lány még aludt, a fiú puha érintésekkel ébresztette fel. Kinyi-totta a szemét, álmosan dörzsölgette a szemeit, próbált észhez térni, és felfogni, hol van, mi történik vele.
– Nézd! – szólt a fiú, a kezében egy ruhát tartott. – Neked hoz-tam.
– Istenem, ez gyönyörű! – kiáltott a lány, és egy pillanat alatt felpattant. Megfogta a ruhát érezni akarta a kezei között, hogy va-lóságos, hogynem csak álmodik. – Ez csodálatos! Köszönöm szé-pen! – Magához szorította, nézte, hogyan állna rajta, miközben ujjaival a fodrokat cirógatta.
– Ó, a fene vinné el! – mérgelődött a fiú, és felemelte a ruha al-ját. – El van szakadva.
– Nem baj, nem számít – simogatta a lány a fiú letört arcát. – Gyönyörű ez a ruha. Fel is próbálom azonnal!
Már bugyira vetkőzött, amikor egy rendőr odajött hozzájuk, és ordítani kezdett.
– Mit képzelnek?! Itt vetkőzik, mindenki előtt?
– Mi köze magának ahhoz? – üvöltött vissza a fiú.
– Csak fel akarom próbálni. Mégis hova mennénk? – kiáltott a lány is.
– Nem tudom, de most elmennek innen! Tűnés az aluljáróból! – folytatta a rendőr, és elővette a gumibotját. A pár felszedett a föl d-ről mindent, amit tudott hirtelen, és a maradékot hátrahagyva a lépcső felé siettek.
A
Az igazgató
I.
szokásos reggeli félig halott állapotában matatott a negyve-nes korú férfi az szekrényben. Az orrából a takony éppen el-csöppenni készült, a keze reszketett, csörömpölt a kidobatlan, üres üvegekkel, míg végre talált egyet, aminek az alján maradt egy ki-csi. A szájához emelte, meghúzta, visszatette az üveget a többi közé. Beleborzongott. A jó pálinkába illik beleborzongani egy ki-csit. Elővette a szekrényből a kenyeret, a kést, szelni készült, de a keze nagyon remegett. Letette őket az asztalra, visszament az üveghez, ivott belőle még egyet. Ezután már sikerült vágni egy karéjt. Kinyitotta a hűtőt, körülnézett, hátha talál valami rávalót, de semmi nem volt, ami nem romlott már meg. Visszacsapta a hűtőaj-tót, és magában kezdte rágcsálni a kenyeret. Ránézett a faliórára.
Fél tíz. A kedvenc sorozata most kezdődött el. Benyitott a háló-szobába, bekapcsolta a tévét, és hanyag mozdulattal rádobta má z-sás testét az ágyra. Az asszony felordított, mert a férfi a karjára
– Nem megyek! – mondta a nő, majd lassan megeredtek a kön--nyei. – Nem megyek! –mondta újra, de akkor már bőgő hangon.
– Mi van már, na? Alig, hogy megcsaptalak.
– Nem te vagy a baj – fordult a másik oldalára az asszony.
A
– A Kormoricz.
– Hát mit tehettem vóna? – kiáltotta az urának – Hát nincs sem-mink! Ami van, azt meg eliszod! Hát nem akarok én éhen halni!
Összeszorítottam a fogam, és hagytam – újra elfordult, és hang o-san zokogott.
A férfiben megindult valami. Ő maga is azt hitte, hogy a része-ges élet már kiölt belőle minden érzést, de a síró asszony látványát nem bírta elviselni. Majd megszakadt a szíve. Nem csak elérzéke-nyült, de dühös is volt. Mert az ő asszonyával történt mindez. Az ő asszonyához meg senki ne nyúljon! Visszament a konyhába, és újra hörpintett az üvegből. Most nem borzongott bele. Most elvette a kést az asztalról, és az autóhoz indult.
Az autójával leparkolt, kétutcányira a vállalattól, és onnan gy a-log ment tovább. Begyaa-logolt, és dühös léptekkel ment be az ajtón.
Portásokkal találta magát szemben. Meglepődve állt, mert először nem is gondolta volna, hogy a cég bejáratát őrzik. A portások is bambán nézték, mert nem tudták, mit keres ott. Ijedten állt előttük öt percig, aztán köszönésképpen fellendítette a karját, és ugyanak-kora lobbal kiment az ajtón. A sorompónál, ahol az autókat enged-ték be, könnyedén be tudott menni a belső udvarra. Senki nem szólt rá. Egy hátsó kijáratot keresett. Meglátott egy ajtót, a dolgo-zók előtte cigarettáztak. Amikor odaért az ajtóhoz, éppen újabb emberek jöttek kifelé, akik udvariasan nyitva hagyták neki az ajtót, gondolván, hogy ő is biztosan ott dolgozik. A folyosón kis bo-lyongás után talált egy térképet, rajta be voltak jelölve a fontosabb helyek, irodák. Az igazgatói iroda is fel volt tüntetve. Lépcsőn ment fel a negyedik emeletre, hátha arra kevesebben járnak, aztán
újabb kis bolyongás után megtalálta az ajtót, amin az igazgató n e-ve állt.
Bekopogott, és azonnal benyitott, egy öltönyös alak bámult kife-lé a hatalmas ablakokon.
– Kormoricz úr? – kérdezte jó hangosan.
– Igen? – kérdezte az öltönyös, és közben a férfi felé fordult, aki egy pillanat alatt elővette övéből a konyhakést, és hasába szúrta, felfelé rántotta, majd kivette. A kiömlő, spriccelő vér beterítette mindkettőjüket. Egy dolgozó szintén bejött az ajtón, meglátta, hogy mi történt, és azonnal biztonsági őrökért kiáltott. Az őrök nem jöttek hamar, nem voltak felkészülve, hogy bármi is történne ezen az unalmas munkahelyen, de még ott találták a férfit, a földön ült, a késsel a kezében. Elfogták, nem ellenkezett. Tudta, hogy ezzel neki befellegzett, elítélik, börtönbe kerül, talán jó magavis e-letért hamarabb kiengedik. De akkor is megérte! Hosszú évek óta először végre úgy érezte, hogy megtette azt, amit kell.
II.
gy szürke, sötétített ablaküvegű sportkocsi állt meg közvetle-nül a vállalat előtt a parkolóban. A sofőr hezitált, az anyósülé-sen ülő fiatal hölgy biztatta.
– Fogadd el az állást! Sokkal jobb lesz, hidd el!
–Nem tudod, milyen ember. Nem tudnék vele együtt dolgozni.
– Miért mondod ezt?
– Rémes egy ember. Kihasznál mindenkit. És nem csak az al-kalmazottakat. Ki tudja, hányszor csalta meg anyut is. A rokonok sem állnak szóba vele.
– De veled mindig is jól bánt. Szeret téged! Azért akarja, hogy vele dolgozz, hogy könnyebb legyen az életed. Sok pénzt keres-hetnél. Nem lenne felettesed.
– Az apám nem bírná ki, hogy ne parancsolgasson nekem. Néz-tem más ajánlatokat is, nem keresnék rosszul más cégeknél sem.
És jobban szeretném, ha független lennék tőle.
E
– Ahogy akarod – szólt halkan a hölgy. – De finoman mondd meg neki, rendben? Ne bántsd meg! A kedvemért!
– Rendben – mondta a fiú, és egy nagyot sóhajtott. – Akkor megmondom neki.
Kiszállt az autóból, és a bejárathoz ment. Amikor belépett az épületbe, a portások messziről köszöntek neki. Beszállt a liftbe, felment a negyedikre, és az egyik szűk folyosó végén bekopogott egy irodába.
– Szabad! – szólt ki egy mély, erős hang. Benyitott. – Á, te vagy az, fiam! Már vártalak!
–Apa! Öt perccel korábban jöttem.
Az apa felállt az íróasztaltól, és a fiához sétált.
– Attól még várhattalak, nem? Anyád hogy van?
–Egész jól, a múlt héten volt orvosnál, és azt mondta a…
– Remek, remek! – vágott közbe. – És? Várod már, hogy itt dol-gozhass?
–Apa, nagyon sajnálom, de…
– Tudom, tudom –szakította meg újra. – Mit akarsz mondani?
– Nincs okod arra, hogy büszke legyél rám – majd lelkesítő hangra váltott. – De végre itt egy lehetőség, hogy segítsek neked!
Sétálj egy kicsit körbe, nézd meg, hogy milyen lenne, ha itt do l-goznál! Kérlek!
– Jó, rendben – válaszolt a fiú beletörődő hangon.
– Nagyszerű! Nézd! Nekem most egy megbeszélésre kell me n-nem…
– Megbeszélést szerveztél, mikor tudtad, hogy jövök?
– Igen… De ez nagyon fontos. És rövid lesz, utána rögtön jövök vissza. Addig is, ideküldöm a helyettesemet, hogy közben körb e-vezessen. Várd meg itt, légy szíves! Mindjárt jön.
És azzal a lendülettel ki is sietett az ajtón. A fiú először idegesen toporgott egyhelyben, aztán arra gondolt, hogy sosem volt egysz e-rű a kapcsolatuk, nem is érti, miért is gondolta, hogy ez a beszélge-tés majd egyszerűbb lesz. Egy nagyot sóhajtott. Megpróbálta ész-revenni a szép dolgokat körülötte. A szép irodai kárpitot, a friss virágokat, a panorámát. Elveszett a szürke felhőkben. Mindig is
szerette a felhők változatos színeit. Kis idő múlva kopogásra es z-mélt fel, egy férfi lépett be.
– Kormoricz úr?
– Igen? – kérdezte, miközben felé fordult, és hirtelen éles fá j-dalmat érzett a hasában. Nem értette, mi történik vele, ahogy lené-zett maga elé, csak annyit látott, hogy a saját vére van rajta és a férfin is. Gondolatban sikoltott és kiáltozott, hogy mi történik, és miért, de addigra már megszólalni sem bírt. A földre esett, és elsö-tétült minden.
Kémia
Az ember olyan, mint az ion, mert hiányos és magányos, hozzá illő társat keres, 'ki aranyos és arányos,
idővel a pár megindul, egy másik párhoz csapódik, alakul a molekula, s ahogy tovább folytatódik,
a csoportból csapat lesz majd, a csapatból pedig csorda, gyűlik-gyűlik a gyűlölet, végül elszakad a korda, hömpölyögni kezd az utcán, akár a kiömlött vegyszer, a tömeg vak, a tömeg vad, a tömeg pusztító fegyver.