A tudománytörténeti művek gyakori jellemvonása, hogy egy adott szerző munkásságát, vagy egy bizonyos kutatási irányzat eredményeit olyan mo-mentumok kiemelésén keresztül mutatják be, amelyek a fokozatos építke-zés és kibontakozás képét sugallják, az egyéni életműveket és a tudományos tradíciókat koherens, ellentmondásmentes „kerek történetként” ábrázolják (Livingstone 1979, 1992). Ezt az eljárást legfőképpen gyakorlati és didaktikus megfontolások motiválják, hiszen általa lehetőség nyílik egy-egy személyiség vagy irányzat (vélt vagy valós) esszenciális, akár kevésbé képzett olvasók szá-mára is könnyen befogadható ismertetésére, ami különösen fontos szempont például a tankönyvi funkciót is betöltő tudománytörténeti művek megírásánál.
Az eljárás fő problémáját az képezi, hogy ellehetetleníti azoknak az útkeresési fázisoknak, belső vívódásoknak és vitáknak, szemléleti változásoknak a be-mutatását, amelyekre jellemzően minden kutató pályafutásában és valamennyi kutatási irányzat történetében sor kerül.
Előfordulhat továbbá, hogy a mesterséges „harmóniateremtés” bizonyos tudósok munkásságából a vitathatóbb, ellentmondásosabb, akár a tudomány-történész által problematikusabbnak érzett momentumokat szűri ki, miközben más gondolkodók tevékenységének éppenséggel a pozitívabb vonatkozásai szorulhatnak háttérbe. Ennek könnyen az lehet a következménye, hogy a soha-sem teljesen tökéletes, de sohasoha-sem egészen jelentéktelen egyéni tudományos életművek egy része „hibátlanabbnak”, míg egy része ellentmondásosabbnak, megkérdőjelezhetőbbnek fog tűnni a valóságosnál. Ez a tudománytörténész tudatos szándéka ellenére is bekövetkezhet, ugyanakkor célzatos manipulá-ciókra is lehetőséget adhat.
Fodor munkájának komoly értéke, hogy az egyes irányzatok ismertetésekor alapvetően nem él az erőteljes harmóniateremtés eszközével; nem törekszik a természetes kutatási „zavaroknak” a kiszűrésére, hanem többnyire részlete-sen kitér a különböző irányzatok jellemzőinek az alakulására és ezek okaira.
Az egyes geográfusokat illetően már összetettebb a helyzet. Több esetben megfigyelhető, hogy Fodor annak megfelelően hangsúlyozza inkább a rend-szerességet vagy a rendszertelenséget valakinek az életművében, illetve az egyes munkáiban, hogy az illetőt összességében mennyire tartja pozitív, „előremuta-tó” személyiségnek. Teleki Pál esetében például megemlíti, hogy a miniszter-elnök-geográfusnak „nem voltak kiemelkedőbb írói kvalitásai, s iszonyodott a szisztémáktól, a rendszerességtől” (767), hogy „módszertani korlátokkal nem szorította magát kijárt ösvényekre, hanem teljesen szabadon és egyénien ke zelte
anyagát” (764), miáltal „csaknem valamennyi [műve] igen-igen nehéz olvas-mány” (767). Ezt azonban Fodor nem minősíti problémának, inkább csekély jelentőségű mellékkörülményként említi, miközben folyamatosan a közel tö-kéletes koherencia meglétét sugallja Teleki műveinek szellemiségében, amikor munkásságát egyenesen „a földfelszínen bemutatott filozófiának” írja le (256).
Az olvasóközönség által érzékelhető inkoherenciákról pedig úgy ír, mintha ezek döntően a Telekit teljesen megérteni még nem képes kortársak korlátos befogadóképességéből fakadnának („Ebbe a célkitűzésbe senki sem követhette Telekit a magyar geográfusok közül, ez annyira egyéni és egyedül neki meg-engedhető szellemi magaslat volt, amelyet a gyakorlati élet még nem is bírt el, nem is kívánt meg.” [uo.]).
Más gondolkodóknál azonban, akikről kevésbé pozitív Fodor véleménye, a tudományos alkotásokban megfigyelhető rendszertelenség súlyos hiányosság-ként kerül értelmezésre. Az államisme-író Bél Mátyásról például azt emeli ki, hogy „valóban mindent közölt, tehát ami adat egy-egy megyéről kezéhez jutott.
Ezek azonban semmiféle más kapcsolatban nem állnak egymással, mint csak abban, hogy egyazon megye, illetve város területéről származnak” (73). A fen-tiek fényében Fodor – a Telekinél követett érvelés helyett más gondolatmenetet követve – arra a megállapításra jut, hogy „Bél minden nagy tudománytörténeti jelentősége mellett sem geográfus még”, ellenben „kétségtelenül előkészítő tagja volt annak a szellemnek, ami azután a földrajz öncélúságának elvesztésére ve-zetett, ami csak a történelem segédtudományát csinálta abból” (uo.).
A mesterséges harmónia megteremtésének sajátos formája, amikor a tudo-mánytörténész bizonyos (látszólagos) hasonlóságok nyomán olyan személyi-ségek, illetve munkák között teremt markáns, közvetlen kapcsolatot, amelyek közt a valóságban ilyen nem volt, vagy legfeljebb rendkívül áttételes formában érvényesült. Ez az eljárás lehetőséget adhat arra, hogy a historikus egy adott gondolkodót (következetesen) nála „nagyobb”, (még) szélesebb körben el-ismert, vagy éppenséggel kisebb hatású, kevésbé sokra tartott személyiséggel említsen együtt. Előbbi esetben a gondolkodó „magasabb”, míg utóbbi esetben
„alacsonyabb” szintre kerül a diszciplína történetének képviselői között.
Fodor munkájára e tekintetben leginkább az a jellemző, hogy nem fogad el kritikátlanul minden, más tudománytörténészek által vélelmezett kapcsola-tot különböző személyek között, hanem igyekszik pontosan utánajárni ezek tényleges létének vagy spekulatív jellegének. Különösen nagy hangsúlyt fek-tet erre a régebben élt gondolkodók esetében, akiknél a tényleges hatások és kapcsolatok feltárása az évszázadok távolából komoly nehézségekbe ütkö zik.
Varga Márton akadémiai tanár (1767?–1818) esetében például rámutat:
„Vannak, akik Varga könyvében már Humboldt szellemének nyomait keresik (Incze Andor), nem gondolva meg, hogy e mű megjelenése idején Humboldt még csak meg sem indította amerikai nagy útiművét sem, s hogy berlini előadásait is csak 1827-ben kezdette meg” (49). Varga könyve tehát, miként Fodor egy-értelművé teszi, szellemiségét „alighanem inkább a kor szellemétől, mintsem az akkor még meg sem nyilatkozott Humboldttól kapta” (uo.). Hasonló módon tisztázza Fodor a „humboldti hatás” kérdését Katona Mihály komáromi re-formátus gimnáziumi tanár esetében (1764–1822): „hogy amint Incze mond-ja, Humboldt szintetikus szemlélete élne munkáiban, az erősen túlzás, hiszen Humboldt szintetikus természetszemléletének evangéliuma, a Kosmos, Katona halála után is csak két évtizeddel kezdett megjelenni” (51).
Néhány esetben ugyanakkor előfordul, hogy Fodor mégis rendkívül határo-zott és közvetlen kapcsolatot vázol föl olyan esetekben, amikor ezek megléte közel sem ennyire egyértelmű. Mesterét, Teleki Pált, rendszeresen a legnagyobb szellemi elődök, elsősorban Alexander von Humboldt méltó követőjeként mu-tatja be. Szavai szerint „Telekiben egy »neo-humboldtizmus« támadt fel, hatott és épült bele a magyar földrajztudományba” (232), hiszen „Humboldt nyomán egyedül ő hangoztatta magyar geográfiánkban (…) (a) tájtényező figyelembe vé-telét” (uo.). Fodor Teleki szintetikus földrajzát „egy új humboldti gondolat” (70) megnyilvánulásaként értelmezi, és a mesterében rejlő tudományos potenciált is Humboldtéhoz hasonlítja: „ha megfelelő írói készsége, több politikai nyugal-ma lett volna, a »Kozmosz«-hoz törekvő nagy földrajzi szintézis megalkotásával ajándékozhatta volna meg a magyar és a nemzetközi geográfiát” (232). Telekinek a hazai geográfia történetében játszott rendkívül jelentős szerepe ellenére ez a közvetlen – és Teleki személyét még jobban magasztaló – összehasonlítás meglehetősen ambiciózusnak tűnik, figyelembe véve, hogy Humboldt nem egy ország nemzeti földrajztudományának, de az egész nemzetközi geográ-fiának volt az egyik legnagyobb, évszázados hatású egyénisége, akit – Carl Ritterrel egyetemben – mindmáig a „tudományos földrajz” megteremtőjének tekintenek. Fodor műve tehát nem mentes a mesterséges harmóniateremtés problémájától, ugyanakkor ez a jelenség – számos tudománytörténeti műtől eltérően – nem ölt rendkívüli méreteket benne.