Mint alább látni fogjuk, az iparosodással Európa egyes országaiban a koldusok, bőnelkövetık, csavargók, vagabundok helyzete lényegesen megváltozott. Munkaerejük felértékelıdött, a társadalom biztonságára veszélyt jelentı deviáns magatartásuk kezelési igényt fogalmazott meg. Ebben a közegben születtek meg a fenyítıházak és a kényszerdologházak, melyek legfontosabb feladata volt a dologtalan elemeket munkára kényszeríteni ahelyett, hogy a korábbi gyakorlatnak megfelelı beidegzıdések szerint finanszírozták volna munkakerülı életvitelüket vagy bőnözı életmódjuk miatt megcsonkították,
42 EISENHARDT 1984, 13. o.
megölték volna ıket. A kapitalizálódó Nyugat értékessé tette a munkaerıt, amiért is az új társadalomfilozófiák felléptek a bőnelkövetık további értelmetlen pusztítása ellen. A fenyítıházi kísérletek új büntetési mintát kínáltak: a szabadságvesztés-büntetést a testi és halálbüntetések helyén, egyfajta humanitást a véres büntetés-végrehajtási látványosságokkal szemben.43 Ezek az intézetek ugyan nem tudtak megszabadulni a középkori tömlöc hagyatékától, s nem tudták legyızni a tömlöcre alapított szabadságfosztás ellenséges attitődjét sem, de már nyilvánvalóvá tették alapvetésükben a munka központi szerepét.44
Nehezen tagadható tény, hogy a munka a büntetés-végrehajtás történetében mindig nagy szerepet játszott
. A
munka felbukkanása a büntetıjog táján leggyakrabban fıbüntetésként történt. De a munka és a börtön kapcsolata is ısi jelenség. A foglyok, rabok dolgoztatása (jóllehet nem azonos megfontolásokból) már a büntetések elsı színre lépésekor megjelent a büntetıpraxisban.Vizsgált korszakunk egyik jellemzı fejleménye, hogy a munkának megszokott büntetésfunkciója mellett a büntetés-végrehajtást segítı eszközszerepe is hangsúlyt kapott. Hol a letartóztatott hasznos foglalkoztatásaként, hol nevelı eszközként. Elıfordult reszocializációs segédszerként, s számos esetben intézményesítették, mint a büntetés-végrehajtás gazdasági egyensúlyát javító megoldást. Akárhogyan szemléljük is a kérdést, a munkát, mint a büntetés-végrehajtás egy jelentıs elemét kell figyelembe vennünk.
Ehelyütt ezért célunk röviden vázolni a munka szerepváltozásait a büntetés-végrehajtás történetében, különös tekintettel fı megnyilvánulásaira, majd az összeolvadási folyamatra: a börtön és a munkáltatás találkozására.
A
MUNKA,
MINT BÜNTETÉS.
A munka a primitív társadalmakban az emberi lét kényszerő és szükségszerő elemeként jelent meg, mely annyira természetesen terhelte a közösség tagjait, hogy kevéssé tarthatott igényt valamiféle megkülönböztetett szerepre a konfliktusfeloldási technikákban. A
43 REEBS 1987, 5–6. o.
44 ARNDT,1981, 9. o.
munka úgy volt kezdetektıl jelen az emberi társadalomban, mint valamiféle külsı erı, mely kikényszerítette önmaga fontosságának elismerését az emberi élet szerves részeként és feltételeként.
Az általános munkakényszer, mely a létfenntartás bázisa volt, az emberi társadalom kezdetein nyilván összehasonlíthatatlanul erısebb volt. A természetnek kiszolgáltatott emberi közösségek megfelelı fegyverek és szerszámok híján védtelenségüket kemény munkával, a majdani technikai megoldásokat pótló nyers fizikai erıvel és találékonysággal ellensúlyozták. A kegyetlen munkavégzési feltételek, az embert próbáló, testet meggyötrı fizikai tevékenység elvileg alkalmas lehetett volna a büntetési funkció teljesítésére.
A büntetés „malum”, fizikai vagy lelki rosszat elıidézı jellegének már említett közhelyszerősége jól szemlélhetı a társadalomfejlıdés kezdetein a munkabüntetetések vonatkozásaiban A nemzetségi-törzsi társadalom vérségi demokráciájában a munkamegosztásban érvényesített racionalizmusok kikövetelte különbségeken túli egyenlıség a munkában többnyire egyenletes terhelést hozott, melyet büntetéssé fokozni nem lehetett. Ahhoz, hogy büntetésfunkcióval is bírjon a munka, társadalmi differenciálódásra volt szükség, leginkább arra, hogy a vagyonosodást kísérı és társadalmi státuszokat tükrözı viszonyok lényegesen megváltozzanak. Aligha tévedünk, ha ezzel összefüggésben megállapítjuk, hogy ebben a környezetben meglehetıs megszorításokat szenvedett a munka büntetéskénti alkalmazásának lehetısége.
Amikor egyes csoportok (termelésirányítók, a társadalom „igazgatói”, a fegyveresek, a hivatalnokok, az ideológusok, a papok) a fizikai munkából kiváltak értékítélete megváltozott. A kiemelkedettek már valódi büntetésként élték meg a visszakényszerítést a kétkezi munkához. A munka így az alsóbb társadalmi rétegek erıszakkal kikényszerített kötelezettségévé vált. A hatalmon levıknek gondoskodniuk kellett a termelésben maradottak munkára szorításáról. Vagyis az uralkodó társadalmi csoportok és rétegek érdeke is a munkakényszer kiterjesztése irányába hatott. Mivel azonban a munkától való eltávolodás, illetve a termelésbıl való kiválás egy komplex jogi státusz részeként jelent meg, a visszatérés sem önálló munkabüntetésként értelmezhetı még, hanem jogvesztésként, melynek
része volt a „munkamentességtıl” való megfosztás is. Ennek a képletnek a másik oldala, hogy a keményen dolgozó, napját munkával eltöltı szabad vagy szolga számára önmagában a munka nem lehetett büntetés. (Esetleg valamiféle sanyarított élethelyzetben végeztetett gyötrı tevékenység [bányamunka vagy gályarabság] közelíthetett a szankció pozíciójához.)
A munka társadalmi tekintélye egyébként a történelem során folyamatosan hullámzott. Amíg például az antik világban a gazdagodás által érdekeltté vált termelık körében becsülete volt a dolgos parasztnak vagy a szorgalmas iparosnak, addig a rabszolgatartás elterjedésével, a rabszolgatartó nagyüzemek kiépülésével nagyot esett a munka tekintélye. „Servi res sunt”, a rabszolga csak dolog – mondta a római polgár, s ebben az értékelésben benne foglaltatik a munkának a reputációja is, melyet az embernek nem tekintett élılény végez. Ebben a képletben világosan kirajzolódott a becsületvesztett munka helye a társadalmi munkaszervezetben. A szabad ember által el nem végzett (nehéz, veszélyes vagy megalázó) fizikai munka büntetıjellegővé vált. E jellemvonása nagyjából a 19.
századig fennmaradt, de akkor sem tőnt el nyomtalanul.
A feudális-rendi társadalomban az ókorhoz képest talán még egyértelmőbbé vált a séma. A földbirtokon volt dolgozó, alsóbbrendő jobbágy, zsellér és létezett a munkát sosem végzı, elıkelı nemes. A köztes mezıben alig akadt valaki. Úgy véljük, a munkának ez a történelmen végigvonuló kettıs tulajdonsága nyújtott lehetıséget büntetésként való felhasználásra. Amíg egy társadalomban a jogalkotó és törvénykezı hatalmi elit megveti és kerüli a munkát, addig az kézenfekvı eszköze lehet a büntetésnek.
A munka értékváltozásai sokat segítettek abban, hogy büntetésként is felhasználhatóvá váljon. Hosszú idınek kellett eltelnie azonban ahhoz, hogy a munka általános büntetési nemmé lehessen. Az elsı lépcsı a rabszolgaság volt.
A
RABSZOLGASÁG.
A rabszolgaság intézménye elsısorban a megtelepedett életet élı, döntıen földmőveléssel foglalkozó társadalmakban terjedt el. A vadászó, nomád törzsek „szolgasága” lélekszámának arányait tekintve, s a szolgastátusz nehézségi fokát illetıen is messze elmaradt amegtelepedett népek rabszolgasága mögött. A folyó menti földmőveléssel foglalkozó társadalmakban a nagy munkaigényő termelés, a termelésirányításra a fizikai munkából kiváltak teremtette vákuum, a termelés eredményességét csak mennyiségi úton növelni engedı termelési technika egyaránt nagy létszámú dolgozó osztályt követelt, melyet belsı forrásból nem tudtak az államok kielégíteni.
A rabszolgaság eredendıen a háborús, zsákmányoló vagy terület-hódító viszonyok terméke volt, melyet azután technikai megoldásként alkalmaztak a munkaerıhiány pótlására. Ennek históriáját figyelemmel kísérhetjük Izrael népének hadviselésében alkalmazott megoldások történetén. Sámuel Saulnak az Amálek elleni harcra vonatkozóan még azt az utasítást adta, hogy „pusztítsátok el mindenét; mind a férfit, mind az asszonyt; mind a gyermeket, mind a csecsemıt;
mind az ökröt, mind a juhot, mind a tevét, mind a szamarat”.45 Kezdetben a népek, törzsek háborúiban, nem kevéssé a társadalomigazgatás fejletlensége okán, a legyızött ellenséget egyszerően megsemmisítették, legfeljebb kísérletet tettek a vesztesek egy kisebbségének asszimilálására. Jellemzı volt az ellenség teljes kiirtása, mely egyben a késıbbi bosszulás veszélyét is kiiktatta a veszélyek közül..
Az erre vonatkozó szabály a vérbosszú szinte rituális gyakorlása volt, melynek során (amúgy teljesen értelmetlenül) még a legyızöttek asszonyait, gyermekeit is lemészárolták, állatait leölték, vagyontárgyait megsemmisítették, lakóhelyét elpusztították.
A szemlélet megváltozását jelzi, hogy Dávid a Moabitákon aratott gyızelem után már nemcsak, hogy az állatállomány kiirtását nem hozta szóba, de a hadifoglyok egy részét sem pusztíttatta el: az életben maradottak „adófizetı szolgálói lınek”46 Salamon már „azoknak fiait a kik ı utánuk azon a földön maradtak volt, a kiket az izraeliták ki nem irthattak, jobbágyokká tette mind e mai napig”.47 A források arról tanúskodnak, hogy ez a folyamat szerte az antik világban lejátszódott. A bosszúálló „kegyetlenség legtöbbször indokolhatatlan:
haszon nélkül rombol és pusztít, csupán azért, hogy szenvedélyeket elégítsen ki,
45 1. Sámuel 15.3.
46 2. Sámuel 8.2.
47 1. Kir. 9. 21.
vagy ahogyan mondani szokták, pusztán kedvtelésbıl. A fényőzés egyik fajtája tehát. Márpedig a római nemcsak realista, hanem szinte rabszolgája a haszonelvőségnek; feláldozni valamit, ami értéket jelenhet, csak azért, hogy egy merıben szubjektív ösztönt, hajlamot, vagy érzést kielégítsen, a római szemében súlyos hiba.”48 A véres bosszúból, a legyızöttek kiirtásából nem csupán a rómaiaknál bontakozott ki a diadalra jutottak új szokása, tudniillik, hogy mészárlás helyett szolgaként dolgoztatták a hadifogolyként kezelt ellenséget – nemcsak annak fegyvert fogó férfiait, hanem asszonyait, lányait, és gyermekeit is –, birtokba vették a legyızöttek vagyontárgyait, terményét, jószágait is. Az elbukott katonák sorsában (ahogyan korábban a pusztulásban is) nemcsak a nép, de még az állatállomány is osztozott.
A háborúban gyızteseknek megváltozott szokásává vált, hogy a legyızöttek bosszúból, „büntetésbıl” történı lemészárlása helyébe azok
„büntetésbıl” történı fogsága lépett, melyben dolgoztatták, s a büntetésben részesülnie kellett háza népének is. (A rabszolgaság eszméje tehát a háborúskodásokat lezáró kollektív igazságszolgáltatásból nıtt ki.) Az ısi önvédelmi elvbıl fakadó vérbosszútól eltávolodva nagy lépést kellett tenni a a racionalitás felé. Hogy magukat a hadifoglyokat se áldozzák föl s gyilkolják le, hanem azokat a gazdaságban a saját elesettek munkaerejének pótlására, majd a társadalom, a termelés javára birodalmi rendszerben foglalkoztassák.
A rabszolgaság eredendıen tehát büntetésként jelent meg, a hadifoglyok, a legyızött nép büntetéseként. A rabszolgaságnak a kezdetekkor legfontosabb eleme nem a szabadságfosztás, hanem a dolgoztatás a triumfáló nép (urai) számára. A foglyul ejtettek bőnhıdtek az általuk okozott véráldozatért, a károkért, a veszteségekért (s egyben pótolták az elesettek munkaerejét). A szabadság elvonása és a jogfosztás csupán biztosította a munkára kényszerítést.
Leegyszerősítve: a rabszolgaság kezdete nem más, mint az eredetileg halállal sújtott ellenfélnek és hozzátartozóinak munkával való büntetése. Idıvel a rabszolgaság jellege megváltozott, hiszen a hadifogság, mint rabszolgaságot keletkeztetı állapot mellett megjelentek a büntetésbıl lett rabszolgák és felbukkant a rabszolgaság, mint öröklött állapot is. Rabszolgává lett az olyan, aki
48 AUGUET 1978, 10. o.
rabszolga anyától született [verna].49 Ez pedig a rabszolgaság kiszélesedésétıl és
„klasszikussá válásától” egyre jellemzıbbé vált.
Egy rabszolgatartásra berendezkedett gazdaság államának feladata többek között, hogy kielégítse a szükséges munkaerıigényt. Nyilvánvaló, hogy utóbb a ranbszolgaság erdetei megokolása már csak indok, s a területszerzı háborút magát a rabszolgaszerzésért is indítják. Persze nem maradhatott ki e feladat teljesítésébıl a büntetı igazságszolgáltatás sem. A büntetıtörvénykezés a háborúban szerzett és a kereskedelem által közvetített rabszolgamennyiség mellett újabb rabszolga munkaerıt biztosított a nagybirtokok, a manufaktúrák és az állam számára az elítéltek körével.50 A rabszolgaság intézménye kiegészült egy kimondottan büntetıjellegő formával is. A görög jog önálló büntetésként tartotta nyilván a rabszolgaságra ítélést. A római gyakorlatról Ulpianus jegyezte fel, hogy vannak büntetések, amelyek az életet veszik el, s vannak, amelyek rabszolgaságot jelentenek.51
Éppen a rabszolgaság (büntetı)jogi természetét bizonyítja tehát, hogy nem sokkal a „hadifogoly-rabszolgaság” kialakulása után, annak analógiájára jelent meg a „büntetı rabszolgaság”, vagyis a saját társadalom bőnelkövetıinek büntetésbıl történı lejjebbítése (státuszvesztése) a dolgozó szabad fizikai munkás kategóriája alá – a rabszolgaság állapotába. (Történhetett ez adófizetés vagy katonaság alól magukat kivonókra szabott ítélet, avagy az államellenes bőncselekmény következtében kirótt büntetıszentencia hatálya következtében, mint a legnagyobb jogállapot-csökkentés [capitis deminutio maxima]). De kerülhetett valaki rabszolgasorba adósság fejében is (addictus), mely ugyan tiszta formájában kevésbé volt kriminális jelenség, de kezelésében (következményében) közelített a büntetıjogi szankcióhoz. Ha az adós többszörös felszólítás, figyelmeztetı fogság után sem fizette meg az adósságát, akkor a hitelezı adósrabszolgaságba vethette. Olyanformán, hogy a tartozás levonásáig nála dolgozott az adós, vagy rabszolgaként eladta, és vételárából fedezte a kárát. Kései
49 PECZ 1904, 770. o.
50 REEBS 1987, 3. o.
51 DIÓSDI 1973, 212. o.
tanúja ez a megoldás annak az ısi gyakorlatnak, hogy a különbözı jogágak kialakulása elıtt a vagyoni vitákat is büntetıjogi eszközökkel oldották meg.
A rabszolgaság fı (és eredeti) forrása azonban továbbra is a hadifogság maradt. A hadifogolystátusz ugyanazt vonta maga után, mint egy súlyos bőncselekmény elkövetése: a rabszolgasorba kerülést.
Kis megengedéssel sajátos „munka”-büntetésnek tekinthetjük a gladiátorjátékokat is, melyek veszélyes mivoltából eredıen a bányára ítéléssel volt egyenértékő.52 A „damnatio ad ludum venatorium vel gladiatorium”53 utánpótlását három forrás biztosította. A gyızedelmes hadjáratok hadifoglyai, levert lázadások letartóztatottjai közül válogattak a gladiátoriskolák (ludusok) vezetıi. A rabszolgák közül sokan büntetésként (például szökés kísérletének megtorlásaképpen) jutottak gladiátorsorba. Törvény elé állított szabad embereket is utaltak a gladiátoriskolákba, akik damnatio ad ludummal fenyegetett súlyos bőncselekményeket követtek el (szentségtörés, lázítás, parancsmegtagadás, zendülés stb.). A durva bánásmód, a kemény élet közepette eltöltött évek, a saját érdekbıl követett kimerítı felkészülés, a harcra történı kiképzés és a porondon az életért folytatott állandó küzdelem súlyos büntetés volt az elítéltnek. (Justinianus korában még életben volt ez a szankció-nem.)54
Az vita tárgya lehet, hogy a rabszolgaság profiljában mi játszotta a fıszerepet. A szolgaság, a szabadságfosztás volt-e a döntı momentum és csupán kiegészítı szerepet játszott emellett a szolgastátuszhoz kapcsolódó munka, vagy fordítva, a munkáskéz felhasználása okán, annak biztosítására született meg a szolgaság, s vált az általános termelési gyakorlat részévé. Bármelyik megoldás mellett tesszük is le a voksot, az bizonyos, hogy a munka akár „fıbüntetésként”, akár a szolgaság („szabadságvesztés”) mellékbüntetéseként jelent is meg, mindenképpen része, eleme volt a meghatározó antik társadalmak büntetési rendszerének. Ebben a konstrukcióban a munka, kényszerítı jellegébıl adódóan, összefonódott a szabadság korlátozásával.
52 MOMMSEN 1899, 954–955. o.
53 REIN 1844, 914. o.
54 WEISKE 1856, 590. o.
Amiért a kérdéssel bıvebben foglalkoztunk annak oka, hogy a rabszolgaság nem tőnt el a történelem süllyesztıjében. Európa nyugati felében ugyan a rabszolgatartó rezsim széthullásával, a különálló barbár népjogok uralomra jutásával a munka, mint büntetés egy idıre kiiktatódott a szankciónemek sorából. A szolgasorba kerülés, tehát a szabad státusz elvesztése egy ideig még élt a gyakorlatban, de azután az egységesülı jobbágyság felszippantotta a különbözı rendő-rangú alávetett rétegeket, s a rabszolgaság is megszőnt.
A rabszolgaság azonban kisebb-nagyobb megszakításokkal, vagy anélkül tovább élt a büntetıpraxisban. Alkalmazta büntetıjogában a feudális Bizánc,55 s fölbukkant a 15–16. századi Anglia büntetıgyakorlatában is. A különbség a két rabszolgaság között persze jelentıs, mégis közös bennük a munka eleme. A munka szerepe itt még mindig nem eszközszerep, a munka maga a büntetés, mely jellegzetesen együtt jár a személyes szabadság teljes vagy részleges elvesztésével is. Angliában, ahol a munkakerülés kifejezett büntetéseként jelent meg a rabszolgaság, nyilvánvalóan manifesztálódott lényege, a munkabüntetés.56
Megemlítendı még egy másik jelenség is, mely a rabszolgaság intézményébıl vált ki. Ismeretes volt az engedetlen, lusta rabszolgákkal szemben alkalmazott dologház, ergastulum intézménye, melyben megbilincselve, szigorú felügyelet mellett végeztek kimerítı, különösen nehéz munkákat.57 Mint alább látni fogjuk, ez a forma a zárt foglalkoztatás egyik elıfutárának tekinthetı.
K
ÉNYSZERMUNKA.
A fogvatartottak munkaerejének kihasználása ısi gondolat. Olyannyira régi, hogy kialakulásában megelızte a szabadságvesztéssel büntetés eszméjét is. Kezdetben a szabadságelvonás kísérıjelensége volt csupán a kényszermunkának. Azt mondhatjuk, hogy kezdetben a munkáltatás jelentette a fı célt, s az azt biztosító börtön csak szükséges kényszerőségként kísérte a munkát.58Szemben a rabszolgastátuszba kerüléssel, a kényszermunka-büntetés kevésbé hangsúlyozta a státuszvesztést. Míg a rabszolga esetében szabadságának,
55 RÉVÉSZ 1982, 69. o.
56 HIPPEL 1898, 422. o.
57 ZLINSZKY,1991, 91. o.
58 FUMASOLI 1981, 9. o.
szabad állásának és jogainak elvesztésébıl következett annak munkáltatása is, a kényszermunkánál a munka, mint büntetés érdekében vonták el az elítéltek szabadságát, vagy szabadságvesztés-büntetését kapcsolták egybe a munkavégzéssel. Formailag a legjellemzıbb különbség a munkáltatás központi szervezése. A rabszolgákká tett hadifoglyokat eladták, „terítették” a gazdaság legkülönfélébb zónáiban. A kényszermunkára ítélteket azonban (legyenek azok hadifoglyok vagy bőnözık) büntetıtelepeken, bányákban, állami munkahelyeken foglalkoztatták.
A fáraók Egyiptomában a hadifoglyokat bányákban, kıtörıkben, csatorna- vagy templomépítkezéseken dolgoztatták. Fitzler behatárolta a bányamunka, mint büntetıjogi büntetés elterjedésének idıpontját is. Úgy véli, csak a Ptolemaioszok idején jelentek meg a bányákban a hadifoglyok mellett a bőnözık is. Azt azonban nem tette világossá a kutatás, hogy ebben az esetben önálló büntetıjogi büntetéssel van-e dolgunk vagy az amúgy elítéltek munkaerejének felhasználásával.59 Eisenhardt szerint Egyiptomban a fogvatartottak vasba verve végezték a bányamunkát. Diodoros írta le, hogy a bányamunkánál semmiféle tekintettel nem voltak a végrehajtás során a betegek, gyengék, aggastyánok, nık problémáira. A foglyok folyamatos ütlegelések alatt görnyedve végezték egyhangú munkájukat egészen halálukig.60
A görögök a hadifoglyaikat szicíliai gyarmataikra szállították s ott büntetı telepeken kényszermunkára szorították, de a bőnözıkre vonatkozóan ilyen gyakorlat nem ismert.61
A római köztársaság kora munkabüntetést nem alkalmazott, jóllehet a legsúlyosabb közösségellenes cselekményeknél és a katonai, valamint szolgálati kötelezettségek megsértésénél a köztársasági jog ismerte a szabadság elveszítésének büntetését, ami, mint láttuk a rabszolgasorba kerülést és persze a rabszolgamunkát jelentett. A principátus korától azonban külön munkabüntetésekrıl is szólnak a források, a római császárkor jellegzetes
59 FUMASOLI 1981, 9. o.
60 EISENHARDT 1978, 16. o.
61 FUMASOLI 1981, 10. o.
szankcióivá váltak a különféle kényszermunka-büntetések.62 Sáry Pál Täckholmot megidézve ennek okaként a nagy hódító háborúk végét jelölte meg, minek következtében jelentısen lecsökkent a bányákba szállítható hadifoglyok száma.63 S ahogyan a kalsszikus rabszolgatartás az utánpótlás akadozásakor kiprovokálta a rabszolgává tétel büntetését, úgy a hadifogolyszám mérséklıdése az állami munkahelyek feltöltését célzó bányamunka-büntetést fıbüntetéssé tette.
Bányamunkára ítélhettek ranbszolgákat és szabadokat egyaránt.
A rabszolgatartó társadalomban érdekes jogi kérdés is egyben a bőncselekményt elkövetı rabszolgák munkabüntetése. Miután az uruk tulajdonában lévı, annak birtokán dolgozó rabszolgákat (miként Zlinszky János fejtegeti) nem lehetett közmunkával büntetni, s így elvonni a rabszolgatartó birtok munkarendszerébıl, büntetésképpen bányamunkára ítélték ıket. Ez a büntetés ugyanis tulajdonosváltozást jelentett: korábbi uruk tulajdonából az államéba kerültek át, „a büntetés rabszolgái lettek”).64
A bányamunkára ítélés a nem szabadok mellett csak bizonyos crimenek elkövetésekor és csak az alacsonyabb rendő szabadokra (ott is a katonák és veteranusok kivételével), alacsonyrendőekre (cselédnépségre) volt lehetséges.
Tudjuk, hogy a legkülönfélébb, súlyosnak tartott büntetésekre szabták ki, így emberölésért, súlyosabb jogsértésért, megrontásért, emberrablásért, szerelmi bájital keveréséért, sírgyalázásért, végrendelet-felbontásért az örökhagyó életében hamisított okiratok használatáért, szabadság bitorlásáért, templomrablásért, ökörtolvajlásért, vidéki gyújtogatásért járt e büntetés.65 A munkabüntetés végrehajtása értelemszerően fogvatartással volt egybekötve.
A bányamunka lehetett ad metalla, és ad opus metalli. 66 Ulpianus oly módon határozta meg az eltérést, hogy „azok között, akiket bányában kényszermunkára és azok között, akiket bányamunkára ítélnek, csak bilincseik súlyában van különbség, mert a kényszermunkára ítéltek súlyosabb, a
62 BRÓSZ–PÓLAY 1974, 467. o.
63 SÁRY 2004, 309. o.
64 ZLINSZKY 1991, 94. o.
65 MOMMSEN 1899,1045. o.
66 REIN 1844, 914. o.
bányamunkára ítéltek könnyebb bilincset viselnek.”67 Diósdi György ezeket az intézményeket a magyar nyelvben, mint „kényszermunka bányában” és
„bányamunka” különböztette meg. A bányamunkát a legsúlyosabbnak tartották a halálbüntetés után;68 lényegében egy súlyúnak tekintették a halálra ítéléssel. Csak életfogytiglanra szólhatott, s együtt járt a szabadság elvesztésével.69 (Ha az ítéletben idıkorlátozásról esett szó, vagyis határozott tartamú munkavégzésre kötelezte a bíróság az elítéltet, a jog már nem tekintette „bányamunkának”, csak bányában végzett munkának a szankciót.) Az elítélt ezzel ugyancsak az állam rabszolgája lett (servitus poenae). Weiske Ulpianus nyomán a bányában végzett munka alaptípusai közé sorolta az „in ministerium metallicorum”-ot is, mintegy harmadik formának tekintve azt.70 A kifejezetten nık számára szervezett (s feltehetıen a kényszermunkások ellátására szolgáló)71 munkabüntetés szólhatott határozatlan és határozott idıre. Utóbbi esetben az elítélt polgárjogát megtartotta.72
Mommsen úgy véli, a kényszermunka-büntetést Rómában 23-ban vezették be, méghozzá Tiberius, aki intézményesítését a deportáció meghonosításával kötötte össze.73 Mások (köztük Splate és Pauly) állítják, hogy jóval korábbi a kényszermunka-büntetés.74
Sokan idézik a történeti szakirodalomban Cyprian püspök leírását a bányamunkára ítéltek szálláshelyérıl: mindig láncban voltak, sötét, bőzös helyiségekben, a földön aludtak, ruhájuk alig védett a hidegtıl, kevés kenyerük az
Sokan idézik a történeti szakirodalomban Cyprian püspök leírását a bányamunkára ítéltek szálláshelyérıl: mindig láncban voltak, sötét, bőzös helyiségekben, a földön aludtak, ruhájuk alig védett a hidegtıl, kevés kenyerük az