Keresem magam a csöndben, lélegzetem az örök időben,
lüktető álmok ölelésében, pislákoló gyertyák fényében, bús dallamok szárnyalásában, lelkem sodródó magányában, emlékeim homályos tükrében,
a lassan tovasodródó időben
Tűnődések.. .
Smaragd ragyogású a kert, az alkony színei misztikusan a végtelenségbe vesznek.
Csendesen kúszva a szürkeség, majd a sötétség uralja felettünk a létet.
Hallgatjuk a csend hangjait, a csillagok alatt, a Holdvilágnál, – az éjszakában.
*
Arany ragyogású a világ Amikor virágoznak a gesztenyefák,
gyertyákként lélegzenek
A napsugarak játszadoznak lombjaik között A virágok kelyheiben méhek, darazsak, pillangók
isszák az éltető nedűt Fehér felhők futnak az azúr égen
Madártrillák, víg dallamok derítik fel a bús szíveket A végtelen horizont is mosolyog
Színek milliónyi árnyalata, a szellő víg játéka, a szépség határtalansága.
A rohanó idő is fénnyel telítődik, a lelkek mély lélegzetében
*
A hajnali fények késve ébredeznek, hűvös harmatcseppek csillogásában.
A végtelen égbolt alatt gyülekeznek, majd messze szárnyalnak a madarak. A Nap sápadt, olykor bús felhők takarják. Szűrt fények, sugarak játszadoznak
az őszülő lombok, a hulló levelek között. Sóhajok szállnak, bús dallamok – az élet melódiáiban. Az őszi
szél mesél a tájról, a nyár elmúlásáról.
Az estékben korán kihunynak a fények, az árnyak uralják a csendet a világ felett. Hűvös a Hold, a csillagok. Puha érintéssel vesz karjaiba, elringatva a
méla nyugalom. Pilláink mögött emlékképek sora.
Gyermekeink arcán mosoly. Az ő nyugalmuk, boldogságuk, örömük élteti szívünket az érzések
hullámain.
*
Már nem találom helyem a világban. Bennem a melódiák is elcsendesednek.
Bizonytalanság, magányba sodort csönd.
A pillanatoknak élek, s már nem nagyon hiszek a csodákban.
Újra élem életemet, – az emlékeimben.
Ölel a sötétség, a Hold az égen.
Hét éve, hogy elmentél. Messze vagy, a lelkek birodalmában, a csend fogságában – ahol nincs
fény, nincs sötét sem, nincs Hold, nincsenek csillagok, csak az ÖRÖK VÉGTELEN.
Tük..röződő, vízi fények..
Finom homokos, kavicsos part. A víz szélén fűzfák állnak. Lombsátoruk a simogatóan lágy, langyos
vízbe lóg. A fák árnyéka mélyen a fodrozódó víztükör felett. A lombok lengedeznek a meleg
szélben.
Napbarnította emberek, nyaralók a parton. Vakít a tükröződő fénysugár.
Távolabb csónakázókat, kajakozókat sodor a szellő, – ritmikusan evezve a tavon
és kellemes illatárt sodorva magával.
Vöröslő felhők széle, az alkony és az esteledő horizont színei ámulattal töltik el a szemlélődőt, mintha kellemes,
hangulatos szerenádot zengene a természet.
Gyönyörű képek. A Nap sugarai már laposodnak, siklanak a víz felszínén.
Andalító tücsökzene zeng az estében. Felragyog az első, majd sorban a sok csillag az égbolton.
A horizontra guruló Hold párás fátyolt von a víz felszínére, nyugalmat adva az egyre hűvösödő éjszakára.
ébredések...
Arany-barna falevelek hullnak, Őszül, szürkül a horizont Felhők ülnek az égbolton Hűvös a fel-feltámadó szél a lelkünk is homályosulóban
fáradt fényű csillagok, halovány, szomorú Hold
elnémuló, selymes szó, egymást ölelő sötét árnyak, morcossá váló bársony feketeség,
körülnézve ébredező hajnal, hulló gyöngyharmat a lombokon
mélyen ülő szemek nyílnak aranyszárnyú szelek futnak mély álmából ébred a Nap
arcát fürdeti a tócsákban szaladgáló szél jajong, sír, szárítva az esőáztatta földet
a lombok közt fény remeg, úsznak az égbolton a fellegek, a fű alatt barna-sárga levelek, az égkékben gyöngyházszín vibrál,
a színesedő fákon rebbenő madár a fuvallatban őszi illatár
A múlt – Emlék..ek.. k..útja
„A mély érzés, mely szót alig talál, önnönmagára, nem díszére büszke.”
/Shakespeare!
Manyinak napok óta szörnyű álmai voltak. Mindig arról a régi házról álmodott a domb ölén, melyet a
végtelen mező ölelt. Ott lakik ma is a szépség, amiben élt gyerekkorában és fiatal korában. Ott érintette meg a szerelem. Ott élt gyerekkorától addig
a napig, amikor hirtelen hagyott hátra mindent. A szél fodrozta pataknál, a fűzfák susogó koronái alatt,
a gyümölcsfák alatt, a kertekben nyíló csodálatos illatú virágok között.
Álmában kinyújtotta kezét, hogy megérintse a fényképeken látott tárgyak egyikét, de szertefoszlott a kép, mielőtt hozzáért volna.
Homályosan lebegtek előtte az emlékek, majd elfakultak. Hirtelen riadt fel.
Újra elővette az albumot. Fájó szívvel lapozgatott benne. Könnyes szemmel nézte a fotókat. Ekkor
határozta el, – megkeresi ezt a házat.
Három napja szabad ezen a hétvégén. Mióta párja az öröklétbe szenderült, egyedül élt városi kis otthonában. Nem kellett senkihez alkalmazkodnia.
Felkészült az útra. Útitáskájába becsomagolt, pár szendvicset készített, termoszába kávét töltött.
Autójába elrendezkedett, még arra is felkészülve, ha nem jutna éjszakai szálláshoz.
Bár hosszúnak ígérkezett az út, izgatott várakozással kelt útra. Szüksége van a régi emlékek felelevenítésére. Talán évek óta ezt szerette volna.
Újra találkozni azzal a férfivel, akivel annyira szerették egymást és olyan hirtelen lett vége a kapcsolatuknak, aminek a miértjét a mai napig sem
érti igazán. Sokszor gondolt rá. Több elhatározása volt, hogy megkeresi, de valami mindig visszatartotta. Hosszú-hosszú évek teltek el. Eleinte
még csak érkeztek hozzá hírek barátnőjétől, de mikor ö is elköltözött innen, már nem volt más kapcsolata. Tőle hallott Barna autóbalesetéről, hosszadalmas lábadozásáról is. Akkor írt is neki, de
választ nem kapott.
Többször megállt útja során pihenőt tartva.
Gyönyörködött a tájban. A faluhoz közeledve mégis ott volt benne a szorongás, és valami fájó érzés. Azt is tudta, hogy a ház, amelyben éltek, – már régen idegen lakta, de Barna ma is ott él. Könnyek tolultak
szemébe az emlékek hatására.
Késő délutánra járt az idő. Mintha csak neki teremtették volna – az út bal oldalán családi kis vendégfogadó állt. Beparkolt elé és szállást intézett
éjszakára.
Az éjszakája zaklatottan, álomtalanul telt a másnapi találkozás miatt.
Borzongató volt a reggel. Sötét lilából lágy kékesre váltott a horizont. Az égbolton felhőgomolyok.
Kivilágosodott. A Nap fényesen kúszott a felhők között, arany csíkkal hálózva be az égi palettát.
A kertek tündököltek, amerre elhaladt. Szívét furcsa érzés terhe nyomta. Figyelte a házszámokat és megállt egy takaros ház előtt. Kiszállt autójából és becsengetett. A kaputól a házig – a járda két oldalán színes virágok sora. A bejáratot rózsalugas ölelte. Az ablakban üvegharang csilingelt kedvesen, ahogy a
szellő érintette, átjárta.
A férfi az ablakból figyelte a csinos nőt, ahogy lépkedett a virágok között. Bronzvörös haja
ragyogott a fényben. Egy látomás jött felé.
Manyi évek óta készült arra a percre - a találkozásukra – most mégis vadul vert a szíve.
Kinyílt az ajtó és ott ült tolószékében a jól ismert, de mélyen megtört férfi. Kék szemének csillogásában,
fanyar mosolyában elveszett szomorúság ült.
Arcvonásaiban igazi férfiszépség. Zavartan mosolygott a nőre, akinek élénk, smaragd szeme
mint a tó mélysége ragyogott felé. Kedves, bársonyos, mély hangja simogatta Manyit, ahogy
megszólalt:
– Manyikám, Kedvesem!
– Hát ezért nem? Ezért? – nézett Barnára könnyes szemmel a nő.
Szép volt a fény, ahogy a sugarak beragyogtak az ablakon, ahogy incselkedve játszottak a szoba tárgyain. A nappaliban az étkezőasztal megterítve, a
fények ragyogtak mindenhol.
Virágok a mennyezetig érő polcokon, kellemes hangulat az egész lakásban.
Alkonyodott, mikor meggyújtották a gyertyákat, az átbeszélgetett délután után.
Egymás szemébe nézve érezték – ez a szerelem él, – mint az elmúlt évek során mindig is élt bennük.
A leszálló estben az ezüst Hold fénye, a csillagok miriádja ölelte őket.
„Legyen részed meleg szavakban hideg estéken, teliholdban sötét éjszakákon és lejtsen az utad egész
úton hazáig.”