek, mert a nyelv társadalmi felvirágoztatását és terjesztését szolgálja.
A magyar nyelvű irodalom terjeszkedési ösztönét pedig a sok viszontagság közt vergődő játékszínen kívül a most meginduló hírlapok, folyó- és más időszaki iratok szolgálták,29 melyek lehetőleg figyelemmel kísérték s híresztelték az ébre
dező irodalom új jelenségeit. Közönségük nem volt nagy; részvétlenséggel gyakran kellett küzdeniük; leginkább íróemberek érdeklődtek irántok, úgyhogy nem egy bátran odaírhatta volna címlapjára (amit később — 1830 — Pethe Ferenc lapja, a Nemzeti Társalkodó meg is cselekedett30), hogy „írták az olvasók” : de a meg
előző korok irodalmi szervezetlenségéhez viszonyítva ez is jelentékeny lépés volt előre.
A program végrehajtásához a lehetőség szerint ekként szervezkedvén, már hozzá is látott a kor irodalma, hogy levonja vezérgondolata első következteté
seit.
Megindította harcát az anyanyelv ősrégi, most már veszedelmesnek tartott versenytársának, a latinnak közéletbeli egész uralma ellen. Sok volna — s nem itt a helye — ismertetni mind, mi ez irányban történt. Tisztán irodalmi művek
27 [Bessenyei Hazafiúi Magyar Társasága, 1779. — Pesten: Ányos Pál, Horányi Elek, Kreskay Imre, Rátz Sámuel, Fejér Antal, Glossius Sámuel (királyi megerősítést nem nyert).
Marezibányi István [’f 1810) 50 000 forintos alapítványa (Marczibányi Intézet); ju
talmak ebből 1815 — 30. (Virág Benedek: Magyar Századok; Kisfaludy Sándor Regéi; Zalán futása; Széchenyi Hitele.) 1845-ben az Akadémiába olvadt be.]
28 Kölcsey Ferenc: Emlékbeszéd Kazinczy Ferencz felett. In: Kölcsey Ferenc Minden M u n kái I I . Bp. 1886.3 192.
29 L. Kereszty István: A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtáréinak címjegyzéke. A magyar és magyarországi időszaki sajtó időrendi élttekintése 1705 — 1867. Bp. 1916; Szalády Antal:
A magyar hírlapirodalom statistikája 1780 — 1880-ig. Bp. 1884; Ferenczy József: A magyar hírlapirodalom, története 1780-tól 1867-ig. Bp. 1887; Pintér Jenő: A magyar irodalom törté
netének kézikönyve. I . Bp. 1921. 268 — 274.
30 L. id. Szinnyei József: Csokonai és Lillája. EgyetemesPhilologiai Közlöny 1892.148 — 152.
181
ben, előszókban és programszerű tervezetekben, de politikai röpiratokban is oly sűrűn szerepel e kérdés, hogy valóban elmondhatni róla: a levegőben van. Hi
szen csupán a magyarul (s nem deákul) írás is érdemszámba ment. „Munkád* nem látván — írja magáról Révai Báróti Szabónak — , tsak Hírnek utánna magasztalt, Fő kép, hogy magyarúl írsz vala, annak örült.” 31 Bessenyei lépten-nyomon szerét ejti, hogy a deák nyelv közhasználatának értelmetlen voltát s tarthatat
lanságát kimutassa — különösen a Magyarságban (1778), Magyar Néző ben (1779) és A holmiban (1779) a már említett Jámbor szándékon kívül (mely 1781-ből való). Felvilágosító tudománytanával minduntalan belé is kellett botlania e kérdésbe. Szent Istvántól fogva — jegyzi meg — mindig deákul írt a nemzet;
egy magyar szóra százezer deák, egy magyar íróra ezer deák író is jutott; s mire mentünk vele ? Magyarul már most is különbül írhatunk szerinte, mint amilyen — deákságnak — a törvénykönyv deáksága; görögben, francia- s angolban több bölcsesség van, mint a deákban: „de mivel a régiek tsudálkozásúnk meg nyerték,
*s általok kezdettünk tanulni, tehát már az újjakat, ha túl mennek is rajtok, tsak alájok szoktuk rendelni.” 32 Világosan látja, hogy a deákság tekintélye a mű
velődés kezdő korából fennmaradt, de ma már babonaszámba menő hagyomány.
— De ez időben a latin nyelv kérdése már nemcsak egyes kiváló egyének ügye:
szinte állandóan napirenden marad évtizedeken át. Pályakérdések tűzetnek ki, hogy megvitattassék szükséges volta, lehetősége, akadálya, haszna és minden
nemű következménye a közéleti nyelvcserének; hogy ellenérvek megdöntesse
nek; a kételkedők, osztályérdekeiket féltők, a magyar nyelvet s annak képes
ségeit kicsinylő, elrágalmazó idegenek és honpolgárok („maskirte Inländer” ) elnémíttassanak. Ma könnyű megbélyegeznünk a terv ellenzőit, s álmélkodva kérdeznünk, mint emelhetett gátat született magyar ez oly természetes, oly magától értetődő kívánság elé. De elfelejtjük, hogy a nemzetiségnek az a fogalma, melyet ma már magunkénak vallunk, csak ekkor volt megszületőben, s előbb egy korábbi, rendi nemzetfogalmat kellett megdöntenie, melynek — hogy úgy mond
jam — hivatalos nyelve nem az anyanyelv volt. A magyar nyelv e korszakban avattatik mintegy szimbólumává a magyar nemzetiségnek („Nyelvében él a nemzet” ), s a rendi nemzetiség szimbólumát, a latint nem irthatta ki egy fuval
latra a világból. Báróczi Védelmeztetett magyar nyelve (1790), e küzdelem egyik legszebb emléke, mely aprólékos gonddal mutatja ki, mi módon volna alkalma
zandó anyanyelvűnk mind az egyházi, mind a tudományos életben, mind a tör
vényhozás, mind a kormányzás terén — voltaképpen vitairat, s annak köszönheti létrejöttét, hogy a Hadi és más nevezetes Történetek 1789-i pályázatára oly pálya
mű is beküldetett, mely a latin megtartását követelte. Még akkor korántsem élt a mai értelemben vett nemzeti érzés minden magyar emberben, de az élt már az irodalmi nyelvprogram bajnokaiban, az új korszak e buzgó előfutáraiban, s telje
sen mai felfogás tükröződik már Decsy Sámuel e keserű szavaiban: „egy nemzet sem volt Hazájának boldogsága iránt a* Magyaroknál érzékenyetlenebb, egy sem volt szülő, ’s emlőin tápláló annyához haladatlanabb mint mi, egy sem volt a’ természetnek gazdag ajándékaival kevésbé élni túdó, mint mi; egy szóval, egy sem volt magának nagyobb ellensége, mint mi.” 33 Jó tudnunk ezt, nehogy ki
csinyelni találjuk akkori íróink igyekezetét. Az ő irodalmi programjuk kezdettől fogva politikával érintkezett, politikai fordulatot készített s idézett is elő, s diadal
31 Révai Miklós: X
.
Alagya. In: Révai Miklós Elegyes versei. Pozsony 1787. 110.32 Bessenyei György: A holmi. Bécs 1779. 332.
33 Decsy Sámuel: Pannóniái Féniksz. Bécs 1790. 67.
182
ma nem lehetett teljes és szilárd mindaddig, míg a politikai és alkotmányos élet hivatalos szervei is nem szentesítették. Várt is ily hasznos következményt Besse
ma nem lehetett teljes és szilárd mindaddig, míg a politikai és alkotmányos élet hivatalos szervei is nem szentesítették. Várt is ily hasznos következményt Besse