Borzalmas visszatekinteni a közelmúltba s elgon
dolni, hogy rövid néhány év alatt hányán dőltek ki a fiatal írók, a legjobbjaink közül, kik a magyar irodalom erejét és gazdagságát jelentették. Cholnoky Viktor, Bányai Elemér, Ady Endre, Kaffka Margit, Török Gyula és Csáth Géza nevét írom le hamarjá
ban, de még sok nevet írhatnék ide, mely ma csak egy-egy fejfát jelent valamelyik temetőben és emlí
tésükre fájdalmasan dobban meg mindnyájunk szíve. Az öregebb költői gárda? Dóczi Lajos, Zemp
léni Árpád meghalt. Az élők legtöbbje pedig már a háború előtt hallgatott. Csak Kiss József aggkori lantján csendül föl néha régi énekei visszhangja, Vargha Gyula tesz közzé cgy-egy elégiát s Kozma Andor írja ércesen zengő verseit. A legfiatalabb nem
zedékre pedig, a huszonötévesekre, kik öt évig áll
tak a lövészárok vizében, azután két forradalom kalandos nyomorúságán vergődtek át s ma a világ minden tája felé elszórtan tengődnek, vezetők és tá
mogatók nélkül, soha-nem-látott testi és szellemi Ín
ségben, gondolni se merek, mikor ezt a sötét szám
adást lezárom.
Kozma Andor, a régebbi nemzedék becsült költője 1920. keltezéssel jelenteti meg új költeményeit «Ma
gyar rhapsodiák» címen. Jórészt azok a versek te
szik a kötet zömét, melyek azelőtt egyik lapunkban vasárnaponként láttak napvilágot «Koboz króni
kája» címen és a hét időszerű eseményeit írták meg krónikás modorban, egy nyelvművész készségével.
egy újságíró friss ötletével. Kozma Andor ebben a tekintetben külön műfajt teremtett, mely elüt az úgynevezett kabaréhangtól, de azért annyira köny- nyed, elmés, hogy a napilap szerves alkotó része marad. Ezekből a heti verseiből kirakhatjuk egyé
niségét. íme, a latin iskolában felnőtt, külföld-járt józan, régi magyar urak egy századunkba szakadt unokája, ki a mai viszonyokhoz alkalmazkodva majdnem ugyanúgy gondolkozik, mint az ősök. An
nak idején talán elsőül ír a lóversenyről, a párbajról és a zenés kávéházakról, de azért sohase akarja megérteni ezeket. Budapestet szereti, de parvenű- nek tartja. («Budapest mily nagy zenés kávéházi).
Izig-vérig európai, de azért annak a haladásnak örül legjobban, melyet itthon tapasztal. Ami cifra, nőies és émelygő, azt megveti, ezzel szemben nagyon tartja az erőt, az egyenességet, a józanságot. Egyéni életét szinte véka alá rejti. Magyaros feszességgel fázik a mutatványos őszinteségtől, a költő ősi és természetes exhibitionismusától — ami művészeté
nek rovására megy — inkább példázatokban szól, mint az egykori verselő magyar urak. Leír például egy kis nyomorék gyermeket, aki játszótársait sóvá
rogva nézi és mikor már meghatódtunk a fiú egyéni sorsán, hozzáteszi, hogy ilyenek vagyunk mi ma
gyarok, a népek társaságában. Csakugyan, mintha minden a közügyét, az államot, a politikát szolgálná nála, még a költészete is. Ez a hajlama pedig őszinte, mely hitet parancsol, a közügy egyéni ügyévé vált. Sohase találkoztam vele, hogy pár pil
lanatnyi beszélgetésében ne érintette volna — béké
ben és háborúban egyaránt — a magyarság dolgát.
Világnézetére nézve ó-konzervatív. Konzervatív
nak lenni annyi, mint elégedettnek lenni a világgal és pesszimistának lenni az emberrel szemben. A konzervatív lélek azt tartja, hogy az ősember, aki
négykézláb mászik a földön és a huszadik század
beli pilóta, aki százötven kilométer sebességgel re
pül a levegőben, tulajdonképpen egyet tesz, megy és az ember haladása mindig csak ilyen, az ősi ter
mészetet, a földi lehetőséget nem érintő mennyiségi
— nem minőségi — változás. Ezzel ellentétben a forradalmár elégedetlen a világgal és optimista az emberrel szemben, mert hisz a gyökeres változásá
ban. A két véglet egyaránt megtalálható a művé
szeknél, de a kifejező eszköz nem mindig vág össze a lelki alkat természetével. így például Schopen
hauer az emberiségről vallott hitében konzervatív és reakciós, de a stílusában forradalmár, hasonlóan Flaubert, Baudelaire és Wilde is. Zola ellenben a bölcseletében forradalmár s csak a naturalista mi
voltában földönjáróan-konzervatív. Vannak írók, akiknél tartalom és forma harmonikusan egyezik.
Ilyen Kozma Andor is. Főkép a faji érzés foglal
koztatja, mely mióta emberek alkotnak, egyik su
gallója a művészetnek, sokszor anélkül, hogy a művész tudatában lenne ennek, vagy hirdetné.
Csokonai Vitéz Mihály legtöbb verse például kiál- tóan magyar, pedig nem is emlegeti magyar voltát.
A hogyan a magyar tudniillik, nem a mi s az ön
tudat alatti fajiság színezi szavait. Vannak azon
ban művészek, kik azt az öntudatlan érzést ön
tudatra emelik, a gondolat fényébe hozzák, mikor is a művészet nemzeti eleme politikaivá válik.
Kozma Andor nemcsak szereti a faját, de úgy örül minden eredményének, mint egy jó gazda. „ Száz év alatt — olvasom egy versében — mennyit ha
ladt a magyar műveltség . . . “ Általában a lírája alig ismeri az önkívületet. Már egész fiatal korá
ban a „Tegnap és ma“ s a „Szatírák44 és a „Kor
képek44 című köteteiben bölcs és mérsékelt, inkább kritikus, a bírálat és szatíra felé hajló. Nem ismeri
az érzés édes homályát, langy és enyésztő bizony
talanságát. Az öntudat, a világosság az ihletője.
„Röntgenszemem — írja e kötet egyik legszebb versében, az „Éjjeli mulatóban*4 címűben — kül
színen át, Mélyebbre is: szívekbe l á t .. Később ezzel a pontos, orvosi meghatározással ismételi:
„ . .. Vevő s vivő erekbe látok . . A zenéskávéház egyszerre keresztmetszetben jelenik meg, minden apróságával, minden porszemével, akárcsak valami finom nagyítóüvegen át:
.. Szedett-vedett, rongy cifraság, Benzinem, kétes tisztaság,
Dib-dáb divat rossz majmolása, Számitva hűhós, gyors hatásra, E férces csipkedíszeken Ingerlő semmi sincs nekem S ez elnyűtt bársony blouse alatt Ügy érzem, nincs hó patyolat, Áttört s kivarrt íharisnyapárok Formáitól itt mit se várok, S e szűk cipőkön, semmi kétség Meglátni a sark ferdülését, E sok csupasz nyak libabőre Púderrel hintetett fehérre S az arcok pírja vastag festék. .
Ez a pár sor — azt hiszem — Ízelítő a költő kép
zeletének milyenségére vonatkozóan: fantáziája valószerű, távol minden fantasztikumtól, natura- lisztikus, még a kötet legszebb darabjában, a ,,Ha- láltánc“ -ban is, mely a magyar összeomlást rajzolja páratlan elevenségű, halottas vízió alakjában. Urak, polgárok, illatos delnők, fokhagymaszagií kofák, bankfik és proletárok karban ropják a táncot a muzsikáló Halál vezetésével. Egyik táncoló halott az ujjcsigolyáját félti. Amerre a menet elhalad, ott
„hápogva halódnak a halak“ . E nyelvi valószerű
séggel karöltve jár legfőbb költői erőssége,
szeplőt-lenül tiszta formaművészete, konzervatív verselése, melyet Arany Jánostól vett örökbe és fejlesztett tovább biztos nyelvérzékével. Könnyedén — nem könyelműen — labdázik a magyar szókkal. Tün- döklőbb, változatosabb rímelünk alig van nála.
Ismeri azt a goethei ríme*, mely két fogalmat összehangol a rokoncsere által és úgy csap le a sor végén, hogy teljes, szinte testi kielégülést okoz.
Kozma Andor magát egyszer „grammaticus“-nak nevezte, a nyelv törvénytudójának.
Az újabb nemzedék tisztelettel teszi el könyv
tárába a kötetét, melyben romlatlan magyar nyel
vünk kánona van megőrizve. ,
KRÚDY GYULA
1 .
Ha utazom és új tájak rohannak elém és új em
bereket látok, mindig eszembe jut egy-egy író.
A párizsi körutakon megismertem a francia regé
nyek alakjait, az olaszok közt a színt és ragyogást, amit olasz könyvekből szívtam magamba, a néme
tek közt a német írók álomi figuráit s visszajövet a magyar hegyek közt, a felvidék liliputi bányász- városkáiban, a vidéki csendben megleltem Krúdy Gyula világát.
Akkor szerettem meg igazán és nagyon, mikor bosszú külföldi útról jöttem. Ebben a pillanatban minden újságként hatott rám, ami a miénk. Kül
földi szemmel néztem a magyar földet és ezért volt új. Lekoptak róla a frázisok, a nemzeti zsinórok, a hitvány sallangok, amiket a politika és a cégéres, becstelen irodalom aggatott rá. Ez a föld élt, mint a többi. Az emberek is egy ősi, idegenszerű álom
birodalomból léptek elém, mintegy sok száz és ezer év távolságából. Űj emberek, rontott nyelvvel, fő
városias taglejtéssel, angol ruhában és szalmakalap
ban s ezek az új emberek mégis milliárd szállal kötődtek a földhöz, a múlthoz és mégis magyarok voltak. Más irodalmat akartam, mint az eddigi.
Egy magyar litteraturát, amely ment a program
tól, az adománytól, a magyarság hangoztatásától és akarata ellenére is magyar. A magyarság deko
ratív vonalait kerestem minden művészetben. Az
irodalomban pedig egy olyan művészt, aki szemér
mesen magyar s nem egy ember ereje van benne, hanem mindenkinek az ereje, aki itten él. Szószóló
ját kerestem az özvegy faluknak, az elárvult kis
városi embereknek, a lápok, a mezők, az erdők némaságának. Egy írót álmodtam, akire oly eleve
nen hat mindez, akárcsak a külföldi átutazóra, valakit, akinek ez a megszokott nép nem unalom, de örökfriss szenzáció és mindenekelőtt egy európai művészetet. Akkor éreztem, hogy a mi különös éle
tünknek krónikása, művésze és poétája Krúdy Gyula.
Krúdy Gyulát megbabonázta a föld és a múlt.
Minden novellája és regénye idilli természetű. Csen
deskés élet csergedezik az embereiben és az írásai
ban. De őserejét is a múlttól kapja. A múlt nagy
hatalom. Ami elmúlt, örökre él. Minden szép, ami elmúlt. Itt vannak a gyökereim és ha meg akarom érteni az életemet, amely már eredmény, vissza kell mennem a múltba. Mindenki, aki egyéniség, tiszte
lettel zarándokolt el hozzá, mert önmagát is tisz
telte. A romantikusok, az irodalmi forradalmárok, a nagy felforgatók is. Hiszen ez egy birodalom, egy világ, egy gazdag temető, mesés kincsekkel, porló csontokkal, egy letűnt emberiséggel, amely nagyobb és hatalmasabb, mint mi. Ez végzi a mos
tani életünket. Fátyolokkal, évekkel, távolságokkal megszépíti mindazt, ami letűnt. A szegénységem, amely a múlté, már gazdagság. A fájdalom öröm.
A sóhaj már egy sikoltás. Erősebb itt az élet és mé
lyebb és titokzatosabb, mint másutt és egy semmi emlékből történet szövődik és egy történet regény- nyé dagad. Krúdy Gyula is az élet leghalkabb ne
szeire rezzen fel. Kímélő kézzel nyúl emberekhez és korokhoz — csendesen és félénken —, mintha szemfedőket emelgetne.
Nem megfigyelő. Inkább visszaálmodó. Nem raj
zol, hanem mesél és ránk bízza, hogy a képzele
tünkben teljesítsük ki pedzett vonalait. Alakjai csak ümmögnek, többnyire ő beszél helyettük. Minden, még az is, ami előttünk történik, halvány és legen
dás, mint a régi nemes képek ragyogása. Az em
berei jelenségek, akiket a családjuk keretez. A csa
ládot bámulja és szereti ő, a családok csendes éle
tét. Ezen a körön ritkán emelkedik túl. De nem a nyárspolgári család krónikása, hanem a misztikus családnak. Annak a rejtélyes emberi szövetkezetnek, amely a kedély és a titkok melegágya, születések és halálok szemlélője, bemutatója a fiatalok kezdő csókjainak s az aggok utolsó pillantásának és hor
dozója az életnek, minden édes és mély emberi misztériumnak. Letűnő és visszatérő generációk ve
szik körül. Melegsége a kályhatűz egyszerű és sze
líd sugárzása. Még a kisértetei is családi kisértetek.
A halál is családi. Az elzüllés is csak a családtól való elrugaszkodás. Meséi pedig alvó udvarházak bán ébrednek fel. A címerpajzsok rajzai vibrálni kezdenek, az ősi képek lelépnek a falról és elénk áll valami torzonborz, kackiás régi úr, cinóberorral, hálósapkában, egy fantasztikus vitéz kopott dol
mányban, egy vérző hős, vagy egy deli lovag* ro
mantikus aranyban, hódítóan, ragyogva, régi sze
relmektől körülillatozva. Semmi kiabáló magyarság sincs rajta. Az idegen mégis azt mondaná, hogy ez az ember magyar. De mi is azt mondjuk.
Az olvasónak talán feltűnt, hogy egy különösen termékeny íróról írván, eddig cím szerint egyetlen
egy regényét, egyetlenegy novelláját se idéztem.
Nem is akarom. Azt szeretném, hogy csak nagy vo
nalakban lássák őt, mint egy XX. századbeli ma
gyart, aki — félig szeretetből, félig hitetlenségből
— a múltba mered vissza. A témái a múlté, de a
művészete a máé. Egy szegény, kis nép gazdag, romantikus álmodója Krúdy Gyula. A váltakozó erők lüktetése, a visszatérő élet edzi és biztatja, mert ő is benne áll abban az acélozó körfolyamban, mint a novellahősei. Egy folyton megújúló és folytatódó regényt ír, Az egyes könyvei csak részei ennek, és kis töredék minden írásuk, amely belétorkollik abba az egységes és egész álomvilágba, amelyből szükségszerűen, végzetesen, majdnem öntudatlanul szakadt ki. Nekünk történeteink vannak. Neki csak egy története van, de ez összekapcsolódik az élettel, az ő életével, az örök regénnyel és ősi, kedves és meleg, mint az emlék, a múlt és az álom.
Ennek a történetnek pedig nincs se kezdete, se vége.
2 .
Krúdy Gyuláról sokszor és sokat írtam. Új köte
tét új szavakkal jellemezni nem lehet, de nem is szükséges. Elbeszélései mögött gyönyörű és boldog monotonitással vonul a lírája, hegedűkkel, színes zászlókkal, egy ünnepi processzió apró csengettyűi
vel. Ezúttal fel vagyunk mentve a jellemzés köte
lessége alól, nem is kiáltunk fel a meglepetéstől csak csendesen és örülve konstatálunk valamit. Azt.
hogy egy író egyszínűsége és egyhúrúsága mindig gazdagság és becsület s az olvasónak (ez para
doxonnak hangzik) változatosság. Semmise oly un
tató, mint az író becstelen kapkodása, új témáért (mások témájáért). Ez a felfedezés, hogy régi mesék új és friss gyönyört hoztak, a kötet szenzációja.
Minden sornál elénk tolakodik egy érzés: az, hogy aki írta, költő. Költő: azaz választó; a szavakban, a tárgyakban válogatós; mindent valami különös
szemszögből néző, amely csak az övé; tömörítő, egy dologgal százat mondó; sűrítő. Hányán írnak már
«jól», azaz könnyen és ötletesen, színesen és fanya
rul, símán, egyéniség nélkül. Ezek mindent megír
nak, kávéházi adomát, vadászhistóriát, halottrab
lást, stilszerűen, mulatságosan, egyformán «jól», azaz egyformán rosszul. Holmi uniformitás és sze
gény-szag van rajtuk. «Szeretnénk látni azt a sujet-t, amit mi nem írunk meg jól» — üvöltik kórusban.
«Nem, ne írjatok ti jól, írjatok úgy, ahogy csak ti tudtok, pimaszok» — feleljük nekik. Erre azonban nem képesek, sohase lesznek képesek, mert nincs egyéni életük, mert nem írók. Krúdy Gyula még ma is szimbolikus modern meséit rója, Szindbádnak, ennek az álmodó, különös, fáradt magyarnak a tör
ténetét. Nincsenek végén csattanós témái, ötletei sincsenek. Csak az élet gazdagsága az övé, az a kincs, hogy mindent másképpen lát, mint a többiek. Nem vették észre, hogy ennél az írónál minden fontos?
A holdokló polgári és patriarkális élet misztériumát és ceremóniáját siratja. Talán innen a gyógyítha
tatlan melanchóliája, az őszi színei. Ez a világ, amit ő álmodik a bánatos, egyszerű frizurájú nőkkel, a kisvárosi alakokkal, a legendás hercegekkel, máris mese és történelem, a szemünk előtt sóhajt el innen.
«Gyönyörű regény» — mondotta valaki, mikor le tette a novelláskönyvet. «Ez nem regény* — felel
tem neki. «Regény* — mondotta még egyszer el
gondolkozva — «a hőse egy ősz és fiatal költő, egy ábrándos bölcs ...»