MAGÁNÉLET, VÍKEND

In document Rákosi a csúcson1948-1953 (Pldal 181-200)

HARMADIK FEJEZET

3. MAGÁNÉLET, VÍKEND

– Húsvéttól, vagyis kora tavasztól késő őszig alig volt olyan hétvége, hogy ne mentünk volna Aligára – mondta N. Béla (1927) gépkocsivezető. – Ilyenkor a szabadnaposnak kellett lemenni megnézni, rendben van-e minden. Rengeteg hétvégénk ment fuccsba. Mivel elég nagy területen volt a víkendház, ott nekünk szabályos őrszolgálatot kellett adni éjjel-nappal.

– Vadászni is jártak?

– Oho, ho, hó! A gödöllői kanyaroktól kezdve – az fácános volt – Hatvanon keresztül – ott nyúl volt –, Gyarmatpusztáig sok helyre. Gyarmatpusztára Lengyelországból próbáltak betelepíteni bölényeket, de kipusztították az erdőt, ledörzsölték a fák kérgét. Ide Rákosi inkább pihenni járt.

Nem volt szenvedélyes vadász. Apróvadakra láttam lőni, nagyvadra nem. Gödöllőre, Hatvanba inkább a társaság kedvéért ment.

– Hétvégén Rákosiék általában elmentek valahova – mondta G. Lajos, a gondnok. – Az aligai szezont már májusban megkezdték; szombatonként délután indultak és vasárnap kora este jöttek meg. Tudtommal az öreg a kocsiban több alkalommal olvasott, láttam is, hogy könyvet vitt magával. A Mátyás király úti KV-üdülőben neki állandó szobája volt, de ott ritkán éjszakáztak.

Vadászni elég sokat járt, a fő vadásztársa a földművelésügyi miniszterhelyettes, Keresztes Mihály volt. Ha együtt mentek, ő odajött a villához. A vadászatok után sokszor kaptunk nyulat, őzet, ezeket a szakácsnők elkészítették az őrségnek. Ha hazahozott húsz nyulat, akkor a fiúkat kértük, vigyenek belőle. ’49-ben egy vadászat után beállítottak egy teherautó vaddisznóval.

Leraktuk az udvarra, és kérdeztem, mi legyen velük. Az öreg azt mondta, egyet dolgoztassak fel kolbásznak, a többit adjuk kollégiumoknak.

Egy alkalommal két élő fácánnal jött haza, elvittük őket az állatkertbe, mint Rákosi elvtárs ajándékát. Máskor egy őzikét hozott, s ekkor velünk jött az állatkertbe az elvtársnő is, hogy megnézze a férje ajándékait. Aztán Rákosiné többször meglátogatta az ajándék állatokat, sőt hétköznap, amikor csak egy-két látogató volt, kijárt az állatkertbe festegetni.

A ’45-ös választások előtt körkérdést intézett a sajtó a politikusokhoz, hogy mivel töltik a szabadidejüket. Nagy Ferenc vadászni szeretett, RM válasza: ő szabadidejében is politikával foglalkozik. Nem tudni, hogy ez igaz volt-e, vagy meddig volt így, de 1950 januárjában, alighogy hazaért Moszkvából, meghívta Gheorghiu-Dejt vadászatra. Talán politizálni akart bukaresti kollégájával, talán csak vadászni. Dej azonban köszönettel visszautasította a meghívást, mert KB-ülésre s parlamenti ülésszakra készültek. Hegedüs András, abból, hogy RM élvezte a vadászatot, ami szerinte tipikusan dzsentri hagyomány, arra a következtetésre jutott, hogy tulajdonképpen jobban szeretett élni, mint Gerő, aki nem vadászott rendszeresen. RM sem volt szenvedélyes vadász. Bár szeretett fecsegni, nem voltak vadászkalandjai, legalábbis nem mesélt róluk: nincs nyoma, hogy mélyen érintette volna a vadászat (vagy bármi, ami a politikán kívül esett). A puritán szemforgatás egyszer elkapta, s kezdte „ütni a tüzet” (idézet az 1950. decemberi beszédből); azokat a párttitkárokat ostorozta, akik azért, hogy két helyről húzzák a fizetést, valóságos rohamot intéztek a tanácselnökségért. Ezeket le kell váltani. „Ugyanez vonatkozik a vadászó párttitkárokra, akiknek száma, úgy látom, elszaporodott. Az ilyen vadászó titkároktól a fegyvertartási engedélyt meg kell vonni, azonkívül pártvonalon is felelősségre kell őket vonni.”

– Rákosi Magyarországon kezdett el vadászni – mondta unokahúga, D. Kardos Éva (1923) –, és egyre inkább belemelegedett. Fényicska fia, Jova a legszebb trófeákat ejtette el, amikor Magyar-országra jött. Rákosi olyan puritán volt, hogy ezt sem vette jó néven. Jova egy bandita volt, ládaszám hordták innen a cuccokat; róla mindent elhiszek.

– Rákosi többnyire csak a kísérőivel járt vadászni, s inkább csak a levegő miatt ment – mondta egyik sofőrje, Szirmai Károly (1910). – Gyarmatpuszta egy kis állami rezervátum volt, azonkívül még Gemencre járt, volt Tolnában is; társasvadászaton is, de inkább egyedül járt. A tavaszi és őszi hónapokban hetenként egyszer. Nyáron inkább Aliga volt az úti cél, egy-két esetben onnan is átment Gemencre. (Gyarmatpusztára Szomoron keresztül vezet az út. Gy. Irén elvtársnőnek, Komárom megye, Szomor: „Megkaptuk levelét, melyben megírja hogy kutyáját az autó elütötte.

Habár nem Rákosi elvtárs kocsija ütötte el, olyan szép levelet írt, hogy küldünk helyette egy másik kutyát. Szíves üdvözlettel: Rákosi titkárság.”)

– Nagy bikái miatt Gemenc hajdan is protokollterület volt, éppúgy, mint most – mesélte Berek János (1903) fővadász. – Kállay Miklóssal hét évig vadásztam. Bethlen, Klebelsberg, Gömbös

mind jártak ide. A háború után Verankán megfordult Tildy – kinevezett vadászmestere is voltam –, Rákosi, Szakasits, Rajk, Kádár elvtárs a feleségével, Aczél György, Cseterki; Fehér Lajos a feleségével sokszor napokig eltanyázott. Akik régen ekkora poszton voltak, nem ölelgettek meg, nem ültek le velem beszélgetni. Ők általában szerényebbek, mint a hajdani urak, még ha van is köztük néhány kutyaütő, de ezt csak magunk között mondom. (1987-es beszélgetés. – P. Á.) Persze a vendég ki van szolgáltatva a vadásznak, s az okosabbja tudja ezt.

Rákosira térve, én nem bírtam őt. Megmondom őszintén, nem bírtam. Csibészes kedvű zsidó ember volt, úgy viccelt, hogy na, mégsem szerettem, nem tudom, miért. Jöveteléről különautó hozta az értesítést. Aztán megérkeztek a szekszárdi ávósok, majd a pestiek meg a rádiós kocsik.

Az erdőtanácsosom azt mondta, ha Jani most meg nem őrül, akkor örökké fog élni. Képzelje, mentünk a bőgő bikára gyalog cserkészúton, és kilenc ávós kísért bennünket. Nem tudom, mi volt vele, de rettenetesen féltették. Kilenc ávós; Rákosival együtt tizenegyen! Gyalog cserkészúton tizenegy ember, amikor a tehén az embert már egy forintnyi lukon meglátja! Az egyik ávós a géppisztolyt csattogtatta, a másik az orrát fújta, a harmadik vizelni állt meg: kilenc ávós kísért bennünket, uram, mégis meglövettem Rákosival a bikát! Az első alkalommal kilenc jött, aztán talán már „csak” négy vagy öt. Amikor befordultunk az első bikával az udvarba, a feleségem összecsapta a kezét: úristen, hát nem meglövette! Hogy lehet ez? Úgy, hogy segített az Isten, és szükség is volt rá. Uram, olyan hosszan mentünk, mint a túlsó ház vége! Az embernek arra is kell vigyáznia, hogy egy kicsi gallyra rá ne lépjen, mert a bika a legkisebb pattanást is meghallja, ezek meg tördelték az ágat... Erre nem vigasz, hogy Rákosi jópofa ember volt.

Szalonkázni könnyebb volt vele. Ott táncolhattak is a palik mellette, mert a szalonka a levegőbe gyütt, nem a földön. De szarvasra egy hadtesttel menni!? Ezt is megúsztam! Egyébként nem sokat volt nálam, talán háromszor-négyszer.

– Jó vadász volt?

– Hát nézze, odamegy az ember ahhoz a bikához harminc-negyven lépésre, ha megtámasztja a fegyvert, az már nem tudomány, hogy egy akkora állatba belelőjön. Egy lovat csak el lehet találni, ez pedig közel akkora. Szeretett is vadászni; nagy kedve volt, jó vicceket mondott, de már akkor elfelejtettem, amikor levonultak rólunk. Annyit mondhatok, borzasztó nagy sleppel gyütt, még az öreg Stoflitzot, a telki vadgazdaság vezetőjét is lehozták, hogy majd bőg a bikának, és úgy fogjuk becserkészni. Ne nevettessék ki magukat, én is tudok bikát hívni, de annak semmi teteje. Odamegyünk szépen hozzá és meglőjük.

A „csibészes kedvű zsidó ember” úgy humorizált a PB komoly témái körül is, hogy a többiek dőltek a nevetéstől. Nem tudni, mikor mondta először, de többször említette: az ellenség hullája mindig jó szagú!

Szász Imre írja a vadászkönyvében: „Valaki mesélte az egyik minisztériumi főnökéről, hogy egy reggel halálsápadtan jött be, elvitték a Rákosit disznóvadászatra, és nem volt egyetlen disznó sem, pedig ő két nappal korábban átfésültette ávósokkal az erdőt, és akkor még csak úgy nyüzsgött a disznó.”

– Ez mikor is volt – gondolkodik Balogh Mózes (1924) –, várjunk csak. Az biztos, hogy két napig vittük egy egész „zenekarral”. Rákosit Parti vitte, ő volt a kocsis is, én közvetlenül utánuk a kísérőkkel. Vagy öten ültek a kocsimon ilyen ávósok. Két napig jártuk az erdőt, s jóformán semmi vadat nem láttunk Gemencen! Rákosira nem tudok rosszat mondani, a kísérői követelőztek, játszották az eszüket.

Megvan: 1950. november elsején neveztek ki Gyulajba vezetőnek. Még októberben kaptam az értesítést, hogy egyenruhásan jelenjek meg. Lementem Keselyűsbe. Jelentkeztem Partinál, és ő

közölte: Édes fiam, puskát nem hozhatsz magaddal, vendég érkezik. Az egyik fogatot te fogod hajtani, a másikat meg én. Ki jön, vezető kartárs? Én sem tudom, fiam, de ha ideér, meglátod!

Száraz ősz volt, lombhullás, meleg. Négy fekete autó jött, és ahogy kiszállt, nyomban megismertem, hogy Rákosi. Mindenkivel kezelt, aztán felült Parti kocsijára a testőrével együtt;

az se volt magasabb nála. Az öreg bürger csizmában volt, bricsesznadrágban, és a vállából mindjárt a feje jött ki, a nyaka nem is látszott. A kísérői civilben voltak, de a pisztoly ott dudorodott a zakó alatt. Az én kocsimon öten ültek, s az volt a feladatom, hogy harminc méterről kövessem az ő kocsijukat. Két napig volt ott, a nagy vadászházban lakott a Duna-parton. A kísérőknek külön házuk volt. Vizbauer Józsi volt a vadász, annak a felesége főzött. Ami Gemencen soha nem fordult elő egyetlenegy vendéggel sem: semmit nem tudtunk lőni! A legjobb helyekre vittük. Parti az idegtől szólni sem tudott; Rákosi nyugodt volt.

– Ilyenkor leszállnak a kocsiról és becserkészik a vadat?

– Nem, úgy a kocsiról. A vad az állja a kocsit – ha lelünk. Egy bikát láttunk, de ezek a kísérők nem tudtak csendben maradni. „Ott egy bika! Mekkora bika!” Mire az öreg felkészült, a bika elugrott.

– Állítólag lőtt mindenre, ami mozgott. Ügyetlen vadász volt?

– Nem volt vadász, de fegyelmezett ember volt. Csak arra lőtt, amire engedélyt kapott. Kilenc órakor bementünk, megreggelizett, s akkor Parti kitalálta, hogy a háztól nem messze lévő sűrűs részt hajtsuk meg fácánra. Hajtó nem volt, így mi meg a vasalt nadrágos kísérők mentünk neki a bozótnak. Az öreggel Parti ment, de egyetlen fácán sem röpült arra, amerre Rákosi állt; ott sem sikerült semmi. Kitalálta Parti, hogy menjünk fel Keselyűsre, ahol van egy disznó-sűrűs. A kísérők bandájával újra meghajtottuk, de csak három kendergyári gyereket találtunk; a sűrűnek a közepén víz volt, hallal, s a kölkök nyomókosárral halásztak. Partit elfutotta a méreg, fel akarta pofozni a gyerekeket, mert amiatt mentek el a disznók, hogy ők ott zsibolyogtak. Az öreg észrevette, és rászólt: hagyja őket, nem baj, hogy nem lőttünk! Délután újra kocsira ültünk, sötétedésig mentünk, és megint nem láttunk semmit. Így ment el Rákosi. Parti meg is jegyezte:

Hát, Mózsi, ilyen még nem fordult elő Gemencen, hogy két nap alatt egyetlen disznót vagy szarvast ne tudtunk volna lövetni, pedig Hilda – így hívták a lovat – már aranyeret kapott a húzástól, annyit mentünk!

Gyulajra sűrűbben jött, mert Aligán volt a nyaralójuk, és volt, hogy bejelentés nélkül érkezett.

Akkor még út sem volt, nemhogy telefon. A nagy vadászházban szóltak Zab Ferinek, aztán ő adta tovább, hogy jön az öreg, és akkor haza kellett a napszámosokat küldeni, senki nem lehetett ott. Örültek az emberek, ha maradt, mert nem kellett dolgozni. Rákosi leginkább hét végén jött.

A katonák kiépítették a tábori vonalat a gyulaji postától, és odahelyeztek egy fiút a fennhatóságom alá. Ott volt három hónapig, akkor jött a váltás. Egyszer felmentünk a kis vadászházhoz megkapálni az illetményföldet, s a katona maradt a gyerekkel. Jött ám, hogy gyorsan menjünk, mert itt van a Rákosi. Siettünk a feleségemmel a halastó melletti keskeny gyalogúton, és két géppisztolyossal találkoztunk. Intettek, hogy tűnjünk el, mert közben az öreg elindult sétálni a halastó felé. Elvtársak, ne csináljanak bohócot magukból, hát én vagyok a házigazda, értem jöttek! Szerencsére meglátott Rákosi, és rájuk szólt: Mit akarnak, hát Balogh elvtárs meg a felesége nélkül éhen halnak maguk is. Felmentünk, s mondta Rákosi, hogy aranyos gyerekem van. Azzal fogadott: Rákosi bácsi, megmutatom, hogy a macskánk mekkorát tud ugrani, és mindig talpra esik. És mielőtt megakadályozhattam volna, kidobta az emeleti ablakon a macskát. Ott maradt az öreg két napig, közben esős idő lett, és a Zil az szépen kiment a földes úton, de az öreg páncélozott kocsija helyben süllyedt vagy nyolc centit. Elindult, de a háztól száz méterre belekeveredett egy dagonyás részbe. Mindenki dolgozott, hordtuk a kerék alá a gallyat,

de kipörgette. Kiszállt Rákosi, a négyéves fiam meg hátratette a kis kezét, és egyszer csak megszólalt: Apu, hogy dolgoznak a kommunisták, hogy el tudjanak menni! Uh!!! Minden erőnket latba vetjük, Zolikám, válaszolt neki Rákosi. Tolták, vonták; csak kiment. Egy óra múlva jöttek a járási pártbizottságról, meg a megyétől, meg az orosz katonák, mert megtudták, hogy megsüllyedt Rákosi kocsija. Azóta már Pesten van, mondtam nekik. Elkullogtak; most aztán mi lesz, hogy nem segítettek neki.

Én csak egyszer voltam kinn vele, mert a feleségével meg annak a fiával jött, s én azzal voltam.

Verte a mellét, hogy sportember. Azt tudta magyarul: „Paprikas krumpli matyar munkaskoszty!”

Az igaz, feleltem neki, csak a magyar munkásnak nem jut a levesébe annyi kolbász, amennyit te belerakattál a gyulaiból a feleségemmel. Két-három napig ott voltak, s állandóan paprikás krumplit rendelt. Könyörögtünk az öregnek, szóljon már neki, mert a feleségem unja főzni. De azt szerette, meg a vodkát. A háromdecis üveget a szájához vette és egy hajtásra megitta. Első nap lőtt egy bikát. Selejt volt, lehetett volna várni vele, nem akartam odaadni, de a kísérő könyörgött, és azt mondtam, tessék; hétszáz lépésről úgysem találja el. De bizony úgy nyakon lőtte, hogy az a bika egy lépést sem tett. Megállapodtunk, ha másnap esik az eső, nem megyünk ki vadászni, és tíz órakor elmennek. Zab Feri, a főnök lejött a hintóval, megállt a ház előtt, de úgy határoztunk, hogy nem keltjük fel Rákosit, mert szemerkélt az eső. Bejött a kocsis is, a katonafiú viszont kiment, felült a kocsira és nézelődött, a feleségemtől érdeklődött, hogy hol vagyok. Bejött a feleségem: Zab kartárs, csináljanak már valamit ezzel a szerencsétlennel, mióta ül már a hintón és senki nem megy oda! Jól van, Mózsi, menjenek ki, jól járassa meg, aztán jöjjenek vissza, úgyis tíz óra lesz, aztán elmennek! Megyünk aztán a kocsival, s meglát egy dámbikát, s mondja, hogy meg kéne lőni. Nem egy olyan jó bika volt, üsse kő, lője! Úgy találta el, hogy fölszaladt a hegygerincre és bebújt a sűrűbe. Nem láttam vért, az volt az érzésem, nem is lőtte meg, de ő csak magyarázott, hogy menjünk utána, keressük meg. Ebben a vizes bozótban?

Csak erősködött. A kísérővel a cserjék között csupa vizek lettünk. Mire visszamentünk, Rákosi már fenn volt, és akkor annak magyarázta, hogy hová lőtt, hogy annak ott kell lenni. Megígértük aztán, ha meglesz, utána küldjük. Búcsúzásnál kétdecis borospoharakat teletöltött vodkával, és azt Zabnak is, meg nekem is meg kellett inni. Na, mondom, itt döglünk meg. Szólt ám Rákosi:

Tudom, hogy az elvtársak nincsenek hozzászokva, de kérem, ezt egy hajtásra igyák meg, különben megsértődik a fiam. Tudom, hogy meg fog ártani, de mi elmegyünk, és akkor kipihenik. Utána nem tudom, mikor mentek el, semmiről sem tudok.

– Rákosi felesége nem járt ki nézni a vadászatot?

– Nem, ő mindig csak olvasott. Előfordult, hogy nem hivatalosan jött Rákosi, csak elszökött Aligáról, és akkor Pestről érdeklődtek, hogy ott van-e. Ha hivatalosan jött, hoztak mindent – egy teherautó jött elöl –, ha inkognitóban érkezett, akkor semmit sem. Rendes volt tőle, hogy ami nem fogyott el, arra azt mondta, legyen a miénk, csak az edényt adjuk vissza. Kávétól kezdve a húsig volt ott minden a központi raktárból. Mégsem mondanám, hogy örültünk, ha megjelent. A kísérők követelőztek, hogy kávét kérnek meg ezt, meg azt; eleinte volt, hogy nem adtam. Volt vele egy rettenetes manusz, az azt hajtogatta, ha az öregnek valami baja esik, a zacskónknál fogva fogunk lógni. Kikértem magamnak.

Nagy alvó volt az öreg. Úgy tudott horkolni, hogy sokszor bementem és az ágya mellett elmondtam kétszer is, jó reggelt, Rákosi elvtárs, tessék felébredni, indulunk a vadászatra. Ez reggel fél hat-hat óra körül lehetett, de ő csak nem ébredt fel. Meg kellett fogni a vállát és megrázni. Mi van? Mi van!? Jó reggelt, ébresztő van. Hú, olyan jól aludtam! Az erdei levegő elnyomta. Igaz, későn feküdt le. Sokszor sétáltunk és beszélgettünk kinn általános dolgokról úgy, hogy ő kérdezett és én válaszoltam. Szeretett sétálni. Volt, amikor olvasott, a többiek kártyáztak.

Az öreg horgászott is néha. Racsnis orsója volt, és a zsinór mindig összegubancolódott. Ott álltam mellette egy botra kötött zsineggel, és mondta, hogy cseréljünk, mert gyerekkorában ő ilyennel horgászott. Akkor volt a csikók herélése, és a parasztok járatták a jószágot, mert akkor nem dagad be neki, és pont arra jöttek. Amikor Rákosi, a mellette álló testőr meg én megláttuk, nem voltak már csak negyvenméternyire tőlünk. Az őr azonnal intézkedni akart, ám Rákosi leintette, és vagy fél óráig elbeszélgetett velük arról, hogy gazdálkodnak, mit vetnek. Szemben velünk volt egy kétholdas parlagföld, kérdezgette, kié, miért nincs felszántva. Azt mondtam, hogy ez vadföldnek van meghagyva, közben egy magánparaszté volt.

Következő alkalommal huszonnégy ágyat hoztak, és egy sátorban felállították az erdőben egy nappal az öreg érkezése előtt. Valamilyen Vaszicsenko vagy milyen nevű tábornokkal jött együtt, és nem tudta, hogy ezek az ávósok ott vannak az erdőben. Este, amikor elcsendesedett minden, jelt adtam, és ők körbefogták az épületeket. Benn csak egy tartózkodott, a többiek kívül. Reggel, mielőtt indultam ébreszteni, szóltam, hogy le lehet lépni, és akkor csak az a személyzet maradt, akiket látott napközben. A gazdasági épületek mellett, a háztól vagy tíz-tizenöt méterre lehetett a vécé. Kimentem pizsamásan, papucsban, és amikor jöttem vissza, akkor vett csak észre az egyik őr, és megállított: Igazolja magát! Ne hülyéskedjen, a vécébe nem szoktam magammal igazolványt vinni, de zörögjön be a második ablakon, és a feleségem kiadja. Másnap szégyellte is magát, én meg mondtam a feleségemnek, ez be ne tegye a konyhánkba a lábát.

Egyszer meg, azt hiszem, a grúz, az ukrán és még valamelyik első titkárral volt ott. Ezek nem vadásztak. Aligáról hozta le őket feleségestől egy kis erdei levegőt szívni. Megfürödtek a halas-tóban, jól érezték magukat, telefonáltak is Aligára, hogy maradnak még egy napot.

Rákosi közvetlen volt, mindig hozott ajándékot a gyereknek; a cukorka, a csokoládé, a bonbon akkor még nagy dolog volt, nem lehetett hozzájutni. Rumos meggyet kapott például a gyerek, aztán mondta: Ne hozzon ilyet többet, Rákosi bácsi, mert rohadt volt a közepe. Vadászni kétszer ha voltam Rákosival, de vagy hússzor találkoztunk. Ő inkább Zabbal járt vadászni. A legtöbb vezető tudta, az erdőben semmire sem megy a hivatalával, a vadat nem lehet parancsszóra előállítani.

Zab Ferenc (1927) 1952-ben került a gyulaji vadgazdasághoz, ahol még állt herceg Esterházy háromszobás vadászháza, hisz Gyulaj is ismert protokoll vadászterület volt. Zab helyettes vezető, majd vezető lett.

– Rákosi 1954-ben jött le először. A vadászati főosztály általában csak annyit közölt, hogy vendég érkezik, és nekem kötelességem a vadászat előkészítése, hogy az eredménnyel járjon. A fővendéget az erdészet vezetője kíséri; nincs izgalom. A vadászat nem olyan, mint a civil élet, nem az én feladatom, hogy lelőjem a vadat, ha lövéshez juttatom a vendéget, akkor jól végeztem a munkámat.

Rákosi a feleségével érkezett, és a szolgálati lakásomban lévő kétágyas vendégszobában helyez-tük el őket, ezért úgy döntöttem, hogy a közeli területen vadásztatom. Szerényen viselkedett. A

Rákosi a feleségével érkezett, és a szolgálati lakásomban lévő kétágyas vendégszobában helyez-tük el őket, ezért úgy döntöttem, hogy a közeli területen vadásztatom. Szerényen viselkedett. A

In document Rákosi a csúcson1948-1953 (Pldal 181-200)

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK