1.
Juhász Gyula szerzetesi lélek.
Az újmagyar lírikusok között ő az egyetlen, aki a liturgia titokzatos szavait szövi verssoraiba, templomok homályát, színes üvegeit érezteti s drága, ritka ötvösmunkák, ódon miseruhák, kely- hek csillogását juttatja eszünkbe.
Ez a színrakás döntő a költészetében. Gondolat- világában is majdnem kizárólag be nem telő, el
futó, örökre visszatérő álmok kisértenek, melyek megszépülnek a fájdalomtól, örökkévalóak lesznek azáltal, hogy nem váltódnak át tapintható értékké
Ismerek tőle szikrázó, napos, bor-mámoros ver
seket, melyek úgy hatnak reám, mint egy choralé, orgonazúgásban és tömjénfüstben. Némelyik vá
gyakozó verse csak egy bánatos meditáció. A ki- bőjtölt fantázia álmodik. Aranyakat, tüzet, gyümöl
csöt és mézet lát az aszkéta. Fátyolon keresztül csillan át — gyengéden és szemérmesen — az élet
öröm. Kétségtelen, sötét az alaptónus, ködös és vigasztalan, de a fanyar levegőbe mégis diadalma
san emelkednek küzdelmek emlékei az élet új, ki küzdött értékei, egy szonett gyémántos monstran- ciája, kis csiszolt versek fakó pompája, fények, vil
lanások, ragyogó sugárkévék s néhol egy himnusz zászlója. Élete egyhangú, nem mozgalmas, inkább belső rezzenésekre berendezett. De a költészete.
ünnepi szertartás és minden ..verse sftfo, színes cere mónia.
Juhász Gyula eleinte a foltétlent kereste és a művészetben találta meg. Ez nemcsak azt jelentette, hogy a művészetet csakis magáért a művészetért szerette, hanem túl a l’art pour l’art-on azt is, hogy mélyen, szenvedélyesen szerette amit átélt s mé
lyen, szenvedélyesen becsülte, amit írt. És sokat'élt, mert sok apró esemény nőtt óriássá a lelkében. Leg
nagyobb élménye mégis az volt, hogy írt, a leg
szebb, legpirosabb ünnepnapja egy lázas, ihletés perc. Őszintén, fájóan, betegesen vonzódott minden széphez. A művészet úgy hatott rá, mint természeti jelenség. Csodaszép verseket alkotott arról, hogy milyen szép egy szobor, egy kép, egy vers.
Ezek a megállapítások jórészt azokra a verseire vonatkoznak, melyeket pályája kezdetén adott ki.
Akkor még nagyon is precíz volt, a parnassienek kigömbölyített és csiszolt formáival. A versei fűző
ben és lakkcipőben jártak. Témái voltak s brillián- san megírta őket. (Meunier, A hegyi beszéd, Szü
zek.) Ma mái* eltávolodott ezektől a verseitől s az abszolút lyra felé fordult, amelynek nincs témája, csak tónusa, olyan verseket ír, amelyeknek a tar
talmát más szavakkal nem tudnék hamarjában el
mesélni, mert minden szó szükségszerűen a vershez tartozik és szerves része, élete a versnek. A magyar
sága is megszólalt azóta. Egy artisztikus és bá
gyadt magyarság ez, mely a tiszaparti álmos esté
ket, a lankadó magyar pszihét, a szilajtalan és lan
gyos elbúsulást idézi. Mégse nevezem a lyráját se öregnek, se koravénnek. A fiatalság édes és harcra- készülő pesszimizmusa van benne. Mögötte az élet roppant szeretete lüktet, talán egy kis félelem az eljövendőtői, de a jövő akarása is. Komor, mint minden fiatalember, mint minden erős ember, mint
minden élni akaró ember. Ez a kettősség jellemzi mindenütt. Életszeretet a halálvágyban, természe
tesség a művészetben és művészieskedésben, fiatal
ság a pesszimizmusban és csüggedtségben, szín és ragyogás a sötétségben, drágakövek egy fekete bár
sony-alapon. Egyik verse — egyik legkedvesebb versem — a Primitiva, amit egy Gangin-kég^alájrt.
furcsán érzékelteti meg ezt a különös idealizmust.
Néhány festék-pamacs szabad pusztákra ragadja a fantáziáját. A francia piktor exotikus képe ősi ál
mokat láttat vele s egy kultúrproduktum előtt öntudatlanul természetes lesz, primitiv és ősi és — talán akarata ellenére is — magyar verset énekel, amelynek a legmélyebb mélye a magyar. Hallgas
sák csak:
Már jártam e rőt avaron, Oly ismerős e buja vadon, Álmosan, szabadon.
És rokonom e barna csapat, Mely álmatagon tovahalad, A lesült fák alatt.
És testvérem a nagy feledés, Elpihenés, elheverés, Elcsöndesedés.
Ó táj, Tahiti, Cithere, Álmatlan álmom szigete, Ó vágyam ligete:
Szent televény, velem rokon, Be jó volna, túl gondokon, Heverni e homokon.
2 .
A költő sohase beszélhet — vallomásszerűen — művészi eszközeiről, melyekkel a hatást eléri, azok
ról a kifejezésbeli finomságokról, melyek meg
különböztetik többi társaitól. Ez szomorú kénysze
rűség, melyet művészetének beszédes és igés volta ró rá és büszkesége. Vannak szerény költők, kik nyiltan dicsérik magukat. A büszkék és igazak azonban hallgatnak. Még a félreértéseket is szíve
sebben látják felburjánozni maguk körött, mint
hogy megszólaljanak. Flaubert egy írótársát, aki úgynevezett „önérzetes44 előszót írt saját könyve elé, megrótta ezért, azt mondta, gőgösebb lehetett volna, mert a saját művészetéről való minden vita meg
alázkodás. Valóban semmise teszi nevetségesebbé a költészet varázsát, melynek érzékien és közvetlenül kell hatnia. Aki odatolakszik mű és közönség közé, az veszedelmesen hasonlít a nőhöz, aki saját szép
ségéről értekezést ír és ebben pontról-pontra ha
ladva, ragyogó okfejtéssel és cáfolhatatlan érvekkel azt bizonyítja, mennyire tévednek azok, kik nem tartják őt szépnek. Az elemzésnek azonban mégis meg van a létjogosultsága. Minden igazi bírálat elemzés s tulajdonképpeni célja, hogy a költészet érzéki szépségét értelmivé tegye. Kerülve a külső- séges szempontokat, a költő alakjának regényes továbbfejlesztését, ami olcsó módszer, vagy tárgyain való elmefuttatást, ami kortesfogás, vagy politikai, társadalmi beállítását jobbra, vagy balra, ami a leg- gyülöletesebb korlátoltság, egyszerűen magából a műbpl igyekezzünk megérteni, miért jó az s rá
mutatni azokra a szigorúan formai (külső és belső formai) eszközökre, melyekkel a bűvös, rejtélyes
nek látszó eredményt előidézte.
Juhász Gyulának két kötete jelent meg utóbb:
„Ez az én vérem44 (Szeged, 1919., még a francia megszállás alatt) es most a ..Nefelejcs44 fiímü H93L ugyancsak Szegeden). Az utóbbit arcképe előzi meg. Egy szenvedő fejet látunk itt, melyet komor körszakáll keretez, a homlok mintegy össze van kalapálva a végzet pörölycsapásaitól, az arcon fájó vonalak, mély redők és keserű ráncok, melyek a ki
száradt könnyek csatornáinak rémlenek. Derűtelen szomorúság tekint erről a fejről. Hangköre nem tá- gabb, mint húsz éves korában, hogy pályáját el
kezdte. Az évek alig hoztak eléje új tárgyat. Vissza- nézés a múltba, mely szebb a jelennél, ájult félelem az élettől és halálos vágy az élet után, mely egyre távolodik, a vidék, melyet szeret és gyűlöl, meg
adás, majd lázadás, bibliai kereszténység, aztán emberhívő pogányság, a Tisza közeli szerelme, ál
mos, magyar csendéletével és messziről átsejlő bar
bár emlékeivel: ennyi az, amit az avatatlan észre
vesz Juhász Gyula költészetéből. Versei mind rövi
dek. Igazi tere a dal, a melódia, a görög mélosz édességével. Verselése majdnem pontos, (Arany- Reviczky iskola), néha egy kis ingerlő szabadság
gal, mely arra szolgál, hogy a szabályt fűszeresebbé tegye, ő azonban ezeken a húrokon, ezekkel az eszközökkel évről-évre mélyebb és igazabb dalokat hoz ki.
Miben van eredetisége? Ha fel kell sorolnunk a tíz legnagyobb és legigazabb magyar költőt, neve ott van az elsők között. Meghatározni egy költő különvalóságát, jellemezni mivoltát, sohase könnyű feladat. Tilos nagy szavakat átfogó általánosságokat mondanunk (pl. „szereti a félhomályt44, vagy: „a le
mondás éneklője44), különben azonnal elveszítjük őt s elsikkad az a kincs, melyet kergetünk. Legyünk tisztában azzal, hogy a művészi eredetiség,
bár-milyen egyéni és forradalmian-új is, sohase több egy kifejezésbeli árnyalatnál, melyet a hozzá-nem- értő többnyire észre se vesz, egy alig látható eltoló
dásnál, mely az alakokat, vagy a szavakat egyszerre magasba emeli. Megkísérlem tehát pár példán be
mutatni a költészet igazi barátainak, mit tartok el- nem-múló értéknek művészetében. Valami andalító magyarság bujdosik e sorok közt, mely annál neme
sebb és igazabb, mert alig megfogható. Nem a tárgy folytonos emlegetése, programmos kiáltása teszi ezt, hanem éppen elhallgatása, nem a mi, hanem a hogyan. Egy helyütt ezt írja: „Ó érzem én, hogy mindörökre végem, Borom kifolyt, rózsám elherva- dott, És csillagom megindult már az égen". Ezzel a végtelenül gyengéd utalással — egy hulló csillag gyorsan bekövetkezhető tragédiájával — érzékelteti sorsát. Tömör kép és sokat lehetne még beszélni róla, hogyha egészen felbontanánk. Szavai gyakran a szokványosság határán járnak, de egyszerre föl- világulnak, mint tiszaparti nyári éjszakákon h meteorok. Másutt ez a három sor: „Tán egy dalom, szelíd mély hódolat Előtted szépség és előtted élet, Túlzengi majd a Hindenburgokat.“ Figyeljék meg, milyen lágy az első két sor, az r-télén szavak ola
jos siklása s utána milyen viharos a harmadik, a német hadvezér jól alkalmazott nevével — többes
ben: Hindenburgokat! — a fogalom nyomában járó zenekísérettel, mint valami kartácslármával. Egy versszaka: „Voltam remetéd és szegénj^ed, És száműzötted, messze, én, Te voltál nékem álom, élet, Magyarország, Ha haldoklott minden remény!“
Ez a szó „Magyarország", egyébként közjogi foga
lom, amint vissza-visszatér minden szakban — egy csonka-árva sorban — dallá és imádsággá változik.
Nem politikai, hanem magyar költészet. A sír
felirata ez: „Magyar volt, költő, Átkozott, áldott!"
Nincs költő — a ma élők között —, ki közvetle
nül és közvetve ennyit beszélne magyar voltáról, mely minden körülmények között őszintén, az ide
geiig fájva, foglalkoztatja. Színeit is a magyar fes
téktálcáról veszi. Látja a falusi állomáson ,,a kréta
arcú vén postáskisasszonyt44, Beniczkvnéval a kezé
ben. Egyhangú remeteéletét a távoli művészetért való rajongás — Giotto, Michael Angelo, Luini, Ti- zian — színezi s erről néha ünnepi vallomást tesz, szép szegedi szavaival, azon az áldott, rokoni alföldi nyelven, mely közös fiatalságunkat hozza elém. Az elrabolt magyar városoknak egy-egy szonettet szen
tel, ötvösmunka, porcellánfestéssel, mely egy-egy mozzanatot örökít meg, abban a modorban, melyet e sorok írója kísérelt meg, a „Négy fal között44, ma
gyar szonettjeiben s hősi hexaméterekben énekli a szegedi negyvenhatosokat, a „Zalán futására44 felelő újszerű keserűséggel: „Szörnyű dicsőségük fénye ragyog Szegeden.44 Másként esős, állandó, de gaz
dag szomorúság kísért itt, melyből nem tud és nem is akar menekülni. Korán elhunyt apjának visz nefelejcset, a távolinak és alig ismertnek, az emlé
keztetőnek, kit jelképnek érez, a szenvedőnek, kivel sokszor azonosítja magát. Szerelme emlék, talán akkor is, mikor éli. „Köszönöm édes, hogy szeret
tél, Hogy holt szív hű özvegye lettél. . Ez az ő hangja, melyben — minden árnyalatával — benne remeg nemes költészete. Egy sóhaj, mely szavakba töredezik: „Ilyenkor sírnak gyantát fiatal fák.
Ilyenkor fáj az elmúlt fiatalság!44 Az olvasó sokszor meglepődik, mennyire nyelvifogások és bűvész
kedés nélkül idéz elő bonyolultan-finom érzéseket.
Egy szerelmes versében: „Szegény sorsom nagy dia- démja ő, imádandó és é n e k e l e n d őVagy itt, hol két rágós főnév zenél össze: „Mint a gyémántot a szürke tokban, Hordom e kincset mély titokban
Jelképes, szimbolikus rím. A tokban mindég titok van.Ezeket jegyeztem föl Juhász Gyula új verses
könyveinek olvasásakor s itt közlöm — változtatás nélkül — tárgyi jegyzeteimet. Azt hiszem, a költőt csak ilyen módon becsülhetjük meg. Legyen szere
tetünk szólam nélkül való, mint az igazság.