• Nem Talált Eredményt

EGY ÉS OSZTHATATLAN!

In document Rákosi a csúcson1948-1953 (Pldal 22-69)

A napilapok szerint 1948 nyarán nem volt uborkaszezon. Tallózás a Szabad Népből: július 18.:

Boarov Zsivko, a budapesti Jugoszláv Követség sajtóattaséja meggyilkolta Moics Milos elvtársat, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének (MDDSZ) egyik vezetőjét. Július 25.:

Veszedelmes bűnszövetkezetet leplezett le a rendőrség az FM-ben (62 letartóztatás). Július 29.:

Boarov Zsivko bevallotta a gyilkosság elkövetését. (Idézet a fakszimilében közölt saját kézzel írott vallomásból: „Beismerem, hogy az ingem gallérjából az egyik celluloidmerevítőt a helyszínen elvesztettem, a másikat később eldobtam.”) Július 31.: Tildy Zoltán lemondott.

Augusztus 1.: az úttörővasút avatása; RM és Gerő úttörőnyakkendőben (fénykép). Augusztus 4.:

Rá-Rá-Hajrá / Ellenséges légkörben hősiesen küzdenek olimpiai versenyzőink a magyar színekért. Augusztus 26.: Ha újjáépítési olimpia volna, ott is az elsők között lennénk – mondta Rákosi Mátyás a londoni olimpikonok fogadásán. Plusz a lap kéthetente közölt Mindszenty-ellenes cikkeket.

E nyári hírekből is kihámozható a „fordulat évének” szinte minden eseménye. Az persze nem, hogy a kisgazda Dinnyés Lajos úgy lett miniszterelnök, hogy előbb Rákosiék rendezték súlyos

adósságát. Dinnyés eszerint is viselkedett. 1948 júliusában ő írta alá a magyar–bolgár barátsági szerződést, s bár „küldöttségének” tagja volt RM is, Dinnyés jelentést készített az MDP-nek.

Beszámolt róla, hogy „a többi rosszul öltözött személy között” egyedül ő volt szmokingban, az

„idétlen” magyar követ mégis rajta röhögött. A magyar küldöttség vonatára Belgrádban oda- és visszaútban is felszállt a jugoszláv külügyminiszter, s kifejtette Dinnyésnek, szeretnék, ha a

„sajnálatos eset” mihamarabb megszűnne. (Vajon RM hol volt e beszélgetések alatt? – P. Á.) 1948 augusztusában tárgyalt a Politikai Bizottság arról, hogy „egységesíti”, azaz, a saját kezébe veszi a legfontosabb személyzeti ügyek intézését. A forma: „A Magyar Köztársaság kormányának .../48 kormányszámú rendelete a közszolgálati alkalmazások és egyéb személyzeti ügyek egységesítéséről.” A megoldás: „át kell dolgozni a rendeletet úgy, hogy a lehető legártatlanabbnak lássék. Indoklás a Minisztertanács túlterheltsége legyen, lehetőleg semmiféle miniszteri felelősséget és egyéb ilyen jogot ne érintsen... A létesítendő szerv munkatársainak névsorát Rákosi elvtársnak be kell mutatni. A Minisztertanács (ülés) előtt Rákosi elvtárs beszéljen Dinnyéssel és Dobival.”

Lépésről lépésre haladtak. Augusztus végén nem a Minisztertanács, hanem az MDP Titkárság fogadta el, hogy a rendőrség létszámát emelik (33 625 főre). Aztán egy hónappal a belügyi viták rendezése után, 1948. szeptember 7-én ugyancsak a Titkárság ülésén RM bejelentette: Veres Péter lemondott, s a párt igényt tart a megüresedett honvédelmi tárcára. „Rákosi értesítse erről Dinnyés Lajost” – a miniszterelnököt.

Veres Péter érdemeket szerzett azzal is, hogy Rákosinak elég volt csak annyit mondania, hogy Veres jó író, de kevésbé jó politikus, mire azonnal lemondott (Gerő: „leváltottuk a miniszterségtől”). Cserébe a parasztpárt vezetője kapott egy semmirevaló államminiszterséget, Veresnek pedig RM kitalálta vagy kitaláltatta a Fásítási Hivatalt fájdalomdíjnak, hogy megkönnyítsék neki „a politikai vezérkedéssel való szakítást” (Gerő). Aztán a „takarékos” 1952 végén Gerő felvetette, hogy fel kell számolni az idejétmúlt hivatalt „úgy, hogy Veresnek autót – esetleg más forrásból – megfelelő fizetést biztosítunk”. Így lett a balmazújvárosi író helyett a

„moszkvai” Farkas Mihály „vezérezredes” a honvédelmi miniszter.

Egyesítették az erőszakszervezetek irányítását: összevonták a párt belügyi és katonai bizottságát.

Neve államvédelmi bizottság (ÁVB), bár öt hónappal ezelőtt egyszer már létrehozták az államvédelmi bizottságot. (PB-ülés, 1948. március 4.) Az első alkalommal Rajk volt a titkára, s talán épp ez volt a változtatás egyik oka. Márciusban még rögzítették, hogy az ÁVB a Politikai Bizottságnak van alárendelve. Hét hónappal később már úgy fogalmaztak: „Az Államvédelmi Bizottság fontosabb határozatait a Titkárság, illetve a Politikai Bizottság elé kell terjeszteni.”

Kádár János belügyminiszter javaslatára ekkor döntötték el, hogy az ÁVO-t középfokú rendőrhatósággá alakítják, s a neve ettől kezdve a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH). (Ezzel internálási jogot is kapott, s 2000-ről 2500-ra növelték a létszámot. Továbbá a BM ÁVH-hoz csatolták az útlevél alosztályt és a külföldieket ellenőrző hatóságot, meg a határfolyam- és a légirendészet 1500 fős gárdáját. Formailag az ÁVH továbbra is a belügyminiszternek volt alárendelve.)

Eredetileg úgy tervezték, hogy RM szeptember 1-jén megy szabadságra, ám ő csak a szeptember 7-i titkársági ülés után utazott el – szokása szerint feltehetően Moszkvába, majd a Krímbe – feleségével együtt.

Bár az MDP programja kisbirtokra épülő mezőgazdaságot ígért, RM már az egyesülési kongresszuson is a „mezőgazdasági termelés korszerű reform”-járól, a „termelő- és egyéb szövetkezetek” fejlesztéséről beszélt. A Tájékoztató Iroda jugoszlávellenes határozatának ismertetésekor bejelentette, hogy „irányt kell venni a kolhozra”. Három nappal később mégis azt mondta a pártfunkcionáriusoknak: „aki felveti a kolhozkérdést, az csak zavart akar kelteni.” A novemberi KV-ülésen azzal magyarázta a tétovázást, hogy a horthysta reakció befeketítette és megrágalmazta a Szovjetunió kollektív földművelési rendszerét. „A világháború nemcsak azt bizonyította be, hogy a szovjet hadsereg jobb, mint a fasiszta hadsereg, hogy a szocialista ipar fölényben van a kapitalista iparral szemben, hanem azt is, hogy a szovjet győzelem a kollektív mezőgazdaság, a kolhozok győzelme is volt a szétszórt egyéni birtokokon alapuló termeléssel szemben.”

Nyilvánosan az augusztus 20-i kecskeméti népgyűlésen tette le a garast a szövetkezés mellett. „A dolgozó parasztság a szövetkezés útját választja” – fogja a szándékot a hallgatóságra a Szabad Nép. Az akkor tanár Kékesdi Gyulának (1921) is megtévesztően felejthetetlen volt a nagygyűlés:

– Az emberek megrohanták Rákosit az ajándékokkal. Az egyik parasztasszony kenyeret vitt neki, a másik szőttest, a harmadik kötött kabátot meg minden kutyafülét. A mellettem álló idős nénin is látszott, hogy ő is akar valamit. Végül a kosárkából előkerült egy félliteres, fehér ronggyal, cérnával lekötött üveg. A kosarat is otthagyva belefúródott a tömegbe, és azt mondta: „Rákosi elvtárs, ezt én főztem, de a férjemtől alig tudtam megmenteni, mert ő is nagyon szereti, de fogadja tőlünk szeretettel, nagyon jó ízű, tiszta barack.” Lehet, semmije nem volt ennek az asszonynak, de odaadta volna a legutolsót is Rákosinak. Csak néztem, hogy hogy lehet egy embert ennyire szeretni?

A később ugyancsak újságíró Vadász Ferenc (1916) ekkor párttitkár volt Kecskeméten. Ő mesélte, hogy a pártház tágas előcsarnokában szokatlan kép függött. A szemközt állók Rákosi Mátyást látták, ha viszont balról nézték, Rajk Lászlót, jobbról pedig Gerő Ernőt. RM ingerülten fogadta a látványt. (Egy hasonló kép évekig volt a debreceni pártbizottság kapuja fölött, igaz, ott RM Sztálin és Lenin társaságában szerepelt.)

– Rákosi, látva, hogy felvonulnak a fiatalok, türelmetlenül kérdezte: mit csináltak maguk itt nekem, ifjúsági sportünnepélyt? Maguk engem becsaptak! Nekem egy szóval sem említették, hogy itt ilyen hókuszpókusz tarkaság lesz... Én itt komoly dolgokról akarok beszélni... Üresen marad a tér, dühösködött, majd meglátja, üresen marad. Amikor a fiatalok karéja szétnyílt, és megtelt a tér emberekkel, akkor kijelentette: na, jól van, úgy látom rendben lesz a dolog.

– Kecskeméten rengeteg ajándékot kapott – mondta a gépkocsivezető Szirmai Károly (1910). – A Szabó József utcában szólt Boda, hogy az öreg azt mondta, az egyik bőségkosár az enyém! Volt abban barackpálinkától kezdve paprikáig minden.

– Úgy emlékszem, a nagygyűlésről nem is egy teherautó hozta fel az ajándékokat; tele lett a kert velük – mondta G. Lajos, a zuglói Rákosi-villa gondnoka. – A reakció kiirtására valamelyik kecskeméti iskola Mókus őrsétől kapott egy patkányölő kutyakölyköt, Mókus is lett a neve. De voltak libák, meg vagy öt birka is. Napokig tartottuk őket az udvaron, aztán az állatkertbe kerültek. Az ehető ajándékok a Rákosiról elnevezett gyermekotthonba, kollégiumokba kerültek, a többi fölött viszont őrködött. Tüzetesen átnézte a „szajrét”, s egyszer csak megkérdezte, hogy ismerem-e a rokkát, nem láttam-e valahol egy rokkát. Kereste ő, kerestük mi. Végül kiderült, hogy az ajándékok őrzésével megbízott R-gárdista csaklizta el. Minek kellett annak is, fene tudja.

Meglehetősen aprólékos volt. Amikor beköltöztek a Szabó József utcába, ültetett néhány gyümölcsfát a kertben, és ezek ’48–49-ben már hoztak néhány szem termést. Képes volt megszámolni a virágokat, és szinte naponta ellenőrizte, hogy növekszik a gyümölcs. Az egyik hülye őr megevett egy szem körtét, és az öreg rögtön kérdezte, hogy hová lett az ő körtéje. Egy alkalommal meg kirakott elém egy rakás számlát, hogy mit tudok én ezekről. Kirakta például a sörös számlákat, hogy azt a kétszáz üveg sört ő itta meg? Nem, mondtam neki, hanem fenn a Lóránt úti villában a fiúk, mert rossz volt a víz, legalábbis a sörnél rosszabb.

A Mókus reggel ott várta az ajtóban; mindig hozott valami maradékot neki. Kölyökkutya volt, játszottunk vele mi is, míg ki nem harapta épp azt a kék inget, amit tőlük kaptam karácsonykor.

Bevittem a garázsba és jól megvertem. Másnap, amikor hívta a Mókust az öreg, akkor sem mert odajönni. Maga ezt a kutyát bántotta!, mondta, és el kellett mesélni, mi történt. Mókus aztán szopornyicás lett, orvoshoz hordtam, és amikor Rákosiék felköltöztek a Szabadság-hegyre, otthagyták nekem.

Kecskeméten RM azt állította: „Az utóbbi hónapokban egyre-másra halljuk, hogy a magyar parasztgazdaság válaszút elé került, sorsfordulóról beszélnek.” Azt nem említette, hogy kik és hogy Bukarestben Zsdanov beszélt erről. Azt is mondta: „Két út áll a magyar parasztság előtt. Az egyik út a régi, megszokott, a túlzásba vitt egyéni gazdálkodás, ahol mindenki csak magával törődik, ahol az az elv uralkodik, hogy aki bírja, marja.”

– A nagygyűlésre lejött két-három teherautónyi rendezőgárdista – mesélte Vadász Ferenc. – A gyűlés után mentünk vissza a pártházba, és a sorfalat álló gárdisták közül egy kapatos atyafi Rákosi nyakába borult: „Szervusz, Kopasz!” Ki ez, honnan került ez ide?, sziszegte Rákosi, miközben elrángatták az illetőt. Halas Lajos, az R-gárda parancsnoka nagy üggyel-bajjal kimentette a szerencsétlent, nem lett semmi baja. A kisemberekkel nemigen vacakolt Rákosi, legfeljebb csak kollektíven.

A nagygyűlés alkalmából szegényházavatás is volt. Rákosi barátságosan kezet rázott a plébánossal, majd tréfálkozva diskurált a fehér fityulás gondozónővérekkel... Széles jókedvvel, jó egészséget és békés öregkort kívánva búcsúzott a szegényház lakóitól, s a visszafelé vezető úton azt kérdezte a megyei első titkártól: – Ki találta ki ezt a hülyeséget? Eszükbe ne jusson többé ilyen intézményeket csinálni! Miből fogják ezt maguk fenntartani? A mezőgazdasági kiállításon Rákosi Mátyás tetszéssel nyugtázta a látottakat, s mindenkit meglepett roppant szakértelme, a legapróbb részletekre is kiterjedő figyelme.

– Minden augusztus huszadikán rettegtem, nehogy valami hiba becsússzon – mondta Vadász Ferenc. – Annyira naiv voltam, hogy eszembe sem jutott, lehet nekem bajom enélkül is.

A jugoszlávokra kimondott Kominform-ítélet szigorúbbá tette a tábor életét. A novemberi KV-ülésen kijelentette RM: a szocializmus építésének nincs és nem is lehet „külön nemzeti, magyar útja”. A Kominform-országok kinyilvánították, hogy a szocializmus érdeke és a szovjet érdek egy és oszthatatlan. Mindez a megszállottságig fokozta Sztálin amúgy is tetemes kultuszát. A szovjet modell másolása a kelet-európai kommunista vezetők számára nem volt kényszer.

Kifejezetten a kezére esett Rákosinak is. Azt sem kifogásolta, hogy a téeszcsék szervezésekor verik a kulákokat. A SZU-ban is ezt tették!

Az agrárpolitikus Nagy Imre még annyira sem volt a gyors paraszti sorsforduló híve, mint Rákosi. De júliusban, a szűk körű titkársági ülésen is még csak a kulák elszigetelése volt „a döntő szempont”. (Több „osztályharcos” orosz szó, kifejezés került a tábor országainak a nyelvébe. A

magyar nyelv is őrzi a szóban forgó évtizedek lenyomatát. Függetlenül attól, hogy valóban RM használta-e először minálunk az orosz kulák szót „a zsírosparaszt, a mások munkájából, kizsákmányolásából élő paraszt” elnevezésére, az üldözött parasztpolgárt biztos, hogy hosszú ideig így fogják a magyarban hívni. Az efféle szavakat a hozzájuk kapcsolódó keservek miatt sem lehet kiiktatni a nyelvből, akár a német láger szót.)

Nem tudni, ki sugallta, hogy „egyes pártszervezeteknél kulákbefolyás érvényesül”. A Titkárság mindenesetre úgy döntött, hogy nyomást kell gyakorolni a félhalott kisgazdapártra, hogy „teljes erővel vegye fel a harcot a kulákok jelentkezésével szemben és hirdesse magáról, hogy a dolgozók és a középparasztság képviselője”.

Egy héttel Kecskemét után vezető pártmunkásoknak RM a lenini tételt idézte a forrás említése nélkül, vagyis, hogy a paraszti lét, a kisárutermelés napról napra szüli a kapitalizmust: „Most három tehene van, és a nehézség kitöri azért, hogy két éven belül hat tehene legyen.” A kulákság kiszorítására váratlanul államosítják a traktorokat és a cséplőgépeket (mintegy 20 ezret): „30-40%-kal alá kell becsülni az árat; hatévi részletre kifizeti az állam”. RM is azok közé tartozott, akik szerint az már nagyüzem, ha száz kapás van egy sorban. Csak iratkozzon be! Olyan keményen fogták a parasztokat, hogy a Titkárság is beleegyezett: esküvő és keresztelő alkalmával a fejadagon felül megőrölhetnek ötven kiló kenyérgabonát. (Tóth Emma Sándorfalváról levelet írt nem tudni, miért pont Révainak: „Erre rengeteg a vadnyúl, őz, vadliba, nincsen aki lövöldözze őket, nagyon sok károkat okoznak. Ha lejönne Révai bácsi meg Rákosi bácsi is, csapnánk egy nagy ebédet, mert húst igen ritkán eszünk. Várom mindnyájukat szeretettel Emma.”)

A párt gazdasági ügyeivel foglalkozó Sebes Sándor (1902) cikket írt arról, hogy a szövetkezeti rendszert fokozatosan kell kiépíteni. A Béla király úti KV-üdülőben találkozott Rákosival, s a parkban sétálva RM egyszer csak megkérdezte tőle: miért sajnálja a parasztot. Pedig ő maga sem a sajnálat miatt mondta Bukarestben, hogy lassan a szövetkezettel.

– Emlékezetesebb volt az a beszélgetésünk, amikor Rákosi megjegyezte, hogy miért nem érdeklődtem nála soha a bátyám iránt. Nem tartottam pártszerűnek, feleltem. Azt gondoltam, ha van valami mondanivalójuk, úgyis közlik. Maga mit gondolt, miért történt ez Palival, kérdezte Rákosi. Tudni kell, hogy a bátyámat, Palit 1937-ben tartóztatták le Moszkvában, hogy miért, senki sem tudta. Azt mondtam Rákosinak, hogy a bátyámat a párton belüli ellenség keze sújtotta le. Nem vitatkozott. Csak azért kérdeztem, mondta, mert van valami hírünk Paliról, de még utána kell nézni! – de soha többé nem tért vissza erre a beszélgetésre. Azóta ismert, hogy 1946–47-ben sok letartóztatottat szabadon engedtek, majd a Tájékoztató Iroda jugoszláv határozata idején újból begyűjtötték őket. Lehet, hogy Palival is ez történt. Aztán Kunnal együtt rehabilitálták.

A szovjet befolyás erősödésével kezdtek mindennapivá válni azok az apróságok, amik korábban nem voltak azok. 1948 szeptemberében, Zsdanov (a dogmatikus kultúrpolitika fő képviselője) halála alkalmából két napra fellobogózták a pártépületeket. A pártlap első oldalas (!) nekrológja a halott életkorát sem közölte (52), és arckép gyanánt egy festményrészlet szerepelt. (Bár valószínű, hogy Zsdanov soha nem mondott ilyesmit, jellemző, hogy neki tulajdonítják a kijelentést, miszerint: A szocialista bohóc nem nevetséges!)

Vas Zoltán már 1945-ben javasolta a Magyar Amerikai Olajipari Rt. (MAORT) kisajátítását, de a győztes USA-val szemben ezt nem merték megtenni (vagy a szovjetek nem engedték). A koncessziós szerződés szerint a cég az államra száll, ha csődbe jut, vagy ha szabotázs révén

akadályozza az ország ellátását. Előbb a felére csökkentették a kőolaj árát, hogy csődbe juttassák őket, ám bankhitellel talpon maradtak. RM 1947 júniusában szabotázzsal vádolta a jobbára szocdemekből álló üzemi bizottságot. Két legyet egy csapásra! – ugyanis az SZDP fejőstehene elsősorban az olajipar volt, a megállapodás alapján ők innen töltötték fel a pártkasszát.

A MAORT a gazdaság s a politika egyik taposóaknája volt: amerikai érdekeltség egy államosításra eltökélt országban. Olajcég! A robbantásnak 1948 nyarán jött el az ideje. A kelet–

nyugati kapcsolatok kellően elmérgesedtek, s a pártegyesülés után az SZDP sem ragaszkodhatott az olajbevételhez. (A „finom lelkű” Titkárság tanácsolta, hogy ez esetben az államosítás szó helyett az egységesítést használják.)

A MAORT vezetői javasolták: a kihozatal (a kitermelhető összmennyiség) érdekében csökkentsék egyötödével a háború után kiszipolyozott olajmezőn a termelést, mert a kihozatal csak így lehet 30 helyett 45 százalék. Válaszul a Titkárság, Gerő javaslatára, lefogatta a két amerikai vezetőt. Az ülésen jelen volt: Farkas, Szakasits, Gerő, Marosán, Révai, Kovács, Donáth.

Azért sorolom őket, mert Gerő, Farkas, Kovács is állította, hogy a Titkárság, a PB sosem döntött rendőri intézkedésről. Ráadásul ezt a döntést RM távollétében hozták, s nem indokolták, hogy miért is kell az illetőket letartóztatni. Azt viszont rutinosan közölték, hogy az ÁVO két hétig folytathatja a nyomozást (s jelentésük ismeretében döntenek „az állami kezelésbe vételről”). A letartóztatás politikai intézkedés volt már 1948 nyarán is, s nem volt hozzá szükség Rákosira.

Szeptember 21-én jelentették be az állítólagos szabotázst („veszedelmes bűncselekmény” a népi demokrácia megdöntésére). 23-án a PB-ülésen Gerő vázolta a teendőket; „az állami kézbevételt az olajtermelés rendkívüli nemzetgazdasági fontosságával kell indokolni és azzal, hogy felfedezték a szabotázst”, s köszönetet mondtak az ÁVH-vá alakult politikai rendőrségnek „az eddigi legnagyobb arányú szabotázsakció” felderítéséért. Határoztak a „nyomozati anyag”

magyar és angol nyelvű kiadásáról (Szürke könyv). A Standard Oil Company (New Jersey) által küldött memorandum, illetve az egész MAORT-dosszié fedőlapjára valaki ráírta, hogy Révai, Gerő, Kossa is olvassa. Szóhasználata alapján a vitairat itthon készülhetett. Talán ez a Szürke könyv mérnökcáfolata, amelynek a közlését az ÁVH megakadályozta. Ebből tallózok:

A Standard 1933-ban kezdte Magyarországon a kutatást gáz után. A háború miatt 1941-ben hazament az amerikai személyzet. 1945-ben a cég elvileg visszakerült az amerikaiak birtokába, de az oroszok a MAORT amerikai elnökét és igazgatóját, Ruedemann Pált és Bannantine Györgyöt 1946 februárjáig nem engedték vissza Magyarországra; s lefoglalva a MAORT-ot rablógazdálkodásba kezdtek. Az amerikaiak tiltakoztak, s javasolták: 100 ezer tonnával mérsékeljék a 656 ezer tonnás termelést. Ehelyett 20 ezer tonnával növelték. A békeszerződés aláírásakor, 1947 februárjában az orosz megbízottak eltűntek a mezőről. 1948 májusában a kormány Székely Pált nevezte ki a MAORT felügyelőjének, majd veszedelmesen növelték a termelést, s az olaj árát a költségek alá szorították.

1948 nyarán a kormány bizottságokat küldött ki az amerikai szabotázs kivizsgálására (ott fúrnak, ahol kilátástalan, lassítják a termelést, szabotálják a hároméves tervet stb.). Őrizetbe vették a nyugdíjas dr. Papp Simont, a volt vezérigazgatót. A négy magyar vádlottat kényszerítették:

ismerjék el, hogy az amerikaiak akadályozták a termelést. Szeptember 18-án letartóztatták a két amerikait is. Étlen-szomjan vallatták őket, időnként fejük fölé emelt kézzel, míg össze nem estek.

Végül a két amerikai megkapta, mit kell vallomás gyanánt lemásolnia, aláírnia. Miután ez megtörtént, kiutasították őket Magyarországról.

Már az aláírás előtt közölték: az amerikaiak elismerték, hogy politikai okokból utasítottak az olajtermelés csökkentésére. A Szürke könyvet-et megküldték amerikai egyetemeknek és könyvtáraknak angolul. Ebben úgy állították be, hogy az amerikaiak együttműködtek a nácikkal, különösen Ruedemann, aki Németországban született.

Ha a MAORT nem tizenhat, hanem csupán tíz százalékkal csökkentette volna a termelést, a hétmillió tonnás készlet felét – hat év termelését – nem lehetett volna felszínre hozni. (Egy tonna olaj után az állam 458 forintot adót szedett be. A MAORT itteni befizetései 21 millióra rúgtak, a részvényesek mindössze 20 ezer dollárt kaptak, egy százalékát annak, amit a magyar kormány.) Olti Vilmos tanácsa előtt 1948. november 26-án kezdődött a tárgyalás. A vádlottak a fenyegetések ellenére sem ismertek el mindent, amit rájuk fogtak. Bár halálos ítélet született (dr.

Papp Simon), kivégzésre végül nem került sor. A vádlottak ártatlan bűnhődéséről könyvek szólnak, írt róluk többek között Mocsár Gábor, Galgóczy Erzsébet, Lázár István.

3. BÖRTÖNHATÁS

RM másfél évtizedet töltött börtönben. Vajon nem ez a tizenöt év, a börtön torzította őt diktátorrá? Barcs Sándor (1912) így beszélt erről:

– Pszichológiailag kérdéses az ő alkalmassága; ki tudja, hogy a hosszú börtön nem okozott-e a személyiségében patologikus elváltozást?

– Rákosi feltette az életét a mozgalomra, leülte a tizenöt évét, ami, ha nem is szükségszerűen, de esetleg személyiségtorzító hatással is lehetett – mondta Lakatos Éva (1905). – Megvoltak benne

– Rákosi feltette az életét a mozgalomra, leülte a tizenöt évét, ami, ha nem is szükségszerűen, de esetleg személyiségtorzító hatással is lehetett – mondta Lakatos Éva (1905). – Megvoltak benne

In document Rákosi a csúcson1948-1953 (Pldal 22-69)