Amikor a világot megpróbáljuk megismerni, magunkat is meg akar- juk érteni a világ részeként vagy a külvilághoz képest. A másik megértése az önmagunk megértését is jelenti, illetve önmagunkat csak a másikhoz képest érthetjük meg. Ilyesféle modernista tapasz- talatokról látszik értekezni Mikszáthnak egyik meglehetősen didak- tikus elbeszélése, melynek címe Tertium comparationis,71 a kifejezést azonban Mikszáth nem éppen a megszokott értelemben használja.
A kifejezés, mint az köztudott, az összehasonlítás harmadik elemét, azt a szempontot jelöli, amely a két dolgot összemérhetővé teszi.72 Mikszáth ellenben így definiálja. „A tertium comparationis, hogy az asszonyok is megértsék, az a harmadik, amihez hasonlítsuk a ma- gunkét.” Ez mintha valami idegen vagy tágabb kontextust jelentene.
Ha a magunk két dolgát összehasonlítjuk, akkor még nem ismer- tük meg egyiket sem, de ha a máséval, az idegennel is összevetjük, akkor már igen. Mintha egy dolog csak az idegen kontextusban mutatná meg lényegét. Bár felmerül az a gyanú is, hogy a tertium comparationis valamiféle objektív mérce, amihez a magunk dolgait mérni kellene, ahelyett, hogy egymással hasonlítgatjuk össze.
A történet szerint két magyar nagyúr egy jó termés után elmegy Angliába, és azt gondolják, hogy ott rangjukkal és vagyonukkal feltűnést fognak kelteni. Hamar kiderül azonban, hogy pénzük Ep- somban csak arra elegendő, hogy olyan fogadóba szálljanak, ame- lyet az angol arisztokraták cselédsége kultivál. Mondhatnánk persze, hogy ami itt kiderül, az a gazdagság objektív mércéje, hogy létezik etalon, az angliai gazdagság, amihez a többi gazdagság mérendő.
De talán éppúgy mondhatjuk azt is, hogy a gazdagság relativitása, a kontextus meghatározó szerepe derül ki, és a tertium compara- tionis annyit tesz, hogy tudnunk kell, hogy létezhetnek más kontex- tusok is az általunk ismerten kívül. Merthogy a novella így kez-
71 MKÖM 39, 101–105.
72 „Köztudott”, mondom én, de a kritikai kiadás 71. kötetének jegyzetap- parátusa így definiálta: „latin szó, a. m. harmadikkal való összehasonlí- tás.” (236.)
dődött: „A magyar embernek [...] egy főbenjáró dolga hiányzik, az a tertium comparationis.” A kifejezés szokásos használata szerint nemigen mondhatjuk, hogy ’valakinek tertium comparationisa van’.
Mikszáth értelmezésében ez a kifejezés nem a hasonlatról mint re- torikai alakzatról, hanem az összemérésről mint az ember (ön)meg- ismerő tevékenységéről szól. A tertium comparationis tehát a saját kontextus relativitásának, illetve relativizálhatóságának tudata.
Ez a felismerés a saját kontextuson alig változtathat, legfeljebb az ember attitűdjén. A novella befejezése szerint:
„Itthon megint nagyurak, gazdag irigyelt emberek voltak, de ők maguk sohasem kívánkoztak többé Angliába abból az indokból, hogy ott egy kis szelet csapjanak.
Megvolt nekik a tertium comparationis; a számla az epsomi
»Vörös Oroszlán« fogadóból, amelybe őlordságaik komor- nyikjai és cselédjei szoktak szállani.”
A tertium comparationis tehát a számlában tárgyiasul: elég rápillan- tani vagy rágondolni, és máris tisztában lehetnek helyzetük relati- vitásával. De ha a gazdagság objektív mérhetőségéből indulnánk ki, akkor nem tudnánk megmagyarázni azt, hogy „itthon megint gazdag emberek voltak”. Nemcsak annak tűntek, mert a többiek nem ismerték azt az objektív mércét, amelynek alapján ezt valóban el le- hetett volna dönteni, hanem azok voltak.73 Csak ők maguk jöttek tisztába azzal, hogy vannak más kontextusok is.74
73 Hogy a helyzet, a kontextus mennyire alapvető az identitás és a viselke- dés meghatározásában, azt Példázta a Haynald anyja című szöveg, amely- ben az érsek anyja alázatosan kezet csókol a mise után főpap fiának, de pár perccel később csúnyán leteremti, amikor az megpróbálja tekintélyi alapon befolyásolni az ő étkezési szokásait. (MKÖM 72, 33–35.)
74 A relativálás Németh G. Bélánál is központi fogalom Mikszáth középső pályaszakaszának elemzésében (NÉMETH 1971, 209–212): „Mi az ember, arra tehát nem akart felelni; arra akart: mi nem, vagy arra: mi is az ember.
Az ő kívülálló helyzetéhez [...] ez a relativáló tagadó magatartás illett igazán” (212, kiemelések az eredetiben). A Tertium comparationis alap- ján viszont mintha azt mondhatnánk, éppen a relativizmus Mikszáth válasza a „Mi az ember?” kérdésére.
Említettem, hogy ez az írás erőteljesen didaktikus, és ez nem- csak a latin kifejezés elmagyarázásában fejeződik ki (ami egyben annak a jelzése is, hogy különböző társadalmi csoportok – jelen esetben nemek szerint – különböző nyelveket beszélnek), nemcsak abban, hogy a történetet „az én magyar fajtám okulására” meséli el, hanem abban is, ahogyan a tanulságot két történettel szemlélteti.
Előrebocsátja ugyanis a pár évvel korábbi budapesti mezőgazdasági kiállításon megtörtént esetet, amelyet akkor külön rajzban örökített meg.75 Itt csak röviden foglalja össze, mintegy bevezetésként az ak- kori esetet.
„Mikor a budapesti kiállítás volt, Debrecen városa ökröket hozott fel kiállítani. Szép, hatalmas állatok voltak, roppant szarvakkal, s előre hízott a nagyérdemű magisztrátus, hogy micsoda csoda lesznek ezek Budapesten.
Mert hát se Kabán, se Hajdúszoboszlón nincsenek hozzá- jok foghatók.
Felhozták nagy garral, s ugyancsak leesett a nemzetes urai- mék álla, mikor azt látták, hogy az ő ökreik a legkisebbek.
Esének pedig ilyen nagy csúfságba ártatlanul, mert ott vol- tak nekik összehasonlításul másodiknak a kabai és szoboszlói szarvasmarhák, de figyelmükön kívül esett a harmadik faktor, hogy ti. még Kabán és Hajdúszoboszlón túl is laknak emberek és tenyésztenek ökröket, ami egészen megváltoztathatja a cir- kumstanciákat.”
Bár kétségtelen, hogy az ökör nagysága objektívan adott, tudomá- nyos egzaktsággal mérhető valami, az mégsem objektívan adott, hogy mekkora lehet egy ökör. És mint látjuk, a harmadik faktor nem is a létező vagy lehető legnagyobb ökör, hanem a tágabb perspek- tíva. Nem is az ökrök vallanak szégyent, amelyek akkorák, amek- korák, hanem a debreceni emberek, akik azt hiszik ökreikről, hogy nagyok, holott – az új kontextusban – kicsik.
75 Pontosabban a Képek a kiállításról című, három egységből felépülő, 1885-ös karcolat második része volt „A tertium comparationis”. MKÖM 71, 33–34. Ott „a magyar ember nagy baját” így foglalta össze: „Nem viszonyít, hanem csak magában nézi a dolgokat.”
A két egymás mellé helyezett elbeszélés tehát ugyanazt a tanul- ságot domborítja ki. A két elbeszélés viszonyát így fogalmazza meg: „Azért bocsátottam előre ezt a marha históriát, mert bizonyos fokig pendant-ja az alábbi történetkének, amit az én magyar fajtám okulására mégis csak el kell mondanom nyomtatásban.” A kéz- irat76 tanúsága szerint Mikszáth csak harmadik nekifutásra találta meg a ‘pendant’ szót. Az első változat a „magyarázója” volt, a má- sodik: „analóg az alábbi történetkével”, melyet csak a kinyomtatott változat korrektúrájában írt át. Az egyik magyarázza a másikat, ana- lóg a másikkal, pendant-ja, vagyis párja, kiegészítője a másiknak, amely azt teljessé teszi: mindez jelzi, hogy Mikszáth milyen nehe- zen tudta diszkurzív módon megnevezni ezt a viszonyt. Végül is két exemplum szerepel, amelyek ugyanazt a tételt hivatottak meg-világítani, szemben néhány fentebb elemzett példával, amelyekben ellentétes kimenetelű exemplumok bizonytalanították el az emberi világ eseményeiből levonható általános tanulságok lehetőségét. És ráadásul az exemplumok egymás mellé helyezésének gesztusa itt magának az elbeszélésnek a felépítése révén is sugallja ugyanazt a ta- nulságot, amelyet az exemplumok külön-külön. Ha az egyes exemp- lumok szereplőinek végül arra a következtetésre kellett jutniuk, hogy nem elegendő egyetlen kontextust ismerni, az elbeszélő ezt a tanulságot már eleve alkalmazza saját elbeszélői stratégiájában, amikor két különböző elbeszélést illeszt össze. Ez is hozzátartozik a didaktikus jelleghez: az elbeszélő nemcsak hogy már eleve bir- tokában van annak az igazságnak, amely felé a szereplők tapoga- tóznak, hanem már magát az elbeszélését is ennek az igazságnak megfelelően szervezte meg. De éppen ettől annyira didaktikus ez a szöveg, bár a didaxist ezúttal némiképp igazolja, hogy a nemzeti önismeret törzsi jellegű, kollektív hiedelmeit próbálja aláásni a nem- zetközi összevetés fontosságának hangsúlyozásával.
Az eleve tudott igazság, amelyet az elbeszélő közölni akar, éppen a megismerés (önmegismerés) dialogikus jellege, hogy önértelme- zésünket idegen kontextusban is ki kell próbálnunk. Ennek rész- ben megfelel a narrátor stratégiája, aki az igazságot két különböző
76 OSZK Fol.Hung.2169/3 102–106.
kontextusban is kipróbálja. Másrészt viszont nem felel meg, hiszen az igazságnak ő tényleg birtokában van, őt nem érheti meglepetés, kizárt, hogy a kipróbálásnak váratlan eredménye legyen. De ha ép- pen ennek a didaktikus novellának az esetében a tudás kontextuális jellegére vonatkozó tartalom és az ismeretelméleti szkepszis, amely egy mindig lehetséges tágabb összehasonlítás alapján bizonytala- nítja el a megszerzett ismeret érvényét, nem is hat ki a szöveg poéti- kai megformálására, fentebb láttunk olyan példákat is, ahol a meg- ismerés problematikájának formai következményei is vannak.