A magyar eredmények háttere

A nemzetközi kitekintés alkalmat jelentett az anyaggyűjtésre arról, hogy mitől lehet jobb eredményeket elérni a nyelvtanításban. Megállapíthatjuk, hogy ezen a területen vannak behozhatatlan előnyök, hiszen a több államnyelv, a nyelvi heterogenitás, a jó hagyomá-nyok, illetve a jobb gazdasági helyzetből fakadó nagyobb mobilitás jelentősen befolyá-solja a nyelvtanulási kedvet és annak eredményességét. Ilyen értelemben a nyelvtanulást támogató környezet és a nyelvoktatás-politikai célok együtt hatnak. Természetesen nagy szerepe van a nyelvtanulás eredményességében pedagógiai kérdéseknek is, azaz annak, hogy milyen eszközökkel, módszerekkel, milyen anyagokkal tanítják az idegen nyelve-ket, ezért a nyelvtanítás módszereinek kutatása és fejlesztése fontos eszköze lehet a fej-lesztésnek. Ezeken a konkrét dolgokon túl azonban lehetnek még más szempontok is, amelyek befolyásolják a nyelvtanulási kedvet és sikerességet, ezek közül kiemelkednek az attitűd kérdései. Az idegennyelv-tanítás kétséges eredményeiről számtalan elméletet fogalmaznak meg az érdekeltek és a szakemberek is, érdemes ezeknél is elidőzni egy kicsit.

Éppen az erős társadalmi érintettség miatt sokféle köznapi elmélettel lehet találkozni a magyarországi nyelvoktatás problémáiról. A korábbi extenzív fejlesztésekre való tö-rekvés miatt még ma is sok szülő vallja, hogy az iskolai nyelvtanítás feltételein kellene változtatni (még több nyelvóra kellene), és nagyon gyakran hallani köznapi társalgásban azt az elméletet, hogy a magyar anyanyelvűek számára különösen nehéz az idegen nyel-vek tanulása. Ez utóbbit azonban nem támasztják alá nyelvészeti kutatások. Szerepe lehet azonban a társadalom zártságának is, és hasonlóan erős korlátozó hatása lehet a túlzó pragmatizmusnak.

Magyarországon kialakult egy sajátos, nagyon pragmatikus viszony a nyelvtanulás-hoz, amelyben csak elvétve lehet nyomát lelni annak a felismerésnek, hogy a nyelvtudás örömforrás, sőt hogy maga a nyelvtanulás is az lehetne. A rendszerváltás előtt iskolába járt felnőttek közül sokak számára kudarcélményt és frusztrációt okozott a nyelvtudás hiánya, és ezeket a negatív érzéseket a szülők és tanárok talán öntudatlanul továbbadják.

A nyelvtanuláshoz még mindig sokszor drámák kapcsolódnak, gondolhatunk itt a nyelv-vizsga hiánya miatt át nem vett diplomákra, a nyelvtudás elégtelensége miatt meghiúsult nemzetközi együttműködésekre. Ezt a súlyos, társadalmi szintű elégedetlenséget szá-mokkal is igazolni lehet. Az Eurobarometer 2006-os kutatásban azt is vizsgálták, hogy a megkérdezettek szerint a saját országuk lakosai mennyire beszélnek jól idegen nyelveket (4. melléklet). Beszédes adat, hogy az összes megkérdezett ország közül Magyarországon

volt a legkevesebb válaszadó elégedett a honfitársai nyelvtudásával (18%), ez messze elmaradt az EU átlagától (44%), de azoktól az országoktól is, amelyekben a nyelvtanulás eredményessége szempontjából Magyarországhoz hasonlóan súlyos problémák vannak.

Érdekes például, hogy Portugáliában és Magyarországon az egy idegen nyelven beszélők aránya egyaránt 42% volt 2006-ban, ennek ellenére a portugál válaszadók 77%-a elége-dett volt a portugálok nyelvtudásával, szemben a magyarok 18%-ával (Europeans and their Languages 2006, 58). Természetesen az önkritika lehetne előrevivő és pozitív is, de itt talán inkább egy olyan tendenciáról van szó, amely vélhetően akadályozza vagy nehe-zíti a sikerességet, hiszen önértékelési zavarokra utalhat.

Egész Európában megfigyelhető, hogy dominálnak a nyelvtanulási motivációban a munkához és a jobb álláshoz kapcsolódó célok (6. táblázat). Jól megfigyelhető, hogy a gazdaságilag gyengébb országokban még erősebb az átlagnál az a meggyőződés, hogy a nyelvtanulás célja a külföldi munkavégzés, és ez Magyarországon is így van. Az EU-s átlagnál 10%-kal többen, a megkérdezettek 71%-a tartja a nyelvtanulás legfontosabb elő-nyének a külföldi munkavégzés lehetőségét, 56% gondolja azt, hogy így jobb munkale-hetőséghez jut a saját hazájában (átlag: 45%). Nagyon érdekes azonban, hogy az EU-s átlagnál keveEU-sebben gondolják azt, hogy a munkájuk EU-során valóban fogják iEU-s haEU-sználni a nyelvtudásukat (40%, szemben az EU 53%-ával) (Europeans and their Languages 2012, 65). Ez is arra utal, hogy a valóságban a magyaroknak nem feltétlenül van szüksé-gük a nyelvtudásukra a mindennapjaikban. Érdekes módon alátámasztják ezt a valós nyelvhasználatot tükröző adatok is (4. ábra). Minden területen jelentősen ritkábban hasz-nálják a nyelvtudásukat a magyarok az EU-s átlagnál (kivéve a nehezen értelmezhető nyelvtanulási célú nyelvhasználatot). És érdekes módon a munkahelyi szóbeli kommuni-kációt a magyarok jelölték meg legkevesebben (16%) az összes ország között, tehát ná-lunk jelentősen kevesebben beszélnek a munkájukhoz kapcsolódóan idegen nyelven a többi országnál.

Nyilvánvaló, hogy a gazdasági fejlettség erősen összefügg az idegen nyelvek iránti igénnyel. Természetes, hogy a szegényebb országok mindegyikében kevésbé jellemző nyelvtanulási célként jelenik meg a külföldi nyaralás során való felhasználás, ebben a tekintetben a magyar adatok hasonlóak például Bulgáriához, Romániához vagy Spanyol-országhoz. A magyarok 26%-a számára tekinthető csak nyelvtanulási motivációnak a külföldi nyaralás (EU-átlag: 47%). Fontos adat azonban, hogy két nyelvtanulási motivá-ció tekintetében a magyarok álltak a felmérésben az utolsó helyen. Nálunk gondolták a legkevesebben azt, hogy a személyes megelégedettség érdekében kellene idegen nyelve-ket tanulni (19%, EU-átlag: 29%), vagy azért, hogy más országokból származó emberek-kel találkozhassanak (11%, EU-átlag: 29%) (Europeans and their Languages 2012, 65).

4. ábra

A nyelvhasználat területei Magyarországon (első és második idegen nyelv összesen) (Forrás: Europeans and their Languages 2012, 52)

A feltett kérdés: Mikor használja a nyelvtudását?

Gyakran idézett adat, hogy a magyarok többsége teljesen vagy inkább elutasító az eredeti nyelven játszott filmekkel szemben (elutasító: 52% és inkább elutasító: 20%), és ezzel valóban viszonylag hátul helyezkedünk el a rangsorban. Tény azonban, hogy ebben a tekintetben a helyi szinkronizálási szokások is szerepet játszhatnak, hiszen például Né-metországban (elutasító: 57% és inkább elutasító: 20%) vagy Ausztriában (41% és 20%) hasonlóan erős az elutasítás ebben a tekintetben, és ez ott nem tükröződik a nyelvtudási adatokban (Europeans and their Languages 2012, 119). Egyébként a nyelvtanulási mo-tiváció, illetve a nyelvtanulási aktivitás tekintetében nem rosszabbak jelentősen a magyar adatok az átlagosnál (9. táblázat). Kicsit az átlagosnál magasabb azok aránya, akik soha nem tanultak idegen nyelvet, ám magasabb azok aránya is, akik tervezik a nyelvtanulást.

Az eddigi adatok alapján látható, hogy bár a nyelvtanulási motiváció Magyarországon nem gyengébb jelentősen, mint más országokban, de mégis összetett, talán traumatizált a magyarok viszonya a nyelvtanuláshoz. Az adatok alapján ellentmondásos a magyarok elképzelése arról, hogy mire lehetne, kellene használni a nyelvtudásukat, továbbá egyér-telműen megállapítható, hogy a magyarok a mindennapjaikban ritkábban használják az idegennyelv-tudásukat az európai átlagnál.

9. táblázat Nyelvtanulási aktivitás és motiváció

Állítások EU (27) Magyarország

Jelenleg nem tanul idegen nyelvet és nem is tervezi a követ-kező évben.

44 43

Soha nem tanult semmilyen idegen nyelvet. 23 29

Az elmúlt két évben folytatta egy idegen nyelv tanulását. 14 12 Jelenleg nem tanul idegen nyelvet, de tervezi a következő

év-ben.

8 12

Az elmúlt két évben elkezdett egy új nyelvet tanulni. 7 5 (Forrás: Europeans and their Languages 2012, 74)

A nyelvtanuláshoz való viszony szempontjából érdemes a nyelvvizsgák szerepét is átgondolni. Természetesen komoly fejlesztő hatása van annak, hogy ennyire fontos a nyelvvizsga megszerzése, feltételezhető, hogy a 30 év alatti korosztályok jobb nyelvtu-dási adataiban van szerepe a nyelvvizsga-kötelezettségnek is. Más szempontból azonban negatívnak tekinthető a kiterjedt nyelvvizsgarendszer hatása. A nyelvvizsgák presztízse tovább erősíti a nyelvtanulási pragmatizmust, nagy a vizsgakényszer, és így a nyelvtanu-lás sokak életében csak szükséges rosszként jelenik meg. Sokszor a nyelvvizsga az igazi cél, nem a nyelvtudás, és ennek módszertani hatása is van: a napi tanítási gyakorlatot befolyásolja a nyelvvizsgáztatás módszertana. A nyelvvizsgarendszerünk szintrendszere is ellentmondásosan hat, hamis üzeneteket közvetít. A magyar nyelvvizsgarendszerben az alapfok ugyanis B1 szinten van, holott az európai terminológiában a B szinteket már középfoknak tekintik. Ez az igényes szintrendszer egyben alul is értékeli az alapfokú nyelvtudást, hiszen az A2 szint, amely a napi szükségletek kielégítéséhez szükséges kom-munikációhoz már elegendő, a vizsgarendszer logikája alapján nem számít nyelvtudás-nak, és ez hathat a magyarok önértékelésére is.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a nyelvtanulás és a nyelvtudás egész Európá-ban kihívást jelent. Attól a kitűzött céltól, hogy mindenki beszéljen az anyanyelvén kívül legalább két idegen nyelven, a legtöbb európai ország és a legtöbb európai polgár még messze van. Sőt az Eurobarometer attitűdvizsgálatának eredményei azt is bizonyítják, hogy az európaiak egy jelentős része még csak meggyőződve sincs arról, hogy valóban érvényesek és értelmesek ezek a nyelvtanulási célok (Europeans and their Languages 2006, 53). A magyar tendenciák korszerűek, tény azonban, hogy az idegennyelv-tudás-ban nem lehet gyors eredményeket elérni. Az elemzés arra is rámutatott, hogy sok szem-pontból sajátos a magyarok viszonyulása az idegen nyelvekhez. A nyelvtanulás tagadha-tatlanul nehéz, hosszadalmas, sokszor monoton folyamat, de ez a szélsőséges félelem túlzásnak tekinthető. Érdemes pedagógiai szempontból elidőzni egy kicsit annál, hogy milyen okai lehetnek annak, hogy a nyelvtanulás és a nyelvtudás nálunk döntően nem

örömforrásként jelenik meg, hanem sokkal inkább szükséges rosszként, túlélendő fel-adatként. A nyelvtudás interkulturális hozadéka, tehát a más kultúrák és a saját kultúra mélyebb megértése nem jelenik meg értékként, a nyelvtudás folyamatos karbantartása, további nyelvek tanulása nem jellemző szabadidős tevékenység. Ennek természetesen nagyon sok oka van, köztük gazdasági is, de nyilvánvaló, hogy pedagógiai, szemléleti kérdéseket is fel lehet tenni ebben a helyzetben. Minek kellene másképpen történnie ah-hoz a nyelvórákon, hogy a tanulók örömforrásként tudják megélni a nyelvtanulást és a nyelvtudást? Mire lenne szükség ahhoz, hogy legyen végre egy generáció, amelyik telje-sen természetesnek tekinti, hogy idegen nyelveken kell beszélni, és amelynek van is eh-hez technikája és stratégiája? Tekintsük most át ezt a kérdést nem a nyelvoktatás-politika síkján, hanem a tantermek pedagógiai kultúrájának szintjén.