Egyszer a Vörösmarty utcai párthelyiségben találkoztam Seres Tiborral, akit a hatodik kerületi ifiktôl ismertem. Akkor, 1946-ban az egyik minisztérium1946-ban iparigazgató volt. Megkérdezte tôlem, akarok-e elmenni a MOGÜRT-höz tisztviselônek az üzemi bizottság*irodájába. Az is lehet, hogy késôbb majd én le-hetek MOGÜRT-nél az üb-titkár – mondta.
Hát hogyne! Örültem a lehetôségnek, hogy a szezonmunkák sorozata után talán most biztos és állandó állásom lehet.
Jobbat nem is kívánhattam volna. Egy nagyvállalatnál az lesz a munkám, hogy emberekkel foglalkozzam. Azzal, hogy megértsék és higgyék, amit én hiszek és vallok, kételkedés nélkül. Vagy -is, hogy ha a világ proletárjai összefognak, egyesülnek, akkor megvalósulhat, hogy mindenki képességei szerint dolgozik és szükségletei szerint részesül a javakból.
Arra emlékszem, hogy örökös vitában voltam a szociálde-mokraták szakszervezeti titkárával. Akkor még a szocdemeknek külön szakszervezetük volt, és más felfogásuk arról, ami az or-szágban történt, mint a kommunistáknak. De hogy pontosan mirôl beszéltünk, miben tértek el a nézeteink, ez is azokhoz a történésekhez tartozik, amelyek ennyi év után kiestek az emlé-kezet rostáján.
Egy idô után Seres Tibi bevitte a vállalathoz üb-titkárnak a só-gornôjét, Sugár Irént – arra a helyre, amelyikre én számítottam.
| 147 |
Ez eddig eszébe sem jutott. Semmiféle zsidó érzés nem volt a családban. És most… formálisan megszökött az országból fiaival együtt.
Két hónap elteltével már a Tel Aviv-i villamos mûveknél dol-gozott.
A gyerekek „elrablásával” bûncselekményt követett el, bele kel-lett nyugodnia abba, hogy soha az életben nem mehet haza Bra-tislavába.
Szerelmének át kellett térnie a zsidó vallásra – Izraelben más-különben nem házasodhattak volna össze. Még ma is élnek – és boldogok.
| 146 |
*Üzemi bizottság, üb: 1945-1948-ig az üzemek alkalmazotti kollek-tívájának szervezetei, amelynek megválasztását és mûködését a mun-káspártok és a szakszervezetek segítették.
Az lesz a dolgom, hogy emberekkel foglalkozzam
Egyszer a Vörösmarty utcai párthelyiségben találkoztam Seres Tiborral, akit a hatodik kerületi ifiktôl ismertem. Akkor, 1946-ban az egyik minisztérium1946-ban iparigazgató volt. Megkérdezte tôlem, akarok-e elmenni a MOGÜRT-höz tisztviselônek az üzemi bizottság*irodájába. Az is lehet, hogy késôbb majd én le-hetek MOGÜRT-nél az üb-titkár – mondta.
Hát hogyne! Örültem a lehetôségnek, hogy a szezonmunkák sorozata után talán most biztos és állandó állásom lehet.
Jobbat nem is kívánhattam volna. Egy nagyvállalatnál az lesz a munkám, hogy emberekkel foglalkozzam. Azzal, hogy megértsék és higgyék, amit én hiszek és vallok, kételkedés nélkül. Vagy -is, hogy ha a világ proletárjai összefognak, egyesülnek, akkor megvalósulhat, hogy mindenki képességei szerint dolgozik és szükségletei szerint részesül a javakból.
Arra emlékszem, hogy örökös vitában voltam a szociálde-mokraták szakszervezeti titkárával. Akkor még a szocdemeknek külön szakszervezetük volt, és más felfogásuk arról, ami az or-szágban történt, mint a kommunistáknak. De hogy pontosan mirôl beszéltünk, miben tértek el a nézeteink, ez is azokhoz a történésekhez tartozik, amelyek ennyi év után kiestek az emlé-kezet rostáján.
Egy idô után Seres Tibi bevitte a vállalathoz üb-titkárnak a só-gornôjét, Sugár Irént – arra a helyre, amelyikre én számítottam.
Ez eddig eszébe sem jutott. Semmiféle zsidó érzés nem volt a családban. És most… formálisan megszökött az országból fiaival együtt.
Két hónap elteltével már a Tel Aviv-i villamos mûveknél dol-gozott.
A gyerekek „elrablásával” bûncselekményt követett el, bele kel-lett nyugodnia abba, hogy soha az életben nem mehet haza Bra-tislavába.
Szerelmének át kellett térnie a zsidó vallásra – Izraelben más-különben nem házasodhattak volna össze. Még ma is élnek – és boldogok.
*Üzemi bizottság, üb: 1945-1948-ig az üzemek alkalmazotti kollek-tívájának szervezetei, amelynek megválasztását és mûködését a mun-káspártok és a szakszervezetek segítették.
lôtt ki volt ott a személyzetis, ha egyszer nekem nem volt a fô-nököm? Azért, mert többször is neki köszönhettem, hogy elônyös fordulatot vett az életem.
Ritkán látni két embert, akik annyira eltérôek nézeteikben, ma-gatartásukban, az emberek megítélésében – mindenben –, mint Ferencz elvtárs meg én. Mondjuk, legfontosabbnak a nézetek el-térését tartom. Ô volt a gyári vezetôk közül a legsztálinistább sztálinista… igazán furcsa. Egy ilyen ember – okos, mûvelt –, és mégis, megkövesedett az elveiben.
Én is Sztálinban hívô ember voltam, de nem sztálinista. Fából vaskarika? A Sztálinban való hitem nem vitt oda, hogy mindent imádjak, ami Sztálin nevében naponta megtörténik. Nem fo-gadtam el mindent, de magát Sztálint a lehetô legmagasabb polcra helyeztem a képzeletemben. Rajongtam Sztálinért, annak ellenére, hogy amit tanított és vallott, nekem nagyon idegen volt.
Hozzám legközelebb az emberszeretet állt, nem pedig azoknak az elítélése és kiközösítése, akik másképp gondolkoztak, mint amit a sztálinizmus tanít.
***
A munkám egyhangúságát nehéz lett volna elviselnem, ha nem lettek volna olyan elfoglaltságaim, amik viszont nagyon érdekel-tek.
Az egyik a versmondás volt. Amikor csak alkalmam nyílt rá, szavaltam a gyári és a kerületi rendezvényeken.
Ferencz elvtárs többször megkért, adjak elô valamit a legked-vesebb versei közül. Legjobban Villonért rajongott – és persze József Attiláért, de a Haláltánc-balladát még „a törvények igaz meghallóiért” se cserélte volna el.
A szobájába hívott ilyenkor, meginvitálta még három-négy elvbarátját, hogy mások is élvezzék, amiben ô az örömét leli, így híre ment a gyárban a szavalataimnak.
Tóth Laci volt akkor a gyárban a kultúrfelelôs. Ô is hallott rólam, és megkért, legyek a helyettese.
Az összeolvadáskor az államé lett a Fogaskerékgyár minde-nestôl, vele a balatoni nyaraló is. Szép, elegáns épület volt.
| 149 |
Irén a háború elôtt a jeles szobrász, Goldmann György fele-sége volt. Mindketten meggyôzôdéses kommunistának vallották magukat, akik az életüket is odaadták volna az eszméért, amiben hittek.
1942-ben, amikor a kommunisták nagy részét elfogták, Irén is börtönbe került. A rendôrségen tudták róla, hogy kapcsolatot tart a párt egyik vezetôjével. Addig ütötték-verték, amíg valóság-gal ôrületbe kergették a lányt. Annyira, hogy végül is megmondta a találkozó idejét és helyét. Akkor beültették egy kocsiba, oda-vitték a találkozóhelyre, és ott rámutatott kapcsolatára, Schön-herz Zoltánra. SchönSchön-herzet elfogták, halálra ítélték és kivégez-ték. Irén sose tudta feldolgozni, ami történt, élete végéig felelôsnek érezte magát a kommunista vezetô haláláért.
***
Amikor nemsokára – azt hiszem, 1947 elején – a Fogaskerékgyár beolvadt a MOGÜRT-be, oda kerültem át tisztviselônek.
A Fogaskerékgyárat már akkor eltulajdonította az állam – nem tudom, milyen, de mindenképpen erôszakos eszközökkel –, ami-kor még nem nyert teret a proletárdiktatúra.
Az összevont vállalat, a MOGÜRT-Fogaskerékgyár éppen úgy mûködött, mint késôbb az államosított gyárak.
A vállalat vitás ügyeiben a pártbizottság – annak élén pedig a párttitkár – döntött. Igen, de akkor még szociáldemokrata és kommunista pártszervezet is mûködött a gyárban. A két titkár egymásnak esküdt ellensége volt. Ha G. elvtárs, az MKP*-s vélel-mezett valamit, a szocdem párttitkár rögtön egy másik álláspon-tot vett a védelmébe.
Hogy is hívták a MOGÜRT vezérigazgatóját? Azt hiszem, Wiegnernek. Azért az a hatvanöt év, ami azóta eltelt, nem semmi. De a személyzeti vezetô nevét nem felejtettem el. Ferencz.
Igen. Igen. Ferencznek hívták… ej, a keresztneve mi is volt?
Simon. Azt hiszem. És miért olyan fontos, hogy ennyi évvel
eze-| 148 |
*MKP: Magyar Kommunista Párt.
lôtt ki volt ott a személyzetis, ha egyszer nekem nem volt a fô-nököm? Azért, mert többször is neki köszönhettem, hogy elônyös fordulatot vett az életem.
Ritkán látni két embert, akik annyira eltérôek nézeteikben, ma-gatartásukban, az emberek megítélésében – mindenben –, mint Ferencz elvtárs meg én. Mondjuk, legfontosabbnak a nézetek el-térését tartom. Ô volt a gyári vezetôk közül a legsztálinistább sztálinista… igazán furcsa. Egy ilyen ember – okos, mûvelt –, és mégis, megkövesedett az elveiben.
Én is Sztálinban hívô ember voltam, de nem sztálinista. Fából vaskarika? A Sztálinban való hitem nem vitt oda, hogy mindent imádjak, ami Sztálin nevében naponta megtörténik. Nem fo-gadtam el mindent, de magát Sztálint a lehetô legmagasabb polcra helyeztem a képzeletemben. Rajongtam Sztálinért, annak ellenére, hogy amit tanított és vallott, nekem nagyon idegen volt.
Hozzám legközelebb az emberszeretet állt, nem pedig azoknak az elítélése és kiközösítése, akik másképp gondolkoztak, mint amit a sztálinizmus tanít.
***
A munkám egyhangúságát nehéz lett volna elviselnem, ha nem lettek volna olyan elfoglaltságaim, amik viszont nagyon érdekel-tek.
Az egyik a versmondás volt. Amikor csak alkalmam nyílt rá, szavaltam a gyári és a kerületi rendezvényeken.
Ferencz elvtárs többször megkért, adjak elô valamit a legked-vesebb versei közül. Legjobban Villonért rajongott – és persze József Attiláért, de a Haláltánc-balladát még „a törvények igaz meghallóiért” se cserélte volna el.
A szobájába hívott ilyenkor, meginvitálta még három-négy elvbarátját, hogy mások is élvezzék, amiben ô az örömét leli, így híre ment a gyárban a szavalataimnak.
Tóth Laci volt akkor a gyárban a kultúrfelelôs. Ô is hallott rólam, és megkért, legyek a helyettese.
Az összeolvadáskor az államé lett a Fogaskerékgyár minde-nestôl, vele a balatoni nyaraló is. Szép, elegáns épület volt.
Irén a háború elôtt a jeles szobrász, Goldmann György fele-sége volt. Mindketten meggyôzôdéses kommunistának vallották magukat, akik az életüket is odaadták volna az eszméért, amiben hittek.
1942-ben, amikor a kommunisták nagy részét elfogták, Irén is börtönbe került. A rendôrségen tudták róla, hogy kapcsolatot tart a párt egyik vezetôjével. Addig ütötték-verték, amíg valóság-gal ôrületbe kergették a lányt. Annyira, hogy végül is megmondta a találkozó idejét és helyét. Akkor beültették egy kocsiba, oda-vitték a találkozóhelyre, és ott rámutatott kapcsolatára, Schön-herz Zoltánra. SchönSchön-herzet elfogták, halálra ítélték és kivégez-ték. Irén sose tudta feldolgozni, ami történt, élete végéig felelôsnek érezte magát a kommunista vezetô haláláért.
***
Amikor nemsokára – azt hiszem, 1947 elején – a Fogaskerékgyár beolvadt a MOGÜRT-be, oda kerültem át tisztviselônek.
A Fogaskerékgyárat már akkor eltulajdonította az állam – nem tudom, milyen, de mindenképpen erôszakos eszközökkel –, ami-kor még nem nyert teret a proletárdiktatúra.
Az összevont vállalat, a MOGÜRT-Fogaskerékgyár éppen úgy mûködött, mint késôbb az államosított gyárak.
A vállalat vitás ügyeiben a pártbizottság – annak élén pedig a párttitkár – döntött. Igen, de akkor még szociáldemokrata és kommunista pártszervezet is mûködött a gyárban. A két titkár egymásnak esküdt ellensége volt. Ha G. elvtárs, az MKP*-s vélel-mezett valamit, a szocdem párttitkár rögtön egy másik álláspon-tot vett a védelmébe.
Hogy is hívták a MOGÜRT vezérigazgatóját? Azt hiszem, Wiegnernek. Azért az a hatvanöt év, ami azóta eltelt, nem semmi. De a személyzeti vezetô nevét nem felejtettem el. Ferencz.
Igen. Igen. Ferencznek hívták… ej, a keresztneve mi is volt?
Simon. Azt hiszem. És miért olyan fontos, hogy ennyi évvel
eze-*MKP: Magyar Kommunista Párt.
Jó ideig beszélgettünk ezután, nyitogattuk egymás agyát, én a Pistáét, Pista az enyémet, de mikor aztán nagy ricsajjal megjöttek a többiek, egyikünk se hozta fel, amirôl addig oly hevesen vitáz-tunk. És késôbb se. Mind a ketten elzártuk a másik elôtt a gon-dolatainkat errôl a dologról. Túl fájó volt ez a sokk. Sokáig nem tudtam magamban lerendezni.
| 151 |
Látszott: adott rá a tulaj, hogy elsô osztályú környezetben tölt-hesse azt a kevés idôt, ami ezerágú teendôi után még megmaradt egy kis pihenésre, szórakozásra.
Talán ha két hónapja szegôdtem a kultúrosokhoz, amikor va-laki nagy hévvel azt indítványozta, kérjük el a hétvégére a bala-tonszéplaki üdülôt a kultúrcsoport számára. Mikor leszálltunk a vonatról, Szûcs Pista, a színjátszók egyik tehetséges szereplôje egy vidám dalba kezdett, és a fiatalok mind nagyobb kedvvel folytatták a nótázást. Amikor azt kezdték énekelni, hogy „Szép vagy, gyönyörû vagy, Magyarország, gyönyörûbb, mint a nagy-világ”, én azt kérdeztem, miért énekeljük ezt az irredenta dalt? És miért lenne Magyarország gyönyörûbb, mint a nagyvilág?
Pista mindjárt felkapta a vizet. Ez nem lett volna baj, hanem amit fölöttébb indignálódva mondott! Arra célzott, nem emlék-szem, milyen szavakkal, de eléggé bántó hangnemben, hogy nekem azért nem szép Magyarország, mert nem vagyok magyar.
Vagyis, mert zsidó vagyok.
Én zsidónak születtem és annak hitében nôttem felnôtté, de zsidóságom mellett az volt a legfôbb nekem, hogy magyar va-gyok. Gyerekkoromban erôsen hazafias érzelmû voltam. Jó ideig úgy éreztem, hogy az elszakított területeket bármi áron vissza kell szerezni. Olyan képeket néztem, olyan verseket éreztem a magam lelkébôl fakadónak, amelyek a hazaszeretetet oltották belém. És ezeket anyukámtól tanultam meg, a sárvári fôrabbi lá-nyától. És akkor – egy Ady vers szavait idézve – „én nem vagyok magyar”?
De hogy Magyarország gyönyörûbb, mint a nagyvilág – hát ezt nem hiszem el, és ha nem hiszem, miért énekeljem. Kikérem magamnak, hogy ezt a zsidóságommal összefüggésbe hozzák – de ezt nem mondtam, hanem sírva fakadtam. Éppen megérkez-tünk a villához, ahol majd két napig lakunk, és mert nem akar-tam, hogy lássák, hogy sírok, felszaladtam a lépcsôn, az emeletre, ott bementem az egyik szobába – pazarul volt berendezve –, le-dobtam magam az ágyra, és sírtam, sírtam. Megállíthatatlanul.
Pár másodperc múlva felért a lépcsôn lihegve Szûcs Pista.
Odajött hozzám:
– Juci, nem akartalak megbántani.
| 150 |
Jó ideig beszélgettünk ezután, nyitogattuk egymás agyát, én a Pistáét, Pista az enyémet, de mikor aztán nagy ricsajjal megjöttek a többiek, egyikünk se hozta fel, amirôl addig oly hevesen vitáz-tunk. És késôbb se. Mind a ketten elzártuk a másik elôtt a gon-dolatainkat errôl a dologról. Túl fájó volt ez a sokk. Sokáig nem tudtam magamban lerendezni.
Látszott: adott rá a tulaj, hogy elsô osztályú környezetben tölt-hesse azt a kevés idôt, ami ezerágú teendôi után még megmaradt egy kis pihenésre, szórakozásra.
Talán ha két hónapja szegôdtem a kultúrosokhoz, amikor va-laki nagy hévvel azt indítványozta, kérjük el a hétvégére a bala-tonszéplaki üdülôt a kultúrcsoport számára. Mikor leszálltunk a vonatról, Szûcs Pista, a színjátszók egyik tehetséges szereplôje egy vidám dalba kezdett, és a fiatalok mind nagyobb kedvvel folytatták a nótázást. Amikor azt kezdték énekelni, hogy „Szép vagy, gyönyörû vagy, Magyarország, gyönyörûbb, mint a nagy-világ”, én azt kérdeztem, miért énekeljük ezt az irredenta dalt? És miért lenne Magyarország gyönyörûbb, mint a nagyvilág?
Pista mindjárt felkapta a vizet. Ez nem lett volna baj, hanem amit fölöttébb indignálódva mondott! Arra célzott, nem emlék-szem, milyen szavakkal, de eléggé bántó hangnemben, hogy nekem azért nem szép Magyarország, mert nem vagyok magyar.
Vagyis, mert zsidó vagyok.
Én zsidónak születtem és annak hitében nôttem felnôtté, de zsidóságom mellett az volt a legfôbb nekem, hogy magyar va-gyok. Gyerekkoromban erôsen hazafias érzelmû voltam. Jó ideig úgy éreztem, hogy az elszakított területeket bármi áron vissza kell szerezni. Olyan képeket néztem, olyan verseket éreztem a magam lelkébôl fakadónak, amelyek a hazaszeretetet oltották belém. És ezeket anyukámtól tanultam meg, a sárvári fôrabbi lá-nyától. És akkor – egy Ady vers szavait idézve – „én nem vagyok magyar”?
De hogy Magyarország gyönyörûbb, mint a nagyvilág – hát ezt nem hiszem el, és ha nem hiszem, miért énekeljem. Kikérem magamnak, hogy ezt a zsidóságommal összefüggésbe hozzák – de ezt nem mondtam, hanem sírva fakadtam. Éppen megérkez-tünk a villához, ahol majd két napig lakunk, és mert nem akar-tam, hogy lássák, hogy sírok, felszaladtam a lépcsôn, az emeletre, ott bementem az egyik szobába – pazarul volt berendezve –, le-dobtam magam az ágyra, és sírtam, sírtam. Megállíthatatlanul.
Pár másodperc múlva felért a lépcsôn lihegve Szûcs Pista.
Odajött hozzám:
– Juci, nem akartalak megbántani.
Szerettük, tiszteltük ôt, és nagyon sokat tanultunk tôle.
Az egyik foglalkozás után odajött hozzám, és száját füléig húzva azt mondta nekem – nagy örömömre –, hogy a minap elô -adómûvésznek javasolt engem.
Ekkor és ekkor meghallgatnak rendezôk, mûvészek, és eldön-tik, megkapom-e az elôadómûvészi mûködési engedélyt.
Ascher Oszkár bízott benne, hogy megadják – és hát ô volt elismerten a legjobb ezen a pályán.
Hol is volt a vizsga? Már nem emlékszem.
De arra igen, hogy a szünetben kijött a bírálóbizottságtól Ascher, odajött hozzám, és ragyogó arccal azt mondta:
– Biztos, hogy sikerül. Tetszett mindenkinek.
Igen, de mi lett utána? Rossz rágondolni is.
Ezúttal Arany János költeményét, A fülemilét mondtam el, és abban éppen tízszer szerepel a ty betû, én pedig ezt, mióta az eszemet tudom, cs-nek ejtem ki. És nem tudok leszokni róla.
A bizottság nagy többsége ennek ellenére megadta volna az elôadómûvészi engedélyt, de az elnök hajthatatlan volt. „Ön, amíg szóból értek én, nem lesz tanár e földtekén” – jutott eszembe József Attila költeménye, amikor könyörtelenül és meg-fellebbezhetetlenül kijelentette:
– Aki nem beszéli hibátlanul a magyar nyelvet, az ne legyen hivatásos elôadómûvész!
Nem is lettem az.
De az 1947-es országgyûlési választások elôtt, amikor az or-szágban mindenfelé rövidebb-hosszabb mûsorokkal segítették a Kommunista Párt választási sikerét, több színpadon is szerepel-tem egy-egy verssel. A Liszt Ferenc téren Arany János kölszerepel-temé- költemé-nyét mondtam el – be kell vallanom, hogy ott is a Fülemilét.
A szavalás elôtt mindig jócskán lámpalázas voltam. Szorong-tam, nehogy kihagyjak valamit, vagy elfelejtsem, hogy mi követ-kezik.
Az egyik ilyen mûsoros esten ketten mondtunk verset. A má -sik Bánki Zsuzsa mûvésznô volt. Ôt a má-sik szobában szemmel láthatóan úgy elkapta a lámpaláz, hogy megállás nélkül fel-alá járkált, kezeit tördelte, a szemét tornáztatta.
| 153 |