Uram, ma éjjel ketten vagyunk a lelkemben, és szeretnélek ismét érezni valahol.
Kereslek, de csak a fájdalom hagy bennem, könnyekkel áztatott mély nyomot.
Tudom, sokszor megtagadlak, dacolva haragoddal –majd én megmutatom!
Megölted a lelkem... pedig a copfos
kis Panka, boldogan öledbe bújt még egykoron.
Mennyire nehéz ma bennem az érzés, jó lenne tudni a döntések miértjét:
szeretet – barátság – emberség... nagy szavak lennének csak, a nehéz lét peremén?
Hallom, ahogy korholsz – hol van a hited!?
– és a Tiéd? – megvan-e még? – bennem...
Miért sújtod a jókat fájdalommal, s miért kell szenvedni annak, aki szeret...
Miért engeded bántani a védtelent, s miért a gonosz az! – aki a végén mindig nevet!?
Miért árul el a „barát”, s miért csal meg a szerelem,
miért válik a múlt értéktelenné,
s miértjeimre mondd – miért nincs felelet?
Sötét szobámban, síri mély a csend, lelkem keresztjei egyre csak gyűlnek.
Ma éjjel, ismét ketten vagyunk csak, s szeretném tudni, hol vesztettelek el...
Ma sírtam egy kicsit...
(Kislányomnak végtelen szeretettel)
Ma sírtam egy kicsit...
...mert szeretlek,
fájdalmad mélyen szívembe mar!
Veszíteni tudni kell – hallom halk szavad – lelked rettegése, keresztemben csavar.
Ma sírtam egy kicsit ...mert szeretlek!
Falra hányt imát üvöltök –Isten! Átkozom terveid!
Félek, nincs tovább erőm viselni terheim, csak porban kúszó hitem díszíti oltárod termeit.
Ma sírtam egy kicsit ...mert szeretlek,
ahogy szeretem a természetet megszülő tavaszt.
Bánatod mélyéből lelj utat, haladj a fény felé, könnyed cseppjei keltik életre a lehullott avart!
Az ember lánya soha nem tudhatja...
zt én határozottan alátámaszthatom.
Válságban vagyok. A TV, az internet, minden, ami közvetíteni tud a mai világban, ezt harsogja.
Válság van!
Alátámasztom.
Vannak súlyos gondok, és vannak még súlyosabbak, de természe-tesen mindenkinek a magáé a legsúlyosabb.
A szomszédban a nyolcvanhat éves Joli néni is mondta tegnap reggel – mikor a válság jeleit látta rajtam elhatalmasodni – kedve-sem, tudja, ezért járok én még ma is két keréken – igazát nyomaté-kosítva bólogatott (persze az is lehet, hogy csak a Parkinson kór miatt), viszont fürgén felpattant, a még 1962-ben gyártott Csepel kerékpárjára, és sejtelmes mosollyal az arcán, eltekert mellettem...
Nos, az én válságom oka, legújabb autóm szeszélyessége.
Persze, most tudom, mit gondoltok, és valószínű Joli néni is ezt szokta gondolni, mikor az ablakból lesi ténykedéseimet.
Az autómra a legújabb jelző használata félrevezető lehet, mert tizenöt éves múlt a kincsem... még pár évvel ezelőtt.
Azóta nem számolja a korát... Ő sem...
Tudtátok, hogy ennyi idősen már lelkük van ezeknek a szörnyete-geknek?
Bizony... Pont mint nekem.
Kiszámíthatatlan reakcióra képes.
Kapcsolatunk átlagosan indult, mondhatnám hétköznapian.
Én ugye megszabadultam elődjétől, életem legnagyobb szerelmé-től – persze nem önszántamból...
– tudjátok, a válság miatt.
Rezignáltan nyugtattam a lelkem, hogy ilyen érzéseket soha többé nem fogok táplálni, mert a búcsú fájdalma, az emlékek soha nem múló elevensége..., szóval nem részletezem.
E
Ismerkedésünk váratlanul történt, és elementáris erővel hatott rám. Ez a helyes megfogalmazás.
Jó-jó, lehet, hogy az is benne volt, hogy rövid idő alatt randi z-tam vagy harminc lepukkant, unalmas ronccsal, s miután sebeim nyalogatva, már feladtam, és fontolóra vettem, hogy Joli néniről kellene példát vennem, megtaláltam őt...
Meglátni és megszeretni...
Csillogott a napfényben, csodálatos bőre szinte körülölelt, ahogy az ölébe huppantam.
– FullExtra... – sóhajtottam.
– Bizony az – mondta a tulaj, és nem hazudott, mert ezernyi kis kütyü és gomb kacsintott rám a műszerfalról. Én nem is kérdeztem semmit, aláírtam a papírokat, és boldog voltam, boldog...
– egy viszonylag problémamentes hétig...
Aztán játszani kezdett velem életem csillaga.
Úgy döntött, megmutatja, hogy ki az úr a háznál.
Ismertek? Szeretem a kihívásokat. A kesztyűt felvettem, és elkez-dődött valódi ismerkedésünk.
Első, és nem kevéssé sokkoló összecsapásunk, egy hideg és esős éjszaka történt. Felejthetetlen volt...
Én élveztem a meleget, a duruzsolást, és csendesen néztem ki a fejemből – mivel nem sokat láttam...
Az ablaktörlő gyorsan törölt, majd mint akinek elege van abból az unalomból, hogy csak le-föl járkál az üvegen, megállt– szívdob o-gásom felgyorsult – mire ő lassabban folytatta, és csak minden ötödikre mozdult egyet.
Nem bántottam, tudtam, nem sokra mennék vele.
Meresztettem a szemem az útra, és minden törlést örömmel nyu g-táztam.
Akkor még hittem a csodákban, és reménykedtem, hogy kapcsola-tunk kezdeti viharos volta, csendesülni fog, nem utolsó sorban legkedvesebb szerelőmnek köszönhetően.
Az alapos karbantartást követően, valóban úgy tűnt, hogy konsz o-lidálódik a helyzetünk.
Már csak azzal kellett kibékülnöm, hogy nem én döntöm el, mikor van nappal, vagy este, mikor megyek országúton, vagy városban, mivel a lámpák működésének irányítását, soha nem adta ki a kez é-ből, egyetlen percre sem.
Ha este volt, tuti, nem világított, viszont mikor beálltam a garázs-ba, mindent felkapcsolt, lekapcsolhatatlan csökönyösséggel.
Ilyenkor mérgemben magára hagytam, és rácsaptam az ajtót.
Ugyan megfordult a fejemben, hogy túl messzire mentem – vajon az akkumulátor meddig bírja? –de ő kitartott... csak ha ismét beü l-tem, és betettem a kulcsot, és vártam... akkor volt hajlandó elalud-ni.
Végül ezzel is megbékéltem, hiszen csak a rituálét kellett fejben tartanom, és ahhoz tartanom magam.
Leállás, kulcs ki, kiszállok, bezárok, távozom, majd vissza, kinyi-tom, beszállok, kulcs be, várakozom, és hipp-hopp a lámpa lekap-csol...
OKÉ... volt benne kényelmetlenség, de a szerelemért sokat meg-tesz az ember.
No de nem mindent!
A reggeli találkozás Joli nénivel –és a benzin kutas affér –végleg kijózanított.
Életem csillaga túllőtt a célon...
A történet úgy kezdődött, hogy kiálltam a garázsból, és vissza kellett mennem a lakásba valamiért. Bezártam hát a kocsit, futot-tam, mert siettem volna tankolni. Mikor visszaértem, és ki akartam nyitni az autót, a központi zár csak a túloldali ajtót nyitotta ki. Hi-ába próbáltam sokszor, csak azt nyitogatta, csukogatta. Sebaj, átfutottam a másik oldalra, és ott próbálkoztam, mire az összes ajtót bezárta...
Újra nyitottam, lassan, érzéssel, magamban néhány imát is elmor-moltam. Ennek azért volt hatása, mert ekkor végre kinyitotta a számomra szükséges ajtót a vezetőülésnél.
Felsóhajtottam, megbocsátottam, és futottam át oda... viszont mire odaértem, hogy beszálljak, visszazárta.
Kezdődött előröl, nyitás és futás –ekkor jött Joli néni – én lihegve válaszoltam, hogy nagyon igaza van, és tovább futkároztam körbe-körbe.
Nem sikerült legyőznöm, így feladtam, és egy túloldali megnyílás alkalmával beszálltam a másik oldalon, majd átmásztam a ko r-mány mellé.
Csak reménykedtem abban, hogy a szemben kukucskáló szom-szédnak nem lesznek maradandó károsodásai a röhögéstől.
A benzinkúthoz érve, kicsikét aggódtam, de úgy döntöttem, miután belülről kézzel kinyitom a kocsit, nem lehet gond, majd nem használom a kulcsot.
A kutas mosolyogva állt a kocsi mellett, míg én kilibbentem, és várakozás teli pillantással nézett rám.
Én bájosan visszamosolyogtam, és közöltem, hogy tele kérem. Ő bólintott, és közben udvariasan felhívta a figyelmemet arra, hogy számára végtelenül megkönnyíteném a helyzetet, ha a tanksapka nyílását is kinyitnám.
Ettől az események felgyorsultak.
Kénytelen voltam a kulcsot használni, amely következményeként kocsim bemutatta a végtelen variációs lehetőségek sokszínűségét.
Közös tornagyakorlatunk a kutassal, nem sokáig tartott, mert eszembe jutott, hogy van egy madzag a csomagtartóban, amit ha meghúzok, állítólag kinyitja a tanksapka fedőt.
Magamban diadalittasan konstatáltam, hogy nem győzött le az autó, és gyorsan megnyomtam a gombot, amely a csomagtartót nyitja.
A benzinkutas, mire figyelmeztethettem volna, hogy NEEE! ruti-nosan felnyitotta a csomagtartót, és már be is hajolt keresve a mad-zagot. Az ajtó hatalmas erővel csukódott a fejére. Ha jól hallot-tam, valamit még mondott a nyekk előtt, de miután kihúztuk a csomagtartóból, és kis segítséggel magához térítettük, úgy láttam nem haragudott nagyon.
Győzelem, mert a tanksapka fedél feltárult.
Tankolhattam végre –persze egyedül...
A fizetést követően, nem kevés humoros elemet is tartalmazó
in-Természetesen, hősiesen megőriztem higgadt büszkeségem, és mikor kincsem úgy gondolta indulhatunk, távoztam.
Már csak az miatt aggódom egy csöppet, hogy a biztonsági ka-merák felvétele, nem lesz-e díjnyertes a youtube-on, az „őrült nő autóval” kategóriában.