Beni – miután sokadszor kapta rajta magát, hogy figyelme elkalandozik otthoni feladatáról (egy vá-lasztott irodalmi alakot kellett a megbeszélt művek alapján 10-12 mondatban bemutatnia) –, kíváncsian fordult nagyapjához:
– Mondd csak, nagypapa, ki a kedvenc hősöd?
– Természetesen Don Quijote!
– A bús képű manchai lovag?!
– Igen. Úgy látom, csalódott vagy. Tán Tell Vil-mosra, Robin Hoodra vagy Robinsonra számítottál?
– Nem is tudom. Inkább csak megleptél! Szeretni, de mégis csak sajnálni, tán elítélni való ez a figura!
– Igaz, sokak számára talán megmosolyogni vagy kinevetni való regényhős Cervantes szülöttje.
– Hááát, valljuk be, hogy néha fárasztó a makacs-sága, érthetetlen a konokmakacs-sága, hihetetlen a naivmakacs-sága, és elképesztő a hétköznapi dolgokban való tájéko-zatlansága!
– De csodálatra méltó a kitartása, el kell ismerni céljai nemes voltát, humanizmusát. Nem véletlen, hogy film, rajzfilm, musical készült a történetéből!
– Igazad van, bátor és elszánt alak. Vagy mégis csak egy átlagember? Nehéz eldönteni! – merengett el saját kérdésén Beni. A nagypapa is továbbgondol-ta, s inkább csak magának mormolta:
– Alonso Quijano. Szerény név. Nem is lett vol-na méltó eltervezett hőstetteihez!
– Egy biztos: ki kell törni a hétköznapokból! Le-het, hogy ehhez nevet kell változtatnunk, segítségül kell hívnunk az álmot, a fantáziánkat. – kezdett el hirtelen lelkesedni Beni.
– Na látod, a képzeletünk a legfontosabb kincsünk a világon!
– Azért bátrabban is elereszthetné magát Don Quijote, én úgy látom, inkább csak olvasmányélmé-nyeiből elevenednek meg viaskodó emlékképei.
– Mondd csak ki, hóbortosnak tartod!
– Bevallom, először ez jutott eszembe róla, de így, hogy rákérdezel. lehet, hogy csak szenvedélyes volt?!
– Finoman fogalmazol! Szeretem ezt a figurát, de minek minősíthető az a szinte beteges mánia, ahogy gyűjtögeti és habzsolja a szívének oly kedves lovag-regényeket?!
Mindketten arra gondoltak, hogy ment rá őrült szenvedélyére a bús képű lovag birtoka.
– Nem semmi, hogy mennyire beleéli magát az ol-vasott történetekbe! – jegyezte meg váratlan együttérzéssel a fiú.
– Bizony, ez már nemcsak empátia, nem egyszerű-en időleges azonosulás az olvasmánybéli alak érze-lem- és gondolatvilágával, hanem.
– Csak nem egyfajta skizofréniára gondolsz?
– Most, hogy beszélgetünk róla, minden szimpáti-ám ellenére is erre hajlok. Hisz az idők folyamán teljesen elveszítette realitásérzékét!
– Ugye, ugye? Egyre jobban belelovalta magát egy maga által teremtett világ valótlan valóságába.
– A mindenit! Ezt aztán jól megmondtad! Persze a létező világból ki így, ki úgy időszakosan menekül, álcáz, szerepeket játszik a boldogulás, érvényesülés érdekében. Bárkit elragadhat a szenvedélye, a vágya.
Jó, ha az embernek vannak céljai, álmai, és milyen jó érzés, ha ezek közül néhány meg is valósulhat!
– Én is nehezen fogadom el, ha valami megvalósít-hatatlan.
– Pontosítsunk. Rettentő nehezen. De ezzel mind-annyian így vagyunk. A sikertelenség, a tehetetlen-ség elfogadhatatlan.
Beninek eszébe jutott, mikor nagyapja arról be-szélt régebben, hogy igenis szembesülni kell az aka-dályokkal. Mintha az öreg úr megérezte volna, hogy mi járhat a fiú fejében, így folytatta:
– De néha kompromisszumokat kell kötnünk, meg kell békülnünk a világgal, a lehetőségekkel.
– Milyen jó, hogy ott van mellette és mellettünk – s közben zsiványan nagyapjára mosolygott – a józan Sancho Pansa!
– Féltem, hogy együgyűnek fogod tartani.
– Ááá! Annyiszor mondtad már, hogy használjam a józan paraszti eszemet!
Most nagyapón volt a mosolygás sora.
– Apádnak is, neked is hagytam néha, hogy a saját károtokon tanuljatok.
– Apa is sokat ábrándozott?
– De még mennyire! Nem kellett ahhoz szerelem-be esnie!
– Szerinted Don Quijote szerelmes volt?
– Te mit gondolsz?
– Nem is létezett Dulcínea! A középkori lovagok legalább valódi nőket csodáltak, szolgáltak, s bár őket sem értem, miért pont férjes asszonyokat vá-lasztottak, de ez azért mégis értelmesebben hangzik, mint az, hogy kiszemelek egy parasztlányt úrnőnek, felöltöm rozsdás páncélom.
– Jó, jó. igazad van, mégis azt mondom, szerel-mesek lehetünk a szerelembe, egy ideálba. Csodá-lom, hogy még nem is cikizted Rocinantét!
– Rozzantabb gebét már nem is választhatott vol-na a hősöd! – kajánkodott Beni.
– Gondolkodtál már azon, hogy miért színezi ki a valóságot az én Don Quijotém?
– Ami igaz, az igaz: elég nyers tud lenni a való vi-lág, de ez nem önbecsapás? Hisz áltatja magát!
– Akkor csak szebbnek látná a világot, mint ami-lyen. De ő néha a juhnyájat látja ellenséges hadnak, a szélmalmokat hiszi óriásoknak.
– Kalandra vágyik? Túl nyugis az élete?
– Nyugis és egyhangú. Ő meg tán szeretne hasz-nos lenni, nyomot hagyni maga után. Izgalomra, változatosságra vár. Szívesen bújik más ember bőré-be, aki nemesebb, aki hős. Miért baj ez? A költő, az író, az ábrándosabb lelkületű hétköznapi ember, a kisgyermek játék közben ugyanezt szeretné.
Beni közben arra gondolt, hogy majdnem teljesen igaza van nagyapjának, de. lovagja nem zökken vissza a valóságba, pedig erre egy kisgyermek is ké-pes. Don Quijote azonban nincs tudatában annak, hogy hol van a képzelet és a való világ határa.
– Pont ezért szeretem! Annyira emberi! – Beni azt hitte, hogy nagyapja már megint kitalálta gondolata-it, de rájött, hogy csak saját okfejtését folytatja. Beni nem mondta ki hangosan, ami foglalkoztatta, hogy nagyapó szeretett hőse vak, süket és bolond. Aztán örült, hogy nem járt el a szája, sőt, még saját magát is meglepte, de igazán megsajnálta ezt a figurát, s el-hamarkodott ítéletéért még el is szégyellte magát.
– És azért is sajnálatra méltó, mert megértve végre az igazságot képtelen elfogadni azt, s ebbe belepusz-tul – fejezte be a bús képű védelmét az öreg.
– Gondolod, hogy belátta a hibáit?
– Biztos, hisz megátkozta a lovaghistóriákat!
– De elismered, hogy hiába? Hogy későn? Már nem tudott jóvátenni semmit.
– Persze! De attól még a kedvencem! Esendő. Le lehet győzni. Alulmarad. De ettől csak még jobban szeretem!
– Én meg megszerettem, míg beszélgettünk róla – ezzel könnyedén nekiállt Beni a feladatnak, s gyor-san papírra vetette nagyapja (és most már az ő) Don Quijotéjának jellemző vonásait, egyáltalán nem kel-lett a mondatokat számolni, bőven megvolt az előírt terjedelem.