Divat volt nagyapáméknál, a Fischer-lakásban énekelve vagy vers formájában közölni a mondanivalót.
Mama, hamar egy inget, egy inget, egy inget.
Mama, hamar egy inget, egy inget, egy inget, Mama hamar!
Ébresztô! Ébresztô! Ébresztô!
Sabesz van, sabesz van, sabesz van már!
Így kiált a Heszkele, Heszkele, Heszkele, Heszkele (sza)már.
Fischer Tóbiás nagypapámnak, a sárvári ortodox izraelita hit-község fôrabbijának háromszobás lakásában minden szombat reggel hét és nyolc óra között különös vegyes kórus kezdte vál-togatva zengeni a legszebb héber és jiddis dallamokat.
Csodás csengésû hangok barátságosan adták tudtul körben a világnak, itt van, megjött a legszebbik napunk.
És minden hét legvégén, este, amikor úgymond „kiment a sá-besz”, vagyis vége lett a szombatnak, a gyerekek odaálltak az ab-lakhoz, hogy meglessék, kinél milyen szertartásokkal búcsúznak a szent szombattól.
Mikor az elsô zsidó lakásban a sûrû sötétség egy pillanat alatt világosságra váltott, egyszerre kezdett jókedvvel, egymásba ka-paszkodva dalra gyújtani a család.
Meggyulladt a villany a Schwarczéknál, Meggyulladt a villany a Lôwingeréknél,
| 51 |
nem lehetett rajta. Szombat volt, sábesz – és ilyenkor se én, se az anyuka nem mehettünk el vásárolni: még pénzt se tarthattunk a kezünkben.
Egyszer csak anyuka eltûnt, és pár perc múlva szatyorral a ke-zében jött vissza: kenyeret és valami felvágottat rakott ki belôle.
– Anna néni adta kölcsön – mondta zavartan. – Amint ki-ment a sábesz, megadom a pénzt.
Aztán valahogy megtudtam, hogy nem a szomszédba ment anyuka, hanem a Vasvári Pál utcába. Pénzt nem vitt magával – szombaton?! De a fûszeres, akinek jó kuncsaftja volt, adott neki hozomra.
Akkor is! Bement egy üzletbe, vásárolt, körülnézve, hogy senki se lássa, vitte végig a szatyrot az utcán – sábeszkor! Elment, és ho-zott nekem ennivalót a ház túlsó oldaláról, mert mi lesz, ha a kedves kislánya még pár órán át sanyargatja a gyomrát!
Hát most, mi ez? Jó cselekedet – vagy a Nagy Úr átejtése?
| 50 |
Megjött a legszebbik napunk
Divat volt nagyapáméknál, a Fischer-lakásban énekelve vagy vers formájában közölni a mondanivalót.
Mama, hamar egy inget, egy inget, egy inget.
Mama, hamar egy inget, egy inget, egy inget, Mama hamar!
Ébresztô! Ébresztô! Ébresztô!
Sabesz van, sabesz van, sabesz van már!
Így kiált a Heszkele, Heszkele, Heszkele, Heszkele (sza)már.
Fischer Tóbiás nagypapámnak, a sárvári ortodox izraelita hit-község fôrabbijának háromszobás lakásában minden szombat reggel hét és nyolc óra között különös vegyes kórus kezdte vál-togatva zengeni a legszebb héber és jiddis dallamokat.
Csodás csengésû hangok barátságosan adták tudtul körben a világnak, itt van, megjött a legszebbik napunk.
És minden hét legvégén, este, amikor úgymond „kiment a sá-besz”, vagyis vége lett a szombatnak, a gyerekek odaálltak az ab-lakhoz, hogy meglessék, kinél milyen szertartásokkal búcsúznak a szent szombattól.
Mikor az elsô zsidó lakásban a sûrû sötétség egy pillanat alatt világosságra váltott, egyszerre kezdett jókedvvel, egymásba ka-paszkodva dalra gyújtani a család.
Meggyulladt a villany a Schwarczéknál, Meggyulladt a villany a Lôwingeréknél, nem lehetett rajta. Szombat volt, sábesz – és ilyenkor se én, se az
anyuka nem mehettünk el vásárolni: még pénzt se tarthattunk a kezünkben.
Egyszer csak anyuka eltûnt, és pár perc múlva szatyorral a ke-zében jött vissza: kenyeret és valami felvágottat rakott ki belôle.
– Anna néni adta kölcsön – mondta zavartan. – Amint ki-ment a sábesz, megadom a pénzt.
Aztán valahogy megtudtam, hogy nem a szomszédba ment anyuka, hanem a Vasvári Pál utcába. Pénzt nem vitt magával – szombaton?! De a fûszeres, akinek jó kuncsaftja volt, adott neki hozomra.
Akkor is! Bement egy üzletbe, vásárolt, körülnézve, hogy senki se lássa, vitte végig a szatyrot az utcán – sábeszkor! Elment, és ho-zott nekem ennivalót a ház túlsó oldaláról, mert mi lesz, ha a kedves kislánya még pár órán át sanyargatja a gyomrát!
Hát most, mi ez? Jó cselekedet – vagy a Nagy Úr átejtése?
Niszán hónap 14-ét. Ilyenkor késô este mentünk haza. Emlék-szem, egyszer Klári a villamoson elaludt anyuka ölében. Két éves volt akkor – kisgyerek. Neki csak fárasztó volt ez az este. Nekem – álomélmény.
Voltak más kedvenc ünnepeim is. A fák ünnepe, a Chamiso oszor bisvat* biztos, hogy ilyen volt, mert versenyezni lehetett.
A cél: tizenötféle gyümölcsöt – tél derekán – az asztalra tenni.
Nem volt könnyû, de addig mesterkedtünk, amíg sikerült.
És hogyne tetszett volna a Hanuka! A hôsiesség, a csoda ün-nepe. A hôsiességé, hogy egy maroknyi lázadó szembe mert szállni a megszállókkal – és a világra szóló csodáé, hogy az egy napra való olaj nyolc napig égett.
No és a Sátoros ünnepek! Ahol megtehették, az udvaron sát-rat állítottak, azt feldíszítették, ott ebédeltek, vacsoráztak, ott fo-gadták a vendégeket, ott imádkoztak.
Ma is elôttem áll egy tavaszi kép.
Sötétedik. Kis bakfis cipôje koppan az utcán, kendôvel leta-kart tálca illeg-billeg a kezében. Aztán errôl is, arról is jönnek fiatal lányok, tálcával, kendôvel. Purim van. Zsidó örömünnep.
Ilyenkor az a szokás, hogy az emberek megajándékozzák egymást maguk készítette finomságokkal. A terítô alól kikandikálnak a sü-temények, fôleg a purimi különlegesség, a kindli.
| 53 |
Meggyulladt a villany a Löfleréknél, Meggyulladt a villany a Steineréknél.
Péntek esténként a halászlé vagy a halkocsonya volt a szoká-sos vacsora. Szombaton pedig a vallászoká-sos zsidók sóletet ettek ebédre. A szegény, sokgyermekes családokban is összekuporgat-tak – vagy összekérincséltek – annyi garast vagy pengôt, hogy pénteken rátehessék a papírfödelet a fazékra, aztán – menés!
Mert a sólet – legalábbis az ismerôs családoknál – nem oda-haza kelt magasra, hanem egy pékség valamelyik kemencéjében.
Ott lett olyan finom, olyan selymes ízû, hogy nem lehetett be-telni vele.
Igen, de míg pénteken bárki elvihetett a pékhez egy fazekat, lá-bast vagy bármi mást, szombaton tilos volt bármit is cipelni vagy akár csak könnyedén a kézben tartani. De a gyerekekre ez nem vonatkozott, úgyhogy ôk kacsáztak el szombatonként délben a pékhez a sóletért.
***
Az ünnepek közül a pészachot szerettem a legjobban. Magát a szertartást. Meg hogy magyarul énekelte mindenki, hogy két fil-lérért vett az apám egy gödit*, aztán a macska megette a gödit, a kutya megharapta a macskát, mert megette a gödit, aztán a bot megverte a kutyát, mert megharapta a macskát, mert megette a gödit, majd eljött a tûz, és megégette a botot, mert megverte a ku-tyát, mert megharapta a macskát, mert megette a gödit, aztán a víz jött, eloltani a tüzet, mert elégette a botot, mert megverte a kutyát, mert megharapta a macskát, mert megette a gödit, mit apám vett két fillérért, egy gödit, egy gödit.
A szertartást férfinak kell levezetnie, de minálunk nem volt egy hímnemû lény sem. Apai nagynéném, Hilda néni – aki bor-nagykereskedô férjével és fiával a Ferdinánd-hídnál lakott – hívott meg nemegyszer, hogy náluk töltsük el a széderestét**,
| 52 |
*Gödi, gödölye: kecskegida.
**Szédereste: Pészach elsô estéje. *Mai elnevezése: Tu Bisvat
Niszán hónap 14-ét. Ilyenkor késô este mentünk haza. Emlék-szem, egyszer Klári a villamoson elaludt anyuka ölében. Két éves volt akkor – kisgyerek. Neki csak fárasztó volt ez az este. Nekem – álomélmény.
Voltak más kedvenc ünnepeim is. A fák ünnepe, a Chamiso oszor bisvat* biztos, hogy ilyen volt, mert versenyezni lehetett.
A cél: tizenötféle gyümölcsöt – tél derekán – az asztalra tenni.
Nem volt könnyû, de addig mesterkedtünk, amíg sikerült.
És hogyne tetszett volna a Hanuka! A hôsiesség, a csoda ün-nepe. A hôsiességé, hogy egy maroknyi lázadó szembe mert szállni a megszállókkal – és a világra szóló csodáé, hogy az egy napra való olaj nyolc napig égett.
No és a Sátoros ünnepek! Ahol megtehették, az udvaron sát-rat állítottak, azt feldíszítették, ott ebédeltek, vacsoráztak, ott fo-gadták a vendégeket, ott imádkoztak.
Ma is elôttem áll egy tavaszi kép.
Sötétedik. Kis bakfis cipôje koppan az utcán, kendôvel leta-kart tálca illeg-billeg a kezében. Aztán errôl is, arról is jönnek fiatal lányok, tálcával, kendôvel. Purim van. Zsidó örömünnep.
Ilyenkor az a szokás, hogy az emberek megajándékozzák egymást maguk készítette finomságokkal. A terítô alól kikandikálnak a sü-temények, fôleg a purimi különlegesség, a kindli.
Meggyulladt a villany a Löfleréknél, Meggyulladt a villany a Steineréknél.
Péntek esténként a halászlé vagy a halkocsonya volt a szoká-sos vacsora. Szombaton pedig a vallászoká-sos zsidók sóletet ettek ebédre. A szegény, sokgyermekes családokban is összekuporgat-tak – vagy összekérincséltek – annyi garast vagy pengôt, hogy pénteken rátehessék a papírfödelet a fazékra, aztán – menés!
Mert a sólet – legalábbis az ismerôs családoknál – nem oda-haza kelt magasra, hanem egy pékség valamelyik kemencéjében.
Ott lett olyan finom, olyan selymes ízû, hogy nem lehetett be-telni vele.
Igen, de míg pénteken bárki elvihetett a pékhez egy fazekat, lá-bast vagy bármi mást, szombaton tilos volt bármit is cipelni vagy akár csak könnyedén a kézben tartani. De a gyerekekre ez nem vonatkozott, úgyhogy ôk kacsáztak el szombatonként délben a pékhez a sóletért.
***
Az ünnepek közül a pészachot szerettem a legjobban. Magát a szertartást. Meg hogy magyarul énekelte mindenki, hogy két fil-lérért vett az apám egy gödit*, aztán a macska megette a gödit, a kutya megharapta a macskát, mert megette a gödit, aztán a bot megverte a kutyát, mert megharapta a macskát, mert megette a gödit, majd eljött a tûz, és megégette a botot, mert megverte a ku-tyát, mert megharapta a macskát, mert megette a gödit, aztán a víz jött, eloltani a tüzet, mert elégette a botot, mert megverte a kutyát, mert megharapta a macskát, mert megette a gödit, mit apám vett két fillérért, egy gödit, egy gödit.
A szertartást férfinak kell levezetnie, de minálunk nem volt egy hímnemû lény sem. Apai nagynéném, Hilda néni – aki bor-nagykereskedô férjével és fiával a Ferdinánd-hídnál lakott – hívott meg nemegyszer, hogy náluk töltsük el a széderestét**,
*Gödi, gödölye: kecskegida.
**Szédereste: Pészach elsô estéje. *Mai elnevezése: Tu Bisvat
II. RÉSZ
1935–1945
II. RÉSZ
1935–1945
II. RÉSZ