CULTIVATION, ADDICTION, HABITS Palgrave Macmillan, 2015. 180 old.,
$ 90
Tudomásom szerint Timár Andrea műve az első könyv magyar szerző tollából, amely teljes egészében Cole-ridge-ról szól, és egyben az első angol nyelvű könyv Coleridge-ról, melyet magyar szerző jegyez. Persze gondol-hatjuk, hogy teljesen esetleges, hogy a szerző magyar: a mű a Coleridge-kritika egy újabb darabja, egy nem-zetközi szerzőgárda által létrehozott, régóta stabilan produktív iparág friss terméke, és olvasóközönsége ilyen-ként fogja megítélni. Mivel azonban feltételezhető, hogy a Coleridge-szak-irodalom más darabjainál ez a könyv szélesebb ismertségre tesz szert itt-hon, bemutatásakor érdemes arról is szólni, ahogyan a mű a hazai tudomá-nyos közegbe illeszkedik. Annál is in-kább, mert Samuel Taylor Coleridge (1772–1834), az angol romantikus költő, kritikus és filozófus, az európai irodalom- és szellemtörténetben ka-nonizált helyéhez, jelentőségéhez ké-pest Magyarországon viszonylag ke-véssé ismert szerző. No persze mint a „klasszikusok” közé sorolható költő és gondolkodó, Coleridge nagyon is benne van az irodalmi köztudatban, ám munkásságának jellege és sokrétű-sége már annál kevésbé ismert a nem specialista magyar olvasó, vagy akár irodalmár számára. Éppen ezért le-het a hazai olvasók számára fontos az a Coleridge-kép, amellyel ez a könyv bővíti a tudásunkat róla.
A könyv főcíme – „Egy modern Coleridge” – legfeljebb csak a határo-zatlan névelő használata, nem pedig a cím állítása miatt hangozhat itthon furcsán. A hazai olvasóközönség szá-mára – bár nem néztem utána, de erős a gyanúm – Coleridge „modernsége”
önmagában talán nem is feltétlenül kérdés. Aszerint, ami a magyar iro-dalmi köztudatban él róla, Coleridge nemcsak költő, hanem fontos
kriti-kus is, akinek munkássága sok tekin-tetben megelőlegezte a modern iro-dalomkritika és irodalomelmélet sok felismerését. Talán az egyetlen ma-gyar nyelvű könyv, amely legalább-is felében Coleridge-ról szól, Szen-czi Miklós Valósághűség és képzelet című műve (Akadémiai, Bp., 1975.).
Szenczi Coleridge képzeletfelfogásá-ra koncentrált, és mint a német idea-lizmussal rokon esztéta-filozófust írta le, aki a romantika számára megha-tározónak tekintett olyan fogalmak-nak, mint képzelet, kreativitás, géni-usz, adta meg filozófiailag kidolgozott alapjait, vagyis kulcsszerepe volt a klasszicista esztétika átalakításában, a modernség előkészítésében. Pé-ter Ágnes Roppant szivárvány című könyve (Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1996.) szintén mélyreható Cole-ridge-elemzéseket tartalmaz, első-sorban Coleridge nyelvfilozófiájáról, melyben többek között az olvasha-tó, hogy Coleridge előre diszkreditált később Heidegger által megfogalma-zott gondolatokat (73. old.). Vagy-is a hazai olvasó számára Coleridge modernsége magától értetődő lehet – ezért meglepheti a könyv alcíme: mert amellett, hogy korát megelőző kriti-kus, Coleridge számunkra elsősorban mégiscsak lánglelkű romantikus köl-tő – mi köze az alcím „kultiváció”,
„addikció” és „szokások” fogalmai-hoz? Az „addikció” kifejezés persze nem idegen tőle, hiszen a legközis-mertebb toposz Coleridge-ről ta-lán az, hogy ópiumfüggő volt. Ám a könyv az addikciót mint Coleridge munkásságában fontos szóképet, fo-galmat, mint történetileg szituált és történeti jelentőségű elméleti diskur-zust tárgyalja, nem a kábítószer-fo-gyasztás örömeiről és bánatairól, vagy azoknak Coleridge költészetével való összefüggéseiről szól. Vagyis nagyon máshogy modern ez a Coleridge, mint ahogyan az a hazai irodalmi köztudat-ban él.
És nemcsak máshogy modern, ha-nem más is ez a Coleridge: a könyv ugyanis a hazai köztudatban sokkal kevésbé létező Coleridge-ra koncent-rál, a politikai, vallási, filozófiai és ne-veléstani művek szerzőjére, a konzer-vatív gondolkodóra, aki az egyén, az egyház és az állam összefüggő jólété-ről elmélkedik, és akinek elméleti
írá-sai nagyban hozzájárultak ahhoz, aho-gyan talán máig értéket tulajdonítunk a modern értelemben vett „kultúrá-nak”. Azon a tényen túl, hogy a ro-mantikus költő-forradalmár-filozófus helyett egy kultúrkritikus prózaírót ismerhetünk meg, a Coleridge gon-dolkodásának kontextusairól való ha-zai ismereteket is árnyalja ez a könyv.
Szenczi Miklós és Péter Ágnes is a platonizmust és a német idealizmust látja a legfontosabb gondolati keret-nek Coleridge értelmezéséhez, és en-nek nagyon jó okai és masszív hagyo-mánya is van. A könyvben újra és újra előkerül az, ahogyan Coleridge a brit empirizmus hagyományából táplálkozik, a szokásokról szóló rész például meggyőzően érvel amellett, ahogy Coleridge minden hirdetett platonizmusa és empirizmusellenes-sége ellenére Arisztotelész és Locke nyomdokaiban jár. Coleridge szelle-mi közegeként sokkal több szó esik Burke-ről vagy Adam Smithről, mint mondjuk Schellingről – persze nem azért, mintha Coleridge idealizmusa érvénytelen volna, hanem a választott téma miatt; ettől azonban még nem kevésbé örömteli, hogy a hazai isme-reteket Coleridge-ról a könyv ily mó-don is árnyalja, sőt az életműnek itt-hon jobbára ismeretlen aspektusait mutatja be.
Mindez azonban csak „kellemes mellékhatás”; a kötetnek nem célja, hogy dialógusba elegyedjen a hazai Coleridge-recepcióval, nem is reflek-tál rá, hiszen célközönsége – az angol romantika és a Coleridge-életmű ku-tatói, valamint az európai modernitás kultúraelméletei iránt érdeklődő hu-mántudósok – számára ez ismeretlen terület. Egy jól kitapintható elméleti hagyományba illeszkedik, amely töb-bek között az esztétika, a nemzet és a modern kultúra összefüggéseit vizs-gálja, elsősorban az ideológiakritika és a dekonstrukció módszereivel és belá-tásai mentén. A humántudományok ma uralkodó szellemében tökéletes természetességgel ötvözi az irodalom-kritikát és a kultúrtörténetet, „diskur-zusokat” elemez, és történetük nyo-mába ered. Coleridge modernségét itt tehát úgy kell értenünk, hogy a könyv – és persze állítása szerint Coleridge elméleti írásainak egy fontos része – a „modernitásról” mint olyanról
szó-SZEMLE 77 ló diskurzushoz kapcsolódik. A
kö-tet arra törekszik (elsősorban Walter Benjamin vonatkozó elemzéseire tá-maszkodva), hogy megmutassa, aho-gyan a modernitásfogalom megkép-ződésének történeti szálai Coleridge munkásságáig is visszanyúlnak.
Ezt a vizsgálódást egy némiképp váratlan, ám a könyv fényében már nagyon is indokoltnak ható kritikai manőver alapozza meg: összekapcsol három fogalmat, amelyekkel a Cole-ridge-filológia külön-külön már fog-lalkozott ugyan, de összefüggésüket eddig nem vizsgálták.
Először is: a „kultiváció” egyrészt a „kultúra” modern, a XIX. század-ban kialakult fogalmának egyik sark-köve, másrészt Coleridge számára is központi fogalom, akit a XIX. század első éveitől egészen haláláig intenzí-ven foglalkoztatott a nevelés kérdése és politikai szerepe.
Másodszor: noha az „addikció”
diskurzusa csak XX. és XXI. száza-di elméletírók műveiben kap nevet, és válik a modernitás számos velejá-róját leíró fogalommá – elsősorban a szabad akarat és annak korlátozá-sát illető kérdések kapcsán –, a könyv meggyőzően mutatja ki ennek a dis-kurzusnak a jelenlétét Coleridge írá-saiban. Az addikció fogalma tehát itt nem annyira a kábítószerfüggés-re utal, mint a leküzdhetetlen auto-matizmusok, a repetitív kényszerek, a mechanikus ismétlődés emblemati-kus voltára egy kultúrtörténeti pilla-natban. A Coleridge-filológia, amikor addikcióval foglalkozik, elsősorban persze Coleridge kábítószerfüggését vizsgálja, annak aspektusait használ-ja az életmű egyes elemeinek megér-tésére, például a bűntudatnak vagy a külső erőtől való megszállottságnak az életműben megjelenő mozzanatai-ban. Ám Coleridge korában a „kábí-tószerfüggés” mai értelemben vett fo-galma még jobbára ismeretlen volt, és a könyv arra hívja fel a figyelmet, hogy Coleridge harca az ópiumfüg-géssel nem azonos azokkal a gondo-latokkal és fogalmakkal – bár persze sokszor metszi őket –, amelyek írásai-ban az „addikció” modern diskurzu-sa előfutárainak tekinthetők. A könyv egyik innovatív eleme az, ahogy az
„addikció” témáját „eltéríti” Cole-ridge kábítószerfüggésétől, és ehelyett
az addikció fogalmának a modernitás szempontjából lényeges diskurzusát elemzi Coleridge műveiben.
Harmadszor pedig, a „szokás” fo-galmának is vannak olyan aspektu-sai, amelyek bekerültek a Coleridge-filológia látókörébe, elsősorban azon keresztül, hogy milyen fontos szere-pe van Burke konzervativizmusában, vagy – ettől nem függetlenül – Words-worth etikai gondolkodásában (s Coleridge mindkettejük műveivel dia-logizált); ezzel együtt Coleridge neve elsősorban egy olyan poétikával társul, amely szembeszegül a szokásoknak és a konvencióknak a kreativitást gátoló erejével. A könyv azonban felhívja a fi-gyelmet arra, hogy a szokásnak pozitív szerepe is van Coleridge gondolkodá-sában, mert – paradox módon – képes automatikussá tenni a szabad akarat működését. A könyv három része ala-pos, értő és eredeti elemzését kínálja e három fogalomnak Coleridge mun-kásságában, és rámutat arra, ahogyan ezek szorosan összetartoznak, illetve arra, ahogyan összetartozásukon ke-resztül ráláthatunk Coleridge poétikai, politikai és neveléstani gondolatainak összefüggéseire.
Mindennek fényében a könyv szö-vevényes gondolatmenetet épít fel, amelyet részleteiben itt nem is pró-bálok felvázolni. Nagy vonalakban azonban Timár Andrea legfőbb állí-tásai a következők. Mivel Coleridge-nak talán a képzelőerőről alkotott elméletei a legismertebbek (és tet-ték a kor fontos kritikus-filozófusá-vá), a könyv egyik legfontosabb ál-lítása talán az, hogy a „képzelőerő”
fogalmának helyét Coleridge életmű-vében fokozatosan átveszi a „neve-lés” fogalma: számára az „edukáció”
az „imagináció” politikailag releváns megjelenési formája a nemzet és az állam életében. Elsősorban ezzel az észrevétellel csatlakozik a könyv ah-hoz a gondolatmenethez, vagy akár kritikai hagyományhoz, amely sze-rint a nemzetek elképzelt közösségek (az imagi-nation kifejezésben sűrűsö-dő gondolat Benedict Anderson mű-vei nyomán terjedt el), s Coleridge számára a képzelőerő a szubjektum és a nemzet létrejöttének is alapja. A könyv meggyőzően mutatja be, aho-gyan a „kultiváció” fogalma, vagy-is Coleridge nevelésről szóló
elmél-kedése épp ebben a folyamatban kap kulcsszerepet. Mi több, a kultiváció nemcsak átveszi a képzelőerő szere-pét Coleridge gondolkodásában, ha-nem, minthogy a két fogalom egy-másra épül, összetartozásuk azt is megvilágítja, ahogyan Coleridge poli-tikai és pedagógiai elgondolásai soha nem válnak el teljesen irodalomkriti-kai vagy esztétiirodalomkriti-kai elméleteitől. Már csak azért sem, mert a kritikai hagyo-mány számára, melybe a könyv il-leszkedik, az „esztétika” – egy néha egyenesen gyanús és leleplezendő, de legalábbis átvilágítandó és ideológiai szempontból megértendő kultúrtör-téneti konstrukció – nemcsak a testtől vagy a történelemtől szakít(hat)ja el a szubjektumot, de például az érdek-nélküliség vagy az önmagáértvalóság felértékelésén keresztül fontos esz-közzé válik a modern szubjektum és a modern nemzet- és kultúrafoga-lom megalapozásában, valamint az egyén és a társadalom vagy az embe-ri nem viszonyának meghatározásá-ban. A könyv főbb tájékozódási pont-jai ebben a tekintetben (és nem csak ebben) elsősorban Marc Redfield és Thomas Pfau munkái, akik élen jártak abban, hogy az „esztétikát” ne csak mint valami „félrevezető” ideológiai konstrukciót leplezzék le, hanem ide-ológiai voltának elemzésével jellemez-zék a modernitás megképződésének egyes szellemtörténeti folyamatait. Az imagináció és a kultiváció viszonya Timár Andrea könyvében sem csak egy gondolati elmozdulást jelent, ha-nem Coleridge kritikai gondolkodá-sának egy olyan vonását, amely a mo-dernitás fogalmának megértéséhez segít hozzá, illetve amelynek jelentő-ségét leginkább a modernitás kritikai diskurzusa felől ragadhatjuk meg.
Coleridge-nél a kultiváció célja, rö-viden, hogy előhívja a mindenkiben ott szunnyadó emberséget, vagyis azt, ami az állatoktól vagy a gépektől meg-különböztet minket, s ennek az em-berségnek az alapja a szabad akarat.
Az addikció épp ennek a bennünk rej-lő emberi képességnek a kibontako-zását veszélyezteti, amennyiben olyan vágy, amelynek a ráció, az ítélőerő és a szabad akarat felfüggesztésével te-szünk eleget, mozgásba hozza a szin-tén bennünk rejlő stimulálhatóságot, hogy emberi mivoltunkat, szabad
aka-ratunkat a mechanikus ismétlődés börtönébe szorítsa. Az addikció így nemcsak a nevelés, de a nemzetépítés céljait is veszélyezteti, és kultúrtörté-neti megnyilvánulásai így Coleridge szerint esztétikai-politikai-pedagógiai elgondolásait fenyegetik. Merthogy az addikció itt egy történelmileg specifi-kus jelenségként kerül elő – a kritika általában a modernitással, a mecha-nikus reprodukálhatóság korával hoz-za összefüggésbe, de a könyv rámutat, hogy Coleridge számára ez a jelen-ség már felismerhető volt: ezt olvas-hatjuk ki mindabból, ahogyan például a nyomtatás elterjedéséről, az embe-rek elméjét elárasztó regényekről, új-ságokról, hírekről és az egyéb, hasonló stimulációk iránti fokozódó vágyról, illetve amit e vágyak mechanikus és repetitív kielégítéséről ír. Az addikció Coleridge számára civilizációs beteg-ség, a civilizáció excesszusa, tehát ve-szedelmes, megakasztja a kultiváció folyamatát, lehetetlenné teszi embe-ri mivoltunk kibontakozását, vala-mint annak a nemzetnek és államnak a megalkotását, amelyben az egyén szabad akaratából rendeli magát alá a Törvénynek (vagyis válik szubjek-tummá úgy is, mint aki kiteljesíti em-berségét a benne szunnyadó szabad akarat kibontakoztatásával, illetve a szónak a „szubjekció” értelmében is, mint aki szabad akaratából alárendeli magát az államnak). A szabad akara-ton alapuló szubjektumformálás és a szubjekció ellentmondását Coleridge úgy oldja fel, hogy szerinte nem pusz-tán az akaratot és az ítélőerőt felfüg-gesztő szokás-automatizmus létezik, hanem a szeretet által kialakított szo-kás is (a szeretet keresztény eszmé-nye, ahogyan a könyv többször rámu-tat, sok módon színezi át Coleridge kanti örökségét), amely elfeledkezik saját szokás voltáról, és a szabad aka-rat egyfajta illúziójaként végső soron lehetővé teszi, hogy az egyén emberi mivoltának kiteljesedése közben is mi-nél hatékonyabban tudja alávetni ma-gát a Törvénynek.
Ha mindebből valaki hiányolná Coleridge-ot, a költőt, annak sem kell aggódnia. A könyv egyik külö-nös erénye, hogy nem feledkezik meg Coleridge verseiről sem – hogyan is tehetné, ha állításainak része, hogy a kultiváció esztétikai erő, amelynek
coleridge-i értelmezése tehát a köl-tői életműtől sem lehet független. So-kak számára ez lesz a könyv legérde-kesebb, legvonzóbb eleme, ugyanis az elméleti felépítmény nemcsak ön-magában érdekes, de arra is lehető-séget ad, hogy Timár Andrea untig ismert klasszikus versekről is újsze-rű, és egyben teljesen meggyőző ol-vasatokat adjon. Coleridge legfonto-sabb, legismertebb versei – a Rege a vén tengerészről, a Christabel, a Csüg-gedés: óda, az Aol hárfa vagy a Kubla kán – sorra előkerülnek. Majd mind-egyik fejezetben és mindmind-egyik téma-kör kibontásakor reflektál a könyv arra, milyen összefüggéseket ismer-hetünk fel a fent vázolt gondolat-rendszer és a költői művek között.
Mi több, a versek olvasata nem va-lamiféle toldalék az elméleti fejtege-tésekhez, hanem az érvelés szerves része. Így például az 5. fejezetben ar-ról olvashatunk, hogy Coleridge nem fordul el a hagyománytól és a Ben-jamin által „profetikusnak” nevezett időfelfogástól, mint tette a moderni-tás, amikor az egyén- és a nemzetfor-málás során többek között feltalálta a Bildungsromant. Az a bibliaolvasási és -értelmezési gyakorlat azonban, ame-lyet Coleridge többek között a regény-olvasással szegez szembe, maga is a modernitás nemzetteremtésével azo-nos performatív gesztus, amely nem támaszkodik a hagyományra, hanem konstituálja azt (77. old.); majd a 6.
fejezetben a Kubla kán elemzése mu-tatja meg azt, ahogyan Kubla beszéd-aktusa („In Xanadu did Kubla Khan a pleasure dome decree”) hozza létre a bi-rodalmát, állama nem a múltból or-ganikusan fakadó valami, hanem ön-magán és a performativitáson alpuló konstrukció (101. old.). Coleridge így a könyv szerint némiképp önma-ga jobb belátása ellenére modern, hisz ez a modernitás mechanizmu-sai révén létrejövő állam (és nemzet és egyén) számára rémálom. Mégis, a versek olvasatai rendre azt mutatják meg, ahogyan Coleridge konzervatív, vallásos kultúr- és neveléselméletei megbicsaklanak azon, ahogyan a köl-tői művekben megjelennek. A Kubla kánhoz később hozzáírt előszó, csak-úgy, mint a vén tengerész regéjéhez később hozzáírt glosszák például egy-aránt arra szolgálnak, érvel a könyv,
hogy visszavegyék, tompítsák a versek szubverzív erejét, mellyel Coleridge saját „esztétiko-politiko-pedagógiai”
elméleteit kezdik ki. A Rege a vén ten-gerészről elemzése pedig egyenesen egy, a modernitás figuratív reprezen-tációra hagyatkozó politikai és etikai manővereitől eltérő etika lehetőségét mutatja fel, amely azoknak a hangját is meghallja, akiket az esztétikai távol-ságtartás reprezentálhatatlanná tett.
Ám, szól a fejezet konklúziója, Cole-ridge kései konzervatív politikai írásai-ban ez a lehetőség már nem kap han-got (52. old.).
Még ha Timár Andrea elemzései végig meggyőzők is, ebben az eset-ben mégis az lehet az ember érzése, hogy ez az érvelésmód régről ismerős.
Nem a dekonstruktívnak is nevezhe-tő módszerre gondolok (az nagyon is helyénvaló ebben a kritikai kontex-tusban), hanem arra, amit mindez a versek és a teória viszonyáról sugall.
Egy olyan előfeltevés jelenik meg itt, amelyet többek között talán épp Cole-ridge-tól örököltünk, és amely talán maga is része annak a kultúrafogalom-nak, amelyet a könyv Coleridge mun-kásságában elemez. Azzal az állítással ugyanis, hogy Coleridge versei kikez-dik Coleridge, a teoretikus törekvése-it, mintha belül maradnánk azon a to-poszon, hogy a költészet (akár mint az igazság valami öntudatlan feltárulása, akár mint az általános emberi mesz-sze hangzó megnyilatkozása) jobban tudja a dolgokat, mint a teória. Va-jon az az implikáció, hogy a filozófus Coleridge-nak szinte meg kell véde-nie magát saját verseinek sugallatai-tól, vagyis hogy a konzervatív filo-zófus állításai megroggyannak költői megszólalásai alatt, nem arra az elő-feltevésre támaszkodik-e, hogy a mű-vészet inherensen liberális? És hogy ráadásul itt és csak itt nyilvánul meg egy olyan etika, amely kikeveredik az esztétikai ideológia és a modern kul-túrafogalom csapdáiból? Vagy, más oldalról közelítve, mintha a könyv-nek ez a szála arra utalna, hogy Cole-ridge, a költő és ColeCole-ridge, a teoreti-kus mégsem ugyanaz az elme, és hogy az életműben a hangsúly eltolódása a költészettől a filozófia felé mégis-csak, ahogy Coleridge maga is nem-egyszer panaszkodott, valamiféle ha-nyatlás. Vagyis, röviden, vajon nem
SZEMLE 79 arra az előfeltevésre épül-e az, amit
a könyv a versek és az elmélet viszo-nyáról mond, hogy a költészet iga-zabb, mint a filozófia? (És ha tekin-tetbe vesszük azt is, hogy az esztétika ideológiakritikai diskurzusa, amelyre a könyv támaszkodik, épp egy liberá-lisnak nevezhető művészet- és kultú-rafelfogással szemben fejezett ki töb-bek között etikai aggályokat, vajon a művészet és teória viszonyának ezen implicit megítélése nem azt sugallja-e, hogy a könyv érvelésének olyan elő-feltevés is része marad, amelyet a mo-dernitás és a modern kultúrafogalom genealógiájának éppen hogy láthatóvá kellene tennie?)
Sietek hozzátenni: a könyv cél-ja nem az, hogy értékítéletet alkos-son, eljárása mindenhol elemző és nem ítélkező, nem száll síkra valami-lyen politikai vagy morális meggyő-ződés mellett. Saját orientációját eb-ben a politikai értékítéletekkel mégis gyakran átitatott kritikai kontextus-ban nem is könnyű kitapintani. Ta-lán ebben és más tekintetben is köny-nyebb dolga lett volna az olvasónak, ha a szerző jobban kibontja annak a kritikai gondolkodásnak az elemeit, amelyre támaszkodik. Például a „kan-ti” jelző vagy az „esztétizálás” fogalma olyan gyakorisággal fordul elő minden további magyarázat nélkül, ami sokak számára megnehezítheti a könyv olva-sását. No persze minden tudományos szakmunka sajátja, hogy az olvasók csak sok előzetes ismerettel felvértez-ve élfelvértez-vezhetik (nem véletlenül írt olyan sokat Thomas Pfau – teszem hozzá, az érthetetlenség határait súroló tö-mörséggel – a specializálódásról és a professzionalizálódásról mint a mo-dernitás tudásszerkezetének ismérvei-ről); és az is világos, hogy a könyv egy bizonyos kritikai nyelv és gondolkodás kontextusába illeszkedik, és így feles-leges szócséplésnek hathat mindent az elejétől elmagyarázni. Mindezt belát-va is megkockáztatom azonban, hogy nem megy a tudományosság rovására egy kicsit több didaxis, mint amivel itt találkozunk. Talán főként azért, mert a könyv néhol bizonytalanságot mutat abban, hogyan fogalmazza meg viszo-nyát az önmaga által adresszált kriti-kai diskurzushoz, például amikor nem egy ízben azt fejtegeti, hogyan tér el az ebben a diskurzusban elfogadott
vé-leményektől, ám azután mégis rájuk építi érveit.
Mindez azonban mit sem vesz el a
Mindez azonban mit sem vesz el a