Történeteket nem csak verbális nyelven lehet előadni, hanem különféle vizuális (rajz, festmény, fénykép, film), zenei (programzene) vagy mozgásos (tánc, pantomim) jelrendszerbe kódolva is. A narratív szerkezet tehát nem kötődik speciálisan egyik jelrendszerhez sem, hanem általánosabb makrostrukturális szabályszerűségeknek engedelmeskedik. A narratívumok cselekvéseket, cselekvéssorokat mesélnek el. „Alapfeltevésként abból a premisszából indulhatunk ki,
hogy az emberi cselekedeteket célok elérésére irányuló tervek vezérlik (Schank–Abelson 1977). A cél [...] egy kívánatos állapot elérése vagy megtartása. [...] A tervek megvalósítása és a vágyak elérése önmagában véve problematikus, mivel a) a szereplő céljai ütközhetnek egymással (pl. a személyes biztonságot ellensúlyozza a veszélyes feladatok végrehajtása fejében elnyerhető értékes jutalom iránti vágy); b) a különböző szereplők céljai ütközhetnek (pl. két ember ugyanazért a jutalomért verseng).
Ebből következik, hogy a történetek szokásosan a szereplők problémáinak expozíciója és megoldása körül forognak.” (van Dijk 1988, 342)
Ha ezek a strukturális követelmények és az olyan, a szövegkoherencia kapcsán már említett alapelemek, mint a szereplők, a hősök bemutatása, a kiinduló helyzet ismertetése, a bonyodalom, a megoldás (végkifejlet, célállapot) és a közöttük lévő tartalmi kapcsolat indikációi hiányoznak, az elbeszélést nem fogadjuk el érvényes narrációnak. Továbbá érdeklődést keltő és a figyelmünket lekötő „történetnek csak az olyan cselekvéses szöveget tartjuk, amelynek specifikus narratív makrostruktúrája is van [...] Intuitíve azokat a történeteket, amelyek nem rendelkeznek ilyen narratív struktúrával, úgy kell tekintenünk, mint amelyekből hiányzik a ‘csattanó’. Az emberek megkérdezik, miért mondjuk ezt el, vagy ‘mi történt’? Így, amikor részletesen leírom, hogyan mentem haza a hivatalomból, egy cselekvéses szöveget fogalmaztam meg – amely felhasználható egy rendőrségi jegyzőkönyvben –, de nem mondtam el egy történetet, ha semmi rendkívüli, érdekes, zavaró, furcsa vagy váratlan, azaz semmi ‘elmesélhető’ nem történt. Az itt használt fogalmak a Bonyodalom narratív kategóriájának lehetséges szemantikai megkötései. Más szóval, egy igazi történettől elvárjuk, hogy olyan eseményekről és cselekvésekről szóljanak, amelyek ellentétesek a cselekvések és események normális vagy kiszámítható lefolyásával, pl. amelyben a célok nem érhetőek el. Hasonlóan, egy ‘igazi’
történetnek tartalmaznia kell a válaszként, reakcióként következő cselekvések leírását is: hogyan reagált egy személy ezekre az eseményekre vagy cselekvésekre, pl. a feltételek helyreállításában egy cél elérése érdekében. Ebben felfedezhetjük a Megoldás narratív kategóriáját. Láthatjuk, hogy egyrészt a cselekvés struktúrája, másrészt az informativitás pragmatikus feltételei és a ‘vicc’, ‘izgalom’ (kétség, szorongás) iránti pszichológiai szükségletek vegyülnek a történetek meglehetősen rögzített általános kategóriáivá. Ezek a kategóriák és ezek szintaktikai és szemantikai szabályai kultúránkban oly mértékben konvencionálisokká váltak, hogy a nyelvhasználók sok esetben észreveszik egy történet rosszul formált voltát.” (van Dijk 1988, 322)
Hírek
Az elbeszélő szöveghez első pillantásra nagyon hasonlónak tűnik a mindennapi életnek egy másik jellegzetes szövegtípusa, a hír. A híreket hagyományosan olyan kommunikációs termékeknek szokták leírni, amelyek szűkebb és tágabb környezetünk eseményeiről, történéseiről tájékoztatnak, elősegítve ezzel a sikeres alkalmazkodást. A kommunikációnak a környezethez való alkalmazkodás tekintetében mind interperszonális, mind szervezeti-intézményi, mind társadalmi szinten az egyik fő feladata
„a hírek összegyűjtése”, „a külső környezet figyelése a változások tekintetében”, illetve „belső változások, nyomások, konfliktusok figyelése.” (McQuail é. n., 314, 317, 320) Bár manapság a „hír”
szó hallatán hajlamosak vagyunk kizárólag a médiára, az intézményes hírszolgáltatásra, a nyomtatott és internetes újságokra, a rádió és a televízió híradóira asszociálni, a hír a nem intézményesült szférában, a családtagok, barátok, ismerősök között is az egyik leggyakoribb szövegműfaj, gondoljunk csak az olyan kérdésekre, mint „mi újság?”, „hogy vagy?”, „mi történt ma az iskolában?”, „[...] a hivatalban?”, „mi történt veletek, amióta nem találkoztunk?”, stb.
A hírek ugyan arról mesélnek, hogy (vala)mi történt és hogyan történt, önmagában azonban egy-egy hír a felszíni hasonlóság ellenére sem valósítja meg a világ narratív leképezését, viszont befogadói értelmezésének más hírekkel való összekapcsolásban lehetnek kézenfekvő narratív keretei. A hírek per definitionem
• mindig a valóságos, az aktuális világról szólnak, sohasem fikciós tartalmúak (a „kacsákat”, a kitalált szenzációkat most figyelmen kívül hagyhatjuk);
• egy viszonylag rövid időintervallumban – az előző híradástól (lapszámtól, találkozástól) az aktuális híradásig (lapzártáig, találkozásig) eltelt időben – lejátszódott eseményeket ragadnak meg, vagyis a narratívákkal szemben nem egy kezdőponttól kiinduló és egy végpontig tartó, esetenként igen hosszú, emberéleteken, generációkon átívelő folyamatot ábrázolnak;
• csakis az említett intervallum vonatkozásában funkcionálnak hírként, korábbra tekintve nem: a tegnap vagy a tegnapelőtt hírei ma már nem hírek; a hír csak aktualitásában, újszerűségében él, újramesélése, ismétlése értelmetlen lenne;
• szereplői, ágensei lehetnek személyek, de lehetnek csoportok, szerveződések, intézmények, országok stb., továbbá természeti jelenségek (vulkánok, viharok, áradó vizek) is;
• nem feltétlenül cselekvésesek: a hírek egy fontos csoportjának fókuszában – bár szó eshet bennük emberi cselekvésekről is – természeti jelenségek, szerencsétlenségek, katasztrófák állnak (szélsőséges időjárás, földrengés, vulkánkitörés, épületek összeomlása stb.); egy másik fontos csoport pedig gazdasági-társadalmi folyamatok aktuális állásáról, illetve változásáról tájékoztatnak (tőzsdei hírek, különféle demográfiai és gazdasági statisztikai adatok nyilvánosságra hozatala stb.)
• de ha cselekvésesek is, nincs narratív ívük, teleológiájuk, amely szereplőiket bonyodalmakon keresztül valamilyen végkifejlet felé vezetné, hanem egy-egy esemény pillanatfelvételszerű kiragadásai;
• a hírek önmagukban nem narratívák, de időbeli egymásutániságukban narratívák építőelemeivé válhatnak, például egy adott társadalmi probléma megoldásával vagy egy katasztrófával foglalkozó hírek beilleszthetők a „társadalmi problémamegoldás” narratívába (a probléma megjelenése a probléma súlyosbodása, illetve a jelzések erősödése a probléma tematizálódása, bekerülése a közbeszédbe a politika involválódása a probléma megoldási lehetőségeinek kutatása javaslatok és megvitatásuk döntések, törvényhozás a döntések átfordítása a gyakorlatba a hatások felmérése) vagy a „katasztrófa” narratívába (váratlan szélsőséges természeti jelenség az első híradások:
pusztulás, áldozatok az első mentési kísérletek a rendezettebb mentés megszervezése intézményi és nemzetközi összefogás mentési sikerek segélyek az élet normalizálódása tervek a hasonló katasztrófák megelőzési lehetőségeinek kutatására).
A hírszöveget – legalábbis a komolynak, mértékadónak tekintett forrásokban – tárgyszerűségre és dokumentatív hitelességre (vagy legalábbis ennek látszatára) való törekvés jellemzi (a hitelesítés fontos eszközei a megbízható forrásokra történő hivatkozások, a képi információk és az eseményben való részvételt bizonyító részletek), stílusa személytelen, kerüli a metaforikus és érzelemteli kifejezési eszközöket. Bár igényt tart arra, hogy az események igaz leírásának tekintsék, a paradigmatikus reprezentációs móddal sem mutat közeli rokonságot:
• a hírek rendezetlen, fragmentált, mozaikszerű képet adnak a világról;
• nem az általánost, nem a tipikust, hanem az egyedit ábrázolják (például a tőzsdehírek nem a pénzpiac működését, a kereslet-kínálat törvényszerűségeit, a bessz és hossz mibenlétét írják le, hanem az árfolyamok aktuális változását);
• a jelenségek világában mozognak, nem összefüggéseket, nem tendenciákat, nem hosszú távú folyamatokat kutatnak;
• nem elemeznek, nem osztályoznak, nem kreálnak fogalmakat, elméleteket, gondolati modelleket az események magyarázatára; ha kapcsolódik is hozzájuk kommentár, az többnyire maga is a jelenségszintre korlátozódik: az események előzményeit ismerteti, esetleges kihatásait és a szereplők szándékait, motívumait boncolgatja, narratívákat keres, amelyekbe az események beilleszthetők;
• a hírek a környezet folyamatos pásztázásából, a környezetben bekövetkezett változások figyeléséből állnak elő, és – a hagyományos felfogás szerint – az ágenseknek a szűkebb és tágabb környezetükhöz való alkalmazkodási igénye hívja életre őket azon elemi összefüggés jegyében, hogy amiről nincs tudás, nincs ismeret, azzal kalkulálni sem lehet.
Tulajdonképpen megalapozottnak tűnik az a feltevés, hogy a narratív és a paradigmatikus mellett létezik egy tőlük különböző, pásztázónak nevezhető repzentációs mód is, amely a világot fragmentált, mozaikszerű, értelmezésre váró eseményhalmazokként jeleníti meg. A pásztázó reprezentációs mód termékeiként előálló, önmagukban fragmentumszerű hírek a befogadók (esetleg az őket segítő kommentátorok, hírmagyarázók, politológusok) interpretációjában narratívákba vagy paradigmákba rendeződhetnek, átláthatóvá, ismerőssé, megvitathatóvá téve ezáltal a környezetet.
A pásztázó reprezentációs mód feltételezése párhuzamba állítható a tömegkommunikációs hírkutatásnak azzal a közismert felfogásával, amely a híreket a világról való gondolkodás konstruált kereteinek tekinti. (Tuchman 1978) A napi sajtó, a rádió, a televízió, az internetes újságok hírei ugyanis nem mechanikus tükörképei a valóságnak: az újságírók, szerkesztőségek válogatnak, szelektálnak az általuk elért információkból, illetve eseményekből. A média által intézményesen termelt hírvilág alakulása szempontjából a döntő kérdés, hogy a pásztázó szem min akad meg, az információs kapuőrként tevékenykedő hírszerkesztők mit választanak ki, mit engednek át, milyen információkat, milyen eseményeket tekintenek elég magas hírértékűnek ahhoz, hogy közöljék. Angelusz Róbert áttekintése szerint a „széles körben elfogadott, már-már szabványosított hírértékek” listáján feltétlenül ott találjuk az alábbi szempontokat:
• fenyegető veszélyek, konfliktusok,
• kiemelkedő teljesítmények, sikerek, rekordok,
• váratlanság, meglepetésszerűség,
• közelség, érintettség (térben és időben milyen közel a befogadókhoz),
• prominencia (ismertség, híresség, kiválóság, közkedveltség, népszerűség),
• deviancia, a normák megsértése,
• aktualitás, újdonság, érdekesség („mindenki erről beszél”).
• fontosság. (Angelusz 2003, 10–14)
Angelusz arra is figyelmeztet, hogy „a hírértékek felsorolt típusai nem tekinthetők zárt, korszakoktól és társadalmi körülményektől független entitásoknak. Logikailag indefinit jellegűek:
nem tartalmazzák a lehetséges hírértékek összességét. Kialakuló hierarchiájuk nem merev, állandósult rangsorokkal jellemezhető, hanem jelentősen függ a társadalmi és kulturális kontextusoktól, a médiumok tulajdonviszonyaitól, technikai jellegzetességeitől, a kialakult hírpiaci formáktól, a tömegkommunikációs intézmények között folyó verseny sajátosságaitól. A hírértékek mértékét az esemény jellege, az adott időmetszetben fellépő eseménykínálat összetétele és az a körülmény is befolyásolja, hogy egy-egy eseményben milyen mértékben összegződnek különböző hírértékek. A forró, nagyszabású események hírértéke rendszerint éppen abból adódik, hogy egyszerre számos hírértékkel jellemezhetők.” (Angelusz 2003, 15)
A hírrovatokat, hírműsorokat többnyire néhány jellegzetes eseménytípusról szóló beszámolók töltik ki:
• rutinesemények: a hazai és nemzetközi politikai, gazdasági és kulturális közélet szokásos történései (a kormány munkája, a parlament ülései, pártharcok, tőzsdei mozgások, különféle intézmények tevékenysége stb.), amelyeknek figyelemmel kísérését a médiumok napi feladatának tekintik azon szempont alapján, hogy ezáltal biztosítható az állampolgároknak a demokratikus részvételhez szükséges információkkal való ellátása ;
• botrányok: a nyilvánosság elől elzárt, eltitkolt, gyakran normasértő tevékenységek napvilágra kerülése, mintegy a folyamatos pásztázás alatt álló rutinesemények ellentétei (Molotch–Lester 1974; Császi 2002);
• váratlan, megrázó, esetleg nagy veszélyt jelentő, széles körben ható, fokozott információigényt kiváltó, rendkívüli „forró” események, amelyek minden forrásban a híradások élére kerülnek (tömegszerencsétlenségek, drámai méretű környezeti katasztrófák, terrorcselekmények, háborús konfliktusok kirobbanása, ismert személyiségek elleni merényletek stb.);
• úgynevezett médiaesemények (Dayan–Katz 1992; Császi 2002): előre beharangozott, látványos, a tömegkommunikációs közvetítésre (is) tervezett, ünnepélyes, rituális, ceremoniális események (koronázások, államfői látogatások, nemzetközi konferenciák, ünnepségek, megnyitók, prominens személyiségek házasságkötése vagy éppen temetése stb.).
Hagyományosan meglehetősen élesen elhatárolódott egymástól a mértékadónak tartott, az állampolgárok közéleti tájékoztatását – legalábbis elvekben – feladatának tekintő, objektivitásra törekvő, „komoly”, felelős hírszolgáltatás és a szenzációk, botrányok, bűnügyi tudósítások, kis színes hírek, pletykák, tabloidok közlésére szakosodott, könnyed, szórakoztató bulvársajtó. Az utóbbi időben azonban egyre többen úgy látják, hogy „a média objektivitása, azaz az információ előnyben részesítése a szórakoztatással szemben az újságírás professzionális eszménye inkább, semmint gyakorlati valósága.” (Császi 2002, 116) Ennek a véleménynek az erősödésében két, egymással alighanem összefüggő tényező játszott szerepet: egyfelől a „komoly” informálásnak és a szórakoztató, bulvár irányultságnak az angol infotainment szóleleménnyel jelölt, világszerte érzékelhető összecsúszása, másfelől annak, a hírek hagyományos információközlő felfogását némileg megkérdőjelező nézetnek a terjedése, hogy a bulvársajtónak, a tabloidnak, az infotainmentnek is megvannak a maga, semmiképpen sem lebecsülendő társadalmi-kulturális funkciói, nem utolsósorban az, hogy hozzájárulnak a morális rend fenntartásához vagy esetenkénti újradefiniálásához. Például
„a bűnügyi történetek a társadalmi normákról, a katasztrófák médiareprezentációi pedig a társadalmi szolidaritásról szóló vitákat helyettesítik. A média pletykái és botrányai [...] olyan kísérleti léggömböknek tekinthetők, amelyek állandóan mérik a társadalom lelkiismeretét, érzelmi hőmérsékletét és a kollektív társadalmi kérdésekkel kapcsolatos érzékenységét.” (Császi 2002, 138)