Édesanyám, tenyerembe foszlós kalácsot rejtettél, becsukódott szemeimre égszínkék álmot leheltél, jégvirágos ablakomba bíborszín virágot tettél.
Sokszoroztad örömömet letörölted könnyeimet.
Anyám, de nagyon szerettél!
A találk..ozás
(Arcnélk..üli álmok..)
A tél jócskán ott hagyta nyomát az utakon. Jégfo-gával kisebb-nagyobb falatokat szakítva az aszfalt-ból, a forgalmat is lelassította, az autók mintha ke-ringőt táncolnának, kerülgették a kátyúkat. Az óva-tosabban haladó személyautókat ingerült dudaszóval előzgették a bátrabbak.
Mi a lassan haladók közé tartoztunk, utunk nem volt sietős, a hátsó ülésen pedig gyermekeink alud-tak. A kisebbiknek jó helye volt a mózeskosárban, amiben az autó zötykölődése ringatássá szelídült, míg a nagyobbik félrebillent fejecskéje meg-megló-dult fékezéskor, testét hátra tartott kezem óvta az előre lendüléstől – abban az időben még ismeretlen volt a gyermekülés.
Nem zavart bennünket a hangos dudaszó, sem a fellendülő kar, vagy villámló tekintet, mellyel elha-ladtak mellettünk a türelmetlen, sietős utazók.
Fejemben a dobok ütemesen szóltak, hangerejük dobhártyám tűrőképességét vizsgáztatták. Nem tud-tam eldönteni, helyesen cselekszem-e? Az is lehet, hogy saját érdekemben ezt a lépést már régen meg kellett volna tennem. Azt azonban biztosan tudtam, hogy a szinte minden éjszaka visszatérő álmomnak véget kell vetnem. Nem akartam többé sírva ébredni, mert álmomban édesapám arcát sohasem láttam, holott olyan valósághűen volt mellettem.
Ha csak egy fényképem lett volna róla, bármilyen meggyötört, sárga, szamárfüles kép, amin, ha homá-lyosan is, de felismerhettem volna! Öt éves korom-ban fogtam utoljára a kezét. Szüleim között, középen lépkedtem, lassan sétáltunk a Nemzeti Múzeumban, és én egyre jobban szorítottam kezeiket, mert féltem a szobroktól, olyan nagyok és idegenek voltak, és mind üres tekintettel, barátságtalanul nézett rám.
Csend volt, csak cipőink kopogását visszhangozták a hatalmas termek, és torkomban éreztem egyre gyor-suló szívdobogásomat. A némaság volt a kísérőnk, velünk jött mindenüvé, rátelepedett szőke, gyűrűs fürtjeimre, melyen egy pillanatig gyengéd sóhajjal pihent meg egy meleg férfikéz.
Aztán nélküle repültek az évek, nélküle fújtuk el a tortákról az egyre sokasodó gyertyát, vártuk a te-let, a szeretet ünnepét, a nyarat, a bizonyítványosz-tást, az iskolai szüneteket, aztán nélküle éltük meg az esküvőmet is, meg a csodát, hogy anya lettem – gyermekeim az ő unokái.
Milyen mély vágyakozással tud várni egy elfelej-tett gyermek! Az én gyermeki óhajtásom nem volt elég erős ahhoz, hogy elhozza hozzám.
Lassan feledésbe merült arca, hangja, de a vágy, hogy találkozzam vele kínzó, arcnélküli álmokat szült, és azt a napot, amikor fellibbent a fátyol, mert elébe álltam élő felkiáltójelként, és szorongva figyel-tem, vajon hogyan néz a szemembe, látok-e benne megbánást a sok elmulasztott ölelés, az üres évek érthetetlen közönye miatt?
Az autó nesztelenül, lassan gurult, befordult a földútra, melyet vastagtörzsű, sűrű lombú fák ölel-tek, eltakarva az ég szikrázóan kék színét, de néhol a tolakodó napsugár áttört a levelek között, s a felszál-ló porszemek játékos felhőként kísértek bennünket.
A nagy park közepén álló épületből ismeretlen asz-szony sietett felénk. Merően, szinte megbabonázva nézett rám, pár perc múlva összecsapta kezeit és ennyit mondott: – Szent Isten! Egészen olyan vagy, mint apád! Nem sokára hazaér.
Amikor három, közeledő férfira mutatva így szólt: – Ott jön! –, szívem heves dobbanása kivá-lasztotta, melyik ő. Mint itatóspapír a tintát, úgy szívtam magamba alakját, figyeltem ráérős lépteit, kissé hajlott hátát, majd közelebb érve arcát fürkész-tem, az arcot, mely hiányzott az életemből, az álma-imból, az arcot, amely nem volt idegen, s ahogy job-ban elmerültem az évek véste ismerősnek tűnő vo-násokon, nem értettem, hogyan felejthettem el.
Percekig néztünk farkasszemet, majd ennyit mondott: – Hát te itt vagy? – s mintha fájdalommal teli meglepetéssel a saját szemem tekintett volna rám.
Nem kértem, s ő sohasem adott magyarázatot.
A fontos az volt, hogy megtaláltam őt, hogy rövid időre megint foghattam kezét, s érezhettem tenyeré-nek melegét, hogy már csak villanásnyi ideig csu-pán, de átölelt a boldogság.
Utolsó hónapjaiban, már súlyos betegen nálam ta-lálta meg otthonát.
A tél
Lekapartam az ablakról egy tenyérnyi jeget.
Csodálhatom a végtelent, a csillagos eget.
A csillagból lopakodik a szó, szállingózik a hó,
s én merengve nézem, hogyan ölt egyenruhát a föld.
S mert a hangokat elnyeli a köd, idézem a száncsengőt
és a lódobogást,
régen elfeledtük mindkettőt.
Lám, hiába cibálta a szél, egy reszkető levél
hintázik árván az ág hegyén, és napsütést remél.
Tenyérnyi folt az üvegen kitárja előttem
a didergő tájat, s felleget:
a szikrázó telet.
Tíz év után
(Végső búcsú Édesanyámtól) Az izzadt ágyra csend telepedett, de a fájdalom még ott lebegett.
A lélek elhagyta már a testet, de vigaszt súgott, felejthetetlent.
A mozdulatlan, elernyedt karok, a megbékélt arc. Beleborzadok.
Ott látom mindig az ágy közepén.
Ez a kép megmarad, örökké enyém.
A felszakadt állati üvöltés
meg a patakzó könny már nem elég, nem hozza vissza, nem támasztja fel, a görcsbe rándult ököl sem ébreszti fel.
A bent rekedt szavak perzselnek, a szerető ölelések elvesztek.
Bezárom hát szívem kis fiókjába – életem sötét, fekete-betűs éjszakája.
Mikor a sírnál letérdelek
érzem, hogy ott van akkor is velem.
Lelke ott lebeg mindig felettem s vigaszt lehel, hogy gyógyuljon sebem.
Elborult elmével azt remélni, hogy a múltat vissza lehet sírni balga dolog. Elengedem hát.
Most kívánok neki örök jó-éjszakát.
Pitypang
Felébredt és keringőt dúdol a szél.
A pitypang ruháját felkapta, minden fehér.
Millió propeller forog a légben, esküvői fátyol libben szerényen.
Nincs pihenés, nincsen irgalom, a száraz széllel,
a homokveréssel
messze vonul táncos szárnyon egy új élet reménye,
a sok-sok apró pihe.
Távol az ősanyától, az ismerős fűszáltól leszáll egy más határon, egy csepp vizet inni vágyón.
Hogy élni fog, bizton tudja:
a földanya befogadja.
Álmomban
Álmomban szétrobbantak a csillagok, izzó lávaként cikáztak a villámok, a bukott fejű hóvirágok
kristály ruhát öltöttek,
s betakart mindent a hóvirágos förgeteg.
Álmomban szétnyíltak a fellegek, leomlottak a hegyek,
elporladtak a kövek,
zúzmarás szőnyeget kapott a rét, megfagyott a lehelet, s a lét.
Álmomban kristálygyöngyé roppant a jég, álmomban megszűnt a zöld tavasz már rég.
Álmomban jégvirágos szívvel éltem, álmomban piros kristály volt a vérem.