Vajon megálmodta-e, megérezte-e előre C. TOPLÁK JÁNOS muravidéki költő a köztes (kettős) lét messzemenőbb gyakorlatát?
Az 1997. november 21-én az Esztergomi Szabadidőközpontban került bemutatásra C. TOPLÁK JÁNOS Köztes lét39 c. színműve. Az előadása 130 percig tartott. A színpadra vitelnél a szerző épített RUDA GÁBORnak a 70-es és 80-as években, a kísérleti színház terén szerzett tapasztalataira.
A főszerepet maga a szerző, a másik lényeges szerepet pedig VIDA
ANNAMÁRIA, a göntérházi „Hetés” Kultúregyesület színjátszócsoportjá-nak tagja játszotta. E színjátszócsoport másik tagjászínjátszócsoportjá-nak, VIDA JUDITnak sajnálatos megbetegedése miatt az előző napi próba során változtatáso-kat kellett eszközölni a színművön. A harmadik lényeges szerep elját-szására KUHN TAMÁS (Esztergomból) vállalkozott. A többi szereplő hangja hangfalakról jött, a szükséges hangfelvételeket a szervezők vé-gezték el. A lehető legegyszerűbb díszletek alkalmazása mellett gyakor-latilag az egész előadást végigkísérő – Berlint, Zágrábot és egyéb hely-színeket, szóban forgó témákat és tárgyakat felelevenítő diavetítés (dia-pozitívek, „dianegatívok” és „köztes” transzparensek felhasználásával) adott a nézőknek további beleélési és asszociációs lehetőségeket. A da-rabban lényeges szerepet játszó vonatzakatolást és széllökéseket imitáló aláfestő zeneként a szintén muravidéki KOVÁCS TIBOR RINGÓ dob-, illetve a budapesti DÓRA ATTILA szaxofon-szerzeményei szolgáltak.
37 Utalás C. TOPLÁK JÁNOS A muravidéki ember jellemrajza c., 1997. június 29-én írt költem29-ényére, amelyet BENCZE LÁSZLÓ adott elő a Muravidék Baráti Kör szervezte Kortárs magyar művészek kiállítás-sorozata szőgyéni (szlovákiai) megnyitóján 2000. december 15-én. C. TOPLÁK JÁNOS a kiállítás-sorozaton grafikákkal vett részt.
38 Utalás C. TOPLÁK JÁNOS Sziszifusz álma c. versére (2002). Muratáj 2001/2, Lendva. 12–13.
39 A színmű megírásához ihletésül szolgált IRENA VRKLJAN (Berlinben és Zágrábban élő) horvát írónő Berlinski rukopis (1988) című önéletrajzi regénye, valamint annak német változata: a Schattenberlin (1990).
A szerző színműve cselekményének gerincéül nem véletlenül vá-lasztja a Zágráb–Berlin útvonalat (pontosabban olyan főszereplőt, aki ezen az útvonalon közlekedik). Ő maga is diákoskodott Zágrábban (a Lendva–Zágráb, közel 100 km-es utat egy ízben gyalog is megtette, és megtette gyalog az ennél hosszabb Lendva–Ljubljana utat is, jó néhány éves ljubljanai „külszolgálati” tartózkodása idején), Berlinbe pedig többször is szólította már irodalmi-művészeti tevékenység. Rendkívül tapintatos és rutinos módon, három szinten közelíti meg a fent említett problémakört.
Az első, legközvetlenebb szint a 70-es évek Jugoszláviájából, ezen belül is Zágrábból és környékéről Nyugat-Berlinbe, illetve az NSZK-ba utazó-ingázó (szellemi) vendégmunkások jól ismert történeteit, élet-helyzeteit, vívódásait sűríti színpadi műbe. A fel-alá utazgatunk, „ott-honról hazataláló” mondása szinte mindenkire érvényes, aki hosszabb-rövidebb külföldi tartózkodásra szánta el magát. Vannak azután még olyanok is, akik kénytelen-kelletlen „az örök utazást választják ottho-nuknak”. Ezek az utazások, elutazások, tartózkodások, munkavállalá-sok azonban jobbára csak az otthon maradottaknak jelentenek valami mesés, csábító dolgot. Az elmerészkedők általában sokkal keményebb léttel kénytelenek külföldi tartózkodásuk során megküzdeni, mint az mutatják, vagy akár maguknak is bevallják.
Az értelmezés második, már egy kissé elvontabb, finomabb szintjén a „Köztes lét” érthető bármely vendégmunkás, ingázó munkás esetére akár külföldről, akár országon belüli utazgatásról legyen is szó. Ma-gyarország viszonylatában – és méltán maradhatunk ennél a példánál, hiszen a „Köztes lét” első bemutatója Esztergomban volt – ez közelebb-ről az egyre nagyobb számú nyugatra utazó, utaztatott vendégmunkáso-kat, az ország keleti feléből a fővárosba tendáló ingázóvendégmunkáso-kat, valamint a keleti szomszédjainktól érkező, az egész világ előtt istenként tisztelt menedzser típusú, jólhízott, jóhozamú tevékenységétől önelégülten su-gárzó, már majdnem hogy a jótékony szerepében tetszelgő, „EURÓPA”
felé csörtető magyarországi vállalkozók által sajnálatos módon és szé-gyenletesen kihasznált (alkalmi) munkavállalókat jelenti.
Végül a legnagyobb fogékonyságot igénylő harmadik szint az, amely leginkább elvezet minket a kisebbségi problematikához: a köz-tes, a kettős, vagy ha akarjuk a fél-lét, a vegyes-lét problémaköréhez. A kétnyelvűség, és ezen belül a törvényszerűen létrejövő ún.
félnyelvű-ség, a nyelvvesztés és az asszimiláció előszobájának fájó, elhallgatott, netán tiltott témaköréhez, „tabu témájához”. A szlovén–magyar határ szlovén oldalán húzódó Kelet-Muravidék nevű területen mintegy 8 000 lelket számláló muravidéki magyar közösség alacsony létszámát meghazudtoló módon termelte ki magából nagyszerű művészeit, költőit és íróit. A pezsgő kulturális élet és a mintaszerűen felépített kétnyelvű iskolarendszer ellenére a muravidéki magyarok egyre gyorsuló asszimilációval kell, hogy számoljanak. A gyakorlatilag már kétnyelvű (kettős félnyelvű) környezetben egyre inkább nehezedik az identitás egyértelmű meghatározása. Bonyolítja még a muravidéki magyarok helyzetét, hogy az ország egyik legelmaradottabb régiójában élnek.
Ebben a helyzetben különösen nagy felelősség és feladat hárul az írókra, költőkre, művészekre. Nem véletlen, hogy a szerző színművé-nek főszereplőjeként egy írónőt választott, dicséretre méltó tapintattal és toleranciával megközelítve a nemzeti kisebbségek problémáinak ké-nyes témáját. Ide vonatkozó tömörített „útmutatót” ad még a költő, pl.
A muravidéki ember jellemrajza c. versében, amelyet szinte pontosan öt hónappal a Köztes lét esztergomi bemutatója előtt írt a „…javarészt szlovén / kisebb részt magyar…” muravidéki emberről.
Van még a színműben egy állandóan jelenlévő sejtetés, egy – az em-lített három értelmezési módot szintetizáló – bizonyos vészjósló hangu-lat, mégpedig a Horvátországra közelítő háború előérzete. A színmű a 60-as évek közepétől a 80-as évek végéig tartó időszakot tömöríti 2-3 nap alatti emlékezésekbe, és így azért is „Köztes lét”, mivel a II. világ-háború és a jugoszláviai világ-háború közti időszakban játszódik. A világ- háborúk-nak pedig (sajnos) – IRENA VRKLJAN szavaival élve: „nincs pontos, megbízható kontúrjuk, azok már valahol a fejünkben, fejeinkben kez-dődnek és végződnek”. A békeidő pedig épp csak annyira erőszak és háború nélküli, mint amennyire csöndes a csönd. A jelen békeidőben gyújtogatnak, és hangoskodnak a ripacs, hitleresdit játszó-utánzó újfa-siszták szerteszét, szinte minden országban. Az őáltaluk kierőszakolni akaró totalitarista jövőképbe IRENA VRKLJAN – és így a szerző is – sem-miképpen sem tudná beleképzelni magát.
C. TOPLÁK JÁNOS írásaival, irodalmi tevékenységével (pl. szamizdat újság megjelentetése Ljubljanában), de szerteágazó képzőművészeti te-vékenységével (a hagyományos grafikai eljárásokon kívül pl. a szájjal és a lábbal festés, a land-art művelése) talán méginkább létrehozta a
Muravidéken a tagadás művészetét, amelyet BENCE LAJOS „nem”-mű-vészetnek nevezett.40 Ehhez a művészeti irányultsághoz kapcsolható esetleg az a borongós, pesszimista beállítottság – nevezhető ez alapvető muravidéki tulajdonságnak is, amely bőven visszatükröződik az egész szlovéniai magyar irodalomban –, amely sok mindenre (legalábbis első-re) igent mond, de a meghatározó, végleges beállítottság mégis a NEM41.
Talán ezért sem tartják (mindig) C. TOPLÁK JÁNOSt „igazi” muravi-déki költőnek?42
1997. november (kiegészítve: 2002. augusztus 2.)
Megjelent: Muravidék 2. Pilisvörösvár: Muravidék Baráti Kör Kulturá-lis Egyesület. 2002. 15–17.