Harmincéves koráig majdnem minden író lirikus.
Lelki berendezettsége olyan, hogy eddig önmagá
val van elfoglalva, annyira izgatja belső valósága, hogy figyelmét képtelen kifelé irányítani, azok az alakok pedig, melyeket rajzol, többnyire tulajdon érzéséletének vetületei. Csak később vesz észre egyet-mást a külső világból is. Akkor, mikor a lélek forrongása véget ért és az erők valahogy egyen
súlyba helyezkedtek. Az, ami megakadályozza a biztos és nyugodt észlelésben, többnyire a körülötte mozgó emberek túlbecsülése, akikben ugyanazt a lelkiséget, sokszínűséget, írói gazdagságot keresi, melyet magában szemlél. Lassanként azonban rá
jön, hogy az emberek egyszerűbbek, sokkal egysze
rűbbek, mint vélte. Nem ritkán egyetlen kézzelfog
ható és durva indítóok magyarázza egész életét.
Minden emberismerő pesszimista volt. A lirizmus- tól a tárgyilagosságig csak ez a csalódás vezethet, a dolgok és emberek fölött álló pesszimista humor.
Miklós Jenő, aki fiatalabb éveiben kisebb elbeszé
léseiben a szivárványló, lírai próza művelője volt, kellemes és finom regényében, „A piros mókusá
ban közeledik a valósághoz, a humor által, melynek fény törő közegén át n ézi alakjait, csak a tárgyakat látja még mindig a lírikus szemével, erősen stilizál
tam Budát, a regénye színhelyét, a citadellát, a régi fűszeresboltokat, a hepéhupás utcákat, német és olasz emlékeivel, belestilizálja a múltba, egészen Mátyás király korába, úgy, hogy a múltat és jelent egyszerre megérzékelteti. A befőttek ,,cukros szem
mer4 tekintenek reánk. Minden tárgyon a lirizmus hangulat-köde lebeg. Ebben a költészetben a prózát az emberek képviselik. Zsálya János, pesti minisz
tériumi hivatalnok, a budai regevilág rajongója, Amaranth Mátyás építőmester és sashegyi szőlő- tulajdonos, Benigna, a leánya, ki budai létére csupa pestiesség és a körutak csiibésznyelvét beszéli, Csimota Péter, az országos levéltár hivatalnoka, Duft Eduard, a fűszeres s borkóstoló, Fuga Jakab, harmad orgonista és a ,,Hollós Mátyás“ társaság egyéb tagjai.
Maga a regény idill a budai boldogságról és pesti nyomorról, bonyodalma idilli félreértés, mely víg
játéki, kedves fordulattal oldódik meg. A hős sze
gényesen és regényesen egybekél, a budai költészet
ből átjön a pesti prózáiba, aztán egy derűs vihar után újra találkozik kedvesével-feleségével az örök idillen. Az alakok minden hábszerű voltuk ellenére is élők, tapinthatók, mert a humor megragadha- tókká és érzékletesekké tette őket és a kis eseményt egy meleg kedély állandó, kellemesen áradó fénye sugározza be. Ami történik, az tulajdonképpen jel
képes, az életet példázza és mögötte lezajlott lelki küzdelmek, elbékült kétségek méla bölcseségét érezzük. Az író az egyik alakjával elmondat az idő
jósházikóról, az időjósról és feleségéről egy szelle
mes és finom történetet, mely hatóerejét az egész regényre reábocsátja. „Odabent a házikóban férj és feleség egy húron pendültek ugyan, de valahogy mégis idegenül éltek, önagysága a ragyogásra, napfényre termett, finom selyemruhát viselt, azt hiszem, hogy éppen florentin-kalapot és máslis lakktopánt. De urának a fején hegyes süveg ágaskodott, orrán pedig okuláré gubbasztott.
Önagysága mindig kiugrott a fénybe. Akkor az ura visszacammogott. Láttam, hogy az asszony, hogy
mondjam csak, meg nem értett asszonyi lélek. De én tudni akartam a lelkűk titkát is. Felfeszítettem a zöld házikó vékony alját és belenéztem. És mind
össze egy csavar, meg egy húr. Ez volt lelkünk bel
seje. Fogtam a késemet és mély nyisszentéssel el
vágtam a húrt. És mind a két emberke az ölembe hullt. Felvettem az asszonyt. Próbálom az asztalra állítani, hát mindig csak felborul. Nem volt benne már semmi értelem. Mert amíg valami hozzá
kötötte az emberkéhez, legalább csinált valamit, ha ellenkezőjét is, amit az ura. Most elvágtam az urától és mozdulatlanul feküdt az asztalon. Mégis érte kellett elpusztulnia a szegény időjósnak.** Ez a gyengéd és meleg szemlélet hatja át a kis re
gényt is, ez a kiegyenlített és mosolyra bábszín
házi filozófia érvényesül az emberekkel szemben is. Nemes és édes érzelmesség, egy csipetnyi pesz- szimizmus, mely fanyarságával felüdít, sok szeretet és lemondó jóindulat. Ha Miklós Jenő helyét ke
resem a magyar földabroszon, akkor ama két dél
kör közt lelem meg, mely Mikszáth Kálmántól Krúdy Gyuláig ível.
Ennek a könyvének főértéke az egységes hangu
lat, mely a szerkezet hellyel-közzel mutatkozó, lát
szólagos és talán készakart tétovaságáért is kárpó
tol. Mikor könyvét elolvasom, az az érzésem, hogy ünnepnapi kirándulásról érkezem haza, kedves he
lyekről, kedves emberek társaságából. Nem voltam turista-útakon, nyaktörő meredélyek mellett, de amit láttam a tabáni lankán és a kis szobákban, finom emlékként él bennem és amit hallottam, azt okosnak és megnyugtatónak vélem. Kevés történt, de az kielégített. Nem vagyok fáradt, de éhes és szomjas sem. Az író, aki vendégül látott, könnyű és finom habbal verte el éhemet és mintha egy korty kis pezsgőt is ittam volna, mámoros vagyok.
MIKSZÁTH KÁLMÁN
I.
ő az álarcos író. Szerény maszkkal takarja tar
talmát, okosságát, kegyetlen, csontigható kajánsá- gát. Pipafüstbe burkolózik, melyen a kedély lámpafénye aránylik, látszólag ártatlan, nagyon kedves adomákat mesélget, mint asztalbontás után a múlt század öregurai; de egyszerre egy metsző élcet hallunk, mely gondolkodóba ejt bennünket, fülünket egyszerre egy bűvös szó üti meg, mely más, eddig ismeretlen régióba ragad s akkor ocsú
dunk föl, hogy kivel társalogtunk. A „nagy palóc“
nagy ember, mély író, könyörtelen emberlátó, legenda-teremtő költő. A mese, melyet Jókai ped- zett, folytatódik. De az alakok már földön járnak, van testük, kezük és lábuk, bütykük, szeplő jü-k.
Az író ruhájuk, koponyacsontjuk mögé néz és látja mi van zsebükben, agytekercseik kacskaringóiban, tudja, hogy miből élnek, hogy mi lappang hetven- kedő szavaik mögött, hogy a hegyen-völgyön lako
dalmat, a dáridót böjt és pusztulás követi. Rönt- genszerűen áthatol minden berken. Kezében bon
colókés van, mellyel sebészi módon kinyitja, fel
tárja hőseit. Félelmetes, gúnyolódó, minden nyá
jasságában is démoni krónikás, szigorú bíró. A táj, melyre vezet, még mindig csodás, de nem nap
sütéses, köd hasal rá, melyben kísértetek suhan
nak, régi fájdalmak rémlenek s a tót hegyek, a fel
vidéki patakok hűsebb, józanabb érzete babonáz
meg bennünket. Boldogtalan különcökkel, boszor
kányos szerelmesekkel találkozunk, eladósodott, nagyzoló fertálynemesekkel, kik a múltat akarnák folytatni, ahelyett, hogy a jövőre gondolnának és kacagnak elkényszeredetten, hogy ne kelljen sír- niok. Egy új világba érkezünk.
II.
Abban a tekintetben is rejtőzködő, hogy főkép az elbeszélést választotta, a „kis műfajt44, nagy mondanivalója formájának; a karcolatot, a rajzot, melynek utolérhetetlen mestere. Ezekbe a reme
kekbe tömöritette tehetségét. Nem bujt elméleti könyveket, de csalhatatlan ösztöne folytán lég- ön tudatosabb prózaírónk s noha értekezésben sohasem vallott erről, többet tud az alkotás, szer
kesztés, stílus csinjánál-binjánál, mint bármely írónk. Stílusa maga a dallamosság, mely már a vers határait súrolja. Könnyedén odevetett meg
jegyzéseiben jellem van, mondatainak megformá
lásában mérték, kritika, önmegtartóztatás. Az ő írása szóról-szóra, mondatról-mondatra csalogat, mindig beljebb és beljebb, úgy, hogy az olvasó megigézve követi, akár társalog, akár jellemez, akár elmélkedik. Bármennyire lírai is, ritka ön- tudatossága megóvta attól, hogy alakjaival teljesen azonosítsa magát s mindenkor bizonyos távolságot tart köztük és közötte, felülről és messzebbről szemléli őket, azzal a szenvedélytelenséggel, azzal az örökös hidegséggel, mely stílus feszítő erejét növeli, az igazi érzést annál inkább kizökkenti.
Érzékletes és a maga módján népies is. Prózája a magyar próza törvénye és kánonja.
III.
Van-e magyar próza, mely tulajdon hagyomá
nyai, törvényei szerint mozog oly szigorúan, hogy minden más írástól különbözik? Egyetmást tudunk erről. Ha a magyar prózát ír, nem szerkeszt, mint a latin-francia, ősi szabályok alapján, de nem is épít csúcsíves székesegyházakat, mint a germán
népek.
A magyar szellemet bölcseleti, költői formában sokáig nem fejezték ki összefogóan, csak nagy
szerű útmutatásokat kaptunk néhány művészünk
től, mert irodalmunk — akár az orosz — még nem alakitott ki egységes szellemet. Legtöbbet abból a szellemből, mely csak a miénk, Arany és Mikszáth fejezett ki. Ahogy Arany öregkori lírai verseiben kesernyésen mosolyogva évődik, ahogy Mikszáth szinte magára feledkezve ír le egy tájat, egy alakot, az kiáltóan, s jellegzetesen magyar. Valami sajátos humor nyilatkozik itt meg, mely hasonlatos a szlá- vokéhoz, de mégsem azonos vele, nem hangulat és érzelmesség, hanem életbölcsessóg, nem elmésség, hanem alázat minden dologgal szemben, mélységes tartalom.
IV.
Aki ismeri népünket, az tudja, hogy az is ilyen.
Magyar paraszttal öt percig sem lehet beszélnünk anélkül, hogy ne hallanánk valami csufondáros vagy fanyar megjegyzést, mellyel önmagát, vagy a világot seprűzi. Csúfolja a sötétet, hogy olyan sötét, a világosságot, hogy olyan világos, az esőt, hogy olyan nedves. Ami nagyon kicsiny, azt nagynak nevezi, ami nagyon nagy, azt kicsinynek. Nincsen benne semmi korlátoltság. Még az ősszemlélet
fris-seségével lát mindent s a tárgyakat elmozdítja rög- zött helyükről, összeméri egymással. Ha elalszik a gyertya, azt mondja, hogy világos van. Ezzel pedig korántsem akar elméskedni, csak a dolgok viszony
lagosságát hangsúlyozza, mely minden humor alapja.
V.
Mikszáthban is ez a mosolygó nihilizmus lakozik, fájó közöny a biztos halállal s az élet gyógyíthatat
lan céltalanságával szemben, melynek tudatát a népe még messze keletről hozta magával, végzetes örökségül, a fakirok nirvánájából. Képzelete nagy kilengéseket tesz, de a földön marad, érzéki ábrándja kézzelfogható, földizű. A nagyot a ki
csiny, a kicsinyt a nagy által érti és érteti meg.
Bret Harte-hoz hasonlították. Nekünk inkább úgy tetszik, hogy ő a keleti Anatole Francé.
V