„A világ közepe ott van, ahol leszúrod a botod.”
L, mint Lendva, ejtem ki a számon a hangot, mondom a varázsigét, s mire magam is meghallom magam, nyelvem is lecsapódik, megül, mint a vár L-je Alsólendván, vagy mint a régi présházak a szőlőútvesztőkben a Lendva-hegyen, s ha madártávlatból szemlélődöm, furcsamód akkor is az L-alak bontakozik ki sorsszerűen a tájból, ott, ahol a város fekszik…
Lendva lent van...
Alsólendva mindenekelőtt saját hegyéhez mérten van lent, de lent van Felsőlendvához képest is, s nemcsak azért, mert ez utóbbi maga-sabb, tüzesebb bazaltsziklára emeltetett (a Lendva-hegy a Pannon-ten-ger üledékéből keletkezett), de azért is, mert közös „visszerük” a Lend-va-patak alsó folyásánál rímel rá felső testvérére, s nem utolsósorban az sem elhanyagolható körülmény ebben a tekintetben, hogy Vízlendva és Lendva-tó is a városkától északra, vagyis jóval a település fölött fekszik (úgy egyórányi autójárásra), ezen a réven válik Alsólendva vizei alatti várossá...
Nemcsak Lendva van lent, lent van Lenti is, Kútfej, Pince vagy Völ-gyifalu, s mindaz, ami a vidéken számottevő, sorra az alsó régiókhoz kötött, s arra készteti az embert, hogy „lentben” gondolkodjék, de jobb, hogy ha a szívét is alább adja, ha rá akar hangolódni a lendvai pincék borainak hullámhosszára, mert csakis így élhető át az az üzenet, ame -lyet a hegy levébe sűrített a Teremtő...
Nem odalentről, a mélységekből hoznak-e hírt a közeli hőforrások hévízei? Nem a föld alatti gázok köszönnek-e vissza égő fáklyaként a város határában az elapadt kőolajkutak helyén?
Ki tudná megmondani, milyen mély, ősi energiák nemesítették fos-szíliummá évezredek során azt az egykor élt mocsártölgyet, amelyet GÁLICS PISTA bírt szólásra fametszetein, mielőtt gyorsan elment, s vajon nem a Mons-Halicani titkát vitte-e magával SZÚNYOGH SANYI mind-örökre?
És a pokol kapui Pincemajornál: a bebetonozott szájadékok a szén-bányák felett milyen gyilkos reaktorhulladék-sugaraktól választanak el bennünket? Vagy a később halók, a meg sem születettek sírkövei lennének?
Bárhogy csűrjük-csavarjuk is, újfent lent, vagy ahogy errefelé mondják, lend vagyunk, mint az L betű talpa, ahogy lábát szilárdan megveti a földi valóságban...
De fejét felemeli, fel a magasba, a lélek és az értelem világába, és derűlátóan fordul a jövő felé...
Mint a térség szíve, köldöke és koronája lényegül ebbe a zöngés ol-dalrés-mássalhangzóba, az L-be Lendva és a vára, de (ki)látó is egyben ez a punctum maximum, őrszeme a Muravidéknek, amely mint kicsiny Kárpát-medence terül el alant, ott, hol a Mura, a Lendva-patak, a Kebe-le-patak és a Fekete-ér itatja anyaföldünket, szűkebb pátriánkat...
Nem véletlenül mondogatják a völgyifalusi vincellérek, hogy men-nek fel a pincébe, a hegyre, a Kárpátokba, ha bort akarnak inni, hogy mélyebben elmerenghessenek a világ fölött...
Errefelé minden a hegyhez viszonyul...
Lendva-hegy, ez az ökörszívre emlékeztető geológiai képződmény, itt a centrum, a világ közepe, ég és föld találkozási pontja, a kezdet és a vég, az alany és a tárgy, az ok és az okozat...
A Szentháromság-kápolnához vagy a Lármafához való feljutás igazi zarándokút, és felér egy beavatási szertartással, amely a megvilágoso-dás, Isten és önmagunk megismerésével kecsegtet, hiszen a Mindenható lakhelyének és a Világfának az elérése rituális cselekedet, misztikus felemelkedés is egyben: Zen-Tao...
A hosszúfaluhegyi, soha ki nem apadó hidegkút szomjoltó életvize a megtisztulás, az újjászületés nedveként árad széjjel a vándorban, aki iszik belőle idejutván, de aki mélyen a borospohár fenekére néz útközben, an-nak saját alsó-világi tükörképe néz farkasszemet önmagával odalenn...
Utóda, rokona, őse, ismerőse itt minden szőlőtőke a honiaknak, akik szívvel-lélekkel gondozzák, ápolják őket, s köszönnek nekik jártukban-keltükben, a sarjak meg fürtjeiket ajánlják áldozatul a Teréz-napi szüre-ti liturgiához, hogy aztán a sötét akácfahordó vegykonyháiban magukra találhassanak, borrá legyenek, s Márton-nap táján megtérjenek Terem-tőjükhöz, kitárulkozzanak a szájban, s a nyelv érzékeny ízérző szer-vecskéi megfejthessék a misztériumot: Lendva, Hegy...
Mit is keres tulajdonképpen az ember két évvel a második ezred for-dulója előtt, ha a völgyifalusi őstölgyes ódon kútjának gémjét figyeli a korán jött, fullasztó, februári tavaszban?
Talán egy földi-égi jelet, amely útbaigazítja, amely megmutatja, hogy honnan jött, s merre tart, s talán arra is választ ad, hogy itt és most mi végre is van...
Lehet, hogy éppen ez a Vízöntő–Mérleg szerkezet (vízöntő mérleg-szerkezet, a gémeskút) a keresett jel? Talán ez az a kapu, ahonnét még egyszer visszatekinthetünk Lendvára, ha viszont az ellenkező irányba emeljük fürkésző tekintetünket, Lendvakecskés mutatkozik…
Melyik úton induljunk?
Halicanum, mint egy partra vetett őshal-kövület sejlik fel a hegy lá-bánál. A márciusi város igazi énje, feje a Halász-telep, amely Alsó-Ba-kóalja és a Bányász utca között terül el...
Ha az Alsó vagy a Víz utcában bolyongunk tavaszi délelőttökön, a helység legarchaikusabb, legmélyebb, legnőiesebb labirintusaiban érez-hetjük magunkat, titokzatos belső udvarok, szűk sikátorok, nedves házfa-lak között, de (talán nem véletlenül) itt kezd életre kelni, kicsírázni az az új városmag is, amit nevéhez híven Makovecz Imre ültetett...
A vár világító fehérje, mint egy felettes én őrködik az alvilág új, fe-kete, halott márványkockái felett…
Hosszúfalu, mint egy halfarok (de inkább kosszarv ez) szervül a vá-rostörzshöz, s csupán nézőpont kérdése, hogy a világ végén, vagy ép-pen az elején érezzük-e magunkat errefelé áprilisban...
A smaragd színű égen, talán Rédics felett ragyog legszebben az Est-hajnalcsillag, mintha ez a rózsaszínű / rozsdaszínű falu lenne egyik iga-zi otthona, s ez mutatná az utat a lenti piacra utazó, anyagi javakat kere-ső, bírvágytól hajtott bevásárlóturistának…
A Kettős, Lendvadedes és Lendvakecskés, szerényen húzódik meg a határok közelében. A májusban virágzó vadgesztenyefák illata nemcsak a lepkéket csalja erre a helyre, de ittjártunkban bennünket is válaszút elé állít...
Kútfej, mint egy tátongó alvilágkapu, vonzza a júniusi est telehold-jának kereklő ezüstarcát vizének mélységeibe...
Lendva vára a júliusi nyárban delel, ám a szőlőtőkék őszre tartogat-ják szüzességüket, hogy az évszak derekán megmérettessenek a prések-ben, és a bomló nedvek kádárkoporsókba zártan várják átlényegülésü-ket, majd a reinkarnációt bennünk…
Lovászi az é(j)szaki oldal kitüntetett élet(t)ere, a megfáradt bolyon-gó kiapadt ereje itt november–december havában is új, tiszta forrásra lel...
Tornyiszentmiklóst elhagyva Bakóaljánál már javában benne járunk a télben, mégis egy új világ, egy új korszak, egy új tavasz hullámzását érezzük, hogy ha nagyokat szippantunk a permetszerektől elfáradt, ful-lasztó levegőből, és aléltan a hegyalja forrásait véljük látni begyulladt szemeinkkel...
Mit is keresek a völgyifalusi tölgyes itatójánál a múlton s a jöven-dőn tűnődvén?
Egy jelet, a világ közepét, Zen-Taót…
Írtam Lendván, 1998 februárjától novemberéig PAP GÁBORnak, aki itt-jártakor ráébresztett, hogy hol a Világ közepe.
Megjelent: „Kiálts telyes torokal” – Képek és írások Pap Gábor Művé-szettörténész 60. születésnapjára. Budapest: Polar Alapítvány. Millenniu-mi Muratáj 2000 (Lendva), 132–135.; BUKA LÁSZLÓ–GYARMATHY
ISTVÁN szerk. 2000. Élő táj 2. Debrecen: Dél-Nyírségi Bihari Tájvédelmi és Kulturális Értékőrző Egyesület.; Lendva-hegy címen, enyhe változtatá-sokkal: Napút II. évf. 9. sz. 2000. november 6–8.; Lendva, Hegy (Zen-tao) címen: Huszonnyolc. Couleur totál. Prózaantológia. Újvidék, 2003.
151–156.; HAGYMÁS ISTVÁN 2004. Magsejtés. 12 esszé. Pilisvörösvár:
Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület. 173–176.