Szándékosan vagy véletlenül történt? A házmesterné sose beszélt róla – okosan persze –, hogy mikor egy napon anyukám lement hozzá, mint rendesen, egy traccspartira, „mindjárt jövök” felki-áltással kicsoszogott a szobából, ám az asztalon hagyta a nyitott házmesterkönyvet. És – ez az, ami szándékosságra vall – éppen azon az oldalon volt kinyitva, ahol a Weiszfeld lányok adatai szerepeltek.
Amikor szóba került, hogy hamis papírokat kellene szerez-nünk, anyuka mindjárt arra gondolt, hogy mi ketten eljátszhat-nánk a két nôvér szerepét. Én, pici különbséggel, annyi idôs va-gyok, mint Weiszfeld Piroska, Klári kora meg Ágiéhoz hasonló.
Ha meg tudnánk szerezni a születési bizonyítványukat, kivehet-nénk együtt vagy külön-külön az ô nevükkel valamilyen ágybér-letet, így talán kihúznánk valahogyan addig, amíg vége szakad ennek az egész szörnyûségnek.
A lakók adatai titkosak – a házmesterné legalábbis az állásával játszott, de a börtönbüntetést is kockáztatta, ha kiadja ôket.
De bizonyára rászánta magát, hiszen a házmesterkönyv ott si-mult az asztalon. Még papír és toll is volt mellette – véletlenül.
Anyuka villámgyorsan leírt mindent, ami egy bejelentôlap ki-töltéséhez szükséges. A papírt olyan sebesen tette zsebre, hogy amikor Lapocsiné visszajött, már minden a helyén volt. Aztán bement a VI. kerületi Elöljáróságra, és 10-10 pengôért kiváltotta Weiszfeld Ágnes és Weiszfeld Piroska születési anyakönyvi ki-vonatát.
Az már anyuka cselei közé tartozott, hogy egy másik tízesért saját magát is „bejelentette”.
| 107 |
Pár nap múlva Árminkó vonatra ült és elhagyta az országot.
Akkor még nem tudtam, sikerült-e a terve, hogy eljusson a par-tizánokhoz.
Látom-e még?
| 106 |
Amire legsötétebb álmunkban se számítottunk
Szándékosan vagy véletlenül történt? A házmesterné sose beszélt róla – okosan persze –, hogy mikor egy napon anyukám lement hozzá, mint rendesen, egy traccspartira, „mindjárt jövök” felki-áltással kicsoszogott a szobából, ám az asztalon hagyta a nyitott házmesterkönyvet. És – ez az, ami szándékosságra vall – éppen azon az oldalon volt kinyitva, ahol a Weiszfeld lányok adatai szerepeltek.
Amikor szóba került, hogy hamis papírokat kellene szerez-nünk, anyuka mindjárt arra gondolt, hogy mi ketten eljátszhat-nánk a két nôvér szerepét. Én, pici különbséggel, annyi idôs va-gyok, mint Weiszfeld Piroska, Klári kora meg Ágiéhoz hasonló.
Ha meg tudnánk szerezni a születési bizonyítványukat, kivehet-nénk együtt vagy külön-külön az ô nevükkel valamilyen ágybér-letet, így talán kihúznánk valahogyan addig, amíg vége szakad ennek az egész szörnyûségnek.
A lakók adatai titkosak – a házmesterné legalábbis az állásával játszott, de a börtönbüntetést is kockáztatta, ha kiadja ôket.
De bizonyára rászánta magát, hiszen a házmesterkönyv ott si-mult az asztalon. Még papír és toll is volt mellette – véletlenül.
Anyuka villámgyorsan leírt mindent, ami egy bejelentôlap ki-töltéséhez szükséges. A papírt olyan sebesen tette zsebre, hogy amikor Lapocsiné visszajött, már minden a helyén volt. Aztán bement a VI. kerületi Elöljáróságra, és 10-10 pengôért kiváltotta Weiszfeld Ágnes és Weiszfeld Piroska születési anyakönyvi ki-vonatát.
Az már anyuka cselei közé tartozott, hogy egy másik tízesért saját magát is „bejelentette”.
Pár nap múlva Árminkó vonatra ült és elhagyta az országot.
Akkor még nem tudtam, sikerült-e a terve, hogy eljusson a par-tizánokhoz.
Látom-e még?
Anyuka borzasztó zaklatott idegállapotba került, nem is tudom, hogyan bírta ki egyáltalán, hogy szinte egyik percrôl a másikra kell a lakásunkból kiköltöznünk. Ha egyáltalán találunk olyan helyet, ahol befogadnak minket.
Most mit csináljunk? Hová vitessük – és kivel – a bútorain-kat? Mi lesz a ruhanemûkkel, egyéb holminkkal?
Jártuk az utcákat, felkerestük azokat az ismerôsöket, akik eddig is a zsidóknak kijelölt házakban laktak, de mindenhol többen voltak, mint ahányan elfértek. Nem láttunk kiutat.
Egyszer csak odaköszön nekünk valaki. Nézzük, hát Rózsika nénit, Klári tanítónôjét látjuk a túloldalon. Sose hittem volna, hogy talán az életünket köszönhetjük egy ilyen találkozásnak.
Jött, a kabátjára tûzött sárga csillaggal, és a megbélyegzett asz-szonynak az volt az elsô kérdése:
– Klári, van hol lakjatok?
– Nincs, Rózsika néni. Nincs hova menjünk.
Rózsika néni megsajnált minket, ahogy ott álltunk, gyámolta-lanul.
– Sokan vagyunk – mondta –, de ti azért még elfértek. Hát gyertek hozzánk, Klárika!
A bútoraink ottmaradtak a saját lakásunkban, csak azt vittük át, amire nap mint nap szükségünk lehet.
Akácfa utca, már nem tudom, hányas szám.
A lakást ellepték a bekéredzkedett idegenek. Addig-addig kö-nyörögtek, amíg be nem fogadták ôket, habár már eddig se ju-tott ágy mindenkinek. A padlón aludtak. Foszlott szalmazsáko-kon.
Furcsa volt, rossz volt, de azt gondoltuk, nemsokára vége lesz a háborúnak, és akkor hazamehetünk. A Paulay Ede utcai sze-gény kis lakás most tündérpalotának tûnt a szemünkben.
Mire egy kicsit hozzászoktunk, hogy minden szavunkat, minden mozdulatunkat idegen emberek látják-hallják, olyasmit éltem át, amit soha nem lehet elfelejteni.
Mikor a munkából mentem haza, a második emeletnél egy-szer csak megláttam Rózsika nénit. Két gestapós vitte le a lép-csôn. Fekete ruhában volt, hóna alatt szorította a kis fekete
ridi-| 109 |
Lakott a közelben egy koldusszegény öregasszony. Hozzánk is eljött néha kéregetni. Egyszer, mikor szembejött anyámmal az utcán, anyuka megkérdezte tôle, hol keresztelték. Mikor meg-tudta, hogy a közeli Anna-kápolnában, összecsapta a kezét.
– Nahát! Van egy idôs hölgy a környéken, aki tíz pengôt adna annak, akit a múlt században az Anna-kápolnában kereszteltek meg. Persze, ehhez meg kell tudnia a nevét, a lakcímét, születé-sének dátumát, hogy leellenôrizhesse, igazat mond-e az illetô.
Ha leírja ezeket az adatokat, ô szívesen elviszi az adakozó hölgy-höz. Holnap már át is veheti a tíz pengôt – de errôl soha senki-nek nem beszélhet.
Egy piszkos cédulán hamarosan rajta voltak, kriksz-kraksz betûkkel, a szükséges adatok. Ezzel anyuka elmehetett a plébá-niára (elôbb persze bement abba a házba, ahol a szóban forgó asszony lakott, és megnézte a névtáblán, hogy oda is ugyanez a név van-e írva), és kiválthatta a keresztlevelet.
Másnap aztán, amikor a koldusasszonynak átadta a tíz pen-gôt, hát azt se tudták, hova legyenek örömükben. Egyik a pénz-nek örült, a másik azért volt boldog, hogy nem áll most már te-hetetlenül, ha bekövetkezik, ami mind biztosabbnak látszott.
Elég valószínûtlen volt a történet ahhoz, hogy még a „csekély értelmû” koldusasszonynak is feltûnjön. De nem sokáig ette magát emiatt. Sarkon fordult, és bekanyarodott a közeli krics-mibe. Ott aztán igazán hasznosra fordítódott végre is az a frá-nya tízpengôs.
Aztán olyasvalami történt, amihez foghatóra a legsötétebb ál-munkban se számítottunk.
A hatóság kijelölt a fôvárosban bizonyos számú lakóházat, és kihirdették, hogy a zsidók csakis ezekben a Dávid-csillaggal meg-jelölt házakban lakhatnak.
Hát, akit a rendelet érint, hol éljen ezentúl? Hogy készüljön fel egy új életre – egyik napról a másikra?
A kijelölt csillagos házak zsúfolásig megteltek már az elsô órák-ban. A hatodik, hetedik, nyolcadik kerület fôleg zsidók lakta utcái – így a mi utcánk is – úgy zsibongtak, kavarogtak, mint a megbolygatott méhkas.
| 108 |
Anyuka borzasztó zaklatott idegállapotba került, nem is tudom, hogyan bírta ki egyáltalán, hogy szinte egyik percrôl a másikra kell a lakásunkból kiköltöznünk. Ha egyáltalán találunk olyan helyet, ahol befogadnak minket.
Most mit csináljunk? Hová vitessük – és kivel – a bútorain-kat? Mi lesz a ruhanemûkkel, egyéb holminkkal?
Jártuk az utcákat, felkerestük azokat az ismerôsöket, akik eddig is a zsidóknak kijelölt házakban laktak, de mindenhol többen voltak, mint ahányan elfértek. Nem láttunk kiutat.
Egyszer csak odaköszön nekünk valaki. Nézzük, hát Rózsika nénit, Klári tanítónôjét látjuk a túloldalon. Sose hittem volna, hogy talán az életünket köszönhetjük egy ilyen találkozásnak.
Jött, a kabátjára tûzött sárga csillaggal, és a megbélyegzett asz-szonynak az volt az elsô kérdése:
– Klári, van hol lakjatok?
– Nincs, Rózsika néni. Nincs hova menjünk.
Rózsika néni megsajnált minket, ahogy ott álltunk, gyámolta-lanul.
– Sokan vagyunk – mondta –, de ti azért még elfértek. Hát gyertek hozzánk, Klárika!
A bútoraink ottmaradtak a saját lakásunkban, csak azt vittük át, amire nap mint nap szükségünk lehet.
Akácfa utca, már nem tudom, hányas szám.
A lakást ellepték a bekéredzkedett idegenek. Addig-addig kö-nyörögtek, amíg be nem fogadták ôket, habár már eddig se ju-tott ágy mindenkinek. A padlón aludtak. Foszlott szalmazsáko-kon.
Furcsa volt, rossz volt, de azt gondoltuk, nemsokára vége lesz a háborúnak, és akkor hazamehetünk. A Paulay Ede utcai sze-gény kis lakás most tündérpalotának tûnt a szemünkben.
Mire egy kicsit hozzászoktunk, hogy minden szavunkat, minden mozdulatunkat idegen emberek látják-hallják, olyasmit éltem át, amit soha nem lehet elfelejteni.
Mikor a munkából mentem haza, a második emeletnél egy-szer csak megláttam Rózsika nénit. Két gestapós vitte le a lép-csôn. Fekete ruhában volt, hóna alatt szorította a kis fekete ridi-Lakott a közelben egy koldusszegény öregasszony. Hozzánk is
eljött néha kéregetni. Egyszer, mikor szembejött anyámmal az utcán, anyuka megkérdezte tôle, hol keresztelték. Mikor meg-tudta, hogy a közeli Anna-kápolnában, összecsapta a kezét.
– Nahát! Van egy idôs hölgy a környéken, aki tíz pengôt adna annak, akit a múlt században az Anna-kápolnában kereszteltek meg. Persze, ehhez meg kell tudnia a nevét, a lakcímét, születé-sének dátumát, hogy leellenôrizhesse, igazat mond-e az illetô.
Ha leírja ezeket az adatokat, ô szívesen elviszi az adakozó hölgy-höz. Holnap már át is veheti a tíz pengôt – de errôl soha senki-nek nem beszélhet.
Egy piszkos cédulán hamarosan rajta voltak, kriksz-kraksz betûkkel, a szükséges adatok. Ezzel anyuka elmehetett a plébá-niára (elôbb persze bement abba a házba, ahol a szóban forgó asszony lakott, és megnézte a névtáblán, hogy oda is ugyanez a név van-e írva), és kiválthatta a keresztlevelet.
Másnap aztán, amikor a koldusasszonynak átadta a tíz pen-gôt, hát azt se tudták, hova legyenek örömükben. Egyik a pénz-nek örült, a másik azért volt boldog, hogy nem áll most már te-hetetlenül, ha bekövetkezik, ami mind biztosabbnak látszott.
Elég valószínûtlen volt a történet ahhoz, hogy még a „csekély értelmû” koldusasszonynak is feltûnjön. De nem sokáig ette magát emiatt. Sarkon fordult, és bekanyarodott a közeli krics-mibe. Ott aztán igazán hasznosra fordítódott végre is az a frá-nya tízpengôs.
Aztán olyasvalami történt, amihez foghatóra a legsötétebb ál-munkban se számítottunk.
A hatóság kijelölt a fôvárosban bizonyos számú lakóházat, és kihirdették, hogy a zsidók csakis ezekben a Dávid-csillaggal meg-jelölt házakban lakhatnak.
Hát, akit a rendelet érint, hol éljen ezentúl? Hogy készüljön fel egy új életre – egyik napról a másikra?
A kijelölt csillagos házak zsúfolásig megteltek már az elsô órák-ban. A hatodik, hetedik, nyolcadik kerület fôleg zsidók lakta utcái – így a mi utcánk is – úgy zsibongtak, kavarogtak, mint a megbolygatott méhkas.
laszt adta: Várfok utca. Majd továbbment, a számokra. Az egyes után az ötös következett: Várfok utca 15.
Most, hogy visszaemlékszem arra, ami több mint fél évszá-zada esett meg, azt mondom – vagyis nem mondok semmit, hisz magamnak sem tudom megmagyarázni. Mert elképesztô, ami történt. Nem képzelôdés volt ez, hisz többen láttuk ugyanakkor, ugyanazt. Olyanok is, akik nem hittek a szellemekben. Ami tör-tént, arra nem találtunk magyarázatot.
Aztán abban maradtunk Klárival, hogy holnap odamegyünk a Várfok utcába, megnézzük. Ha nincs abban a házban semmiféle kiadó lakás, lesz mit mondanunk azoknak, akik valahogyan, szemfényvesztô módon, a fejünkbe ültették ezeket a szavakat és számokat.
Jó, de egyikünk se járt még soha a Várfok utcában. Mi több, a nevét se hallottuk soha. Hol van az a hely?
Várfok utca. Ez csak a Várban lehet.
Elmentünk hát a Várba, kiindulópontnak a Széll Kálmán teret vettük. De Várfok utca nem volt sehol. Ráment a vasárnapunk, de megérdemeltük a sorsunkat. Megy a pohár a papíron! Hát mind megbolondultunk?
Elindultunk visszafelé. A tér sarkán azt mondtam, ha már itt vagyunk, miért ne mennénk el jobbra is, szerencsét próbálni?
Elindultunk az Alkotás utcán. Semmi. Annak van egy széles, elegáns mellékutcája, a Maros utca. Oda is bementünk. Befor-dultunk jobbra, és a páratlan oldal közepén mi fénylik a tizen-ötös számú ház kapuján? Egy kis cédula.
Ágybérletet ajánlottak fel az egyik lakásban, akár két személy-nek is. Hát persze hogy fölmentünk.
Egy szoba-konyhás lakást láttunk és a két helyiségben nyolc ágyat.
Riasztó volt arra gondolni, hogy egy helyiségben lakjunk hat idegen emberrel.
Szôke hajú, középkorúnak kinézô, meglehetôs külsejû asszony jött ki a szobából. Bemutatkozott. Fittainé. A keresztnevét is mondta, de nem jegyeztem meg, mert mindenki csak Fittainé-nak szólította ôt.
– A kiadó ágy miatt jöttek, ugye? – kérdezte aztán.
| 111 |
küljét. Betuszkolták a kis asszonyt egy nagy autóba – de hogy mi lett a sorsa? Rossz? Vagy még rosszabb?
Abba a házba költözött anyuka rokona, Szerén néni is a fér-jével és sógornôfér-jével, Rózsi nénivel. Náluk töltöttem egy éjsza-kát, amikor a detektívek elôl menekültem. Közel laktak hozzánk, de ritkán találkoztunk, és nem is igen beszélgettünk róluk.
Csak Rózsi néni került szóba néha, a maga groteszk történetével.
Mintha most is magam elôtt látnám: csúnya volt, ráncos arcú – ja, és nagyot hallott. Még csak reménye se lehetett, hogy ezen egy hallókészülékkel segítsen. Nem volt semmi jövedelme, hár-man éltek Sanyi bácsi villanyszerelôi keresetébôl.
Csúnya, szegény, nagyothalló és negyven éves – kinek kellene?
Hát, egyszer csak megjelent a színen egy fiatalember. Hu-szonvalahány éves. A Rózsi néninél majdnem húsz évvel fiata-labb. És – halálosan beleszeretett a Rózsi nénibe. Egy napon megkérte a kezét, de kosarat kapott. Nem nyugodott bele, a szív-dobogtató szerelmi vallomás után újfent leánykérés következett, ám választottja akkor sem állt kötélnek.
Hogy mi lett a vége? Azt nem tudnám megmondani. De kü-lönösebben nem is érdekelt.
De nem ezért hoztam szóba a Rózsi nénit, hanem amiatt…
Szóval, hogy az elején kezdjem: egy napon Rózsi néni azzal állt elô, hogy megtudhatjuk halottainktól, mi lesz a sorsunk.
Leterített az asztalra egy csomagolópapírt, rajzolt rá egy kört, és abba elejétôl végig, kis körökben sorra beleírta az ábécé betûit, majd a számokat, egytôl tízig. Aztán behozott a konyhából egy hosszú, keskeny poharat, azt szájával lefelé az „a” betûre tette, és azt mondta, tegyük rá az ujjunkat. Ezután régen halott édesany-ját szólította, és föltett egy kérdést, amire választ várt. És egyszer csak – a pohár elindult. Betûrôl betûre sétált, aztán megállt. Nem hittem a szememnek: a betûk meg a számok értelmes választ adtak a föltett kérdésre.
Sose gondoltam volna! Ez csak valami hókuszpókusz lehet.
De amikor rám került a sor, mégse szabadkoztam, hogy ilyen hülyeségben én nem hiszek. Föltettem egy kérdést: Ha innen el-szökünk, hamis iratokkal – hol keressünk magunknak lakást?
A pohár elindult, és egymás után tízszer megállva, ezt a
vá-| 110 |
laszt adta: Várfok utca. Majd továbbment, a számokra. Az egyes után az ötös következett: Várfok utca 15.
Most, hogy visszaemlékszem arra, ami több mint fél évszá-zada esett meg, azt mondom – vagyis nem mondok semmit, hisz magamnak sem tudom megmagyarázni. Mert elképesztô, ami történt. Nem képzelôdés volt ez, hisz többen láttuk ugyanakkor, ugyanazt. Olyanok is, akik nem hittek a szellemekben. Ami tör-tént, arra nem találtunk magyarázatot.
Aztán abban maradtunk Klárival, hogy holnap odamegyünk a Várfok utcába, megnézzük. Ha nincs abban a házban semmiféle kiadó lakás, lesz mit mondanunk azoknak, akik valahogyan, szemfényvesztô módon, a fejünkbe ültették ezeket a szavakat és számokat.
Jó, de egyikünk se járt még soha a Várfok utcában. Mi több, a nevét se hallottuk soha. Hol van az a hely?
Várfok utca. Ez csak a Várban lehet.
Elmentünk hát a Várba, kiindulópontnak a Széll Kálmán teret vettük. De Várfok utca nem volt sehol. Ráment a vasárnapunk, de megérdemeltük a sorsunkat. Megy a pohár a papíron! Hát mind megbolondultunk?
Elindultunk visszafelé. A tér sarkán azt mondtam, ha már itt vagyunk, miért ne mennénk el jobbra is, szerencsét próbálni?
Elindultunk az Alkotás utcán. Semmi. Annak van egy széles, elegáns mellékutcája, a Maros utca. Oda is bementünk. Befor-dultunk jobbra, és a páratlan oldal közepén mi fénylik a tizen-ötös számú ház kapuján? Egy kis cédula.
Ágybérletet ajánlottak fel az egyik lakásban, akár két személy-nek is. Hát persze hogy fölmentünk.
Egy szoba-konyhás lakást láttunk és a két helyiségben nyolc ágyat.
Riasztó volt arra gondolni, hogy egy helyiségben lakjunk hat idegen emberrel.
Szôke hajú, középkorúnak kinézô, meglehetôs külsejû asszony jött ki a szobából. Bemutatkozott. Fittainé. A keresztnevét is mondta, de nem jegyeztem meg, mert mindenki csak Fittainé-nak szólította ôt.
– A kiadó ágy miatt jöttek, ugye? – kérdezte aztán.
küljét. Betuszkolták a kis asszonyt egy nagy autóba – de hogy mi lett a sorsa? Rossz? Vagy még rosszabb?
Abba a házba költözött anyuka rokona, Szerén néni is a fér-jével és sógornôfér-jével, Rózsi nénivel. Náluk töltöttem egy éjsza-kát, amikor a detektívek elôl menekültem. Közel laktak hozzánk, de ritkán találkoztunk, és nem is igen beszélgettünk róluk.
Csak Rózsi néni került szóba néha, a maga groteszk történetével.
Mintha most is magam elôtt látnám: csúnya volt, ráncos arcú – ja, és nagyot hallott. Még csak reménye se lehetett, hogy ezen egy hallókészülékkel segítsen. Nem volt semmi jövedelme, hár-man éltek Sanyi bácsi villanyszerelôi keresetébôl.
Csúnya, szegény, nagyothalló és negyven éves – kinek kellene?
Hát, egyszer csak megjelent a színen egy fiatalember. Hu-szonvalahány éves. A Rózsi néninél majdnem húsz évvel fiata-labb. És – halálosan beleszeretett a Rózsi nénibe. Egy napon megkérte a kezét, de kosarat kapott. Nem nyugodott bele, a szív-dobogtató szerelmi vallomás után újfent leánykérés következett, ám választottja akkor sem állt kötélnek.
Hogy mi lett a vége? Azt nem tudnám megmondani. De kü-lönösebben nem is érdekelt.
De nem ezért hoztam szóba a Rózsi nénit, hanem amiatt…
Szóval, hogy az elején kezdjem: egy napon Rózsi néni azzal állt elô, hogy megtudhatjuk halottainktól, mi lesz a sorsunk.
Leterített az asztalra egy csomagolópapírt, rajzolt rá egy kört, és abba elejétôl végig, kis körökben sorra beleírta az ábécé betûit, majd a számokat, egytôl tízig. Aztán behozott a konyhából egy hosszú, keskeny poharat, azt szájával lefelé az „a” betûre tette, és azt mondta, tegyük rá az ujjunkat. Ezután régen halott édesany-ját szólította, és föltett egy kérdést, amire választ várt. És egyszer csak – a pohár elindult. Betûrôl betûre sétált, aztán megállt. Nem hittem a szememnek: a betûk meg a számok értelmes választ adtak a föltett kérdésre.
Sose gondoltam volna! Ez csak valami hókuszpókusz lehet.
De amikor rám került a sor, mégse szabadkoztam, hogy ilyen hülyeségben én nem hiszek. Föltettem egy kérdést: Ha innen el-szökünk, hamis iratokkal – hol keressünk magunknak lakást?
A pohár elindult, és egymás után tízszer megállva, ezt a
vá-ban, és kopogtatás nélkül benyitott egy rendôrtiszt. Feljelentette valaki a Fittainét, hogy zsidókat rejteget a szekrényében. A rend -ôr bement a szobába, körülnézett, kinyitotta a szekrényajtókat, de senki nem volt odabenn. Az ágy alá se bújt, úgy látszik, senki.
Mi nem szöktünk el, nem is látszott rajtunk ijedtség, hogy no, most aztán végünk. Nyugodtan ettük tovább a dinnyét. Ô kijött a szobából, pár szót váltott velünk, ha jól emlékszem, a dinnyé-rôl. Meg se kérdezte, kik vagyunk, köszönt és elment – nem kérte a papírjainkat. Máig sem tudom, jóindulatú volt vagy hülye.
***
Akkor már a fél várost bejártuk, hogy munkát kapjunk. De nem sikerült. Nem volt semmi szakmánk, képzettségünk – és nem akartunk különbözô helyen dolgozni, mármint a húgom meg
Akkor már a fél várost bejártuk, hogy munkát kapjunk. De nem sikerült. Nem volt semmi szakmánk, képzettségünk – és nem akartunk különbözô helyen dolgozni, mármint a húgom meg