Amikor búcsút mondtam a cionistáknak, Sugár Magda barátnôm már a szocdem párt VI. kerületi ifjúsági szervezetének volt tagja.
Jól érezte magát ott, és hívott engem is.
A hatos ifiknél ismerkedtem meg elsô szerelmemmel, Rosen-berg Sanyival.
Jaj, nagyon jó volt együtt lenni a Sanyival. Csókolózni is jó volt vele. Nagyon. És amikor ródlizni mentünk a Svábhegyre!
Rohantunk a ródlival, a végén felborultunk, hemperegtünk a hóban, nagyokat nevettünk, összeölelkeztünk – sokáig megvolt az a fénykép, ami akkor készült rólunk.
Nyáron a hétvégéket Pünkösdfürdôn, a szocdem ifik sátortá-borában töltöttük. Amikor megérkeztünk, felvertük a sátrat.
Bebújtunk, berendezkedtünk az icurka-picurka helyen, odabent pihentünk, ölelkeztünk, aztán ölelkeztünk és pihentünk. Aztán kint a parton labdáztunk, fürödtünk, társalogtunk. Egyszerû volt, de nagyszerû. Maga az a tábor, a sok ismerôs, barát, a felülmúl-hatatlanul jó hangulat, egymás segítése, a közös étkezések, a ro-hanás a jéghideg Dunába, és még mi minden! Ami az eszünkbe jutott.
Sanyi kora gyermekkorában árvaságra jutott. Édesanyjának nem volt semmi jövedelme, nem tudta volna tisztesen fölnevelni a gyermekét, ha – ahogyan a mi kis családunkat is a mi nagybá-tyánk – nem tartotta volna el ôket Sanyi nagybátyja. Ô segítette felnevelkedni Sanyit, amíg iskolába járt. Aztán ô vezette be a fiút a kereskedelem rejtelmeibe – arra teszem fel, hogy akkor vágja le a libát, ha már jó kövérre hízott.
| 77 |
attól, hogy téves útra menjen. De ha már eldöntötte az ember, hogy nem csinálja tovább, akkor menjen el késlekedés nélkül, és ne nosztalgiázzon.
Nem mondom: ez volt, az volt, mégis fájó szívvel mondtam búcsút a kapufélfának, azoknak, akikkel együtt éltem hónapokig.
Volt közöttük olyan, aki éppúgy érzett, mint én, de nem volt olyan erôs az elhatározottsága, hogy elhagyja a megszokott életet.
Másoknak soha nem voltak kétségeik. Nem gyôzködtem ôket, hogy változtassanak. Mindenkinek megvan a maga útja. Békes-ségben búcsúztunk el egymástól.
Anyukám örült, mondanom se kell. Hiszen ha ottmaradok a cionistáknál, és elérem a célomat, nem látott volna engem soha többé.
| 76 |
Elsô szerelmem
Amikor búcsút mondtam a cionistáknak, Sugár Magda barátnôm már a szocdem párt VI. kerületi ifjúsági szervezetének volt tagja.
Jól érezte magát ott, és hívott engem is.
A hatos ifiknél ismerkedtem meg elsô szerelmemmel, Rosen-berg Sanyival.
Jaj, nagyon jó volt együtt lenni a Sanyival. Csókolózni is jó volt vele. Nagyon. És amikor ródlizni mentünk a Svábhegyre!
Rohantunk a ródlival, a végén felborultunk, hemperegtünk a hóban, nagyokat nevettünk, összeölelkeztünk – sokáig megvolt az a fénykép, ami akkor készült rólunk.
Nyáron a hétvégéket Pünkösdfürdôn, a szocdem ifik sátortá-borában töltöttük. Amikor megérkeztünk, felvertük a sátrat.
Bebújtunk, berendezkedtünk az icurka-picurka helyen, odabent pihentünk, ölelkeztünk, aztán ölelkeztünk és pihentünk. Aztán kint a parton labdáztunk, fürödtünk, társalogtunk. Egyszerû volt, de nagyszerû. Maga az a tábor, a sok ismerôs, barát, a felülmúl-hatatlanul jó hangulat, egymás segítése, a közös étkezések, a ro-hanás a jéghideg Dunába, és még mi minden! Ami az eszünkbe jutott.
Sanyi kora gyermekkorában árvaságra jutott. Édesanyjának nem volt semmi jövedelme, nem tudta volna tisztesen fölnevelni a gyermekét, ha – ahogyan a mi kis családunkat is a mi nagybá-tyánk – nem tartotta volna el ôket Sanyi nagybátyja. Ô segítette felnevelkedni Sanyit, amíg iskolába járt. Aztán ô vezette be a fiút a kereskedelem rejtelmeibe – arra teszem fel, hogy akkor vágja le a libát, ha már jó kövérre hízott.
attól, hogy téves útra menjen. De ha már eldöntötte az ember, hogy nem csinálja tovább, akkor menjen el késlekedés nélkül, és ne nosztalgiázzon.
Nem mondom: ez volt, az volt, mégis fájó szívvel mondtam búcsút a kapufélfának, azoknak, akikkel együtt éltem hónapokig.
Volt közöttük olyan, aki éppúgy érzett, mint én, de nem volt olyan erôs az elhatározottsága, hogy elhagyja a megszokott életet.
Másoknak soha nem voltak kétségeik. Nem gyôzködtem ôket, hogy változtassanak. Mindenkinek megvan a maga útja. Békes-ségben búcsúztunk el egymástól.
Anyukám örült, mondanom se kell. Hiszen ha ottmaradok a cionistáknál, és elérem a célomat, nem látott volna engem soha többé.
De Sanyi már összeszedte magát, egyet lépett, és mellettünk termett. Aztán köszönt, és alig észrevehetôen meggyorsította a já-rását. A barátnôm vagy nem vette észre, mi ment itt végbe egy másodperc alatt, vagy csak diszkréten hallgatott – szót se ejtett errôl a számomra váratlan ajándék találkozásról. Ahogyan én sem.
Hanem most már összeállt a kép. Sanyi szeretett, akkor is, ami-kor elhagyott. Hogy miért nem mondta meg, mirôl van szó? Azt nem tudom. De arról azért többször beszélt, hogy nagybátyja kérését, szinte követelését az anyuka mind nehezebben tudta el-hárítani.
***
1948-at mutatott a naptár, amikor találkozóra jöttek össze a hatos ifik. Már nem voltunk ifik, de ezeken az összejöveteleken úgy-szólván visszafiatalodtunk.
Hajókiránduláson találkoztunk akkor. Fent voltam a többiek-kel a fedélzeten. Közben lementünk páran a büfébe, hogy va-lami harapnivalót vegyünk.
Ott majszolta a szalonnás szendvicset egymagában a Rosen-berg – akkor már Ruttkai – Sanyi. Erôt vettem magamon, ne vegye észre, hogy még most is olyan különöset érzek, amikor ta-lálkozom vele. Különös volt, mert nemsokára férjhez megyek, szeretem a jövendôbelimet, boldog vagyok – és mégse mondha-tom, hogy egészen elmúlt az az érzés.
Odajött hozzám, és mintha el sem akarna menni, csak beszélt, beszélt. Legtöbbet arról, hogy én mennyire megszépültem. Szebb lett a szemem (persze, mert a kancsalt megmûtötték). Szebb lett a szám (a fogorvosom mûve), szebb lett az alakom (a sok nélkü-lözés és rettegés fogyasztott karcsúvá). Milyen csillogó, milyen szépen vágott a hajam (most daueroltattam – látnál, mikor jó ideig nem megyek fodrászhoz). Milyen jól áll, hogy még mindig ott vannak az arcomon a gödröcskék, ettôl vagyok most is olyan bájos (bocsánat, csak ôt idézem). Olyan igazi nôies nô lettem, és ez kívánatosabbá tesz, mint a kislányos külsô.
Nem biztos, hogy szó szerint így mondta, de ahogyan mondta, annak zenéje volt, és tiszta szívbôl, egyedül nekem
| 79 |
Így járt el a kedves nagybácsi is.
Volt egy lánya – nevezzük Violának. Annyi idôs volt, mint Sanyi. Meg mint én, amikor Sanyit a hatos ifiknél megismertem.
Húsz-huszonegy évesek voltunk mind a hárman. Én nem is-mertem a leányt, de ahogyan Sanyi leírta jellemét, magatartását, igencsak önzô, makacs és mûveletlen perszóna lehetett.
Na, mikor a liba már kövérre hízott, elvitték a sakterhez, hogy vágja le. Levágta, megették. Kerekecske gombocska, itt szalad a nyulacska.
Vagyis, amikor a kislány nagylánnyá serdült, a nagybácsi el-ôször csak célozgatott, aztán ki is mondta kereken: ô a lányának pont olyan férjet szeretne, amilyen a Rosenberg Sanyi.
Azon a végzetes Szilveszter-estén – igen, az én számomra az volt: végzetes – még jobban szerettem ôt, mint eddig bármikor.
Mikor elaludt a villany, boldogan simultam hozzá, és a csók is édesebb volt, mint az egyszerû hétköznapokon.
Látod, ez a szerelem.
Ennél nagyobb élmény Sohasem kell nekem.
Hogy ez egy sokkal késôbbi dal? Mit számít, ha visszaadja, amit akkor éreztem.
Aztán újra megcsókolt. De, mintha a kishúgát puszilta volna meg.
Én nem kérdeztem, hogy mi volt ez.
Semmit se kérdeztem, ô semmit se mondott.
Odamentünk a ruhatárhoz. Felsegítette a kabátomat. Hazáig kísért, és a kapu elôtt megkérdeztem:
– Ennyi?
Ô bólintott, és mielôtt elment, nagy hirtelen megsimogatta az arcomat.
Pár hét múlva, amikor a barátnômmel sétáltam a pünkösd-fürdôi táborhoz, egyszer csak éreztem, hogy valaki a nyakamat csókolgatja. Megfordultam, ki ez a szemtelen, hát, a Sanyi volt.
Megmozdultam, hogy jelezzem: boldog vagyok, boldog va-gyok!!!
| 78 |
De Sanyi már összeszedte magát, egyet lépett, és mellettünk termett. Aztán köszönt, és alig észrevehetôen meggyorsította a já-rását. A barátnôm vagy nem vette észre, mi ment itt végbe egy másodperc alatt, vagy csak diszkréten hallgatott – szót se ejtett errôl a számomra váratlan ajándék találkozásról. Ahogyan én sem.
Hanem most már összeállt a kép. Sanyi szeretett, akkor is, ami-kor elhagyott. Hogy miért nem mondta meg, mirôl van szó? Azt nem tudom. De arról azért többször beszélt, hogy nagybátyja kérését, szinte követelését az anyuka mind nehezebben tudta el-hárítani.
***
1948-at mutatott a naptár, amikor találkozóra jöttek össze a hatos ifik. Már nem voltunk ifik, de ezeken az összejöveteleken úgy-szólván visszafiatalodtunk.
Hajókiránduláson találkoztunk akkor. Fent voltam a többiek-kel a fedélzeten. Közben lementünk páran a büfébe, hogy va-lami harapnivalót vegyünk.
Ott majszolta a szalonnás szendvicset egymagában a Rosen-berg – akkor már Ruttkai – Sanyi. Erôt vettem magamon, ne vegye észre, hogy még most is olyan különöset érzek, amikor ta-lálkozom vele. Különös volt, mert nemsokára férjhez megyek, szeretem a jövendôbelimet, boldog vagyok – és mégse mondha-tom, hogy egészen elmúlt az az érzés.
Odajött hozzám, és mintha el sem akarna menni, csak beszélt, beszélt. Legtöbbet arról, hogy én mennyire megszépültem. Szebb lett a szemem (persze, mert a kancsalt megmûtötték). Szebb lett a szám (a fogorvosom mûve), szebb lett az alakom (a sok nélkü-lözés és rettegés fogyasztott karcsúvá). Milyen csillogó, milyen szépen vágott a hajam (most daueroltattam – látnál, mikor jó ideig nem megyek fodrászhoz). Milyen jól áll, hogy még mindig ott vannak az arcomon a gödröcskék, ettôl vagyok most is olyan bájos (bocsánat, csak ôt idézem). Olyan igazi nôies nô lettem, és ez kívánatosabbá tesz, mint a kislányos külsô.
Nem biztos, hogy szó szerint így mondta, de ahogyan mondta, annak zenéje volt, és tiszta szívbôl, egyedül nekem Így járt el a kedves nagybácsi is.
Volt egy lánya – nevezzük Violának. Annyi idôs volt, mint Sanyi. Meg mint én, amikor Sanyit a hatos ifiknél megismertem.
Húsz-huszonegy évesek voltunk mind a hárman. Én nem is-mertem a leányt, de ahogyan Sanyi leírta jellemét, magatartását, igencsak önzô, makacs és mûveletlen perszóna lehetett.
Na, mikor a liba már kövérre hízott, elvitték a sakterhez, hogy vágja le. Levágta, megették. Kerekecske gombocska, itt szalad a nyulacska.
Vagyis, amikor a kislány nagylánnyá serdült, a nagybácsi el-ôször csak célozgatott, aztán ki is mondta kereken: ô a lányának pont olyan férjet szeretne, amilyen a Rosenberg Sanyi.
Azon a végzetes Szilveszter-estén – igen, az én számomra az volt: végzetes – még jobban szerettem ôt, mint eddig bármikor.
Mikor elaludt a villany, boldogan simultam hozzá, és a csók is édesebb volt, mint az egyszerû hétköznapokon.
Látod, ez a szerelem.
Ennél nagyobb élmény Sohasem kell nekem.
Hogy ez egy sokkal késôbbi dal? Mit számít, ha visszaadja, amit akkor éreztem.
Aztán újra megcsókolt. De, mintha a kishúgát puszilta volna meg.
Én nem kérdeztem, hogy mi volt ez.
Semmit se kérdeztem, ô semmit se mondott.
Odamentünk a ruhatárhoz. Felsegítette a kabátomat. Hazáig kísért, és a kapu elôtt megkérdeztem:
– Ennyi?
Ô bólintott, és mielôtt elment, nagy hirtelen megsimogatta az arcomat.
Pár hét múlva, amikor a barátnômmel sétáltam a pünkösd-fürdôi táborhoz, egyszer csak éreztem, hogy valaki a nyakamat csókolgatja. Megfordultam, ki ez a szemtelen, hát, a Sanyi volt.
Megmozdultam, hogy jelezzem: boldog vagyok, boldog va-gyok!!!
Frakciós lett – így mondtuk akkor, elítélôen.
Amikor 1946-ban MADISZ-os barátnômmel, Magdival el-küldtek kéthetes pártiskolára, észrevettem ott egy jóképû fiatal-embert.
– Ki ez a klassz srác? – kérdeztem Magditól.
– Ne beszélgess vele – így a barátnôm.
– Szent isten, miért?
– Mert ô egy…(vártam, hogy mit mond: Egy kém? Egy ha-zaáruló? Egy spicli, aki minden szavadat felhasználhatja ellened?) – ô egy frakciós.
A hatos ifiknél is voltak ilyen „gyanús” emberek. Ott tartotta próbáit például éveken át a híres-nevezetes Szalmás-kórus. Az ô dalaikat zengték, ha kirándulni mentek valahová az ifik, de ke-rülték magát a kórust, fôleg a vezetôit, mint a tüzet. Szalmás Piroska kicsit furcsa asszonynak látszott, de felülmúlhatatlan ér-deme volt a hosszú-hosszú évekig regnáló, a nehéz idôkben is hûségesen együtt maradó, vigasztaló vagy vádoló, de mindig em-beri dalokat zengô Szalmás-kórus. Én meg a barátaim a Vasas-székházban többször hallottuk ôket, de nálunk nem szerepeltek.
Megkérdeztem Sugár Magdát, mi ennek az oka. Csodálkozva né-zett rám.
– Hogy gondolod? – kérdezte megütközve. – Hát ôk frakciósok!
A legnagyobb ellenfélnek – kibékíthetetlen ellenségnek – Jusz-tusz Pált – Pali bácsit – tekintettük. Tekintettük? Én is? Az az igazság, hogy soha nem gondolkodtam el ezen. Ha ellenségnek mondják azok, akik közel állnak hozzám, akkor én miért kétel-kednék benne?
Pali bácsi trockista volt. Nem voltam igazán tisztában azzal, hogy mi is a trockizmus, de azt tudtam, hogy Trockij Sztálin ádáz ellenlábasa. Márpedig én akkor valóságos Sztálin-rajongó voltam.
Semmit se tudtam arról, hogy mi megy végbe a Szovjetunió-ban, csak változó színvonalú, félrevezetô elôadásokból véltem tudni az igazságot.
Úgy éreztem, hogy Sztálin keresztülvitte azt, amit én az élet-elememnek gondoltam. Minden ember egyenlô – habár ehhez késôbb hozzátettem: egyenlô jogú. És: mindenki annyit
dolgoz-| 81 |
szólt. Én csak hallgattam, nem szakítottam félbe – nem tagadom, kimondhatatlanul jól esett, az elsô szótól az utolsóig. Persze meg-mondom majd, hogy nemsokára férjhez megyek, de elôbb higy-gye azt, hogy szabad vagyok.
Ha elhallgat, és várja, mit szólok – nem, nem tudnám rögtön megmondani az igazat.
Még nem voltam asszony, de már megígérték a lakást – ké-szülôdtünk, hogy majd nászútra megyünk.
De mielôtt elmondtam volna ezt Sanyinak, a nagyhangú Német Kati a hajó túlsó végérôl hangosan odakiáltott:
– Hé, ne udvarolj a Jucinak! Ô már férjnél van!
Ez a Német Kati! Pedig tudja, hogy még nem házasodtunk össze a Lacival…
Sanyi arca kipirosodott. Nem tudta feltalálni magát, egy ilyen szituációban.
Én se tudtam, hogy erre most mit mondhatok.
Szerencsére éppen ekkor jöttek le a lépcsôn az ismerôsök, és beszélgetni kezdtek Sanyival. Így megúsztam a magyarázkodást.
***
1996-ban jelent meg Hitek, sorsok, vallomások címû könyvem.
Olyan ismert személyiségekrôl szól, akik hittel hittek valamiben, még ha mindegyikük másban is.
Mikor azon törtem a fejem, ki legyen az a tíz-tizenöt, közis-mert vagy hozzám közel álló személyiség, akikkel egy szép napon igyekszem majd hosszasan beszélgetni a hitükrôl, a homlokomra csaptam. Hát a Rosenberg Sanyi!
Az ô mentalitását, érzelemvilágát jól ismertem, meg a szóki-mondását, ami nála nem „beolvasást” jelent, hanem egyszerûen csak azt, hogy csendesen, mosolygósan – hogy is mondjam? – talán úgy, hogy hangosan gondolkodik. Vagy más megfogalma-zásban: nem játssza meg magát.
Tudtam, hogy a barátja odaadó tagja volt egy trockista cso-portnak. Biztosan az ô hatására hagyta ott Sanyi azt, ami éveken át az életéhez tartozott, a hatodik kerületi szocdem ifik olyan 25-30 fôs, szeretni való kis közösségét.
| 80 |
Frakciós lett – így mondtuk akkor, elítélôen.
Amikor 1946-ban MADISZ-os barátnômmel, Magdival el-küldtek kéthetes pártiskolára, észrevettem ott egy jóképû fiatal-embert.
– Ki ez a klassz srác? – kérdeztem Magditól.
– Ne beszélgess vele – így a barátnôm.
– Szent isten, miért?
– Mert ô egy…(vártam, hogy mit mond: Egy kém? Egy ha-zaáruló? Egy spicli, aki minden szavadat felhasználhatja ellened?) – ô egy frakciós.
A hatos ifiknél is voltak ilyen „gyanús” emberek. Ott tartotta próbáit például éveken át a híres-nevezetes Szalmás-kórus. Az ô dalaikat zengték, ha kirándulni mentek valahová az ifik, de ke-rülték magát a kórust, fôleg a vezetôit, mint a tüzet. Szalmás Piroska kicsit furcsa asszonynak látszott, de felülmúlhatatlan ér-deme volt a hosszú-hosszú évekig regnáló, a nehéz idôkben is hûségesen együtt maradó, vigasztaló vagy vádoló, de mindig em-beri dalokat zengô Szalmás-kórus. Én meg a barátaim a Vasas-székházban többször hallottuk ôket, de nálunk nem szerepeltek.
Megkérdeztem Sugár Magdát, mi ennek az oka. Csodálkozva né-zett rám.
– Hogy gondolod? – kérdezte megütközve. – Hát ôk frakciósok!
A legnagyobb ellenfélnek – kibékíthetetlen ellenségnek – Jusz-tusz Pált – Pali bácsit – tekintettük. Tekintettük? Én is? Az az igazság, hogy soha nem gondolkodtam el ezen. Ha ellenségnek mondják azok, akik közel állnak hozzám, akkor én miért kétel-kednék benne?
Pali bácsi trockista volt. Nem voltam igazán tisztában azzal, hogy mi is a trockizmus, de azt tudtam, hogy Trockij Sztálin ádáz ellenlábasa. Márpedig én akkor valóságos Sztálin-rajongó voltam.
Semmit se tudtam arról, hogy mi megy végbe a Szovjetunió-ban, csak változó színvonalú, félrevezetô elôadásokból véltem tudni az igazságot.
Úgy éreztem, hogy Sztálin keresztülvitte azt, amit én az élet-elememnek gondoltam. Minden ember egyenlô – habár ehhez késôbb hozzátettem: egyenlô jogú. És: mindenki annyit dolgoz-szólt. Én csak hallgattam, nem szakítottam félbe – nem tagadom,
kimondhatatlanul jól esett, az elsô szótól az utolsóig. Persze meg-mondom majd, hogy nemsokára férjhez megyek, de elôbb higy-gye azt, hogy szabad vagyok.
Ha elhallgat, és várja, mit szólok – nem, nem tudnám rögtön megmondani az igazat.
Még nem voltam asszony, de már megígérték a lakást – ké-szülôdtünk, hogy majd nászútra megyünk.
De mielôtt elmondtam volna ezt Sanyinak, a nagyhangú Német Kati a hajó túlsó végérôl hangosan odakiáltott:
– Hé, ne udvarolj a Jucinak! Ô már férjnél van!
Ez a Német Kati! Pedig tudja, hogy még nem házasodtunk össze a Lacival…
Sanyi arca kipirosodott. Nem tudta feltalálni magát, egy ilyen szituációban.
Én se tudtam, hogy erre most mit mondhatok.
Szerencsére éppen ekkor jöttek le a lépcsôn az ismerôsök, és beszélgetni kezdtek Sanyival. Így megúsztam a magyarázkodást.
***
1996-ban jelent meg Hitek, sorsok, vallomások címû könyvem.
Olyan ismert személyiségekrôl szól, akik hittel hittek valamiben, még ha mindegyikük másban is.
Mikor azon törtem a fejem, ki legyen az a tíz-tizenöt, közis-mert vagy hozzám közel álló személyiség, akikkel egy szép napon igyekszem majd hosszasan beszélgetni a hitükrôl, a homlokomra csaptam. Hát a Rosenberg Sanyi!
Az ô mentalitását, érzelemvilágát jól ismertem, meg a szóki-mondását, ami nála nem „beolvasást” jelent, hanem egyszerûen csak azt, hogy csendesen, mosolygósan – hogy is mondjam? – talán úgy, hogy hangosan gondolkodik. Vagy más megfogalma-zásban: nem játssza meg magát.
Tudtam, hogy a barátja odaadó tagja volt egy trockista cso-portnak. Biztosan az ô hatására hagyta ott Sanyi azt, ami éveken át az életéhez tartozott, a hatodik kerületi szocdem ifik olyan 25-30 fôs, szeretni való kis közösségét.
Megkérdezem a Rosenberg – akkor már Ruttkai – Sanyit.
Bevallom, erre a gondolatra erôsebben kezdett verni a szívem, mint amikor valamilyen elvi kérdést elemezgetek. És minél töb-bet gondoltam arra, hogy nemsokára már egymás mellett ülünk és beszélgetünk, vitázunk, annál jobban vártam, hogy ez betel-jesüljön.
A noteszomban ott voltak elôttem az ismerôsök telefonszá-mai – Sanyié elég hátul, az r betûs nevek között. Ott sorakoztak szép rendben, évekig nem nyitottam ki azt a régi noteszt.
Amikor megtaláltam a telefonszámot, rögtön tárcsáztam is.
Sanyi otthon volt, azt mondta, nagyon örül, hogy rá gondol-tam a könyvem írásakor, és szívesen eljön hozzám, visszaemlé-kezni a régi dolgokra.
A hét végén – szombaton vagy vasárnap – be is csöngetett.
Egyidôsek voltunk, hetvenöt évesek. Hát, ô is, én is, ha az élet-kort nézzük, idôs emberek. De mind a ketten fiatalabbak megje-lenésben, mentalitásban, mindenben, mint amilyen az életko-runk. Ezt az érzetünket meg is mondtuk egymásnak. Aztán még vagy másfél-két órát beszélgettünk. Arról, amirôl a könyvem szólt – de nem lehetett kihagyni a visszaemlékezésbôl a kettônk közös élményeit.
Késôre járt már, amikor elköszönt. Azzal búcsúztunk, hogy nem értünk a végére. Mikor hazaér és lefekszik, elalvás elôtt újra átgondolja, amit az ô hitérôl és kétségeirôl – mert persze, neki is voltak – még el tud mondani.
Majd azt mondta, a régi, kedves hangján:
– Ahogy most együtt voltunk, kezdett visszajönni az a régi érzés.
Egyszerûen mondta, nem cifrázta, így még jobban eltalálta a szívemet.
Zavarban voltam, nem tudtam, mit mondjak erre. Az én régi érzéseim is kezdtek visszajönni. Sanyi olyan kedves, bájos volt ezen az estén, mint amikor olyan boldogok voltunk a
Zavarban voltam, nem tudtam, mit mondjak erre. Az én régi érzéseim is kezdtek visszajönni. Sanyi olyan kedves, bájos volt ezen az estén, mint amikor olyan boldogok voltunk a