Az atelier public és az hôpitalok

1516-ban a párizsi parlamentnek a koldusrendészetre vonatkozó rendelkezése honosította meg Franciaországban az atelier publicot. A koldusoknak és csavargóknak három napon belül el kellett hagyniuk Párizs közigazgatási területét. Amelyikıjük dacolt a városvezetéssel, azokat elfogták, börtönbe zárták és különféle városi építkezéseken, karbantartási munkálatokon

289 FUMASOLI 1981, 30. o. és PAULTRE 1906,26. o.

igénybe vették munkaerejüket. Elsısorban a városerıdítéseken dolgoztak, csatornatakarítási feladataik voltak. A foglalkoztatást a város irányította, eszközöket és felügyeletet biztosítva hozzá. Ha árvíz miatt a védmőjavítási- és csatornamunkálatok ellehetetlenültek, a fogva tartott koldusokat és csavargókat az utcaseprésre, szemételtakarításra használták. Ez a forma terjedt el azután Franciaország egyéb területein is.

Az atelier public fogvatartottjainak szabadsága erısen korlátozott volt.

1516-ban tizenkét letartóztatott vagabund mellé négy felügyelıt állítottak. Az 1551. évi és az 1586. évi párizsi rendeletek szerint páronként összeláncolták a fogvatartottakat. 1567-ben elrendelték, hogy az egyik lábukon megbilincselt fogvatartottakat egy lánccal össze kell főzni. (Ez emlékeztet a német városok opus publicumának végrehajtási szokásaira, különösen Ulm és Nürnberg gyakorlatára.) Ugyanebben a rendeletben kötelezték a felügyelıket, hogy a raboknak kezét vagy karját is bilincseljék meg. Éjszakára az atelier publicon dolgozókat külön épületben győjtötték össze, egy „hôpital”-ban, amely akkoriban szegényházfunkciót töltött be. Az „hôpitalt”-t városi toronyban vagy a védmővek részét képezı bástyában rendezték be. Az intézkedések nem hozták meg a várt eredményt. Az alig százezres Párizsban 1559-ben Thomas Platter Description de Parisának tanúsága szerint közel 30000 koldus tengette az életét. 1606-ban a parlament úgy rendelkezett, hogy a párizsi koldusokat nyírják kopaszra, vállukra süssenek bélyeget, nyilvánosan korbácsolják meg és őzzék ki a városból. 1607-ben pedig poroszlószázadok ellenırizték a nincstelenek beáramlását, meggátolva a visszatérést.²⁹⁰

A rendészeti intézkedéssel atelier publicra utaltak a munkaképes koldusok körébıl kerültek ki. A munkaképtelen koldusok és csavargók kéregetését lehetıvé tették, miután az erre jogosítottak neveit listán regisztrálták. Ez az európai szegénygondozás tipikus megoldása volt. A századfordulót követıen némiképp megváltozott az atelier public jellege. A koldus- és csavargóvilág 16. századi elképesztı mérető megnövekedésére a hatóságok az idegen és saját rászoruló differenciált kezelésével válaszoltak. (A finanszírozási problémák váltották ki azt a gyakorlatot, hogy az idegen koldusokat leválasztották a saját nincstelenrıl,

290 FOUCAULT 2004, 97. o.

azokat megkísérelték visszaküldeni lakóhelyükre.) Ebben a rendszerben a munkaképes szegények, akik munkát vállaltak, szabadon maradtak, meghatározott munkaidejük volt és bért kaptak. Az atelier publicra ítélt koldusok életkörülményei ezzel szemben súlyosabbak voltak, munkájukat vasba verve végezték, nem kaptak bért, csak élelmet, munkaidın túli idıben pedig zárt, ırzött helyen (tornyokban, bástyákban) tartották ıket. Ez a csavargók tömbjérıl leválasztott kör a megrögzött, a bőn határán mozgó vagabundok körét büntetıjellegő intézkedés alá vonták, a munkavállaló rászorultakét pedig egy tisztább, világosabb segélyezési rendszerbe illesztették. Ezzel a szegénygondozás és a devinásokat kezelı szegényrendészet eltávolodott egymástól.

A szegénygondozás Párizsban 1545 óta a „Grand Bureau des pauvres”

kezében volt. Ez az iroda 32 komisszárból állt, akik hetente kétszer győltek össze tanácskozásra. Mellettük hivatalnokok, így írnok, pénztárnok, orvos munkálkodtak, illetve egy szegénybíra (bailli) is dolgozott a szervezetben. A központhoz tartozott tehát az ellenırzés, befogás, fogva tartás, bebörtönzés, beutaltatás (elítéltetés) és fenyítés feladata. A balli segítségére volt 12 „sergent”.

Akiket a bailli atelier publicra utalt, felügyelık, „prevost des marchans et eschevins”-k ellenırzése alá kerültek, akik felügyelték a munkát és ırizték a foglyokat. Hogy mennyi idıre szóltak a határozatok, arról nem számolnak be a források.²⁹¹ 1586-ban a saját és idegen koldus közötti differenciált kezelés eredményeként kettévált a Grand Bureau-n belül a munkaképes szegények és a koldusok hivatala.

Az atelier public intézményének a finanszírozása tartós nehézségekkel járt.

A munka ugyanis, amit végeztettek a fogvatartottakkal, kétségtelenül hasznos, de bevételt kifejezetten nem eredményezı tevékenység volt. Így az ellátás, a bér, a foglalkoztatott szervezet a városi kormányzatok büdzséjét terhelte. Párizsban a költségeket egy speciális adóból kívánták fedezni (denier de la fortification), de a párizsi polgárok minısíthetetlen adómorálja nyomán sosem volt elegendı a pénz.

Más forrása nem volt a végrehajtásnak, önkéntes adományozók elvétve jelentek

291 FUMASOLI 1981, 32. o. és PAULTRE 1906, 593. o.

meg. Lyonban, ahol 1553-ban sikerrel léptek fel a koldulás ellen az atelier public segítségével, kizárólag önkéntes adományokból finanszírozták az intézményt.²⁹²

Az atelier public tehát a szabadságfosztással egybekötött, de nem zárt munkahelyen fogvatartottak közös vagy együttes tevékenységeként végzendı munkáját jelentette.

A munkavégzésre rendészeti intézkedés következményeképpen került sor, s vitathatatlanul a szegényügyi igazgatásnak a koldusvilág elleni harcában alkalmazott eszközével van dolgunk. Traphagen értelmezésében a koldusoknak és csavargóknak, a rászoruló munkanélkülieknek ez a francia munkáltatása (legalábbis a 17. század kezdetéig) egyszerő munkakínálatként, munkahelyteremtésként lenne értelmezhetı, melynek legfıbb és egyetlen célja a foglalkoztatás.²⁹³ Ez ellen szól, hogy az atelier publicnak mindenképpen van egyfajta büntetıjellege is, hiszen eredetileg azokat fogták el és ítélték munkára, akik nem távoztak az 1517. évi rendelet nyomán Párizsból. A büntetıszínezetre utal megbilincselésük is, mely egy átlagos munkáltató hely mőködése esetében szükségtelen lett volna.

Az atelier public alkalmazásában szerepet játszott a megjavítás gondolata is. Klumker ugyan egyértelmően azon az állásponton van, hogy a 17. század kezdetéig hiányzik a munkával nevelés eszméje a francia fejlıdésbıl (akkor is feltehetıen a Bridewell és a németalföldi fejlemények hatására emelték be a képletbe, egyidejőleg az öregek, nyomorékok, munkaképtelenek és gyermekek hospitalizációjával),²⁹⁴ Fumasoli Paultre nyomán az ellenkezıjét állítja, visszautalva a lieutenant criminel hatáskörére is.

Maga a munka, melyre a fogvatartottakat kötelezték, kifejezetten az oeuvre publique – tehát az opus publicum – kategóriába sorolható közmunka.²⁹⁵ Az eredeti (ókori és középkori európai) formájához képest az opus publicum az európai joghistóriában két irányba fejlıdött tovább. Az egyik az egyértelmő büntetésmodell, elrettentı és visszatartó jelleggel, amelynek fı képviselıje a

292 FUMASOLI 1981, 32. o. PAULTRE 1906, 70. o.

293 TRAPHAGEN 1935, 61. o.

294 KLUMKER 1927, 182. o.

295 FUMASOLI 1981, 31. o., PAULTRE 1906, 78., 593. o.

gályarabság lett. A másik kategória Európában a szegényrendészet intézkedési formájaként fejlıdött ki, s némi karitatív vonást is hordozott. Példája ennek a francia atelier publics. Georg Fumasoli úgy véli, ez a két minta két szélsı értéket jelent, s a kettı között természetesen számos átmenet létezik.²⁹⁶ Az atelier public alapjaiban különbözik a gályarabságtól, hiszen ott a fı cél az elítélt munkaerejének kihasználása. Az atelier publicra utaltak ugyanakkor munkájuk fejében szálláshoz és élelemhez jutottak vagy készpénzben bért kaptak. A bér mértéke idınként és helyenként eltérı volt, de abban megegyeznek a források, hogy a szabad munkaerı díjazásához képest alacsony. S csupán arra elég, hogy az érintett minimális ellátását biztosítsa. De a munka ellentételezése kevéssé alapozza meg valamiféle haszonelvő koncepció érvényesülését. (Az atelier public súlyára és jelentıségére vet fényt az az adat, hogy 1551-ben, nyilván a pénzügyi nehézségekkel is összefüggésben, Párizsban mindössze húsz koldust foglalkoztattak az atelier public rendszerében, miközben bizonyíthatóan ezer fölött volt a városban a koldusok és csavargók száma.)²⁹⁷

A francia kísérlet a fenyítıházak modelljére emlékeztetı elemeket hordoz, de több vonásában eltér attól. Georg Fumasoli azt azonban bizonyosnak látja, hogy a munka jobbító szerepének koncepciója, a szabadságfosztás összekapcsolása a munkavégzéssel, s ezek felhasználása a hullámzó lakossággal szemben, kétségtelenül sajátja a francia megoldásnak, s ennyiben a fenyítıházi mozgalom elıfutáraként tartható számon.²⁹⁸ Fumasoli fél évszázaddal a fenyítıházi eszme megjelenése elıtt egy modern törekvést lát az atelier publicban, méghozzá a javítást munkakényszer által. İ csak egy különbséget érzékel, mely a protestáns tartományok fenyítıházaival szemben áll, hogy ti. Franciaországban nyoma sincs a protestáns befolyásnak, semmiféle törekvés nincsen a kálvinista és lutheránus államok fenyítıházaiban elvárt lelki gondozás intézményesítésére. A franciák egyáltalán nem törıdtek a lelki gondozással, nem hogy alapvetı szempontját jelentette volna a végrehajtásnak.²⁹⁹ Az atelier public modelljébıl mi magunk inkább azt a következtetést érezzük levonhatónak, hogy Európa államai

296 FUMASOLI 1981, 26. o.

297 KLUMKER 1927, 182. o.

298 FUMASOLI 1981, 34. o.

299 FUMASOLI 1981, 34. o.

hozzávetılegesen ugyanúgy reagáltak a közel egyforma módon fölbukkanó társadalmi problémára. Európa valamennyi térségében (kisebb-nagyobb eltérésekkel) társadalmi réteg- és szocializációs problémákat okozott az újkor kezdetén a gazdaság átalakulása, a társadalmat feldúló háborúk sora, a protestantizmus átalakult társadalomszemlélete. Ezekre az államok nagyjából azonos módon keresték a választ. A koldustömegekkel szemben és a hullámzó lakosság megfékezésére vagy büntetıeszközöket vettek igénybe, vagy a (szegény) rendészetet hívták segítségül, mely kitiltással vagy bezárással és munkáltatással operált. A kérdés azonban elsısorban nem az, hogy hol manifesztálódott hamarabb a munkáltatás eszméje akár intézkedésekben (rezsim) akár tárgyiasult formában (házak), hanem hogy melyik volt alkalmas arra, hogy egyéb áramlatokat is figyelembe véve összeurópai változásokat indukáljon.

II. Henrik 1554-ben, akkor, amikor a londoni Bridewell még a csak a tervezés stádiumában volt, elrendelte Párizsban egy épület létesítését, amely a munkaképtelenek befogadása mellett a munkaképes és javíthatatlan koldusok ırzésére szolgál majd, s amelyben az utóbbi csoport a „quelque manufacture”

kényszerével foglalkoztatható lenne. A fogvatartottak között bizonyos felosztást és elkülönítést is lehetıvé tett a koncepció. Ez a létesítmény elıdje lett a 17.

századtól Franciaországban általánosan alkalmazott „hopitaux généraux”-nak, s mutat bizonyos hasonlóságokat az angol, holland és német fenyítıházakkal. A II.

Henrik által elrendelt épület felépült, de hogy igénybe vették-e, az nem bizonyítható s az iratok alapján sem ellenırizhetı. Mindenestre 1586-ban a Grande Bureau rendelkezése értelmében aggmenhely és invalidusok elhelyezésére szolgáló ház funkcióját töltötte be.

Ezzel Franciaország eltávolodott a fenyítıházi eszme fısodrától, s a fenyítıházi mozgalom elkerülte. Ennek sokak szerint fı oka a francia protestantizmus erıtlensége és térvesztése, a katolicizmus koncentrált befolyása, de akadályozta az Európában egyedülálló módon megerısödött centralizált abszolutizmus is. Érdemes persze megjegyezni, hogy a katolikus Spanyolország sem lépett fel szigorral a koldulással szemben, s fenyítıházakat sem hozott

létre.³⁰⁰ A fenyítıház esetében nem általános európai jelenségrıl van tehát szó.

Arról nem is beszélve, hogy lassan megérkezett ezekbe az országokba is a modern börtön modellje, mely feleslegessé tette a fenyítıházi lépcsı kihasználását.

Nyomban a munkával szervesült büntetés-végrehajtás mintáját lehetett bevezetni, s legfeljebb a büntetendık körén kívül, a társadalmi gyámolítás keretébe fértek be a fenyítıházak. (A német birodalmon átsöpört a fenyítıházi eszme és a fenyítıház-alapítási hullám, amit lényegében a németalföldi/Hanza fejlıdés mintájának köszönhet a börtönügy. A francia/spanyol fejlıdés, mire föllépett a vonatkozó munkaerıigényekkel, tehát aktualizálhatta volna a „munkára nevelés”

vagy „munkával nevelés” igényeket, már megvalósította a börtön modern modelljét, tehát kimaradhatott a fenyítıházi „lépcsı”.)

A kialakult tömlöc- és börtönhálózat mellett létrejött a fogvatartó intézmények sajátos francia válfaja.A franciák a fenyítıház intézménye helyett a l’hôpital général modelljével kísérleteztek, késıbb nemzeti mőhelyekkel, s egyházi és társadalmi szervezetek szegénygondozó tevékenységét használták föl.³⁰¹ „Kívánjuk és elrendeljük” – szólt a Párizs városa és külvárosai koldus szegényeinek elzárására szolgáló közkórház létesítését 1657 áprilisában elıíró királyi ediktum –, „hogy a mindkét nemhez tartozó, munkára képes és arra képtelen személyek kórházban tartassanak, s képességeik szerint építkezéseken, manufaktúrákban és más munkákban alkalmaztassanak, …melynek formai és tartalmi végrehajtását elıírjuk.” A preambulum indoklása szerint Párizsban a koldusok oly mértékben elszaporodtak, hogy azzal a közbiztonságot komolyan veszélyezteti. A bőnözés megnövekedett, gyilkosságok, rablások, lopások és erıszaktevések jellemezték az utcát; a koldusok népe nem ismert sem vallást, sem fölöttes hatóságot, sem rendet, feslettség, élvhajhászat és istentelenség uralkodott el a városban. Az uralkodó a dolog lényegéhez nyúlt: a koldulást korbácsolás, majd gályarabság terhe mellett tilalmazta. A koldulásból élıknek felajánlotta, hogy beköltözhetnek az hôpital générálba (közkórházba) vagy el kell hagyniuk Párizst. Az elızetes elgondolás bevált: a közel negyvenezer koldusból mindössze négyezer kívánt a városban maradni s a közkórház lakójává válni, a többiek

300 GUTTON 1974, 131. o. CSER 2000, 346. o.

301 CASTEL 1998, 143–193. o.

visszaszivárogtak tartományaikba. A közkórház maga egy közös igazgatás alá vont épületkört jelentett. Ide tartozott például a Salpêtrière és a Bicêtre is.³⁰²

Ezzel a francia kormányzat lényegében hasonló módon kezelte a szegényügyet, mint a németalföldi: külön intézetet létesített a szegény társadalmi rétegek ellátására, gondozására, munkáltatására, ellenırzésére s mindenekelıtt elzárására. A kiindulópontban volt azonban egy lényeges különbség: míg Amszterdamban a fegyelmezés, megnevelés és a társadalomba történı visszavezetés volt a fı cél, addig Párizsban az egyházi karitatív gondoskodó tevékenység állami hasznosítása, az erkölcsi „fogyatkozás” megbüntetése, mely azért büntetıbírói ítéletre nem szorul, valamint gondoskodás a szegényekrıl és persze az utcák megtisztítása a koldustömegektıl. S az eszközök nem voltak kevésbé kemények, mint Németalföldön. Foucault errıl azt írja, hogy „egyszerre érvényesül az egyház ısrégi jótékonysági és menedéknyújtási privilégiuma, és a nyomor világában rendet követelı polgári igyekezet, a megsegítés szándéka és az elnyomás igénye, a könyörületesség feladata és a megtorlás akarata.” Az út azonban a késıbbiekben nagyon hasonlónak bizonyult a németalföldihez: az intézeteket a kriminalizálódás felé igazította.

Az hôpital généràl mellett nyitották meg a Könyörületesség Nagy és Kis Házát (La Pitié) és kórházát, az ún. Menedéket (Refuge), továbbá a Scipion Házat és kórházat, valamint a Szappangyár Házát (Savonnerie). Az intézetek élén élethossziglan kinevezett igazgatók álltak, üzleti, rendıri, igazságszolgáltatási (büntetı- és fenyítı-) hatalmat gyakorolva nemcsak a házak lakói felett, hanem az egész városban (tehát a potenciális bekerülık vonatkozásában is). Az igazgatók büntetıhatalmát a házak területén létesített föld alatti tömlöcök és felállított akasztófák, pellengérek jelképezték.³⁰³ Ezek a házak, s különösképpen a közkórház rendészeti-gondozó intézmények, melyeket az uralkodó az önkény és a jogszerőség határára telepített. Hatékonyságuk jele, hogy 1676-ban már rendelet kötelezett valamennyi francia várost ilyen intézmény létesítésére.³⁰⁴

302 FOUCAULT 2004, 742. o.

303 FOUCAULT 2004, 110. o.

304 FOUCAULT 2004, 77. o.

Foucault felhívja a figyelmet arra, hogy a 17. században szerte a kontinensen „hatalmas elzárási intézmények” létesültek, melyekbe azokat zsúfolták össze, akikkel nem tudott mit kezdeni az aktuális hatalom. Azaz, akik még nem nyerték el végsı helyüket a társadalmi struktúrában, a gondoskodás, ápolás vagy büntetés szektoraiban. Ezzel két évszázadra közös otthont jelöltek ki a szegényeknek, a munkanélkülieknek, az elítélt bőnözıknek – ahogy az elmebajosoknak is.³⁰⁵

A bekerülés Franciaországban a rendırfınök intézkedése és a „lettre de cachet”, a király pecsétes parancslevele által történhetett. A nemi betegek és szexuális tévelygık (szodomiát elkövetık, prostituáltak, homoszexuálisok) útja is a letartóztató házakba vezetett. Ha a rokonság meg akart szabadulni „botrányos”

magaviselető családtagjaitól, a családi vagyon elherdálóitól, a magukat a nyilvános züllésnek átadóktól, ilyen parancsot eszközölve juttathatták be rokonukat valamelyik hôpital falai közé. A vallási ideológiával kapcsolatos korábbi bőncselekmények elkövetıi (kik a középkorban rendre a halálbüntetés valamelyik minısített válfaját szenvedték el) szintén a közkórházba kerültek. Az istenkáromlók, szentséggyalázók, öngyilkosok, jósok, babonaőzık, rontók, fertızık, bőbájosok és mérgezık egyaránt az ilyen letartóztató intézetekbe kerültek.³⁰⁶

A francia „kórház” megnevezés nem vezethet félre senkit: természetesen szó sem volt gyógyító intézményrıl. Orvost csak azért tartottak (több ház közösen, egyet fizetve), hogy gond, elsısorban a rettegett ragályok, börtönláz esetén közbeléphessen. Az orvosi ellátás kapcsolódott ugyan az elzáráshoz, de csak azért, „hogy elejét vegye bizonyos következményeknek, de semmi köze annak rendeltetéséhez”. (Jellegzetes bizonyítéka ennek, hogy a Pitiében [Könyörületesség Házában] székelı megbízott orvos a házakba csak hívásra érkezett meg, ha ott a kórházigazgatók valami problémát tapasztaltak volna.) Az hôpital jellegét inkább közigazgatási, kevésbé igazságszolgáltatási karaktere határozta meg. A kórház, az hôpital vegyes profilú rendészeti intézmény, melyet átleng a katolicizmus jobbulásba vetett hite a németalföldi modellek megjelölt

305 FOUCAULT 2004, 73. o.

306 FOUCAULT 2004, 127–129., 131–134., 136–141. o.

eszközfunkciója nélkül. A totálissá váló klasszicista hatalom a társadalom számára deviánsként megjelenı magatartások elhárítására a bőnözıket, a kiskriminálisokat, a rendbontó, szabálytörı, munkakerülı „rossz szegényeket”, a maguk ellátására munkát vállalni kész, de gondozásra szoruló „jó szegényeket”, a tékozlókat és kicsapongókat, a betegeket (különösen a fertızı és nemi betegeket), a nyomorékokat, a szexuális kicsapongókat, a prostituáltakat és elmebetegeket egyetlen intézetbe terelte és leggyakrabban az egyház, illetve valamely rend fennhatósága alá rendelte. Így a majdani gyógyító intézmény (modern értelemben vett kórház), a börtön, a szegényház (árvaház és aggmenhely), a dologház, a fenyítıház, a tébolyda egyesített képletét formálta ki az egyházi életfelfogás és rendi fegyelem keretei között, egyazon intézmény burkában. A komplex tartalomra jellemzı volt a méret is. A Salpêrtrière-ben 1690-ben több mint háromezer fogvatartottat igazoltak a nyilvántartások, a párizsi közkórház pedig alapítása után néhány évvel már 6000 befogadottal dicsekedhetett. 1737-ben a Bicêtre-ben öt fogva tartotti kategóriát különböztettek meg. Az elsı volt a királyi rendeletre beszállított bőnelkövetık csoportja, akiket tömlöcökben, börtönkörletekben, zárkákban ıriztek. A másodikban a „jó szegényeket” tartották nyilván, azokat, akik hajlandók voltak személyüket és munkaerejüket alárendelni a szegénygondozó hatóságnak, s tevékeny munkával bizonyítani jó szándékukat.

A „súlyosabban vagy enyhébben hődöttek” alkották a harmadik, az elmebajosok és bolondok a negyedik kategóriát. Az ötödikben a nemi betegek, a lábadozók a gyermekkorú bőnözıkkel együtt nyertek elhelyezést.³⁰⁷ A képlet azonossága megállapítható lenne a németalföldi és az észak-német fenyítıházak vegyes funkciós, elkriminalizálódott modelljével, ha a tébolyultak, zavarodott elméjőek, imbecilisek nem lettek volna jelen a francia közkórházban ily nagy mértékben. Az erıs hasonlóság azonban tagadhatatlan, amelyet lényegében egy sajátos technikai jelenség, az elzárás hoz közel egymáshoz. A legkülönfélébb okból a társadalom számára nehezen kezelhetı társadalmi csoportok elkülönítése (kirekesztése) és az elzárás során a fenyítıházakban és hôpitalokban azonos szervezési megoldásokkal és technikákkal kezelt ırzése egy általános institutio szerkezetét hozta létre.

„Olyan szereplıket és értékeket hozott közel egymáshoz, melyek között a korábbi

307 FOUCAULT 2004, 121., 83. o.

kultúrák semmiféle hasonlóságot nem fedeztek föl” – állítja Michel Foucault.³⁰⁸ Majd a 19. század feladata lesz széthámozni ezt az egységesnek látszó formát.

Addig azonban az erıs kölcsönhatások jellemzıek a kezelési technikákra, amik kétségtelenül kihatottak a késıbbi, immáron önállósult mintákra is.³⁰⁹

Az intézmények feladata volt falaik között tartani a szegénység veszélyesebb rétegét. Franciaországban azonban – szemben a protestáns Németalfölddel – hosszú ideig nem játszott különösebb szerepet a munkáltatás gondolata sem, különösen annak nevelı funkciója. Amikor a munkáltatás eszméje elıkerült, akkor is inkább csak hasznossági kategóriaként: a tétlenség elleni szerként alkalmazták. Colbert szerint persze az sem probléma, ha némi financiális hasznot is hoznak a házak a konyhára, de az ı felfogása nem vált általánossá.³¹⁰

A belsı rend egyik forrása a tény, hogy a legtöbb hôpitalt egyházi (többnyire rendi) kezelésre bízta az uralkodó. Ennek megfelelıen a kolostorok mintájára szervezett belsı élet a rendházak mőködési rendje szerint funkcionált. A kolostorok sajátos, a középkorból fennmaradt feladatát jelentették a kolostortömlöcök, börtönzárkák vagy fogházi körletek, melyeket állami célokra tartottak fönn. Az állam királyi parancsra vagy bírósági ítélettel beutalt rabok után rabtartási díjat térített a rendeknek.

Önmagában már ez is biztosíthatta volna büntetıjellegét, de ennél fontosabbnak tőnik az a tendencia, melyet a „rossz szegények” (az ellenszegülık, munkamegtagadók, kocsmázók) elleni retorzió jegyében szorgalmaz a hatalom:

ezeket a törvényeknek megfelelıen meg kell büntetni, s elzárni a vonatkozó intézetekben. Ettıl a felfogástól pedig már csak egy lépés a kriminalizálódás: az ellátó-gondoskodó intézmények, az hôpitalok hasonlóan a németalföldi és észak-német fenyítıházakhoz, kriminalizálódtak. Útjuk a börtön felé vezetett.

Foucault tehát a hôpital különbségeit hangsúlyozza a fenyítıházi modellhez képest, miközben egy átfogó közös vonását is kiemeli az európai fejlıdésnek: a „Nagy Elzárást”. Egy jellegzetes felismerését a deviancia kezelıinek, mely a korábbi kitaszítást a bezárásra kezdte felcserélni.

Foucault tehát a hôpital különbségeit hangsúlyozza a fenyítıházi modellhez képest, miközben egy átfogó közös vonását is kiemeli az európai fejlıdésnek: a „Nagy Elzárást”. Egy jellegzetes felismerését a deviancia kezelıinek, mely a korábbi kitaszítást a bezárásra kezdte felcserélni.

In document A kérelmezı által készített doktori mő (Pldal 129-161)