A TÖRTÉNELEM A NOVELLÁKBAN
1. Mikszáth elméleti megjegyzései
A szöveg, amelyre utaltam, Marczali Henrik 1907-ben megjelent kétkötetes munkája, Az 1790–91. országgyűlés kapcsán fejti ki né-zeteit. Címe Olvasás közben, alcíme Laikus megjegyzések a törté-netírásról. A karcolat első fele egy személyes vitatkozást mesél el Marczalival, amelyet az a kijelentés zár: „Folytatom majd a vitát, írásban.”8 A második, kicsivel hosszabb rész ezt az írásbeli folytatást adja (így is kezdődik: „Hát folytatom.”), mintegy levélformában, tegeződve, magához a történészhez intézve a szavakat. Az adott könyv kapcsán tett néhány megjegyzésből, az alapvető dicséret mel- lett némi hiányérzet megfogalmazásából általános vita kerekedik a történetírói diskurzusról. Több olyan gondolat is megfogalmazó-dik, amelyet a történetírás újabb elméleti kritikájából érezhetünk ismerősnek. Az első talán a fantázia szerepének hangsúlyozása, különös tekintettel a történeti események összekapcsolására, a tör-téneti narráció kialakítására: „...kell is [a fantázia] a tények szerves összefüggésbe hozatalához...”9 A második a történetírás mint elbe-szélés meghatározása és így azonos kategóriába rendelése a fikciós elbeszéléssel: „Hiszen két rokon dolog. Ő [Macaulay, a történet-író] is elbeszél, a regényírók is elbeszélnek.”10 Igaz, az idézet a kü-lönbség megfogalmazásával folytatódik, és itt utalás történik a való-
08 Az Újság 6. évf., 1908. május 27., 2. (A szöveg könnyebben hozzáfér-hető, de textológiailag sajnos megbízhatatlan változata megtalálható Domokos 426–435.)
09 Uo. 1. A képzelőerő ilyesfajta funkciójára a történetírásban gyakorta történt utalás, és legfontosabb forrása Humboldt értekezése A történet-író feladatáról (HUMBOLDT 121–122).
10 Uo. 2.
ságra és a tényekre: „...a különbség csak az, hogy ő való tényeket mond el oly művészettel, mint a szépírók, míg ellenben ezek kompo- nált eseteket és helyzeteket írnak le olyan allűrökkel, mintha valósá- got mondanának.” Az igazi különbség tehát az ábrázolt események létmódjában van, és éppen ezzel kapcsolatban a 20. században fel- merültek kételyek. Mint Roland Barthes leszögezte: „Ez a diskur-zus kétségkívül az egyetlen, ahol annak referensét a diskurdiskur-zuson kívülinek tekintik, anélkül, hogy az valóban tetten érhető volna a diskurzuson kívül.”11 Mikszáth nem fogalmazott meg itt kételyt abban a tekintetben, hogy a történetírói diskurzus referense létezik a diskurzuson kívül. Csakhogy a fikcionáltság mint a kétféle elbe-szélés lényegi különbsége éppen a diskurzuson kívülre kerül, és az olvasás szempontjából nem könnyen megközelíthető. Márpedig Mikszáth végig az olvasás, a diskurzus kérdéseivel foglalkozik.12 Másként feltéve a kérdést: garantálja-e az elbeszélt tények valódi-sága, hogy hihetően, valóságként jelenjenek meg az elbeszélésben?
A szépirodalom felől nézve a válasz egyszerű. Egyfelől már Arisz-totelész leszögezte, hogy a költő nem attól lesz költő, hogy a való-ságot mondja, de akár mondhatja is a valóvaló-ságot.13 Nem a fikcionált- ság teszi az elbeszélést művészetté, hanem a valóságként mondás, már akár tényszerűen megtörténtek az események, akár nem. Ha viszont a szépíró művészete éppen azokat a bizonyos allűröket je-lenti az összehasonlítás második tagjában, akkor a két definíciót összevonva a példa értékű történetíróról megállapítható, hogy a való tényeket úgy mondja el, mintha a valóságot mondaná. Vagyis a té-nyek valódisága, még ha elvileg léteznek is a diskurzuson kívül, az olvasás szempontjából nézve mégiscsak a történetírói diskurzus
11 BARTHES 96.
12 „A történelmet tudni, hegyiről-töviről átérteni, ez, megengedem, tudo- mány, de ezt a tudást mintegy átönteni másokba, minél kellemesebb, vonzóbb módon emlékezetbe mászó alakban, az már művészet.” (Uo.) A művészi tetszetősségről mint a történeti tudás közvetítésének haté-kony eszközéről természetesen sok szó esett a 19. században. Itt csak az az érdekes, hogy Mikszáth milyen határozottan állítja, hogy ő nem magáról a történeti tudásról, a történelemről mint tudományról beszél.
13 Poétika 1451b.
retorikai teljesítménye lesz. Harmadik elemként azt a belátást emel- hetjük ki, hogy a történetírás nem egyetlen objektív igazságot fo-galmaz meg a múltról, hanem egymással versengő, esetleg egy-aránt elfogadható magyarázatokat, amelyek a történeti emlékek, adatok (ahogyan ebben a diskurzusban magyarul mondani szok-ták: az evidenciák) eltérő válogatásán és értelmezésén alapulnak.14 Mikszáth ennek példázására három különböző történeti magyará-zatot ad az 1905-ös választójogi reformra, amelyeket egy-egy száz évvel későbbi történetíró kitalálhatna, és megállapítja, hogy mind-egyiknek igaza lenne, sőt „ezt így lehetne folytatni akár egy köte-ten keresztül.”15 Negyedik, a mikszáthi novellisztika szempontjá-ból különösen fontos, ugyanakkor a mi jelenünk számára nagyon ismerős gondolatként azt lehetne kiemelni, hogy a politikatörténet vagy az elit története mellett, annak részben háttere- és magyaráza-taképpen azt is szükséges feltárni, ami a perifériákon, az alávetet-tek között, a nép körében történt.16 És itt a gondolkodás- és menta-litástörténet igénye is megfogalmazódik:
„De a fantáziahiánynál is nagyobb baja a magyar Kliónak, hogy csak a királyi kastélyok és az országgyűlési termek körül őgyeleg, a népet nem látja. Hogy a királyok mit csinálnak, tud- juk, de mért csinálják ezt, amazt, csak akkor tudnánk, ha az is elénk tárulna, hogy ugyanakkor a nép mit csinál és mit érez.
Egyiket a másik nélkül megérteni és megítélni lehetetlen. De Klió a Herkópáternek se mozdul ki a királyi ereszek alól, és csak úgy a fal mellől historizál. Pedig milyen gyönyörű mező van odakünn, ha egy kicsit odább is elkalandoznék. Milyen érdekes bepillantás kínálkoznék, hogy éppen a Ferdinánd és a Zápolya koráról beszélünk, a perifériákon.”17
14 Ezekhez a nézetekhez lásd MINK 125–126, valamint ANKERSMIT 1983.
15 I. m. 3.
16 Már a Fanni hagyományai bevezetésében ezzel az igénnyel állítja szem- be Kármán a történetírást, de a megoldás akkor még a történetíráson kívül, a fikcióban valósulhatott csak meg.
17 I. m. 4.
Mikszáth a módszerre is utal, amellyel szerinte a marginális törté-netek, a népi érzéstörténet feltárható. A naplókon, levelezéseken, memoárokon túl (amelyekből szerinte Magyarországon túl kevés készült, illetve maradt fenn) alapvetően régi jogesetek, periratok tanulmányozását javasolja. Vagyis körülbelül azt, amit hasonló cé-lokra a mikrotörténet-írás alkalmaz.18 Le Roy Ladurie is azt írja,
„először memoárszerzőknél kereste” a parasztság „áttételek nélkü-li vallomását”, de ennél még tovább akart menni, és így akadt rá a kathar eretnekséget nyomozó 98 per anyagára, amelyekben az inkvizítor „szóra bírta a falvak lakóit.”19 Mikszáth a maga esszéjé-ben – összhangban a fantázia szerepének hangsúlyozásával – csak elképzel egy pert, amely szövevényesen végtelenné válik azáltal, hogy egy felvidéki megyében két közigazgatás is van (egy Ferdi-nánd- és egy Zápolya-párti), és a pervesztes mindig megváltoztat-hatja pártállását, és újrakezdheti perét a rivális hatalomnál, mégpe- dig megnövekedett esélyekkel. Feltűnő azonban, hogy a nép életét két nemesember pere, a vármegyei igazságszolgáltatás adott kor-szakbeli működése volna hivatott megmutatni. De maga a történelem ilyesfajta megközelítése több szempontból is figyelemre méltó.
Egyrészt eléggé meggyőző az az elképzelés, hogy a jogrend előfeltétele minden történelmi érzéknek,20 hogy a törvényes rend, a jog kategóriái teszik lehetővé, hogy a társadalmi küzdelmeket a diakróniában, vagyis történelemként értelmezni tudjuk.21 A jog kontinuitása a múltat talán közvetlenebbül mutathatja meg a jelen előtörténeteként, különösen akkor, ha a jelent részben a múltból itt felejtett, a jelen társadalmi igényeivel nehezen összeegyeztethető intézmények határozzák meg. A változatlanul továbbélő, mélyen
18 Lásd a mikrotörténet-írás három leginkább emlegetett alapművét, ame- lyek mind peranyagok alapján tárják fel egy-egy korszak, közösség vagy legalább egy személy gondolkodásának jellegzetességeit, és magyarul is hozzáférhetők: LE ROY LADURIE 1997 [1975]; GINZBURG 1991 [1976];
DAVIS 1999 [1983].
19 LE ROY LADURIE 9.
20 HEGEL 124.
21 WHITE 1997, 124.
anakronisztikus törvény váratlan aktiválódása indítja el A fekete város cselekményét is.
Másrészt a történelem olyan előadása, amely peranyagokra, te-hát magánjogi kérdésekre alapozódna, mint azt Mikszáth hangsú-lyozza is, eltávolodna a politika-, diplomácia- és eseménytörténet nagy elbeszéléseitől, és hétköznapi szinten, az egyének személyes életsorsának meghatározottságaiban mutathatná meg a múltat. Nem egy hadjárat vagy egy nagypolitikai döntés kerülhet az érdeklődés középpontjába, hanem az, hogy a kialakult történelmi helyzet mi-lyen életlehetőségeket kínál a történelem névtelen vagy akár említet- len mellékszereplőinek békés (vagy kevésbé békés) mindennapjaiban.
Ez egyfelől keretet teremthet a történelem deheroizáló elbeszélé-séhez (egy hős nem pereskedik); másfelől a jogi szemlélet mintát adhat ahhoz, hogy a múlt alternatív, egymással versengő elbeszé-lések, különböző perspektívákból előadott történetek halmazaként jelenjen meg. A tárgyalás, a per eleve elbeszélések versenyének drámája,22 és mint ilyen válhat az irodalom gyakori témájává. Ez lehet a magyarázata annak, hogy Mikszáthnál még ahhoz képest is sok a jogi téma,23 hogy állítólag általános a jelenlétük az irodalom- ban.24 Hiszen nála mind az igazság megismerhetőségének kérdése, mind a szövegek értelmezhetőségének problémája középpontba szokott kerülni, márpedig a peres eljárások mindkettőt kész, dra-matikus formában tematizálják. A történelmet magát természete-sen nem lehet egy per keretei között színre vinni, jogi megközelí-tése azonban megkérdőjelezi az egyértelmű értéktulajdonításokat:
a történelmi konfliktusok elbeszélésében mindkét fél szempontjai, érdekei, igazságai megszólalhatnak.
22 ABBOTT 138–152.
23 „Mikszáth jogászi módon látja meg és jogászi érzékkel tapintja ki az írói feldolgozásra alkalmas tárgyakat, élethelyzeteket és érdekellenté-teket, egyszóval választja meg a thémát [...]. Jogi jellegű, jogi nyelven meghatározható bonyodalmakban szerepelteti hőseit és maga a bonyo-dalom megszerkesztése is gyakran jogi formák, például peres formák segítségével történik.” KRÁHL 30.
24 POSNER 1998.