A matematikus Gottlob Frege munkássága óta az is általánosan elfogadott feltevése a szemantikai vizsgálódásoknak, hogy a jelentésnek kétféle aspektusát kell figyelembe venni ahhoz, hogy adekvát képet formálhassunk a nyelvi egységek szemantikai sajátosságairól. (Frege 1980) Hasonlítsuk össze a következő két mondatot:
(4) Az austerlitzi csata győztese Szent Ilona szigetén halt meg.
(5) A waterlooi csata vesztese Szent Ilona szigetén halt meg.
Az austerlitzi csata győztese és a waterlooi csata vesztese kifejezések ugyanazt az embert jelölik, ugyanarra a személyre, Bonaparte Napóleonra vonatkoznak, a (4) és (5) megnyilatkozásokkal tehát a nyelven kívüli világnak ugyanarra az elemére referálunk. Mivel e megnyilatkozások ugyanazt állítják (Szent Ilona szigetén halt meg), ha pusztán a jelölet, a referencia azonosságából indulnánk ki, akár azonos jelentésűeknek is tekinthetnénk őket. Ez azonban tévútra vezetne, hiszen ekkor a (6), (7) és (8) megnyilatkozást (lásd lentebb) a referencia, a jelölet azonossága alapján a szemantikai tartalom szempontjából üresnek, tautologikusnak kellene tekintenünk, mintha azt mondanánk, hogy Bonaparte Napóleon azonos önmagával.
(6) Az austerlitzi csata győztese azonos a waterlooi csata vesztesével.
(7) Az austerlitzi csata győztese Bonaparte Napóleon volt.
(8) A waterlooi csata vesztese Bonaparte Napóleon volt.
A (6), (7) és (8) mondatok azonban egyáltalán nem üres tautológiák, hiszen annak számára, aki eddig nem tudta, hogy az austerlitzi csata győztese ugyanaz a személy, mint aki elvesztette a waterlooi csatát, nevezetesen Bonaparte Napóleon, nagyon is informatív, és gyarapítja a világról való tudását, a történelmi ismereteit. Igaz ugyan, hogy „az austerlitzi csata győztese” és „a waterlooi csata vesztese”
névszói szerkezetek (meghatározott leírások) ugyanarra a személyre vonatkoznak, ugyanazt az embert
jelölik, azonban ezt a személyt egészen különbözőképpen értelmezik, különbözőképpen mutatják be: egyik esetben mint győztes, a másik esetben mint vesztes hadvezért. Ekkor Frege-t követve azt mondhatjuk, hogy a két kifejezésnek azonos a jelölete, de különböző a jelentése; ugyanazt a dolgot adják meg a világban, de ezt különbözőképpen teszik, különböző értelmezést kapcsolnak hozzá.
Ha ismerjük egy kifejezés jelentését, akkor tudjuk, hogy mi tartozik hozzá a világban, vagyis tudjuk, hogy e kifejezés mit jelöl. A logikai szemantika szóhasználatában a jelentés egy olyan függvény, amely a nyelv minden egyes kifejezéséhez hozzárendel, kiválaszt egy értéket – egy dolgot, dolgoknak egy halmazát, egy tényállást – a világban, a nyelv kifejezéseinek értelmezési tartományában. Pszichológiailag a jelentés a jelölt dolgoknak, halmazoknak, tényállásoknak a mentális reprezentációja: képzetek, fogalmak, attitűdök, tudások a jelölt dolgokkal és tényállásokkal kapcsolatban, a jelölt dolgok és tényállások elgondolása.
A természetes emberi nyelveket három alapvető grammatikai kategória teszi alkalmassá arra, hogy tényállások felismertetésére (és reprezentálására) szolgálhassanak:
• az individuumnevek arra rendeltettek, hogy megnevezzék, kijelöljék azokat az egyedi dolgokat, amelyekről mondani akarunk valamit;
• a predikátumok (állítmányok) azoknak a tulajdonságoknak, viszonyoknak, állapotoknak, aktivitásoknak a megnevezéseiként funkcionálnak, amelyeket az individuumnevek által kiválasztott dolgokról állíthatunk;
• a (kijelentő) mondatok a predikátumoknak individuumnevekkel való szintaktikai összekapcsolásával tényállások leírására szolgálnak; azt mondják ki, hogy milyenek, mit tesznek, milyen állapotban és egymással milyen viszonyban vannak az individuumnevek által megnevezett dolgok.
A 4/1. táblázat azt mutatja be erősen leegyszerűsített formában, hogy ezeknek az alapkategóriáknak, illetve a grammatikai szerepüket betöltő nyelvi egységeknek és szerkezeteknek mi a jelöletük és mi a jelentésük.
4.1. táblázat - Nyelvi egységek jelölete és jelentése
Grammatikai alapkategóriák
tárgyak, személyek, események logikailag: egy függvény, amely kiválaszt egy egyedi dolgot a világban; pszichológiailag:
olyan egyedi dolgok (tárgyak, személyek, események stb.) halmazai, amelyek egy bizonyos tulajdonsággal, minőséggel, viszonnyal rendelkeznek
logikailag: egy függvény, amely kiválasztja egy bizonyos tulajdonsággal, minőséggel,
Grammatikai alapkategóriák
A 4/2. táblázat példákkal szemlélteti az összefüggéseket.
4.2. táblázat - Példák a nyelvi egzségek jelöletére és jelentésére
Jelölet Jelentés
individuumnevek
„Bonaparte Napóleon” Bonaparte Napóleon a Bonaparte Napóleonról való fogalmunk, tudásunk, képzetünk
„ez az asztal” egy asztal a beszélő közelében egy bizonyos asztal fogalma,, mentális képe
„az austerlitzi győztes” az austerlitzi csatát megnyerő
személy, illetve hadsereg az Austerlitzről, az ott zajló csatáról, a csata győzteséről való fogalmunk, elképzelésünk, tudásunk, mentális képünk predikátumok
„asztal” azon tárgyak halmaza, amelyek az asztalság minőségével bírnak,
Napóleon nyerte meg.” az a tényállás, hogy Austerlitznél volt egy csata, és azt Napóleon nyerte meg, vagyis az a tényállás, amely a mondatot igazzá teszi
az a propozíció, az a gondolat, hogy Austerlitznél volt egy csata, amelyet egy Bonaparte Napóleon nevű személy nyert meg
Az előzményekben és a táblázatban a mondat terminus kizárólag olyan kijelentő mondatokra vonatkozik, amelyek állítást (vagy tagadást) fejeznek ki, és amelyeknek a jelentése egy propozícióval azonosítható. A későbbiekben látni fogjuk, hogy közel sem minden mondat ilyen természetű, így például a kérdő és felszólító mondatok nyilvánvalóan nem állítást fejeznek ki. Egyúttal azonban az is kiviláglik majd, hogy a nem állítást kifejező mondatok jelentésében is jelen van egy olyan meghatározó rész, amely egy propozícióra vezethető vissza. Például a „Ki csukja be az ablakot?” kérdésnek vagy a „Csukd be az ablakot!” felszólításnak a jelentése valamiképpen azzal a propozíciós tartalommal kapcsolatos, hogy x becsukja az ablakot.
Vannak kifejezések, illetve mondatok, amelyek a beszélő vagy mások propozíciós attitűdöknek nevezett elmebeli állapotaira utalnak. A propozíciós attitűdök fontosabb típusai:
• gondolati attitűdök: hiszi, tudja, elképzeli, feltételezi, valószínűnek tartja stb., hogy p;
• érzelmi attitűdök: örül annak, mérges, szomorú, feldobott, lehangolt, elkeseredett stb. amiatt, hogy p;
• intencionális attitűdök: az a szándéka, azt akarja, azt szeretné, arra vágyik stb. hogy p, ahol p egy propozíció, az a tényállás, amelyre az attitűd irányul.
Szemantikai szempontból különös figyelmet érdemelnek az olyan szavak, kifejezések és mondatok, amelyeknek közismert a jelentésük, de legjobb tudomásunk szerint nincsen jelöltjük a való világban.
Például beszélhetünk Vénuszról, Zeuszról, küklopszokról, kentaurokról, aranyhegyről, ördögökről, pokolról és mennyországról, boszorkányokról, perpetuum mobiléről, hétfejű sárkányról, Loch Ness-i szörnyről, tündérekről és számos egyéb olyan lényről vagy dologról, amely az általunk ismert világban nem létezik, csupán a fantázia, a képzelet terméke. De mondhatunk és megérthetünk olyan mondatokat is, amelyeknek világunkban semmiféle tényállás nem felel, és így a tapasztalattal való összevetésben a valósággal ütköző kontrafaktuális feltevéseknek („Ha én lennék Magyarország királya, a magyarok lennének a világ leggazdagabb és legboldogabb népe”), fantáziaképeknek („Hófehérke rendbe tette a hét törpe háztartását”), tévedéseknek („A fény terjedésének közege az éter.”) vagy éppen hazugságoknak minősülnek. Ezeknek a nem létező dolgokat megnevező szavaknak és mondatoknak úgy tulajdonítunk jelentést, hogy elképzeljük, elgondoljuk az aktuálisan fennálló világnak olyan alternatíváit, amelyek az ezen szavak által megnevezett dolgoknak adnak otthont, illetve amelyekben az ezen mondatok által kifejezett propozíciók igazak. „Egy fikcionális mondat igazságértéke egy olyan modellben dönthető el, amelynek az interpretációs része szükségképpen egy olyan lehetséges világra épül, amely nem azonos az aktuális világgal.” (Kanyó 1988, 431) Nyelvünk értelmezési tartományai tehát a lehetséges világok, melyeknek azonban csak egyike az az aktuális világ, amelyet valóságosan fennálló világunknak ismerünk el. A nyelv reprezentációs ereje és kreativitása nem utolsósorban abban áll, hogy a közvetlen tapasztalatok általánosításával a minőségeket, a tulajdonságokat és a viszonyokat el tudja választani az éppen adott objektumoktól és helyzetektől, majd újra össze tudja szerkeszteni őket olyan konstrukciókká, amelyek alkalmasak korábban még nem ismert objektumok és helyzetek megragadására, leírására, sőt olyan konstrukciókat (meseszerű lényeket és történeteket, vagy a jövőre vonatkozó előrejelzéseket és hipotéziseket stb.) is képes létrehozni, amelyek – legalábbis az eddigi tapasztalatok szerint – az aktuális világban nem is léteznek.
A korábbiakban tárgyalt és a fenti táblázatban bemutatott grammatikai alapkategóriák (illetve a funkciójukat betöltő nyelvi egységek) mellett a jelentés meghatározásában még számos egyéb nyelvi elem is fontos szerephez jut, ezekre azonban részletesebben már nem tér(het)ünk ki. Ide tartoznak például – csupán említésképpen – a tényállásokat időben és térben lehorgonyzó nyelvtani időformák (jelen, múlt, jövő) és határozószavak („itt”, „ott”, „előbb”, „utóbb”, „jobbra”, „balra” stb.), az indexekként funkcionáló névmások („ez”, „az”, „aki...”, „amely...”, „valaki”, „valami” stb.), a logikai kvantorok szerepét betöltő névelők és névmások („a”, „egy”, „egy bizonyos”, „néhány”, „minden”
stb.), a mondatokat összekapcsoló, a tényállások (propozíciók) között kapcsolatokat létrehozó kötőszavak („és”, „vagy”, „ha..., akkor” stb.), a modalitásokat kifejező szavak és grammatikai formák („szükségszerű”, „lehetséges”, „kell”), a feltételes mód kifejezésére szolgáló nyelvtani formák stb.
A szemantikai alapfogalmak ismertetésének lezárásaként még arra kell felhívnunk a figyelmet, hogy a fentieknek egyebek mellett az az egyik legfontosabb tanulsága, hogy pusztán a jelölettel nem lehet megadni a jelentést, hiszen ugyanazt a dolgot eltérő jelentésű nyelvi egységek is jelölhetik, és vannak jelentéses nyelvi egységek, amelyeknek a való világban nincs is jelöletük.
Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a jelölet valami mellékes, lényegtelen dolog a jelentés tanulmányozásában. A szemantikának éppen az a feladata, hogy leírja, miképpen vonatkozik a nyelv a tapasztalati világra, miképpen jelölnek a nyelv szavai és mondatai jelentésükön keresztül dolgokat és tényállás(komplexumo)okat, milyen jelöletek állnak párban a jelölőkkel. A tapasztalati világgal való összefüggésnek különös jelentősége van azokban a kommunikációkban és reprezentációkban, amelyek a világ jelenségeinek tudományos megismerését célozzák. Az olyan fogalmak és megállapítások ugyanis, amelyek nem köthetők valamiképpen az érzéki tapasztalathoz, amelyeknek tehát nincs jelöletük a való világban, azok nem is ellenőrizhetők, nem is igazolhatók, illetve cáfolhatók, és így a tudományos megismerés szempontjából üresek, értéktelenek. (Minderről lásd többek között az Altrichter szerk. 1972 szöveggyűjteményt.)
A nyelvnek a jelöletekhez való kötődése persze nemcsak a tudományos megismerésben, hanem a mindennapi nyelvhasználatban és a nyelvelsajátításban is alapvető szerepet játszik. Nyelvünk üres formalizmus lenne, ha közvetlenül vagy közvetve nem kapcsolódna az érzéki tapasztalathoz. „A szimbólumoknak fel kell töltődniük a percepció világában” (Pléh 1999, 230). A szavaknak ezt a tapasztalati világhoz való kötését, amelyet Hernád István nyomán szimbólumlehorgonyzásnak
nevezhetünk (Hernád 1996), a mindennapi életben a jelöletekre való rámutatások, osztenziók szolgálják, gondoljunk például arra, hogyan tanulják a kisgyermekek anyanyelvük szókicsét. „A nyelvet nem lehet telefonon megtanítani, az a próbajelentéseket stimuláló és szerkesztő vizuálisan és taktilisan jelenlévő osztenzív jelöleteket követel.” (Campbell 2001, 355)
A mondatok kommunikációs tagolása
Van még egy olyan grammatikai jelenség, amelyet kommunikációs vonatkozásai miatt, ha röviden is, de mindenképpen külön is tárgyalnunk kell a jelentés összefüggésében. Nyelvünk mondatai nemcsak arra alkalmasak, hogy mint propozíciókat kifejező egységek formát adjanak lehetséges tényállások nyelvi-gondolati visszatükrözésének, hanem arra is, hogy ebben a nyelvi formában azt is kifejezzék, azt is felismertessék, hogy a mondat kimondásának kommunikációs szituációjában a közlő a mondat szemantikai tartalmából mit tekint a közlés témájának, és mit az e témával kapcsolatban a közlés fő mondanivalójának, központi, hangsúlyos üzenetének. A téma az, amiről (akiről) a kommunikáció, illetve a mondat szól, a mondatközpont vagy fókusz pedig az az információ, amelyre a kommunikáció, illetve a mondat a figyelmet irányítja, fókuszálja. (E kommunikációs szempontú megkülönböztetés egy korábbi változata a mondatnak a beszélő és a hallgatósága számára egyaránt ismert tárgyát – téma – és a mondatban az erről a már adott tárgyról közölt új információt állítja szembe.)
A magyar nyelv a téma és a fókusz viszonyát a szórenddel és a fő mondathangsúly elhelyezésével fejezi ki, többnyire úgy, hogy (kijelentő mondatok esetében) a téma a mondat legelejére kerül, a fókusz pedig a legnagyobb hangsúllyal kiemelve a téma után következik. Például az (1) mondat propozíciós szemantikai tartalma nagyon hasonló a (2), (3) és (4) mondatokéihoz, a téma-mondatközpont tagolás azonban mindegyikben más és más információt emel ki a szórend és a mondathangsúly segítségével:
(1) A farkas megijesztette
Piroskát az erdőben.
téma mondatközpont (fókusz)
kiemelt hangsúllyal
(2) Piroskát a farkas ijesztette meg az
erdőben.
(3) A farkas Piroskát az erdőben ijesztette meg.
(4) A farkas Piroskát ijesztette meg az
erdőben.
A különbségek még jobban érzékelhetők, ha a szóban forgó mondatok jelentését a némileg bővebb (2a), (3a) és (4a) parafrázisokkal, átfogalmazásokkal adjuk meg:
(2a) [Nem más, hanem] a farkas volt az, aki
megijesztette Piroskát az erdőben.
(3a) [Nem másutt, hanem] az erdőben történt, hogy a
farkas Piroskát megijesztette.
(4a) Piroska [és nem más] volt az, akit a farkas
megijesztett az erdőben.
Az eltéréseket az is jól mutatja, hogy példamondataink más és más kérdésekre adnak válaszokat:
(2b) Ki ijesztette meg Piroskát az erdőben?
(3b) Hol ijesztette meg a farkas Piroskát?
(4b) Kit ijesztett meg a farkas az erdőben?