„Major tudta a világot.”1
„Aki megsértődik, annak nincs igaza.”2
„Mi, realista művészek, nem hiszünk a másvilágban…”3
Major Tamás a színházi emlékezet talán legmegosztóbb alakja, hívei, tanítványai és ellenfelei, áldozatai őrzik különösen élénken pályáját. A munkáiról kialakult memoárbuborék 4 a személye körüli viták óriási legendáriumát hordozza, kultuszkutatása meg sem indult, miközben generációk viszik tovább gyakorlati hagyatékát. A valóság szenvedélye Major Tamás alakját övezi leginkább,5 szinte karikatúraszerűen.
Pozíciókat vállaló és gyűjtő pályája az államosítás korai éveiben indulva determinálta helyét. Majoré a Nemzeti Színház az államszocializmus ideje alatt majdnem végig, 1945–1978 között. Igazgatóként, majd főrendezőként felelősséget vállal a népi demokratikus Magyarország kulturális identitásának alakításáért. Ez a felelősség olyannyira problematikus, hogy 1978-as nyugdíjaztatása után újraidézi és újramondja emlékeit, történetté rendezi a múltat. 1979-ben a Lobogóban folytatásokban elmondja ifjúságának forradalmi emlékeit, 1982-től pedig egész életére emlékezik: négy év alatt öt tanulmánykötet és beszélgetőkönyv jelent meg tőle és róla.6
Kalandos és sokszorosan rétegzett, dús életét dramatizált történetek köré rendezi, s ezek a minijelenetek egy XX. századi szenvedélyes alkotó pályáját rajzolják fel az államszocializmus kialakulásától a haláláig. A sokszor elmondott, egységes narratívába rázott saját élet azonban rétegzetlen az 1949-es államosítás utáni évektől, s azok a fordulópontok, melyek új pályát, új találkozást, új eszmét igényeltek és kaptak tőle, sem felismerésként, sem vallomásként nem jutnak
1 CSERHALMI 2013.
2 MOLNÁR GÁL, 2010, 5.
3 MAJOR 1960, 595.
4 Lásd ABLONCZY László számos fórumon, Magyar Idők, Magyar Nemzet, Magyar Szemle, Kortárs online, MMA-székfoglaló megjelent írásait 2012 után.
5 SZÉKELY Gábor Majorról. In: KOCSIS L. 1984, 304.
6 ANTAL 1982, 1985, MAJOR 1983, KOLTAI 1986, KOCSIS L. 1987.
helyhez a pálya önírásában. Halála, majd az államszocialista rendszer leváltása utáni években a sértett, bántott pályatársak emlékezete7 tör fel a mélyből, s Major születésének 100. évfordulójára leginkább a hiányzó emlékezések hívják fel a figyelmet.8
Major Tamás pályája egyrészt rögzíti a magyarországi szocialista realista színház kialakulásának folyamatát, másrészt (és ekként) a valóság keretezésének művészi akaratát tárja elénk. Forradalmi korszakban igazi forradalmi karakter, lehetőségek és feladatok között alakított életműve erősen tematizálja a színház történetéről folytatható beszédet. De látjuk, hogy a háború utáni művésznemzedék azon tagjai, akik pozíciót vállaltak, elhivatottságból vagy kényszerből, legtöbbször művészi kapacitásukat áldozták fel az adminisztrációért, a döntési hatalomért. S bár Major „világraszóló színházat is csinálhatott volna”,9 színházi erejét szétforgácsolta a vezetői gond, a mindennapos-harcos adminisztráció. 1978 után rögzített saját történetei a realista színházeszményt járják körbe, s ezeket a majori pontokat10 összekötve és kiegészítve felsejlik előttünk a szocialista realista színházi ideológia gyakorlata. Major kultuszát tehát leginkább a realizmus igénye, Brecht színházi megszólalása, Sztanyiszlavszkij színészképzése, az elkötelezett kommunista alkotó felelőssége, a harc és a forradalom emléke strukturálja.
A forradalmi romantikus hagyomány: a versmondás
Major az egyik legnagyobb versmondó színészünk, aki a versmondást a politikai és a kulturális harc eszközének tekinti. A versmondás a színházi kereteket megidéző előadóművészeti forma, mely nem színház, hiszen a verset mondó színész csak a versmondó szerepét tudja felvenni. Mégis általában színészi képességeket igényel, hiszen el kell viselni, sőt használni kell a fenomenológiai (s nem a szemiotikai) test kitettségét,11 mely magára fókuszálja a néző figyelmét. A versmondás hatékony
7 LENGYEL 2008, 2017, ABLONCZY 2012.
8 Az OSzMI közgyűjteményi kötelezettséggel kiállítást készített, melynek nincs katalógusa.
9 GÁBOR Miklós. In: KOCSIS L. 1987, 282.
10 MAÁR 1975, 23. perc.
11 FISCHER-LICHTE 2008, 88.
kultuszalakító művészi alkotás, mert egyértelműen értelmezett, megszólító és befogadhatóan rövid forma.
Major versmondásai a Petőfi-kultusz romantikus forradalmiságát összekapcsolják a kommunista forradalommal, József Attila kultuszát pedig lényegében megteremtik.12 A Színház- és Filmművészeti Főiskola évnyitóin Major Tamás évtizedeken keresztül elszavalta (talán az Internacionálé eléneklése helyett) Petőfi Sándor Levél egy színészbarátomhoz című versét. Adott kontextusban a vers lelkesítő mozzanat egy formális intézményi eseményen, a hosszú évek során azonban különös eljárások útján, de megteremti saját, hol önreflektív, hol vicces, hol patetikus, hol unalmas és kínos, azonban mindig újraértett hagyományát, és elveszti a megmerevedett kultuszban elsődleges, szövegszintű jelentését. Major színházszakmai emlékezetét ez a Petőfi-vers színezi és értelmezi, hiszen a főiskolát elvégzett nemzedékek Major és Petőfi viszonyával itt találkoznak legelőször, s ez a találkozás igazi bevésődés. Major Petőfi, a lánglelkű költő mondataival válik azonossá több generáció emlékezetében,13 sőt, performatív aktusként, a Katona József Színház megalakulását is e vers teszi megtörténtté. Molnár Piroska idézi fel, micsoda „tradíció volt, hogy Major Tamás a főiskolán minden évnyitókor és évzárókor elszavalta Petőfi Sándor Levél egy színész barátomhoz című versét. Itt is elmondattuk vele, ezzel megalakult a Katona József Színház.”14 Látható azonban, hogy a vers mondatainak, helyzetének, performatív struktúrájának jelentése eltűnt az évtizedeken át ismétlődő szavalás rituáléjában. A vers kiválasztása és négy évtizeden át állandó hangos kimondása ars poetica, de inkább Majoré, mint Petőfié.
Több felvétel áll rendelkezésünkre, s a ritmuseltérések észlelésén túl értelmezésbeli különbséget nem lelünk az elmondásban. A magyar líra gyöngyszemei sorozatban kiadott változatban15 gyorsan felsorolt, pontos helyzetleírásnak halljuk a mindenkori színészet napi keserveit. A Gobbi Hilda 70. születésnapján tartott katonás ünnepen16 a nézők jelenlététől mesélősebb, játékosabb, a színésztársnak szóló pillanatok formálják a versmondást, de Major hangsúlyai változatlanok. A több százszor elmondott vers komikus helyzetleírások és összetett megszólalások sorozata, hiszen
12 A József Attila-kultuszkutatás figyelme nem irányul a versmondással és a színészi közösséggel elért hatásra. Az irodalomtörténeti kultusz mellett egy színháztörténeti is felrajzolható. ANTAL 1985, 256.
13 MAJOR 1973, 16–17.
14 MOLNÁR 2013.
15 UNGVÁRI 1961.
16 GOBBI 1983, 47. 18–52. 16. perc.
halljuk, hogy egy színész szavalja, hogy a színész jobb híján csepűrágónak álló
„bitang”, „gaz sehonnai”, „söpredék”. A megszólaló–versmondó tőlük határolódik el:
De a barátság végre megszakadt, Mert én utáltam a nyegléskedést, A sok „utószor”-t, a görögtüzet, S tudj’ a manó, mily csábitásokat.
Majortól Petőfi sorai is a Csokonais Karnyóné vígjátékában fellelt helyzetkomikum képeit hozzák a hallgatók elé, a hosszú vers majdnem végig gunyoros és vicces.
Kenyért keresni színészek leszünk, Nem a művészet szent szerelmiből, S haladni nincsen semmi ösztönünk.
„Pártolj, közönség, és majd haladunk”, Mond a szinész: és az meg így felel:
„Haladjatok, majd aztán pártolunk”;
És végre mind a kettő elmarad.”
Petőfi, így Major sem tesz javaslatot, milyen a jó, az alkotó színművészet. A Petőfi-vers egyáltalán nem Hamlet-instrukció vagy a Versailles-i rögtönzés, s lezárása kurta-furcsa, inkább patópálos.
Az isten adja, hogy minél előbb Akképpen álljon szinmüvészetünk, Amint valóban kéne állnia.
Major egyik költői idolja Petőfi, a játékos, könnyed, keserűen viccelődő költő.
Major Petőfire a második háború közepén talál rá. 1942-ben jelenik meg a Petőfi útján kérdező-elemző kötet,17 melyből egyértelmű, hogy a várt „nemzeti megújulás alapvetően a magyar kulturális örökségre fog épülni”.18 Major Petőfi megidézett karakteréből óhatatlanul átveszi a színészi megszólalás bátorságát, használja a kiállás közösségi erejét, s megteremti a politizáló színészeknek a mintát, miként lehet az államszocialista politikai közéletben nevüket, arcukat, hitelüket adni
17 KÁRPÁTI 1942.
18 STANDEISKY 2017, 3.
egy ideológiai döntéshez. Major ismertségének külön tulajdonítható az a közösségi politikai hatásmechanizmus vagy minta, mely a rendszerváltás utáni első szabad választásokkor ismert színészek sokaságát juttatta a parlamentbe. Major ezzel a verssel döntésnek állít valamit, ami csak egy következmények és konklúziók nélküli helyzetleírás. Láthatóan romantikus utópia országgyűlési képviselőnek, felelősnek, közvetítőnek lenni nem politikusként, de Major a parlamentben használni tudja a színészi tudását, s a közéleti szerepek (miként a vers megszólaló szerepei) között rugalmasan váltva eléri, hogy a legbefolyásosabb színházirányítók egyikévé váljon.
Major politikai szerepének igazságát egyrészt igazolja háború alatti illegális kommunista tevékenysége,19 másrészt a felszabadulás pillanatában követhetetlenül gyors és határozott fellépése. A pusztítás utáni fizikai újjáépítés kihívást jelent minden romantikus forradalmárnak, hiszen nem valami ellenében, hanem valami érdekében kell agitálni. Így válik a Nemzeti az újrakezdés helyévé, a színház az emlékezet terévé, a színész a közösségi terekben agitáló forradalmárrá. „A kommunista […] színészeknél, rendezőknél (Major Tamás, Both Béla) zökkenőmentesnek látszott az alkalmazkodás az MKP politikájához és kultúrpolitikai elképzeléseihez”,20 s míg a fiatalabbak ezt az alkalmazkodást életfeladatként abszolválták,21 Major szerepként, petőfis szerepként.
Major ráismert a romantika, az avantgárd és a kommunizmus stílusjegyeinek közös halmazára, így Petőfi mellett kortársai közül Milloss Aurélnál, majd József Attilánál találja meg az utat a forradalmi és avantgárd retorikához. Színészként a szenvedélyes megszólalás az eszköze a közösség (ahogy ő mondja: a társadalom) összetartásában. A szenvedély bevallottan színházesztétikájának alapja.22 Igaz, ez az a szenvedély, mely „meg akarja változtatni a világot”, és ezért elsődlegesen a megszólalás és nem az írás hatásmechanizmusaival bajlódik. A szerep kiállítása és nem strukturálása jellemzi alakításait, s ez ugyan mindez társadalmi szerepeinek minősítése irányában metaforikus értelmezési hullámot is indíthat, mégis a szenvedély felől lehet megkezdeni összetett színházeszményének megértését.
A versmondás művészete a háború előtti és alatti évek forradalmi megszólalásának kínál játéktechnikai és gyakorlati terepet. A vers kommunikációs
19 KOCSIS L. 1987, 55, HONT: Napló.
20 STANDEISKY 2017.
21 GÁBOR 1997.
22 KoLTAI 1986,124–127.
lehetőség azoknak a művészeknek, akiket a második zsidótörvény rendelkezéseit betartó igazgatók letiltottak a színpadról. Miként azoknak az elkötelezett kommunista és szociáldemokrata csoportoknak is, akik folyamatos betiltások miatt, színjátszói engedély híján fordultak a vershez mint hatásos, a kettős színházi beszédet bravúrosan elviselő formához. Major legkorábban Adyt mondja nyilvánosan, legtöbbször talán Petőfit szaval, József Attilát pedig mindig. Verset mond, mint Ascher Oszkár, de önálló versestekre nincs ideje-szüksége, egyetlen költemény is hordozhatja a szenvedély lángját. Versmondása tehát nem egy irodalmi szövegegész, nem is egy szerzői életmű felől tesz fel kérdéseket, hanem egyetlen érzést fogalmaz meg.
Major versmondása erősítette színjátszásának azt a karakterét, melyet a kortársak modorosságnak tekintettek: „…ő volt az a színész, akinek modorosságait minden főiskolai pamfletben a legkönnyebben tudták utánozni.”23 Életműve egésze felől azonban ez a modorosság nem esztétikai, hanem formanyelvi sajátosságnak tűnik. Major kedvenc szerzője Molière, színházeszménye a Jouvet-féle stilizált commédia dell’arte, megjelenésében ő maga a hórihorgas Pantalone inkarnációja, modorossága leginkább a tipi fissik játéknyelvének túlzott használatára vezethető vissza. Ráadásul biológiai adottságaival és színészi fegyelmével eléri, hogy miként az igazi primadonnák, hosszú évtizedekre konzerválja megjelenését, s nem változó, nem öregedő, nem megroggyanó testtel álljon a kamerák és a nézők elé. Major modorosságát ez az évtizedekig tartó nem-öregedés felerősítette. 1945-től több évtizeden át egyformának látszik, s „alapjában véve rendkívül romantikus színészalkat volt”,24 aki szerepjátékaival jól összemossa színház és élet valóságát.
Hosszú pályájának kiterjedt sajtóanyagában a versmondószerepet engedi előre, s ekként a színházi emlékezetet strukturáló lapok a József Attilát szavaló színész képét rögzítik, aki munkások közé megy, irodalomról beszél, tanít és legtöbbször mégis verset mond.25 Két vers emelkedik ki a rengetegből. A Dunánál, mert ezzel nem a kommunista, hanem a filozófus József Attilát, a haza fogalmát stb. hozta elénk. A másik vers az emlegetett Levél egy színészbarátomhoz Petőfitől, mely egy nemzeti himnusz mintájára veszti el sorainak szemantikai jelentését, hogy a közösségi ünnepeket ritmizáló kultuszelemmé váljon.
23 Gábor Miklós. In: KOCSIS L. 1987, 295.
24 Gábor Miklós. In: KOCSIS L. 1987, 295.
25 GYÖRGY–PATAKI 2000, 19.
A klasszikusok hagyománya: Shakespeare, Molière
Major színházi ízlése az összetett viszonyokat dramaturgiailag pontosan, nyelvileg mívesen, gondolatilag tisztán közvetítő szövegeket kedvelte, s már a harmincas évektől érzékelhető az újraolvasás (Major szóhasználatában: a felfedezés) iránti elragadtatott szenvedélye. Shakespeare, kicsit Csokonai, Molière, majd Brecht dramatikus művei teremtenek alkata köré megfelelő világot. Színészként is, rendezőként is igyekszik elkerülni Csehovot és Ibsent és minden más szerzőt.
Rendezőként vállalt darabjai is ezekhez a szerzőkhöz kötik, természetesen érzékelhető a pozíciójának, idejének és életkorának tulajdonítható preferenciaváltás.
Major írásaiból, rendezéseiből sokrétegű színházi eszmény rajzolódik elénk.
Tudjuk, hogy mit tanul Hevesitől, a hevesis-nemzetis színészek játékából, Kürtitől és Sugártól, leírja,26 milyen hatások érik 1934-ben a párizsi színházakban, tudjuk, hogy Várkonyival együtt Jouvet-nál találják meg a lendület és a mozgás játéknyelvét.
És kiemeli (látni fogjuk), hogy az 1937-es világkiállításon látott Guernica, majd a spanyol polgárháború mellett tüntető párizsi tömegek nyers ereje milyen egyszerűen és milyen erővel gyakorol rá érzéki és mozgalmi hatást egyszerre.
Színházi bázisa sokáig ez az elitistán demokratikus irodalmi szcéna marad.
Pályájának különössége, hogy bejárja azt a művészi kereső utat, amelyet mintaként és pályatársként szemlélt és követett francia kollégái is megtesznek, de az államszocializmus keretei Magyarországon megforgatják elképzeléseit. Major Mnouchkine idősebb kortársa, a Mnouckine-féle világértés és észlelés az értelmezői magatartása, a pártos hit, a rendületlen elkötelezettség, a kemény akarat azonban más kontextust húz életműve köré.
Major nemzetis rendezéseinek számát száz felett tartjuk nyilván,27 s minden társulatirányítási, szereposztásbeli szükségszerűség kényszerítő hatását hozzáértve is egyértelműen Shakespeare-rendezőnek tekinthetjük.28 Három Brecht-,29 hat
26 KOLTAI 1986, 22–26.
27 Major kiváló munkájáért Magyar Élmunkás kitüntetést kap 1949. szeptember 3-án. PIM–
OSzMI, Kézirattár, 2013.180.1.
28 SCHANDL [philther–Major].
Molière-30 és tizenöt Shakespeare-rendezést31 látunk csak a Nemzetiben tőle, a felújításokkal, nyári reprízekkel alig pár évet hagy ki Shakespeare nélkül. Rendezői életműve huszonkilenc rendezést tartalmaz. Korai Shakespeare-rendezési koncepciójára többször visszatér. A Városi Színház matinéin kikísérletezi, milyen húzások nélkül játszani Shakespeare-t, nem a Hevesi, és nem is majd a Németh képzelte Globe-rekonstrukcióban, hanem a világot, a terét és a viszonyait szövegében megalkotó alkotásként. Ezek az előadások négy óránál is hosszabbak, szerepkettőzéseket, számtalan statisztát követelő monumentális konstrukciókká nőnek. Major a lélektani realista színház sablonos definícióitól teljesen elszakadva látja meg, hogy a jelenetek közötti térváltások a képzelet szabad formanyelvét is működtethetik.32 Ebben az időben és térben, az igazi értelmezői messzeségben és üres térben találja meg a végtelen humort és politikusságot, életműve Shakespeare-mondataival hozza létre a Nemzeti Ráday Gedeon, Hevesi Sándor és Németh Antal utáni negyedik aranykorszakát.
„Olyan nagy emberek a mi fegyvertársaink, mint Shakespeare és Molière”,33 mondja már az 1950-es évek első felében, s a két szerző újrafordított, újragondolt jelenléte, erős és különös kultusza Major örökölt és meglelt mániájának következménye. Major Shakespeare-t örökli Hevesi Sándortól és Németh Antaltól, Molière-t pedig felfedezi és hazahozza Párizsból. Shakespeare-előadásai hamar legendássá válnak – a hosszuk miatt is, hiszen négy-öt órás előadásain minden leírt mondat elhangzik. 1940-ben kezdi a Sok hűhóval, ezt veszik elő 1946-ban, majd szinte évente egyet bevállal. Molière-t látszólag nem örökli, hanem Várkonyival együtt felfedezi, hiszen Jouvet-n keresztül erősödnek meg a francia klasszikus komédiajátszás technikáiban. Major azonban ismerte nemcsak Hevesi Sándor Shakespeare-rendezéseit, de ismernie kellett Shakespeare-elemzéseit is. A Sok hűhóról 1919-ben írt Hevesi-tanulmány34 már egymásra vetíti az angol reneszánsz és a francia klasszika színpadtechnikai megoldásait. Míg Molière „théatre de
29 Vágóhidak Szent Johannája, A szecsuáni jólélek, Galilei élete.
30 Amphitryon, Fösvény, Kényeskedők, A képzelt beteg, Tartuffe, Versailles-i rögtönzés.
31 Ahogy tetszik, Antonius és Kleopátra, Athéni Timon, Coriolanus, Hamlet, II. Richárd, Macbeth, Othello, Romeo és Júlia, Sok hűhó semmiért, Szeget szeggel, Szentivánéji álom, Téli rege, Vízkereszt, vagy amit akartok, Windsori víg nők.
32 Például a színházi portál keretét a Rómeóban eldönti, a deszkákra fekteti, ekként kijelöli a Capulet-kert határait.
33 MAJOR 1950, 2.
34 HEVESI 1919.
moeurs”, addig Shakespeare „théatre d’amours”.35 Major Hevesi nyomán Molière-t már 1940-ben kezdi fordítani36 és játszani Shakespeare-rel párhuzamosan.
Major hatása az államszocialista repertoárra igen látványos, mert miközben továbbviszi az előd-igazgatók Shakespeare-rajongását, s a kultuszt egyik utolsó rendezésekor kiadott könyvével különösen felerősíti, kifejleszt egy „házi” szoros szövegolvasási technikát. Ez a szövegolvasat Hevesi esszétárca-elemzéseitől37 eltérően szinte kizárólag színpadtechnikai kérdésekre, játékhelyzetekre fókuszál. A Téli rege – a színpadon című 1984-es Major-könyv a színházi próbafolyamat egyik alapjának számító olvasópróba folyamatát rögzíti. Major inspirálódik az egyetlen mintának kínálkozó Sztanyiszlavszkij-féle Othellós próbanaplóból, de nem írja tovább, nem igazán érdekli a szerepnapló-technika, mellyel Sztanyiszlavszkij a felkészülő színészt hozza megfelelő állapotba. Majornál a szerepek társadalmi miliőjének kutatása sem elsődleges, nem véletlenül a Téli regét emeli olvasói elé. A történelmileg azonosítható társadalom hiánya a fikcióra, majd a fikcióban megfogalmazott emberi viszonyokra irányítja a figyelmet, s ugyan hangsúlyozza, hogy a király környezetének felvázolásakor tudni kell, mi a királyság maga, de a viszonyok rendje érdekli, nem a történelem. A könyv olvasópróba-napló, mely az új Mészöly-fordításban sorról sorra követi, elemzi, magyarázza Shakespeare színházi műalkotását. Majort a színészek felkészítése érdekli, a reakciók, a megértések folyamatát követi elemzésében. Hevesitől eltérően nem magyarázza a szavalás művészetének történetét Corneille-től Garrick Dávidig,38 hanem az aktuálisan színpadra lépők reakcióját figyeli és írja le.
Bravúros figyelemmel követi az éppen meg nem szólalók szerepét is, s mindig a színen bent lévő alakok gondolati és érzelmi komplexitásából, az abból következő mozgás kinezikus energiájából indítja értelmezését. Sok remek meglátása közül emeljük ki azt, amit a színészkedésről mond. Leontes megtévesztésekor így magyaráz: Shakespeare „szereplőinek többsége képtelen a színjátszásra azért, mert tiszta és őszinte. Shakespeare ezeket a tiszta, őszinte embereket a legnagyobb büntetéssel sújtja akkor, mikor színészkedésre kényszeríti őket. Számukra ennél
35 HEVESI 1964, 90.
36 A Tudós nők Várkonyi fordításában az első, ezt még tizenhat rendezés követi, s igaz, hogy ez a Molière-ádé 1955–1971 között megszakad, de utána alig áll le. Major pályája végén visszatalál a komédiához.
37 Hevesi több mint kétezer kis cikket írt Shakespeare-ről, ezt kötete kiadója, József Gábor számolta össze. HEVESI 1964, 208.
38 HEVESI 1965, 254.
megalázóbb dolog nincs a világon.”39 Ezzel együtt, emlékezzünk, Major kultikus üzenetté növeli Petőfi Levél egy színészbarátomhoz című versét, s a színészkedés romantikus pátoszát alkotó és alkalmazott, pontosabban interpretáló művészetre cseréli fel.
Major Shakespeare-je egyrészt aktualizál, másrészt cinkos a közönséggel.40 Aktuális, mert saját jelene érdekli, a királyság és az államférfiúság mindenkori, akár XVI. és XX. századi státusza, de az aktualizálás akaratánál is erősebben cinkos a hangvétele. A Shakespeare-szövegben fellelt cinkosság elsősorban az író és közönsége viszonyát jellemzi, de a könyvet olvasva hamar felsejlik Major színházeszménye: a cinkos művészet gyakorlata. A cinkos jelző Majortól eleddig idegen pajkos nyelvi formájából következtetek arra, hogy Major ismeri Mészöly Miklós írását a cinkos akusztikáról. „…Csak míg a nagy népek »cinkos akusztikája«
többnyire korszakokat formáló közérthetőséggé tud lenni, a kis népeké – néhány kivételtől eltekintve – rezervátumi érdekesség marad.”41 A rezervátumi érdekesség megfigyelése adja Major művészetének különösségét. Mészöly a hatvanas évek legvégén úgy látja, ha a próza cinkos akusztikájú stílussal szerelkezik fel, akkor provinciális összeborulás jellemez majd minket, kis népek kis irodalmát olvasókat.
Az államszocialista évtizedek színházában a cinkos akusztika olvasási metódusának megfelelője egy sajátos, a cenzúrát összekacsintva megkerülő nézési technika: a
Az államszocialista évtizedek színházában a cinkos akusztika olvasási metódusának megfelelője egy sajátos, a cenzúrát összekacsintva megkerülő nézési technika: a