Olykorban éltem én eföldön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős
-s ki néma volt netán -s c-sak lelke-sedni re-st, már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Radnóti Miklós: Töredék, 1944. május 19.
A Z U R A L K O D Ó E S Z M É K Z S Á K U T C Á J A
Szemelvények Juhász Gyula tanulmányából. (História könyvek, Az 1944. év históri
ája, 106-110. old.)
Az 1944-es megszálláshoz vezető útról
Sokszor megállapítottuk már, hogy a német megszállás Magyarországon mennyire zökkenőmentesen, a szervezett ellenállás legcsekélyebb jele nélkül ment végbe; hogy a tiszteletre méltó egyéni hőstettek mennyire nem válhattak részévé nemcsak egy jelen
tősebb fegyveres ellenállásnak, de egy általánosabb passzív ellenállásnak sem, amelyet pedig a legfontosabb magyar jellemvonásnak tartottak a magyar szellemiség jeles kép
viselői éppúgy, mint a megszállást előkészítő német szakértők.
Babits Mihály a második világháború kezdetekor a Mi a magyar? kötetben ezeket írta: „Számunkra hivatás lehet az opponálás és passzív rezisztencia... Opponálás az idegenség hatalmaskodása ellen, egy világ ellen, amely semmibe veszi az ősi, megszen
telt jogokat, leborul a nyers erőszak előtt, s nem tűri az egyén szabadságát, a szemlélő
dés nyugalmát, az alkotás boldogságát. . . . A z ellenállás maga a lét, s az inercia súly és hatalom. Kis nemzetek számára hovatovább az egyetlen."
A Német Biztonsági Hivatal Hitler számára készült memoranduma még az utolsó pillanatban is így érvelt a magyar probléma pusztán katonai megoldása ellen: „ A ma
gyarok évszázados tapasztalatokkal rendelkeznek a nemzeti ellenállás megszervezésé
ben." A memorandum 1944. március 11-én kelt.
A magyar ellenállással kapcsolatos német félelmek nem igazolódtak, s ma már a visszaemlékezések sokaságából is tudjuk: a német megszállás döbbenetes meglepetés volt a magyar állampolgárok milliói, köztük a magyar értelmiség nagy tömegei számára is, mert még az államapparátusban és a fegyveres testületekben is csak nagyon kevesen voltak olyanok, akik az eseményt megelőző napok információi alapján a megszállást valószínűnek vagy lehetségesnek tartották.
Illúziók a megszállás napjáig
A döbbenet azért is torokszorító volt, mert a megszállást megelőző év, annak különösen a második fele - a hadszínterek alakulása és a Kállay-kormány politikája nyomán - a közvélemény jelentős részében mélyen elültette azt az illúziót, hogy a nehezén túl va
gyunk, hogy a háború vége a küszöbön van. S ezen a hiedelmen igazán csak a jövőtől vagy a háborút követő átmeneti időtől való szorongás ütött át, az, hogy a „háborúból a békébe való átmenet" idején a belső rend fel ne boruljon, nehogy megismétlődjék az
1918-1919-es összeomlás.
Már 1943 márciusában, a sztálingrádi csata utáni hangulatban azt olvashatjuk a Füg
getlen Magyarországban, hogy "irányító szerepet csak a »nemzet valódi elitjének tagjai«
kapjanak, hogy a nemzet kész legyen arra a fegyelemre és mérsékletre, amely az átme
neti idő alatt »a rendnek a legjogosabb reformigények elé és fölé helyezését biztosítja.«"
Mert - folytatódik a gondolatmenet - az átmeneti idő alkalmas lehet a reformtervek kidolgozására a földkérdéstől a szabadságjogokig, de „olyan, a társadalom széles réte
geit egzisztenciális körülményeikben átalakító, mélyreható reformoknak az azonnali gyakorlati kivitelezésére semmiképpen sem lehet alkalmas, amelyek a társadalom erőit a közös nemzeti feladattól elvághatnák". Ha a munkás, paraszt, értelmiségi összefogás képes lesz „a rendnek, mégpedig nem csupán a hatalmi eszközökkel fenntartott, hanem a társadalmi osztályok nemzeti célú együttműködésében megvalósuló rendnek érdekét minden egyéb jogos igény fölé emelni", akkor a hosszú lejáratú reformprogram meg
valósítását biztosítani lehet a reakcióval szemben.
A háború közeli befejeződésének illúzióját az olasz fasizmus bukása és az angol
amerikai hadsereg szicíliai partraszállása csak növelte. Jellegzetesen mutatja ezt Németh László 1943. augusztus végi beszéde a második szárszói konferencián, amelyben már múlt időben fogalmazott: „ A magyarság ennek a háborúnak a végét sokkal jobb kondíci
óban élte meg, mint az előző világháborúét. Háborús veszteségei kisebbek, jóléte na
gyobb, ideológiája kész." A háborúnak még sokáig nem lett vége, de ez az optimizmus -amely a nácizmus természetrajzának nem ismeretéből és az első világháború befejező
désének aktualizálásából fakadt - szinte a német megszállás napjáig tartott, s kifejeződött sajtóban, nyilvános vitákban, közérzetben, sőt kommunista állásfoglalásokban is...
Gondja volt-e a kormányzatnak a közelgő német megszállás? A magyar államveze
tés a háború alatt kétségtelenül mindig tartott attól, hogy egy közvetlen német beavat
kozás megdöntheti Horthy hatalmi rendszerét, s a szélsőjobboldalt juttathatja hatalom
ra. Ez mint számba jöhető veszély a kritikus helyzetekben mindig a német érdekeknek megfelelő döntést eredményezett. Mivel azonban arra még nem volt példa, hogy a né
metek pusztán gyanú alapján megszálltak volna egy szövetséges országot, s mivel a Kállay-csoport csak az angol-amerikai hadsereg közvetlen megjelenése esetére tudta elképzelni Magyarország kapitulációját, ami a német megszállást maga után vonhatta volna, az adott körülmények között a megszállást Horthy és környezete nem tartotta valószínűnek, és nem is készült fel erre az eshetőségre.
A középosztály félelme
Az ifjabb Horthy Miklós vezette Kiugrási Iroda által számba vett, főleg horthysta el
lenforradalmi szervezeteket és csoportosulásokat csak az „átmeneti idő" biztosítására kívánták felhasználni, nem pedig egy esetleges német megszállás elleni harcra. Tudjuk, még azokat az információkat sem vették komolyan, amelyek az utolsó néhány hét alatt befutottak, s egyértelműen bizonyították a megszállási előkészületeket. A szélsőjobb
oldal különböző megnyilvánulásainak elemzése alapján hozzátehetjük még, hogy ha várták és remélték is a német beavatkozást, a megszállásban igazán még ők sem hittek.
Baráth Tibor ezt így fogalmazta meg „Az országépítés filozófiája" c. könyvében: „Az ország Achilles-sarkában felhalmozódott erőket ma inkább a becsület, a magyarság kö
zép-európai gondolathoz való hűsége és a németek által is helyesen értelmezett sorsközösségi szabályok állítják meg határaikon, semmint a fegyveres hatalom."
Mindezek alapján talán levonhatjuk azt a következtetést, hogy a magyar
társadalomban nem alakult ki a német megszállás lehetőségével összefüggő veszélyérzet -illetve a háború elején még elég széles értelmiségi rétegekben jelenlevő veszélyérzet elhalványult - az ellenállásra nem volt felkészülve, s arra a legkisebb mértékben sem volt megszervezve. Ezt a szervezést ugyanis csak a kormányzat vagy szélesebb érte
lemben az államhivatalnoki kar és a tisztikar végezhette volna el, amelynek minden hatalom a kezében volt, de amelynek túlnyomó többsége az ellenforradalmi rendszerrel volt szolidáris, vagy ha opponált, azt - ritka kivételtől eltekintve - jobbról tette. A demokratikus baloldali vagy a népi ellenzék balszárnya az értelmiség „politikailag haj
léktalan" részét képezte, vagy olyan ellenzéki pártokhoz tartozott, amelyek a hatalmi pozíciókhoz soha közel sem jutottak. Ezt az ellenzéket mély szakadék választotta el a fegyveres erők döntő többségétől, mindazoktól, akiknek döntési jog és hatalmi lehető
ség volt a kezükben, a legmagasabb szinttől a legalacsonyabbig.
Igazi kapcsolat a kettő között sohasem jött létre, s a kapcsolatnak ez a hiánya nem volt kiküszöbölhető a német megszállás után sem, ami magyarázatot ad - legalábbis részben - a magyar ellenállás történetének legégetőbb kérdéseire.
Miért nem volt kiküszöbölhető ez a szakadék? Miért nem jöhetett létre a kapcsolat az illegalitásba kényszerített demokratikus-baloldali ellenzéki erők és a magát „nemzet
fenntartódnak nevező középosztály között? Elsősorban azért, mert ez a középosztály jobban félt egy valódi demokratikus vagy netán szocialista irányú átalakulástól, mint a német beavatkozás vagy megszállás következményeitől. Lelke mélyén az igazi veszély
nek az előbbit tartotta.
Bármilyen oldalról nézzük, akármilyen módszerrel boncolgatjuk: a „jogfolytonos
ság" és a „rend" követelményei félelmekből fakadtak elsősorban. Érdemes tehát e fé
lelmek típusait egy kicsit szemügyre venni. Ezek a félelmek nem annyira nemzeti ag
godalmak voltak, mint inkább „osztályfélelmek". A középosztályi félelmek jó része a tizenkilences emlékek rémületébői, az úri tudat és magatartás két háború közötti rene
szánszán alapuló rossz lelkiismeretből, az antidemokratikus nevelés és a vad antimarx
ista propaganda mély hatásából, az antiszemita közhangulatra támaszkodó zsidótörvé
nyek következményeitől való rettegésből fakadtak.
A félelmek egyik típusa tehát a visszahatásoktól való félelem volt, amely már a sztá
lingrádi csata óta szorított egyre nagyobb helyet magának a szellem világában is, ami
kor a magyar jövő már más látószögből kezdett megvilágosodni. Első helyen itt a zsi
dótörvények visszahatásaitól való félelem állt. E félelem torzító lencséjén keresztül vizsgálták többen még egy demokratikus átalakulás lehetőségét is. Gombos Gyula 1943 júniusában arról írt a Magyar Élet-ben, hogy a zsidóság, amely a harmincas években a széllel szemben küzdve alkotmányvédő és konzervatív volt, ismét támadóvá és forra
dalmivá válhat. Németh László pedig - második szárszói beszédében - nem tudta el
képzelni a háborúnak olyan kimenetelét, amely ne járna súlyos megpróbáltatásokkal, mert szerinte egy „angol jellegű" rendszer létrehozása „a magyarság részesedését a nemzeti vagyonban órák alatt megcsappantaná", a szovjet rendszerű szocialista állam
ban pedig az ellenőrzöttek magyarok, az ellenőrzők pedig idegenek lennének...
Mennyivel nagyobb lehetett a hivatalnok értelmiség aggodalma, akik a zsidótörvények végrehajtásán munkálkodtak, vagy akik e törvények előnyeit élvezték.
Mélyek voltak az egzisztenciális félelmek, amelyek a német megszállást megelőző hónapok eszmei vitáiban sajtónyilvánosságot kaptak, és sokféle színvonalon és céllal fogalmazódtak meg. A demokratikus, liberális ellenzék oldaláról nyugtató és föloldó igénnyel, a szélsőjobboldal részéről ijesztgetési céllal.
Szekfű Gyula már 1943 szeptemberében Egymás között című írásában - hangsú
lyozva, hogy a középosztályon elsősorban az állami és városi fix fizetéses hivatalnoko
kat érti, valamint a hozzájuk tartozó, velük rokonsági viszonyban is levő szabadfoglal
kozású értelmiséget - azt fejtegette, hogy ez a középosztály nemzeti és állami felada
tokat végez, s ezért „nincs lehetőség arra, hogy munkáját kivegyék a kezéből és mással végeztessék". Ezeknek a szakembereknek „a tanultsága és műveltsége közös a tőlük nyugatra élő középosztálybeliekkel, s ennélfogva jogos az a kívánságuk is, hogy tekin
tetbe véve bár hazai viszonyainkat, nagyjából mégis olyan életmódot folytassanak, mely nyugati kollégáikhoz hasonlóan lehetővé teszi nekik a további független szellemi munkát." Ezután tért rá arra, hogy „a magyar nemzetet, mint szellemi egységet" ez a középosztály tartotta fenn a reformkor óta minden tévedése ellenére, ezért joga van arra, hogy szellemi fejlődését, „autarchiáját ezután is tiszteletben tartsák". Azért hoz
zátette: ha a dolgozó osztályok széles rétegeiben nincs még magas fokon az „osztály
közi megértés", az elsősorban a középosztály hibája, mert annak kellett volna „mint idősebbnek, műveltebbnek és jobban szituáltnak már régen kinyújtania a kezét." ...
Ha a középosztály jövőjére vonatkozó aggodalmakat és félelmeket a magyar szelle
mi élet vezető egyéniségei így fogalmazták meg, elképzelhető, mi járhatott a demokrá
ciát a kommunizmussal összemosó, az antibolsevista propagandától agyonizgatott át
lag-középosztályi fejében.
A középosztály a háború utáni jövőtől félt, és a német megszállás következett be.
Azok a követelmények pedig, amelyek a háborúból a békébe való átmenet biztosítását célozták, most hirtelen visszájukra fordultak. A „jogfolytonosság", a „rend" már kizá
rólag a németek érdekeit szolgálta. Horthynak a kormányzói poszton maradása a folya
matos törvényesség hitét táplálta a középosztály túlnyomó többségében. A hatalmi szervek lényegében töretlen működése, a „rend" segített abban, hogy a megszállók háttérben maradjanak, hogy a magyar államapparátus átvállalja a megszállási funkciók jó részét. Igaz, az aggodalmakat egyelőre elcsitította.
Szellemi tiltakozás híján
Ennek tragikus következményei különösen a zsidóüldözésekkel és a deportálásokkal kapcsolatos rendeletek tömegének - amelyeket a kormányzat ontott magából - hű alatt
valóként történő maradéktalan végrehajtásában mutatkoztak meg. Ezért minden megbe
csülés kijár azoknak, akik másként viselkedtek hivatali pozíciójukban.
Mindez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a közvéleményünk nagy része, amelyet a faji törvényekkel az évek hosszú során hozzászoktattak ahhoz, hogy a zsidó származású
emberek nem egyenrangúak, és amely korábban sem érezte át a zsidóság félelmeit és
K i m u t a t á s
a zsidók háztartásában volt ruhaneműeknek az egyes tárcák közötti %-os felosztásáról
Á g i n
200 80,l3o|so|60^25 130|200|25 loliO1 2
1
í
5808030 102020*2030'30 S'20 15'8 25Kársai Elek: Vádirat a nácizmus ellen. 1944. jún. 26-okt. 15. 3. kötet 420-421 old.
megaláztatásait, különösebb megrázkódtatás nélkül tudomásul vette azt a gyalázatot, ami a magyar zsidósággal 1944 nyarán történt. S a lelkiismeret felrázását nem segítette - az egyházak tiszteletreméltó és fontos akcióit kivéve - a tiltakozásnak olyan szellemi formája - mert nem volt - , amely a zsidóság megmentéséért emelt volna szót. Sót a szellemi élet mechanizmusának - ha nem is töretlen - működése, a betiltott lapok, fo
lyóiratok mellett jó néhány nem szélsőjobboldali folyóirat további megjelenése; a zsidó szerzők könyveinek betiltása, zúzdába küldése mellett az 1944-es könyvnapon és azt követően is néhány rangos író munkáinak publikálása, hozzájárult annak az illúziónak a továbbéléshez, hogy nincs nagyobb baj, még „rend" és „nyugalom" van az országban.
Csak azok a bombázások ne lennének!
Igaz, alig akadt olyan szellemi ember, aki antiszemita érzelmeinek írásban hangot adott volna, ha Erdélyi József még új verset írt is és publikált a zsidók ellen, s az újon
nan alapított Magyar Ünnep című irodalmi lapban Nyíró József megelégedéssel nyug
tázta, hogy „megszűnt a magyar lélek és szellemiség tudatos és rendszeres fertőzése".
Az írók passzivitása bosszantotta is a szellemi élet brutális tisztogatóit.
A passzivitásnál azonban most már többre volt szükség. Voltak írók, művészek, tu
dósok, akik a megszállás óta illegalitásban éltek, és az ellenállási mozgalomban vettek részt, s amikor a megszállók és magyar kiszolgálóik ellen küzdöttek, küzdöttek a zsidók megmentéséért is. Mások visszavonultan éltek, mint szellemi emberek hallgattak, de mint magánemberek a lehetőségekhez mérten sokat segítettek az üldözötteknek. S vol
tak, akik nem értették meg, vagy nem hitték, hogy a magyar zsidóság genocídiumáról van szó...
Egy „békeajánlat"
A „magunk méltóságát" már csak a hatalommal való szembeállás őrizhette: az ellenál
lás, a rendeletek szabotálása, a segítségnyújtás az üldözötteknek, a tiltakozás minden legális és illegális formája becsületes eszköz volt, vagy lehetett volna. Már önmagában a közigazgatási passzivitás is komoly nehézségeket okozhatott volna a németeknek és a Sztójay-kormánynak. A becsületet azonban általában még a szorgos hivatali munká
ban és a parancsok végrehajtásában látták.
Azt, hogy milyen lelkiállapotban volt 1944-ben a köztisztviselői kar nagy része, ki
válóan mutatja az a tervezet, amelyet Bibó István vetett papírra 1944 nyarán, azzal a céllal, hogy a magyar baloldali munkásság vezetőinek ajánlja fel, s azok mint „békea
jánlatot" a magyar középosztály félelmeinek feloldására használják fel. A tervezet il
lúziókat és nagyfokú politikai naivitást takart, mert teljesen irreális elképzelés volt az, hogy pusztán megállapodás kérdése: képes-e a középosztály máról holnapra gyökere
sen megváltoztatni magatartását. Az azonban az állami hivatalnoki kar mély ismeretéről tanúskodott, hogy milyen biztosítékok fejében remélte, hogy a köztisztviselői kar azok mellé áll, akik az aktív harcot a németek és kiszolgálóik ellen vállalták. Ilyen feltétele
ket említ, hogy az egzisztenciális jellegűeket ne is említsük: ha a munkásosztály az úri osztállyal szemben nem készül kollektív bosszúra, s arra a zsidóságnak sem ad lehető
séget; ha a munkásság teljesen fátylat borít mindenféle üldözésre és szenvedésre, ame
lyet egyesektől vagy a hatóságoktól elszenvedett; ha tudomásul veszi a középosztály
tiszteletteljes érzéseit Horthy iránt, s nem óhajt vele szemben személyes felelősségre vonást alkalmazni; ha a magyar állami élet és a formai jogfolytonosság ott folytatódik, ahol március 19-én abbamaradt; ha a proletárdiktatúra szereplői nem jutnak újból po
zícióhoz; ha a munkásság el tudja érni, hogy Magyarország ne kerüljön tartós szovjet vagy más megszállás alá; ha küzd minden erejével azért, hogy Trianon területi rendel
kezései ne ismétlődjenek meg; ha nem ismétlődnek meg 1919 hibái a nemzeti színek, jelvények és a múlt megbecsülése ellen; ha a vallást, az egyházat és papjait tiszteletben tartja; ha a munkásság együttműködik a tisztviselő-társadalom fizetési és jövedelmi viszonyainak rendezésében s törvényes garanciákkal való körülbástyázásában; ha a köz
biztonságot garantálják és az úri társadalom nem lesz kitéve utcai inzultusoknak, olyan jelenségeknek, amelyektől az általa elképzelt kommunizmusban a legjobban fél; ha a magyar munkásság központi vezetésének nincs egyetlen zsidó tagja sem; ha a munkás
ság respektálja a személyes magántulajdont, amelyek biztonságát Endre László és társai szüntették meg; ha respektálják a magyar középosztály otthonait és nem kell féltenie
"sem családi házait, sem családi villáit, sem öröklakásait, sem megtakarított pénzét" stb.
A köztisztviselői karnak ez az állapota - ha nem is kizárólagosan - fontos szerepet játszott abban, hogy a rendszer intézményei már csak egyetlen irányban voltak hatéko
nyak: a németekkel való együttműködésben. Az ellenállás, a háborúból való kiválás ér
dekében már használhatatlanok voltak, ami az egyik oka volt az októberi fegyverszüne
ti kísérlet kudarcának. S ebből következett az a szomorú, de nem mellőzhető dolog, hogy a nyilas hatalomátvétel zökkenőmentesebb volt, mint azt talán a németek vagy a befolyásuknak nem éppen a csúcspontján levő Szálasiék gondolták. A középosztály nagy része ugyanis a jogfolytonosságot, a tradicionális, ezeréves államiságot még a nyilas kormányzatban is képviselve látta, ha magukat a nyilasokat nem is becsülte sok
ra. Az államgépezet - a közigazgatási apparátus, a hadsereg, a rendőrség-csendőrség, sőt, még az úgynevezett csonka parlament is, amelynek képviselőit még 1939-ben vá
lasztották meg - fogyatkozó létszámmal és egyre szűkülő területen nagyjából és egé
szében mindaddig funkcionált, amíg a szovjet hadsereg az egész országot fel nem sza
badította. Sőt a „nemzet" és a „haza" számukra azonosulva az államapparátussal, a bi
rodalmi német területekre áttelepülve, országterület nélkül is a törvényesség illúziójá
ban éltek és tevékenykedtek még néhány hétig. Annál tiszteletreméltóbb azoknak a hi
vatalnokoknak, tiszteknek a bátorsága, akik Szálasival már nem vállalták a lojalitást, akik képesek voltak szakítani a hatalommal.
Apparátus - ország nélkül
Azt azonban meg kell állapítani, hogy nemcsak Magyarország történetében egyedülál
ló, de Európa történetében is, hogy egy állam szinte teljes felső vezető rétege: a felső állami bürokrácia, a honvédség, a csendőrség, a rendőrség főtisztjeinek zöme testületi
leg elhagyta az országot. Egyedülálló, hogy az állam egész gépezete, politikai vezetése, parlamentje, több százezres megmaradt hadserege, intézményei egy másik államba tele
püljenek át, magukkal sodorva a társadalmi elit nem kis részét is, magukkal víve még a börtönöket is, legalábbis Sopronkőhida politikai foglyait.* A menekülés arányait jól érzékelteti, hogy a háború után kb. 60.000-en nem tértek vissza Magyarországra a ha
talmi apparátus, a társadalmi és gazdasági elit tagjai közül...
* A börtöneiket 1944 novemberétol folyamatosan német koncentrációs táborokba „menekítették". Csak magából a komáromi erod-börtönbol több mint 6000 politikai foglyot adtak át a németeknek, akik mind koncentrációs táborba kerültek. (A szerk.)
H I N T A P O L I T I K A - DILETTÁNS M Ó D R A *
Barcza György „Diplomata emlékeim" címmel két kötetben megírta emlékiratait. A második kötet kézirata Eckhard Tibor révén az Egyesült Államokban a Hoover Institu-tionba került. Az alábbi, a Kállay-kormány béketapogatózási kísérleteit megvilágító részlet ebből való...
Kállay Miklós (1887-1967) földbirtokos, konzervatív politikus volt... 1942. március 9-től miniszterelnök; tisztségét az arisztokrácia és a fináncoligarchia németellenes, an
golszász orientációjú tagjait tömörítő Bethlen-Chorin-csoport támogatásának köszön
hette. Kormányfőként - ha vonakodva is, de - kiszolgálta a németeket (pl. frontra küldte a 2. magyar hadsereget), miközben - főként a magyar hadsereg katasztrofális vo
ronyezsi veresége után - titkos csatornákon felvette a kapcsolatot a szövetséges nagyha
talmakkal, s 1943 szeptemberében elfogadta az előzetes fegyverszüneti feltételeket, amelyeket azonban nem hajtott végre. A nevével fémjelzett ún. „hintapolitika" nem akadályozhatta meg az ország német megszállását. Kállay 1944. március 19-én a török követségen politikai menedékjogot kért, de később a németek letartóztatták és koncent
talmakkal, s 1943 szeptemberében elfogadta az előzetes fegyverszüneti feltételeket, amelyeket azonban nem hajtott végre. A nevével fémjelzett ún. „hintapolitika" nem akadályozhatta meg az ország német megszállását. Kállay 1944. március 19-én a török követségen politikai menedékjogot kért, de később a németek letartóztatták és koncent