Mikszáth életrajzi esszéi

Irodalomtörténetnek azonban nem csak azt tekinthetjük, ami az egész, vagy egy egész irodalom történetét meséli el. Magától érte- tődően lehet szó egy korszak vagy egy műfaj történetéről is, de ha már egyszer engedélyeztük a definícióban a szűkítést az elbeszélés tárgyának időbeli kiterjedését vagy szövegtípusát illetően, akkor

miért ne lehetne irodalomtörténet, ami egyetlen szerzőt tárgyal (vagy- is a klasszikus értelemben vett szerzői monográfia), vagy ami egy szerzőnek sem teljes életművét, hanem csak egy korszakát? És így eljuthatunk minimumként az egyetlen művet tárgyaló irodalomtör- ténethez is.⁴ De nem kell ilyen messzire menni, hogy irodalomtörté- neti szövegeknek tekinthessük Mikszáth Kálmán bevezetőit, me- lyeket a Franklin Társulat által kiadott Magyar regényírók képes kiadásának köteteihez írt. Ezek az íróportrék összeolvashatók egy magyar regénytörténetté, már csak azért is, mert az irodalomtör- ténetek többnyire amúgy is írói portrésorozatként adják elő az iro- dalom történetét. Már a kortárs sajtóhíradások egy része is regény- történetnek, sőt egyenesen regénytörténeti mongráfiának nevezte a Mikszáth által létrehozandó bevezetősorozatot,⁵ és az szaktudo- mányos recepcióban is elhangzott, hogy egyenesen „Mikszáth iro- dalomtörténetének” lehetne nevezni ezt a szövegkorpuszt.⁶ De olyan

4 KÁLMÁN 12.

5 Egy szerkesztőségi bevezetés, amely két esszé (Pálffy Albert és Vad- nai Károly) közlése elé került így fogalmazott: „Minden írónak (pedig a gyűjteményben benne lesz minden kiválóbb magyar író) Mikszáth Kál- mán írja meg a jellemrajzát, s így ezekben az apró esszékben lesz meg a magyar elbeszélőirodalomnak legcsudásabban megírt története.” (Két író. Az Ujság 1904. szept. 2., 1.) A következő évben egy anonim tárca így szólt: „a művelt magyar közönség [...] méltányolta a nagy kiadvány- nak azt a jelentőségét, hogy a magyar irodalmi műveltség számára va- lósággal elveszet[t] kincseket tár újra a modern magyar közönség elé, megalkotván a magyar regényirodalom tárát s egyben történetének mo- nográfiáját is.” (Magyar regényírók. Szarvas és Vidéke 1905. május 14., 1.) Ignotus is úgy látta, előszavaiban Mikszáth „nyomon követte a magyar regényírás történetét” (IGNOTUS, 1908, II, 451)

6 Ez a felvetés persze beleágyazódhat az explicit elutasításba is: „Egyet határozottan leszögezhetünk: ezekből az előszókból nem rajzolódik ki

»Mikszáth irodalomtörténete«, ahogy Bisztray Gyula állítja abban a vá- logatásban, mely jórészt ezeket az előszavakat tartalmazza” – írja BRAS-

SAI 123. Megjegyzendő azonban, hogy az utalt válogatás 38 szövegéből csak 17 volt bevezető a regénysorozat köteteihez, és ezt talán túlzás a jórész fogalmával leírni. Bisztray bevezetőjének címében is idézőjelben állt az irodalomtörténet szó, amely így nem az előszósorozatra, hanem Mikszáth összes irodalmi, kritikai tárgyú publicisztikai írására vonatkozik,

is volt, aki ezt azon az alapon tagadta, hogy a szövegekben viszony- lag kevés szó esik magukról az irodalmi művekről, és sokkal több a szerzők személyes életsorsáról.⁷ Meg kell azonban jegyeznem, hogy ezen az alapon még a Spenótot is könnyen kitessékelhetnénk az irodalomtörténet kategóriájából. Mikszáth élete során igen so- kat írt irodalomról kritikák, könyvismertetések, nekrológok formá- jában, és a Jókai Mór élete és kora is irodalomtörténeti vállalkozás- nak tekinthető, hiszen éppen a magyar irodalmi kánon középpontjába szánt szerzőről írt regényes életrajzot. Fontos és jól megalkotott szöveg, amelyben sok mindent elmond irodalomról, saját esztéti- kai nézeteiről, Jókai-olvasási stratégiáiról is, de a deklarált célnak megfelelően beszédmódja mindvégig kultikus.⁸ A bevezető-soro- zat a Jókai Mór élete és korával nagyjából egy időben megkezdett vállalkozás, és a kettőt tekinthetjük úgy is, mint amelyek kiegészítik egymást, akár úgy, hogy a bevezetők együtt bemutatják azt a re- gényirodalmi teret, amelyben Jókait el kell helyezni, akár úgy, hogy a regényes életrajz a középpontinak tekintett szerzőről a beveze- tőkben lehetségesnél részletesebben szól. A bevezető-sorozat mint egész azonban erőteljesebben irodalomtörténeti jellegű vállalko- zás, hiszen Mikszáth egy hosszú évekre tervezett írásprogram ke- retében a magyar regénytörténet panoramikus bemutatását próbálta elvégezni, amelyben minden, valamilyen szempontból fontos szerző kapott volna egy saját esszét.

A Franklin Társulat 1904-ben indította el ezt a valóban reprezen- tatív, hatvankötetes vállalkozást. Nem tudhatjuk, Mikszáth mint sorozatszerkesztő befolyásolta-e a regények kiválasztását, vagy szer- kesztői feladata kizárólag az előszóírásra korlátozódott. Másik nagy, de ugyanazzal a fenntartással él, mint később Brassai, és igyekszik elhá- rítani a kísértést, hogy a különálló cikkeket egységes narratívává olvassa össze. (BISZTRAY 5–34.)

7 BRASSAI uo. Ő mintha kissé bizonytalan lenne abban a tekintetben, hogy megtudunk-e valamit az irodalomról ezekből a szövegekből, hiszen ugyanezen az oldalon azt írja: „sok mindent elárulhatnak Mikszáth iro- dalomszemléletéről”; míg két oldallal később leszögezi: „mint már emlí- tettem – nem Mikszáth irodalom-felfogását közvetítik az előszók.”

8 SZILASI passim.

évtizedeken át tartó szerkesztői vállalkozása a Singer és Wolfner- nél megjelenő „Egyetemes Regénytár” évenkénti Almanachja volt, ahol valóban csak előszókat írt, és szerkesztőként pusztán a nevét adta a kötetekhez. Csakhogy erre a helyzetre az előszavakban gyak- ran reflektált is, és a kötetben összegyűlt novellatermésre mintegy külső nézőpontból tekintett. Egészen más a hangvétele a „Magyar regényírók képes kiadásában”, ahol elég gyakran előfordul, hogy megindokolja, igazolja, miért kapott helyet egy adott regény a so-rozatban. Ez azt sugallja, hogy lehetett szerepe a sorozatterv kiala-kításában, bár mindenben egyedül nem dönthetett, hiszen üzleti és szerzői jogi szempontok alakíthatták a tervet. Fontos viszont tuda-tosítani, hogy a sorozatot valóban előre megtervezték, hiszen a so-rozatbeli sorszámok a szerzői kronológiát követik, ami egyáltalán nem egyezik meg a tényleges megjelenés időrendjével. A sorozat első kötetéhez írt előszót Mikszáth már nem tudta befejezni, míg például az 55. kötet már megjelent 1905-ben. Mikszáth nem az egyes kötetekhez, de még csak nem is az egyes regényekhez, hanem az egyes szerzőkhöz írt bevezetőket. Ez összesen huszonnyolc élet-rajzi vázlatot jelent, amihez a sorozat szempontjából hozzászámítható az a négy bevezető, amelyeket Mikszáth halála után Schöpflin Ala-dár írt. Bár felvetődött, hogy Mikszáth addig halogatta a számára legkellemetlenebb feladatokat, amíg végül sikerült teljesen kibújni alóluk, és Eötvös József, Gyulai Pál, Gárdonyi Géza ezért maradt Schöpflinre.⁹ Mikszáth nyilvánvalóan nem akart életrajzi vázlatot és méltatást írni saját magáról, ezért nem volt bevezetője az 1907-

9 BRASSAI 126. Mikszáth Gyulai Pál iránti ellenszenve jól adatolható szin- te az egész pálya során. Eötvös József írói teljesítményével kapcsolatban viszont vannak nagyon elismerő kijelentései. Brassai szerint Eötvössel mint íróval „nem tudott igazán megbarátkozni”, de sok olyan szerzőről megírta az előszavát, akikkel vélhetőleg még sokkal kevésbé. Hasonlóan feltételezésre épül a Gárdonyival szembeni ellenszenv: „filozofikus haj- lama, miszticizmushoz való vonzódása nem túlzottan vonzhatta Mikszá- thot”. Köztudomású, hogy Gárdonyi első kötete Mikszáth bevezetésével jelent meg, és még ha később nem látszik is semmi jele kapcsolatuk-nak, az áttételes baráti összeköttetésnek ez a bizonyítéka ellentmond Brassai elméletének.

ben megjelent 54. kötetnek, amely A beszélő köntöst és A gavallé-rokat tartalmazta. A kiadó azonban a sorozatot a szerkesztő halála után az ő művével kívánta zárni, és az 59–60. kötetbe, A Noszty fiú esete Tóth Marival elé megíratta a bevezetőt Schöpflinnel, komi-kus módon ide is elhelyezve az első oldalra a minden Schöpflin-előszóhoz járó jegyzetet: „Mikszáth Kálmánnak, a vállalat szer-kesztőjének elhunyta folytán ezt a bevezetőt Schöpflin Aladár írta.”

A Mikszáth-bevezetők együtt kiadhatják a magyar regényírók töb-bé-kevésbé teljes panorámáját még akkor is, ha a fent említett, je-lentős szerzők kimaradtak, és a válogatásba eleve nem került be néhány fontosnak tűnő szerző a kortárs írók közül (Ambrus Zoltán, Kóbor Tamás, Molnár Ferenc), aminek alighanem szerzői jogi aka- dályai lehettek, hisz minél frissebb volt egy mű, a jogokat annál nehezebben engedte át egy kiadó a rivális cégnek.

A bevezetések valóban életrajzi vázlatok, személyes portrék, és ebből következőleg messzemenő hasonlóságot mutatnak Mikszáth utolsó évtizedének egyik legfontosabb kisprózai műfajával, a nek-rológgal.¹⁰ Ahogy megöregedett, egyre több barátját, ismerősét bú- csúztatta el, főképp a Vasárnapi Újság lapjain, bár a nekrológírás korábban is az újságírói rutinfeladatok közé tartozott. Olyan meny- nyiségben írt nekrológokat, hogy a hagyatékát sajtó alá rendező Rubinyi Mózes Az én halottaim címmel két külön kötetbe csoporto- sította őket a „Hátrahagyott iratok” sorozatában, noha már a szerző életében megjelent „Jubileumi kiadás” Az én kortársaim című két kötete is számos nekrológot tartalmazott. Már maga a cím is nek-rológra emlékeztet, hiszen mindig csak a nevet, valamint a születés és a halálozás dátumát tartalmazza. (Még élő szerzőknél az utóbbi elmarad, és csak az ürességbe nyúló kötőjel utal az életrajz sajná-latos befejezetlenségére, amely általában tényleg műfaji problémát okoz: „Herczeg Ferenc még él, róla még nem írok életrajzot” – így

10 Ezt az állítást akár olyan szövegek összevetésével is igazolhatnánk, mint a Podmaniczky Frigyes regényéhez írt bevezetés, amely 1906-ban jelent meg, és a rá következő évben íródott nekrológ (Vasárnapi Újság 1907. október 27., 853–854.), amelyek alapvető hasonlóságot és sok szó szerinti egyezést mutatnak.

hangzik a Pogányok bevezetőjének első mondata.¹¹) Szomorú, gyá- szos hangvétel ezekre az íróportrékra is gyakran jellemző – már csak azért is, mert többségük az életrajz szükségszerűségeinek en-gedve a főhős halálával zárja a narrációt –, de főleg a fiatalon el-hunyt nagy tehetségek esetében, akiknek nem volt módjuk képes-ségeiket igazán kibontakoztatni. Jelentős különbség viszont, hogy ezekben a szövegekben Mikszáthot nem a személyiség vagy a jel-lem megragadásának problémája izgatja, hanem a magyar írósors, vagy másképpen fogalmazva a magyar író élet- és karrierlehetősé-gei. Ha tehát ezek a szövegek együtt irodalomtörténetet alkotnak, akkor annak olyan változatát hozzák létre, amely nem annyira az irodalmi formák, a kifejezési lehetőségek változására, mint inkább az irodalmi intézményrendszer és a finanszírozás működésére össz- pontosít. Az a fontos, hogyan lesz valaki író, miből él egy író, hogy milyen más tevékenységeket folytat az íráson kívül, illetve mit tesz az intézményrendszer fejlesztéséért.

Az irodalmi termelésre koncentráló életrajziságot, a nekrológ műfaji befolyását és az irodalomtörténet korábban említett exemp- lum-jellegét (amely, mint korábban láttuk, Mikszáth novelláitól sem idegen) egyaránt mutatja az Iványi Ödön regényéhez írott be- vezető, amely előrebocsátja a tételt: „Maga a Halál is sokszor nevel írókat, mintegy belekényszeríti áldozatát, halálos betegségbe ejtve őt, a halhatatlanságba.” A tétel általános kifejtése után jöhet az exemp- lum: „Ilyen betegség által érlelt író volt Iványi Ödön.”¹²