Az 1792 és 1815 közötti időszakban 438 főtisztet sikerült regisztrálni az ez-redben. Ebből 318 fő esetében sikerült meghatározni a teljes katonai pályafu-tást, illetve az összes személyi adatot, a többi esetben csak a katonai pálya
frag-148 A katonai iratok nem adnak támpontot a tisztek nem katonai iskoláihoz. Egy-egy szerencsés esetben sikerült ilyen adatra bukkanni, de ezek megerősítése pl. a soproni líceum esetében a források hiánya miatt meghiúsult. Rendkívül ígéretes az MTA-ELTE Egyetemtörténeti ku-tatócsoport Magyarországi Felsőoktatási Intézmények (1580–1918) nevű projektje (veze-tője: Szögi László) által összeállítás alatt lévő adatbázis (https://leveltar.elte.hu/hu/leveltar/
kutatas/adatbazisok/magyarorszagi-felsooktatasi-intezmenyek-1580-1918 – amelyben a korszakra vonatkozóan jelenleg csak a Budai Jezsuita Akadémia névjegyzéke található meg.
mentumai vagy a személyi adatok maradtak hiányosak. Ebből a 318 főből 181 tekinthető hungarus értelemben vett magyarnak (56,92%). Önmagában ez az adat valóban alátámasztani látszik a magyar rendeknek a magyar tisztek számá-nak növelésére vonatkozó követelését. Ezt a számot azonban jelentős mérték-ben árnyalja egy nagyon fontos esemény.
Az 1809-es év végén a 92 főből álló főtiszti kar 1810. június elejére 142 főre duzzadt. A 34. gyalogezred főtiszti állománya ekkor főként német és cseh tisztekkel gyarapodott, az 50 új főtiszt között alig találunk öt magyart. Ennek nagyon egyszerű az okát megtalálni. Az 1808 során felállított, mintegy száz landwehrzászlóaljat, a háború során szervezett szabadcsapatokat, valamint a nyolc, német149 gyalogezredet feloszlatták, illetve a kilenc vadászzászlóaljat osz-tálynyira csökkentették,150 de a tiszti állomány nagyobbik részét nem bocsátot-ták el, hanem a mintegy háromezer tisztet a hadsereg megmaradt egységeibe osztották be. A hadvezetés ezzel nyilván meg akarta őrizni a tiszti állományt, hogy egy később szükséges mozgósítás során gyorsan rendelkezésre álljon a kellő számú, megfelelő tapasztalattal rendelkező tiszttömeg. Mivel a feloszlatott egységek között magyar csak néhány szabadcsapat, mint például a két erdélyi vadászzászlóalj volt, a háromezres tiszttömeg elsöprő többsége, feltételezhető-en legalább 90–95%-a nem magyar volt, így a 34. gyalogezredbe került tisztek többsége sem magyar volt.
Ha ezt az ötven tisztet kivesszük a 318 tiszt közül, akkor 268 tisztből 176 magyart találunk, ez 65,67%-nak felel meg, és ez az adat kísértetiesen hasonlít a Réfi Attila által a huszártörzstisztek esetében bemutatott 65,48%-os arányra.
Önmagában tehát a példaegység esetében a magyar főtisztek aránya a „legma-gyarabbnak” tekinthető huszárok legmagasabb rangú csapattisztjeivel egyenlő arányt mutat. Ez az arány az 1810-es áthelyezésekkel nagymértékben felborult.
A mintegy háromezer gyalogsági tisztet a megmaradt ötvenkét gyalogezred kö-zött osztották szét, ez átlagosan ötvenöt–hatvan, javarészt nem magyar tisztet
149 A hadsereg gyalogezredei szervezet szerint német és magyar ezredekre tagolódtak. Ma-gyarnak számított a Magyar Szent Korona országaiból kiállított 1798-ig 11, azt követően 15 gyalogezred. Az összes többi gyalogezred hadkiegészítési területétől függetlenül németnek számított.
150 Ez a harmadára való csökkentést jelentett a legénységi és a főtiszti létszám tekintetében is.
jelentett ezredenként. Ez valóban teljes mértékben felborította a tisztek arányát, de egyben évtizedes távlatban ellehetetlenítette a korábbi arány visszaállását. Az 1813-ig tartó békeperiódusban151 a tisztek közül sokan kiléptek és nyugdíjazás-ra kerültek, így az 1813-as nagy mobilizáció teremtette csak meg újabb tisztek alkalmazásának lehetőségét és a szerény mértékű előmenetelt, mivel az 1813-as év végén találkozunk először az alacsonyabb tisztek körében jelentkező üres helyekkel, pedig közben az előírt főtiszti állomány az 1812 eleji hatvankettőről száztizenkettőre emelkedett. A hosszú távú kihatás egyértelműen hátrányos a tisztek arányának szempontjából, mivel a mozgósítás során alig volt szükség új tisztek kinevezésére, így az addig természetes tisztutánpótlás minimálisra csökkent. Az 1815-öt követő demobilizáció viszont az azt követő évtizedre kon-zerválta ezt a mesterséges, kényszerű arányt. Alapvetően tehát a tisztek arányá-nak 1810-et követő módosulása nem valamifajta magyarellenes lépéssorozat, hanem katonai szükségszerűség, az 1809-es tiszti állomány fegyverben tartása a hadsereg gyors mobilizálásának fenntartása céljából történt. Az is igaz azon-ban, hogy válogatás nélkül osztották be a tiszteket az egyes ezredekhez, tekintet nélkül a nemzetiségükre, tehát a magyarokat sem csoportosították magyar ala-kulatokhoz.
A 181 magyar tiszt belső nemzetiségi arányait nagy óvatossággal ugyan, de lehet vizsgálni. A nemzetiség meghatározása a legtöbb esetben viszonylag egyértelmű, néhány esetben kérdéses. ilyen esetekben közvetett forrásokat is segítségül hívtam a meghatározásokhoz, így a nemzetiség is vizsgálható lett.
Az adatokat a korabeli nemzetiségi arányok két rekonstrukciójának adataival egészítem ki. A meghatározás végeredménye a következő:
151 Az 1812-es oroszországi hadjáratban 30 ezer császári-királyi katona vett részt, illetve egy hasonló erejű támogató hadtestet vontak össze Galíciában. Ezen csapatok feltöltésére csak rendkívül kismértékű és részleges mozgósítás történt, így szervezetileg az békeperiódusnak számít. A Schwarzenberg herceg vezette hadtest ennek ellenére kemény harcokat vívott, és érzékeny veszteséget szenvedett a hadjáratban.
Benda
(1804)152 Faragó (1838)153
Magyar 96 53,04% 21,22% 37,4%
Szlovák 6 3,31% 8,24% 13,1%
Német 51 28,18% 9,29% 9,9%
Horvát 21 11,60%
Szerb 7 3,87%
Délszláv 28 15,47% 15,44% 16,6%
Román 20,56% 17,1%
Rutén 2,92% 3,4%
Egyéb 2,33% 2,5%
Összesen 181 100% 100% 100%
5. táblázat.
A viszonyítás alap itt is Réfi Attila huszártörzstiszteket vizsgáló eredménye, amely 184 fő vizsgálata alapján 78,26% magyart, 14,67% magyarországi néme-tet, 4,35% délszlávot és 2,72% Magyarországon élő indigenát talált. Ehhez ké-pest szembeötlő a magyar nemzetiség kisebb, a németek kétszer akkora aránya, illetve a délszlávok jelentős súlya. A magyarországi németek relatív nagy aránya azt mutatja, hogy a huszár csapatnem a magyar nemzetiségűek számára sokkal vonzóbbnak tűnt, a gyalogságot arányait tekintve kevesebben választották. A dél-szlávok magas aránya is némileg meglepő, mert a határőrcsapatok jelentős számú délszláv tisztet foglalkoztattak. A huszonnyolc délszláv közül azonban csak kilenc fő kezdte katonai szolgálatát határőrezredben, ez azt mutatja, hogy a tisztek nem-zetiségére nem voltak tekintettel a helyek elosztásánál. A magyarországi németek kiugróan nagy száma több tényezőből eredeztethető. A városi gyalogos hadvise-lés hagyományaiból eredeztethető, hogy néhány erdélyi szász mellett sok cipszer, valamint nagyszámú, városban élő, magyarországi német került a gyalogsághozs ez. A dualizmus korában megfigyelt jelenség, a felvidéki németek sok tisztet adó bázisa egyértelműen kimutatható már a 18. század végén is. A románság soraiból a katonatisztek közé a korszakban szinte egyáltalán nem kerültek be.
152 Magyarország története 1980, 439.
153 Faragó 2011, 327–328.
Felettébb elgondolkodtató a magyar nemzetiség csupán 53%-os aránya.
Ennek okairól mentalitástörténeti kutatás mutathat ki jelenségeket. Két ténye-zőt azonban az ilyen kutatás alapjaként megemlíthetünk. Az egyik a már emlí-tett vélekedés, hogy a magyarok előtt az idegen tisztek elzárják az érvényesülés, az előléptetési lehetőség útját. A másik ennek egyfajta következménye, a kevés tiszti pályára lépő magyar. Kérdéses, hogy ez a második jelenség közvetlen kö-vetkezménye csupán az elsőnek, vagy éppen ettől független tényező váltotta ki. Nem kizárt, hogy a 17–18. századi magyar hadtörténeti sajátosságok miatti társadalmi változás járult hozzá a jelenséghez. A Rákóczi-szabadságharcot kö-vetően a magyar katonáskodó réteg lassan felszívódott, és ennek fontos ténye-zője, hogy a császári hadsereg kevés magyar ezrede és tiszti helye nem is adott lehetőséget a katonatiszti identitás felépülésére, illetve a végvári katonaságnak a reguláris keretek közé való, jelentősebb mértékű átalakulására.
Ismert a Rákóczi-szabadságharc legjelentősebb katonai problémája, a re-gu láris hadsereg elégtelensége, amelyet leginkább a rere-guláris harcokban jártas katonatisztek és vezénylő parancsnokok hiányára vezethetünk vissza. Egyedül a huszár csapatnem rendelkezett potenciálisan alkalmas tiszt bázissal reguláris csapatok felépítésére. A gyalogság tekintetében egészen az 1741-es hat gyalog-ezred felállításáig rendkívül korlátozott tiszti helyek álltak rendelkezésre. A 18.
század második felében élő kilenc gyalogezred békeidőben 630 főtiszti helye sem tekinthető a katonatiszti identitást jelentős mértékben építő számnak.
Ugyanebben az időben a teljes huszárságnál legfeljebb 450 tiszti hely létezett, és ez szintén meglehetősen csekély. A két csapatnem együtt alig haladja meg az ezer tiszti helyet. Ezt a határőrezredek jelentősen növelhették, így a jövőben a határőrök tisztikarát is vizsgálni kell.