KÉNYSZERMUNKATÁBOROK ÉS LAKÓIK NYOMÁBAN
Argumentum, Bp., 2015. 310 old., 4200 Ft
A Saád József és Nagy Mária tanul-mányaiból álló kötet feltárja az 1950 és 1953 között működő hortobágyi (hajdúsági és nagykunsági) kényszer-munkatáborok világát, áttekinti a ki-telepítések előzményeit (előképeit) és a vidéki társadalmakra gyakorolt hatá-sát. A szerzők nemcsak a mára lerom-lott és a környezetükbe beleolvadó tá-borok maradványait azonosították s írták le a fogságban töltött minden-napokat, hanem a saját közösségükből kiemelt, osztályellenségnek bélyegzett
„telepes” családok sorsát és a külön-böző generációkhoz tartozó családta-gok életútját is nyomon követték.
A „telepesek” ebben az elbeszélés-ben – hiszen a második világháború alatti és utáni deportálás, etnikai tisz-togatás, erőszakos áttelepítés, lakos-ságcsere és társadalomszerkezet-váltó mobilizálás tömegével tette a civil la-kosságot különböző státuszú „telepes-sé” – az 1950-es évek elején létesített 12 zárt kényszermunkatábor rend-őri felügyelet alatt álló lakói, mintegy 2500 család (több mint 7000 fő), aki-ket a hatalom a Hortobágyra szám-űzött. (Földrajzi értelemben ennél tágabb területre, mivel az 1951-ben Budapestről kitelepített családoknak alföldi és észak-magyarországi telepü-léseken jelöltek ki kényszerlakhelyet.) A zárt táborok kiépítésének célja a proletarizálás és a kollektivizálás fel-gyorsítása volt, de hátterében egy geo-politikai doktrínaváltás (a jugoszláv és szovjet kommunista párt szakítá-sa) is állt, amely a háborús mozgó-sításra, a hadigazdálkodásra való fel-készülést helyezte a középpontba. A kitelepítettek végső soron a hatalom társadalomátalakító törekvéseinek út-jában álló társadalmi csoportokból (a régi elit és középosztály, a birtokos pa-rasztság, az egyház, a
déli-délnyuga-ti határsávban élők) kerültek ki, ám a végrehajtó szervek meglehetősen tágan értelmezték a politikai hatalomgyakor-lók által megalkotott címkéket (kulák, klerikális reakció stb.). Eközben a „te-lepes” kategóriájának mibenléte mind-végig homályos volt mind a hatóságok előtt, mind a rendelkezések szövegé-ben, holott ez szabta meg a zárt tá-borokban élők mindennapjait, szaba-dulási és életesélyeit. A tulajdonuktól megfosztott, kitelepített családok tag-jait, akik „már régóta valóságos prole-tárként éltek alföldi táboraikban, […]
még mindig virtuális kulákként tartot-ták nyilván […] egykori otthonaikban”
(268. old. – kiemelés az eredetiben).
A hortobágyi táborok ugyanúgy
„fehér foltnak” számítanak a tér-képen, mint a kitelepítés a történe-ti örökségek sorában. A nyomköve-tés metaforája jól érzékelteti a kutatás műfaját – „történeti és szociológiai tényfeltárás” (7. old.) – és megisme-rési érdekét. A kutatók rekonstruál-ták a kényszermunkatáborok és lakó-ik mindennapjait és a szabadulás után útjukat a kinti világban. Az elemzések nemcsak a kitelepített családok sor-sát mutatják be, hanem a tágabb tár-sadalomtörténeti és -elméleti kontex-tusba ágyazva értelmezik a hortobágyi
„»telepes«-kísérletet” (13. old.) mint természet- és társadalomátalakító programot a túlhajtott modernizá-lás és proletarizámodernizá-lás máig ható kö-vetkezményeivel (a vidéki társa-dalmak homogenizálódásával, a paraszttalanodással) együtt.
A nyomkövetés módszertani reper-toárja a hátrahagyott tárgyi mementók (morfológiai tények) azonosításától az aprólékos levéltári adatgyűjtésen és adatmentésen (digitális adatbázis építése), a dokumentumok és vissza-emlékezések elemzésén keresztül az oral history típusú interjúk készítésé-ig és a kérdőíves adatfelvételkészítésé-ig terjed.
Az adatforrások sokfélesége és ütköz-tetése dinamizálja a nézőpontokat, a más nyelven íródott, gyakran gyökere-sen eltérő valóságokat regisztráló tör-téneti források elemzése pedig új uta-kat nyit az értelmezésben.
A tyukod-porcsalmai tszcs lázadá-sát feldolgozó írás például ugyanolyan nyelvi, kulturális szakadékot, az egy-mással a vallatószobákon kívül nem érintkező életvilágok találkozását
tár-SZEMLE 69 ja elénk, mint amire Ginzburg a
bo-szorkányperek vizsgálatakor felfigyelt (Carlo Ginzburg: Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése. Európa, Bp., 2003.); hiszen az első, saját hi-edelmeken alapuló vallomások és az erőszakkal kikényszerített, az inkvizí-torok által jóváhagyott (koncepciós) változatok között alig volt kapcsolat, más-más mitikus nyelven íródtak. A porcsalmai esetben az ávós jelenté-sekből és a kényszermunkatáborokat megjárók visszaemlékezéseiből is ki-olvasható az ideologikus és a közna-pi tapasztalatokhoz kötött nyelvhasz-nálat különbsége csakúgy, mint az, hogy milyen veszélyeket rejtett mind-két fél számára a nyílt hadiállapot. (A beszámolók tanúsága szerint még Pé-ter Gábor sem volt teljesen biztonság-ban, ugyanis a tömegben valaki őt is fenékbe rúgta.) A karhatalom ugyan-akkor ezt az esetet használta fel ürügy-ként a kitelepítések megszervezésére, melyek valódi célja a helyi társadal-mak „lefejezése” és a szolidaritás, a közösségi ellenállás ellehetetleníté-se volt. A hatalom mindenhatóságát kívánták demonstrálni, miközben a porcsalmai események kimenetelé-ben és értelmezésékimenetelé-ben az erőszakos társadalomátalakítást alátámasztó ideológia „hitelessége” forgott kockán:
a tiltakozók között hiába voltak agrár-proletárok, lévén ők a hivatalos ideo-lógia „érinthetetlenjei” (114. old.), az elhurcoltakat előbb vagy utóbb ku-láknak kellett minősíteni. A zaklatott jelentések és az áldozatok visszaem-lékezései rávilágítanak a kategóriák képlékenységére, és megmutatják a harcban álló felek igyekezetét, hogy az eseményeket a saját világukat (ideoló-giájukat) megszilárdító nyelven, a saját kategóriáikban rögzítsék. Ugyanolyan fontos volt, hogy az ellenállók kulá-koknak minősüljenek, mint az, hogy a másik oldalon a listázottak valami-képp kikerüljenek e kategóriából, és a lehető legnagyobb mozgásteret vív-ják ki maguknak, például azzal, hogy a kényszernek engedve, de a hatalmat megelőzve a leglazább szövetkezési formába tömörülnek.
A kitelepítések utólagos értelmezé-sében az egykori táborlakók a „miért pont én?” kérdésével küzdenek. Visz-szaemlékezésük szinte minden eset-ben személyes konfliktusokat,
ha-ragosokat idéz fel vagy határozott ellenálláshoz köti a kiválasztásukat (többnyire kulákká bélyegzésüket).
Eközben a történeti források, a megfi-gyelési jegyzőkönyvek gumifogalmak-kal operálnak (osztályellenség, kulák stb.), panelekből építkező, sebtében összetákolt szövegeket és ellenőrizet-len, egymásnak ellentmondó informá-ciók tömegét tartalmazzák. Nemegy-szer névelírás okozta egy-egy család tragédiáját – jól jelezve, hogy a hata-lom számára nem az egyes egyének, hanem az osztályellenségként azono-sított kategóriák voltak fontosak. Az osztályozó fogalmak meglehetősen rugalmas használata állandósította az otthon maradottak félelmét. Az utasí-tások végrehajtói az összeírásokkal és kitelepítésekkel viszont végeredmény-ben ideológiailag meghatározott kvó-tákat teljesítettek. Így nem meglepő, hogy míg a kiválasztás szempontjai vi-szonylag merevek voltak (a régi gazda-sági és politikai elit tagjai és a poten-ciális középosztályi egzisztenciák, az önálló gazdálkodók és kereskedők), a gyakorlatban a „dolgozó munkás”, a proletarizálódott paraszt, a falu-si kocsmáros („kupeckedő, spekulá-ló kulák”– 141. old.) vagy az üldöz-tetést túlélő zsidó gyáros ugyanúgy a Hortobágyra kerülhetett családostul, mint az egykori csendőr vagy katona-tiszt és a hozzátartozói. A kitelepítet-tek középosztályi pozíciója vagy efelé törekvésük fenyegette a proletarizált társadalom politikai vízióját; a háza-ikra, földjeikre, gyáraikra vagy vagyo-nukra pedig szemet vetett a megszilár-duló új (helyi) hatalom.
Az ideológiavezérelt nyelvhasználat kategóriateremtő erejére utal a tábori nyilvántartásokban szereplő „telepes”
kifejezés, amely nem volt büntetőjogi kategória, viszont a hortobágyi rabok máig így élnek a környékbeliek emlé-kezetében. Ezt az eufemikus kifeje-zést az egykori táborlakók elutasítják, s magukról mint internáltakról, de-portáltakról, törvényen kívül helyezett rabokról beszélnek. Az instrumentá-lis, manipulatív nyelvhasználatra bő-ven találni példát a tábor életében:
az őrök visszaéléseik, kegyetlenkedé-seik közepette „népnevelő” célzattal gyakran ismételték: „Majd itt meg-tanítjuk magukat dolgozni” (141.
old.) – mintha nem lenne (lett
vol-na) nyilvánvaló, hogy a paraszti mun-kaethoszt magukkal hozó „kulákok”
azért kerültek az elszigetelt tanyákra és majorokba, hogy ott a földet termő-vé tegyék, szívós munkájukkal legyőz-zék a természetet. Az alávetettségü-ket lassanként a rabok is megtanulták:
a tábori folklór máig őrzi azt a törté-netet, amelyben az egyik, a Horto-bágyra született kisgyerek első szava az volt: „Jelen!”
A többféle forrás használata és a nézőpontváltások kulcsfontosságúak a tábori élet értelmezésében, hiszen miközben kívülről az őrök és a rabok között egyértelműnek tűnik a különb-ség, a táborok belső rétegzettsége jó-val finomabb, s olykor a határok sem voltak egyértelműek. Ironikus módon éppen a külvilágtól elzárt táborokba vezényelt őrök panaszkodtak „mun-kahelyi ártalmakról” (147. old.), azaz elzártságról, frusztrációról – miköz-ben a kényszermunkatáborok sosem voltak teljesen zártak. A munkavég-zés a fiatal és a középgeneráció előtt megnyitotta a tábor kapuit, a bezárt-ságtól leginkább a gyerekekre vigyázó öregek szenvedtek. A táji adottságok és a szórt településformák lazítottak a táborélet ellenőrzöttségén és a ra-bok kiszolgáltatottságán, teret adtak az egyéni boldogulás, a szerzés és az érvényesülés különböző formáinak is.
Eközben a félszabad kinti világban az ott ragadt, „államosított, majd rab-gazdasági juhásszá degradálódott”
(58. old.) egykori számadó juhász a tanyája foglyává vált.
A táborokban napról napra meg-tapasztalhatóvá vált az az ambivalens helyzet, hogy a régi urak és a közép-osztályi létre törekvő önálló gazdál-kodók felett a proletárdiktatúra fia-tal, tudatlan, többnyire agrárproletár származású képviselői uralkodtak. A társadalmi helyzetek különbségéből adódó feszültség, a táborok elszige-teltsége és relatív nyitottsága sajátos, tábori abszurdként is értelmezhető határátlépéseket, határhelyzeteket te-remtett a mindennapokban. Több-ször előfordult, hogy az állami gaz-daságok élére kerülő, a gazdasági, ügyviteli feladatok ellátására alkal-matlan új vezetés a számvitelt rab-munkaként a kitelepítettekre bízta. Az őrök a legtöbbször megkaparintották az élelmiszercsomagokat, amelyeket
az otthon maradt családtagok küld-tek a táborokba, és az is előfordult, hogy az elkobzott falatokat a környező piacokon értékesítették. Emlékezetes határátlépő játék a táborokban telj-hatalmú őrök és a kiszolgáltatott tele-pesek ruhacseréje, amit fényképek is megörökítenek; vagy az az őr, aki úgy
„gondoskodott” a leváltásáról, hogy szándékosan megsebesítette magát, mert annyira megindította saját lelki-ismerete és a táborlakók – ezúttal en-gedélyezett – karácsonya.
A határhelyzetek az egyes tábo-rok eltérő miliőjét és lakóik gyorsan változó mozgásterét is megvilágít-ják: voltak viszonylag tűrhető kisvi-lágok, ahol éppen egy-egy engedéke-nyebb elöljáró leváltása vagy az őrök szeszélyei fokozták a kockázatokat, és voltak halállal végződő brutális fenyí-tések és túlkapásaik miatt hírhedt sza-dista parancsnokok is. A hétköznapi határátlépés, például a kijárás a tá-borokból, több szempontból is a túl-élés kulcsa volt. Lehetőséget adott az egyébként tiltott élelmiszer-beszerzés-re, azaz a környékbeli állami gazdasá-gok dolgozóival folytatott csereberé-re, a külvilággal való érintkezésre és a családi kapcsolatok fenntartására (le-velezés, csomagküldés, titkos találko-zók), amit a tanyákon élő „szabad”
szomszédság szervezett meg.
A rablét elviselhetősége a táborok belső tagoltságától, az ott beinduló társas folyamatoktól is függött. Ne-hezebb volt a szolidaritás szálait kiala-kítani egy állandóan költöző (költöz-tetett) vagy éppen nagyon elszigetelt, nehezen megközelíthető táborban, és ott, ahol a rabok társadalma meglehe-tősen heterogén volt. Az egykori urak-ból (katonatisztekből, arisztokraták-ból, gyárosokból) és sokszor a kulák kategóriáját alulról sem érintő kispa-raszti egzisztenciákból álló sorsközös-ségekben néha csak az egyéni túlélést, boldogulást szem előtt tartó stratégiák aktiválódtak, a besúgás, a „kápósodási hajlam” (231. old.), a lopás; néha vi-szont szolidaritás alakult ki az egykori urak és parasztok között, és többé-ke-vésbé önszabályozó közösségek jöttek létre. Ezek a dacszövetségek nemcsak viszonylagos biztonságot nyújtottak, hanem a kényszerű „priccsszomszéd-ság” (55. old.) betekintést engedett más társadalmi csoportok (az adott
körülmények között mégoly korláto-zott) életvitelébe, és az önfejlesztés le-hetőségét is felvillantotta.
A táborok mikrovilága különféle túlélési készségeket fejlesztett ki a te-lepesek generációiban. A szabadulás után mindenkinek az volt a fő kér-dés, hogy a rablétet, ám egyúttal az
„akolmeleg kisvilágokat” (231. old.) elhagyva miként tudnak beilleszked-ni a kinti világ diktatórikus valósá-gába. Azaz milyen élet vár „a halál után” (167. old.) azokra, akik egyko-ron saját közösségükben „voltak vala-kik” (164. old.), és semmit nem tud-tak arról, hogyan tört meg, alakult át a régi közösség a kitelepítések, kol-lektivizálások során. Az új élet vagy a visszatérés lehetősége nemcsak a folyamatos államvédelmi megfigye-lés és az elszenvedett trauma miatt volt kérdéses: többeknek soha nem sikerült visszatérniük saját telepü-lésükre. Mind a korábbi elit pozí-ció fenntartása, mind az önálló gaz-dálkodás folytatása ellehetetlenült, a túlnyomó többség előtt az alkal-mazotti lét többé-kevésbé rögös út-jai nyíltak meg. Az egykori kitelepí-tettek számára lassanként világossá vált, hogy a diktatúra fékezését szol-gáló „szocialista törvényességet” (15.
old.) ugyanazok az inherens, szeszé-lyesen szisztematikus esetlegességek jellemzik, mint amelyek egykor osz-tályellenség mivoltukat meghatároz-ták, következésképpen a jövőjük is nehezen kiszámítható. A kinti világ-ban hamar rájöttek, hogy „a rende-leteket be is lehet tartani, meg nem is. A [lakhelyéről] kitiltottnak vissza is lehet költözni, meg nem is.” (182.
old.) A kitelepítettek sorsfordulói-nak, karrierjének nyomába eredő kér-dőíves adatfelvétel azt mutatja, hogy az X-es besorolás ellenére sem volt teljesen lehetetlen érettségit, sőt dip-lomát szerezni – ami a vizsgált népes-ségben a fiatalabbak közül harminc-négynek sikerült –, igaz, többnyire az alternatív képzési formákban.
Az egyéni életutakat követve kiraj-zolódnak az egyes generációk és tár-sadalmi csoportok visszailleszkedési esélyei, ám az aprólékos, kvantitatív és kvalitatív adatgyűjtés még nagyobb érdeme, hogy a társadalmi csopor-tokon vagy kohorszokon belüli szó-rást, voltaképpen az egyéni pszichés
teherbírást és a családi habitusban rögzült reagálási módok változatos formáit tárja fel. Ezek viszont éppen az egyéniesült vonások folytán nehe-zen általánosíthatók. Akadt olyan ki-telepített gazda, akit a téeszesítéskor
„újra meg kellett verni”, hogy nehe-zen visszaszerzett tehenéről lemond-jon, de három családfő a nyomásgya-korlás ellenére is önálló gazdálkodó maradt. A lehetőségek beszűkülése ellenére az idősebb családfők sokszor ragaszkodtak a korábban a megélhe-tést jelentő igavonó állatok visszaszer-zéséhez, de akadt olyan fiatal is, aki belátva a gazdálkodói lét folytatásá-nak lehetetlenségét, egy másik, a csa-ládtörténetből ismert vészmegoldást választott, és amerikás nagyapja pél-dáját követve az Egyesült Államok-ba emigrált. Volt, aki egy másik te-lepülésre kerülve ugyanott folytatta az iparosmunkát, ahol abbahagyta;
más szabadulót egy auschwitzi túl-élő segített a talpra állásban. Egyes családokat helyrehozhatatlanul szét-szakított a kitelepítés, másokat egész életükben gyötörtek az elszenvedett, elhallgatásra ítélt sérelmek. Különö-sen emlékezetes annak a családnak a története, amelynek tagjai a szaba-dulásuk napján egyetlen vagyonukat, egy zsírosbödönt magukkal hurcol-va üldözték egymást villamosmegál-lókon át, mert az első felszálláskor a nagymama lemaradt, majd a hely-zettől megzavarodva szálltak fel és le, egymást keresve. A sorsokat képekbe sűrítő emlékek másik végpontján egy család a szabadulás örömére egy cuk-rászdában krémesezett.
A kérdőívek segítségével rekonst-ruált családtörténetek egyaránt tar-talmaznak sikeres visszailleszkedést, esetleg rekonverziót, és sikertelen karrierutakat, kisiklott életeket. Az elemzések azt jelzik, hogy a fiatalab-baknak és az egykori elit tagjainak jobb esélyei voltak a boldogulásra, és könnyebben tudtak alkalmazkodni, ám a reagálási módok mögött ott van-nak az elszenvedett traumára adott egyéni reakciók, a feldolgozás lehető-sége vagy elmaradása. A részletesen feltárt történetek bőven utalnak ugyan traumatünetekre (felbomló családok, a táborokban „elvadult” gyerekek, stabilitásképtelenség, „örökös rette-gés” [183. old.], a rendszer okolása,
SZEMLE 71
„sérelmi csőlátás”, elidegenedés, hall-gatás, az emlékezéskényszer és felej-téskényszer paradoxonja, amit a nyil-vános emlékezéstilalom még inkább kiélez), ám a szerzők alapvetően más értelmezési keretet használnak. Az in-formatív, ám az elemzési keretbe ne-hezen illeszthető emlékek és család-történetek jobbára a fejezetekben elhelyezett keretes írásokban kapnak helyet. Ezzel a szerkesztési eljárással egyszerre jelenik meg az egyének, a családok szenvedéstörténete és az a tágabb kontextust részletesen elem-ző társadalomtörténeti tabló, amely-ről leolvashatók a hortobágyi kitelepí-tés okai, szovjet előképe és a nagyjából párhuzamosan zajló jugoszláv megva-lósulása is.
A kötet bevezetője is azt hangsú-lyozza, hogy a hortobágyi kitelepítés csak az egyik „vékony szál” (15. old.) a magyar társadalom XX. századi tör-ténetében, egy fejezet a tulajdonhoz fűződő viszonyok átrendezésében, ám a politikatörténeti fordulatok egymás-ra torlódott hatásai is értelmezhetők.
Nagy Mária és Saád József elemzései rámutatnak arra a politikai kurzusvál-tások közepette sem elhanyagolható strukturális folytonosságra, amely a társadalom radikális megváltoztatásá-nak víziójához kötődik, amit a közép-osztályi egzisztenciák jogfosztásától és kisemmizésétől reméltek. Amikor a kisajátítás és az elűzetés a második világháború után megismétlődött, a Hortobágyra hurcoltakban is felötlött, hogy nem is olyan rég a zsidókkal is ez történt. Eközben „a zsidók deportálá-sára kijelölt begyűjtő helyek, internáló táborok – ezúttal a »fasiszta maradvá-nyok« begyűjtése végett – teljes kapa-citással működtek” (26. old.).
Míg a nyugati társadalmakban a második világháborút fokozatos nor-malizálódás, újjáépítés és egyensúlyo-zó tőkeallokáció követte, Keleten a (polgár)háborús helyzet állandósulá-sának veszélye és a totális mozgósí-tás tetézte a tőkeelvonást. Az eltérő társadalomfejlődési utak azonosítá-sa és a strukturális folytonosság fel-ismerése fontos, a fogalomhasznála-tot is érintő reflexióra ösztönözte a szerzőket. (A fogalmi tisztánlátást se-gíti a kötet végén található fogalom-tár és a szövegbeli előre- és visszauta-lások sokasága.)
Valószínűleg a konceptuális követke-zetesség miatt áll trauma helyett sok-szor a háborús anómia vagy a „háború utáni háborúközeli állapot” (24. old.) fogalma, amely a megrázkódtatások rendkívüliségére, egyszersmind egy-másutániságára is felhívja a figyelmet.
Az anómia leginkább a jogbiztonság megszűnésére, a tulajdon szentségé-nek, valamint az egyén sérthetetlensé-gének semmibevételére utal, ám ez a fogalom némiképp eltakarja a ható tra-uma tüneteit. Az egymást váltó totali-tárius rendszerek, „az egymásra torló-dott életvilágok” (uo.) azonban éppen egymásutániságuk és az erőszakot, kényszereket tömegesen alkalmazó és újratermelő mivoltuk miatt nemcsak a kollektív trauma perspektívájából ele-mezhetők; a nézőpontváltást és a fo-galmi keret megváltoztatását a kelet-európai történelmi kontextus és eltérő társadalomfejlődési út is indokolhatja.
A szerzők egy máig ható, expli-cit traumával szembesítik az olva-sót, de nem traumatörténetet írnak (vö. Jeffrey C. Alexander et al [eds.]:
Cultural trauma and collective identity.
University of California Press, Berke-ley, 2004.): a tettesek és az áldoza-tok, valamint a kitelepítettek sérel-meinek és szenvedésének primer leírása helyett/mellett elemzik, ér-telmezik és más traumatikus esemé-nyek (holokauszt, lakosságcserék, a mezőgazdaság erőszakos kollektivi-zálása, totalitárius rezsimek műkö-dése) kontextusába helyezik a horto-bágyi kitelepítést; ezzel beágyazzák a kelet-európai társadalmak XX. száza-di történetébe, egyszersmind tompít-va unikalitását. Azaz nem „traumát írnak” (Dominick LaCapra: Writing History, Writing Trauma. Johns Hopkins University Press, Balti-more, 2001.), avagy – Ricoeur termi-nológiájával – nem pusztán „történe-tet csinálnak” az eseményhez kötődő szenvedések egyediségének hangsú-lyozásával, hanem a traumát egyedi-ségéből kihámozva társadalomtörté-neti kontextusában értelmezik, azaz
„történelmet csinálnak” (233.old.).
Ez a sajátos értelmezői attitűd és tényfeltáró igyekezet anélkül magya-ráz, hogy a trauma megélésének pil-lanatképeit, az emlékekből feltárható élményszerűségét mellőzné – ami vi-szont csak az egyedi
traumatörténe-tek és történetmorzsák leválasztásá-val tartható fenn.
A rekonstrukció módszere akkor is kilép a traumaelméleti keretből, ami-kor az egyami-kori táborok helyén az egy-másra rétegződött tereket értelmezi.
A terepbejárás, a dokumentálás, va-lamint a morfológiai tények (marad-ványok) bemutatását részletgazdag térképek, fényképek segítik. Megis-merhetővé válik az embernek aláve-tett táj erőszakos átalakítása; ugyanis a tájrombolás is a Hortobágy öröksé-ge: a lassanként mesterségesen „visz-szavadított táj” (238. old.) ugyanúgy őrzi a proletarizálás gigantikus
A terepbejárás, a dokumentálás, va-lamint a morfológiai tények (marad-ványok) bemutatását részletgazdag térképek, fényképek segítik. Megis-merhetővé válik az embernek aláve-tett táj erőszakos átalakítása; ugyanis a tájrombolás is a Hortobágy öröksé-ge: a lassanként mesterségesen „visz-szavadított táj” (238. old.) ugyanúgy őrzi a proletarizálás gigantikus