z öreg nehezen tápászkodott fel a gyűrött, koszos rongyok közül. Megmozgatta elgémberedett tagjait, aztán értetlenül motyogva, kotorászni kezdett a szakadt kartondobozban, ahol ru-háit tartotta.
Lassan felöltözött. Szinte minden mozdulat fájt, bal karja el-el zsibbadt, de nem törődött vele, tudta, hogy nincs mese menni kell, hisz várja az unokája, Karcsika.
Nagyot húzott az ásványvizes-flakonból, majd tenyerébe öntött egy kicsit, és megdörzsölte vele az arcát. Megint megszédült – ez gyakran megesett mostanában – de tudta, hamarosan elmúlik. Nad-rágja zsebéből előkotorta az ócska zsebórát.
Sietnem kell – gondolta. Már megebédeltek. Csak ebéd után hozhatja el az intézetből Karcsikát, kéthetente vasárnap. Ez volt az egyetlen öröme, és az egyetlen dolog, amiért képes volt a sors k e-gyetlenségeit még mindig elviselni, ez a kisgyerek, akinek nem volt az égvilágon senkije, rajta kívül.
– Istenem, ki gondolta volna, hogy az utcára kerül! Mindent megtett, amit csak ember tehet. Muszáj volt segítenie a gyereke k-nek, különben hogyan vették volna meg szerencsétlenek a lakást.
Ő is odaadta a banknak jelzálogul a kis házacskáját, amit Máriával, a feleségével közösen, szó szerint kétkezi munkával építettek. Az volt minden vagyonuk, de nem is kellett nekik több, olyan boldo-gan éltek így is, mint egy csodálatos gerlepár. Karcsi volt az egyet-len fiuk. Dolgos derék ember, jó gyerek, akkor meg miért ne
segí-A
Szemét ellepték a könnyek. Gyűrött zsebkendőjével megtörölte szélcserzett arcát.
Amikor megtudták, hogy a karambolban mindketten meghaltak, azt hitték, hogy nincs tovább, egy szülőnek a gyerekét temetni, iszonyat! Hát milyen ez a sors, nem tudja a dolgok rendjét? De folytatni kellett, hisz itt maradt Karcsika, árván, szülők nélkül.
Nagyon szerették a kisfiút. Még csak hét éves volt, épp hogy csak elkezdte az iskolát.
A baj akkor kezdődött, amikor jött a végrehajtó. Az adósság megmaradt a fiuk lakásán, de az árverezés összegéből nem telt ki a tartozás meg a kamat, hát elkótyavetyélték a kis parasztházat is, hiszen a jelzálogjog rajta volt, nem volt mit tenni.
Mária néni egyik este lefeküdt, és másnap már fel sem kelt. Úgy gondolta, könnyebb, ha a halált választja. Az összes gond, Károly bácsira hárult. Mi lesz most velük? Ott maradt tető nélkül, az uno-kával, hetven évesen.
Karcsika állami gondozásba került. Nagyon megviselte, hogy a nagyszülőket is elveszítette. Az öreg, télen a hajléktalanszálláson, nyáron meg egy híd alatt rongyokba burkolózva próbálta meg túl-élni a napokat. Nehéz volt, de a muszáj nagyúr, tudta, hogy a fiú-nak szüksége van rá. Az ő baja az ő dolga, de a gyerek az más! Ő az unokája, és tartozik neki!
Nyáron jó volt. Délutánonként elsétáltak a parkba, leültek egy padra, vett a gyereknek egy fagyit, és csak beszélgettek. Elmagy a-rázta neki, melyik milyen fa, megnézték a leveleket, a virágokat. A nagy tölgyfa volt a kedvenc. Mindig az alatt ültek, mert a fa tele volt élettel. Több madárcsalád is odarakta a fészkét, és egész nap csak csiviteltek, öröm volt hallgatni a vidám csicsergést.
Karcsika imádta a madarakat. Órákig elnézte, ahogy a madár-szülők hordják az élelmet és etetik tátongó fiókáikat. Kora tavasz-tól késő őszig figyelemmel kísérhették a kis madarak életét, gyar a-podását, és az első szárnypróbálgatásuknak is szemtanúi lehettek.
– Milyen jó a madaraknak! – nézett vágyakozva az egyik fé-szekre. – Finom, meleg otthon, nem kell takaró, mert a szeretetük, meg a puha szárnyuk melengeti őket, és mindig együtt vannak a
szülők, és a fiókák – mondta szipogva – aztán belefúrva fejét nagyapja ölébe, sokáig rázta a zokogás.
Az öreg, remegő kézzel, esetlenül simogatta a gyerek kócos kis fejét, nem szólt, csak nyelte a könnyeit, pedig szíve szerint ordított volna, ordította volna, hogy:
– Miért, mondd, miért minket büntetsz Uram, miért éppen min-ket?!
– Indulnom kell – futott át az agyán.
Lecsipegette kabátjáról a szöszöket, fejébe húzta elnyűtt sapká-ját és sietett Karcsikához. Zsebében megtapogatta a két darab e z-rest, kicsit megnyugodott, jóleső melegség járta át. Lassan itt a Karácsony. Vesz valamilyen ajándékot a gyereknek, hadd örüljön, úgyis olyan kevés jut neki a jóból.
Karcsika már az ajtóban várta.
– Hova megyünk? – kérdezte.
– Beülünk egy büfébe, ott megiszunk egy forró teát, vagy kaka-ót, meg megeszünk egy brióst! Jó lesz?
– Jó! – mondta Karcsi. – Jó lesz!
Találtak egy üres boxot, oda bevackoltak. A jó meleg és a finom illatok átjárták testüket. A fürge kis pincérnő készségesen hozta a forró kakaót, brióssal.
– Te nem eszel, Nagyapa?
– Nem, egyed csak, és mesélj mi történt a héten! Ja! És amíg el nem felejtem! Felírtad, mit kérsz a Jézuskától Karácsonyra?
– Fel! – csillant meg Karcsika fekete szeme – és már húzta is elő a zsebéből, a gyűrött kis füzetlapot.
– Itt van Nagyapa, de ne olvasd el, csak ha elmész, és még idő-ben küld el a Jézuskának jó? Nehogy elfelejtsd!
– Már hogy felejteném – mondta az öreg. – Hogy felejthetném el, amit az én drága unokám mondott – és betette kopott kabátja zsebébe a kis papírdarabot.
Amikor elfogyott minden, az öreg kifizette a számlát.
A ropogós hóban visszabandukoltak az intézetbe. Nagy öleléssel búcsúztak.
– Akkor majd vasárnap jövök – mondta az öreg. Karcsika sokáig
A szél teljesen felerősödött. Muszáj éjszakára a szállásra men-nem – gondolta – megfagyok, ha a híd alatt töltöm az éjszakát.
Szerencséje volt. Péter odakísérte az egyetlen szabad, kopott plédekkel letakart ágyhoz.
– Jöjjön Karcsi-bátyám itt elaludhat!
Le sem vetkőzött, ruhástól feküdt az ágyra. Zsebéből előhalászta a gyűrött kis levelet.
Remegő kézzel széthajtogatta. A gyér fényben, alig látott vala-mit. Sokáig nézte az összekuszált apró kis betűket.
A kérdés így szólt, azt ő írta rá: Mit szeretnél a Jézuskától?
A válasz egy rajz volt, és egy mondat:
A rajz, egy madárfészket ábrázolt, ahonnét kikandikált három kis tátogócsőrű fióka, és fölöttük, két madárszülő, amint csőrükben tartanak egy-egy hosszú kukacot. A rajz alatt egyetlen mondat:
„Madárfészket, és bele anyát, apát, engem, meg téged Nagy-apa!”