CSUKLÓGYAKORLAT - Rákosi a csúcson1948-1953

Nagy Imre volt a felső pártvezetés egyetlen agrárpolitikusa. S mint szakember, a véleményének hangot is adott. Ez a hármas, négyes fogaton kívüli körben nem volt szokott, s egyre inkább zavarta Rákosit. Mert ha ő „ráfeküdt” mondjuk a kolhoz-ügyre, arról többé nem kívánt polemizálni. Mivel szovjet nyomásra tette ezt, „menet közben” nem is tudott árnyaltan gondolkodni, arra pedig nem volt szokás a nyilvánosság előtt hivatkozni, hogy ezt kell tenni és kész.

Nem tudni, hogy a mezőgazdasági átszervezés 1948-as gyorsításával foglalkozott-e valamelyik párttestület. A Kominform-döntés után a belpolitikai beszámolókban RM sokszor beszélt erről.

(Az 1948. júniusi KV-ülésen: „Irányt kell venni a kolhozra.” Három nap múlva: „Aki felveti a kolhozkérdést, az csak zavart akar kelteni.” Augusztus 20., Kecskemét: „Két út áll a magyar parasztság előtt.” Novemberi KV-ülés: „Nekünk ezt a kérdést 3-4 éven belül oda kell vinnünk, hogy a parasztság 90 százaléka szocialista közös társas művelésben művelje a földjét.”) A Titkárság, a PB vagy a KV jóváhagyta volna RM csapongó elképzelését is, a kolhozosítás egy ideig mégis az ő szólószáma maradt. Szívügye volt, dacosan védte. Elég volt Nagy Imrének kiejteni a száján, hogy Dánia, mire RM megvádolta, hogy rossz hírbe akarja hozni a szövet-kezeteket. Pedig Nagy nem volt sem rafinált, sem szövetkezetellenes. Viszont a hirtelen-szö-vetkezetesítéssel szembeni ellenérveit sem titkolta, annak ellenére, hogy tisztában lehetett vele, hogy sztálini óhajt kell teljesíteniük. Bár ő is Leninre és Sztálinra hivatkozott (de Marxra és Engelsre is), másképp állt a szájában a szó. RM például sosem mondta volna, amit ő, hogy

„Nyugaton, így nálunk is lassúbb lesz a fejlődés és az átmenet”. Rákosit nem érintették meg a nyugati útjai. A látottakat összevetni sem volt hajlandó a dogmáival. Számára elképzelhetetlen volt az is, hogy egy országnak érdeke lehet „a lassúbb fejlődés”.

Három hét sem telt el a nevezetes kecskeméti nagygyűlés után, amikor kirobbant az első „Nagy Imre-ügy”. A Titkárság határozott: „Párthoz való viszonyának kérdését – felgyógyulása után – a Politikai Bizottság elé utalja.” Nagy két nap múlva mégis olyasmiket mondott a mintagazdáknak,

hogy például a parasztság örök, mint a munka. A PB-nek írott 1949. tavaszi levelében maga is elismerte: „Kétségtelen, hogy ez ellentétben áll a marxizmus–leninizmus tanításával, mert a parasztságot történelem feletti kategóriának teszi meg.” Mint közgazdász, irreálisnak tartotta, hogy néhány év alatt kollektivizálják a mezőgazdaságot. Zavarta, hogy olyan kényes kérdésről, mint a kisparaszti tulajdon, RM javaslatára nem beszéltek. Neki másképp járt az agya; a politikus nem vakította meg a közgazdászt. Fel sem merült benne, hogy megtagadja a kommunizmust, de az, hogy az „Agrárpolitikai tanulmányok”-ban Sztálint és a Szovjetuniót dicsőítette, nem jelentette azt, hogy nem kívánt újítani a dogmákon. Nagy Imre mert gondolkozni, s csata idején egy gondolkodó tiszt akár veszélyes is lehet, különösen, ha igaza van, mert az csak a csatavesztéskor szokott kiderülni.

Itthon először Nagy Imre került szembe Rákosival, s többé-kevésbé a párt többi vezetőjével. Nem tudni, hogy Vas Zoltán Rákosinak segített-e haragudni, vagy személyi titkára disszidálása miatt csupán a saját bőrét próbálta-e menteni, mindenesetre följelentette Nagy Imrét, mert képes volt a kisgazda (!) miniszterelnöknél megóvni, hogy a Vas vezette Gazdasági Főtanács dönt a parlamenti helyiségek sorsáról az országgyűlés elnöke (Nagy), illetve a parlament gazdasági bizottsága helyett. Vas azt írta Rákosinak: „Helytelenítem, hogy parlamenti elnöki székét Nagy Imre elvtárs ismételten szűk látókörű, tradicionális, álparlamenti intézkedések kiadására használja fel. Helytelenítem, hogy a Gazdasági Főtanács ellenes levelét Dinnyés miniszterelnöknek elküldötte. Szerintem az ilyen vitákat pártunkban kell eldönteni... Nem helyes, ha Nagy Imre elvtárs magát és hivatalát a parlament óriási palotájához és nem a párthoz méri.”

Nagy Imre megrovást kapott, mert „a Gazdasági Főtanáccsal való konfliktusában nem a párthoz, hanem a miniszterelnökhöz fordult”, és felkérték: „Négy héten belül nyújtsa be írásban álláspontját a magyar párt szövetkezeti politikájára vonatkozóan, a paraszti magántulajdon kérdésében, és a parasztság mint történelmi kategória kérdésében, a népi demokrácia kérdésében és egyéb olyan kérdésben, amelyben esetleg nem ért egyet, s álláspontját elméletileg indokolja meg.”

RM az 1949. márciusi KV-ülésen azt állította: „A középparasztnak is imponál, ha látja, a népi demokrácia állama vaskézzel sújt le a kulákra.” Nagy Imre nem értett egyet ezzel sem. RM vitastílusáról sokat elárul KV-ülési polémiájuk (ahogy ő mondta: amit Nagy Imre „az én beszámolómmal szemben folytatott”). Ki tudta magát vágni minden helyzetből. Hiába érvelt az RM által emlegetett „elkulákosodás veszélye” ellen Nagy Imre azzal, hogy a Szovjetunióban is a középparasztok aránya nőtt, a kulákoké és a szegényparasztoké csökkent, s hogy ugyanez a folyamat zajlik nálunk is. RM a melléfogását ideológiai szintre emelve kijelentette: a Szovjetunió tapasztalatait nem szabad mechanikusan alkalmazni, s hozzátette, „látatlanban kijelentem, hogy a kulák gazdagodása egész az utolsó napig tart”. S a végkövetkeztetés: „A döntő hibája Nagy elvtársnak az volt, hogy ő elszigeteli a falu osztályharcát az összosztályharctól, mindez régi hibák folytatása.”

A kommunista pártok efféle nézetei változtatták az élelmiszer-termelő országokat behozatalra szoruló, éhező országokká. Ezen az ingoványos területen veszélyes volt új utakat keresni. RM és Nagy Imre ellentéte innen ered, s onnan, hogy Nagy nem ugrott minden jelszófüttyre.

Nagy a PB-nek 1949 áprilisában írott levelében önkritikaképpen múlt időben írta, hogy nem értett egyet azzal, hogy „három-négy év alatt kollektivizálni kell a magyar mezőgazdaságot”. Bár Nagy szerint „a fennálló nézeteltéréseket alapjában megszüntették”, RM javaslatára a PB őt, Gerőt és Révait bízta meg, hogy foglalkozzon a párt politikájával ellentétes nézetekkel. RM még

ebben a szűk körben sem kívánt vagy mert valódi elvi vitába bocsátkozni: hozza csak meg a

„tudós trojka” az ítéletet.

1949 szeptemberében került újból a PB elé „Nagy Imre elvtárs jobboldali opportunista elhajlása a párt irányvonalától”. A megbélyegzést a Rajk-per árnyékában RM az agrárpolitikus Donáth Ferencre bízta. Az általa kihirdetett ítélet: Nagy Imre „mint az egyénileg gazdálkodó kisáru-termelő parasztság szószólója, ténylegesen a munkásosztály, a szocializmus érdekeivel szemben, a termelőeszközök magántulajdona, a kulákság, a kapitalizmus védelmezőjeként lép fel, és ezzel letér a marxizmus–leninizmus útjáról”.

Nagy Imre kiegészítő levelet is írt, amelyben leszögezte, mindig a szövetkezeti út híve volt, s önkritikát is gyakorolt: „Valóban helytelen, hibás álláspontot képviseltem ’47 decemberében a népi demokrácia kérdésében, amelyet én államkapitalizmusnak tartottam. Önbírálatot nem gyakoroltam, de ezt az álláspontot tudtommal azóta soha nem képviseltem, mert meggyőződtem annak hejtelenségéről.” (Sic!) Már ez sem segített. A KV ülésén is a hibás forgatókönyv szerint zajlottak az események: „Nagy Imre szerint most elsősorban a kis- és középparaszt gazdaságok termelőerőinek fejlesztésére kell irányt venni, mert ezeknek a gazdaságoknak kell pótolni a nagybirtok feloszlatása és a kulákság korlátozása következtében kieső árugabonát és egyéb termékeket.” Nézeteit nem tudták cáfolni, a túlerő miatt Nagy Imre mégis „elmormogta”, hogy egyetért a PB-ből való kizárásával és az egész határozattal, opportunista nézeteit visszavonja, de a rövid idő miatt hibáit még nem tudta elméletileg elemezni és cáfolni. (Nagy és Rajk helyett Kovács István és Horváth Márton lett a PB tagja.)

Részben a parasztság elleni „osztályharc” sodorta válságba a kétéves népi kollégiumi mozgalmat is. A NÉKOSZ feldolgozott történetéből itt álljon csak egy idézet a válság okáról: „Nem tudtak radikálisan leszámolni a paraszti osztálygyökérből eredő narodnyikizmusukkal. A narodnyiki ideológia keveredett a kispolgári doktrinerséggel, intellektuel anarchizmus jött létre. Ebből nőtt ki a NÉKOSZ mint élcsapat kártékony teóriája.” A fenti elemzést maguk a Győrffy-kollégisták készítették, a puritán PB inkább a leváltott NÉKOSZ-főtitkár szerelmi ügyeivel foglalkozott, hogy a felesége mellett hány – név szerint felsorolt – szeretőt tartott. A parasztellenességet, az egyház-, a vallásellenességet, és a sok új „ellenességet” a hidegháború szította. A minden korábbinál forróbb hidegháborút pedig a világháború réme, az érdekszférák körüli villongások szülték. A korábbi két nagy szövetséges – a Szovjetunió és az USA – egyre gyanakvóbbá váltak, s befolyási övezetükkel, táborukkal együtt görcsösen fenekedtek egymás ellen. Sztálin még a győzelem előtt azt mondta Gyilasznak: „A háború hamarosan véget ér. Tizenöt-húsz éven belül mindent kiheverünk, aztán kezdhetjük elölről.” S két év múlva olyan hidegháborúba kezdtek, amelynek halottjait, testi-lelki nyomorékjait nem is tudjuk soha összeszámolni.

Sztálin kijelentésében a cinizmus mellett talán azt is észre lehet venni, hogy úgy képzelte, az ő életében már békében élhetnek. Gondolkodását a háború és a béke felől ez a kettősség jellemezte.

(A pesti mondás érzékletes: „Lesz itt olyan békeharc, hogy kő kövön nem marad.”) Bizalmas körökben Sztálin a háború veszélyéről, már-már elkerülhetetlenségéről beszélt, nyilvánosan pedig azt mondta (de csak 1951 februárjában): „A béke fennmarad és tartós lesz, ha a népek kezükbe veszik a béke megőrzésének ügyét és végig kitartanak mellette.”

RM nyilvánosságra nem hozott, 1946. áprilisi pártfőiskolai előadásában arról beszélt, hogy az I.

világháború után megszületett a Szovjetunió, a második után létrejöttek a népi demokráciák, és a harmadik után győzni fog a szocializmus Európa és Ázsia nagyobbik felében. De a hidegháborút nem ez az ismert ábrándocska szülte.

RM azt is mondta: „A magyar demokrácia természetesen békét akar, de egy fegyvertelen ország egyenesen bátorítás az imperialista támadók számára... Gondoskodni fogunk arról, hogy demokráciánk hadserege semmiben se szenvedjen hiányt... Pártunk legjobb erőit, elsősorban Farkas Mihály elvtársat, pártunk főtitkárhelyettesét adtuk át a honvédség vezetésére és megerősítésére.” Így e korszak tömör hazai „összefoglalása”: 1948. IX. 9.–1953. VII. 4., honvédelmi miniszter Farkas Mihály.

„Pártunk legjobb erői” azonban nem voltak mind olyan elrettentőek, mint a miniszter. Amikor az államvédelmi bizottság katonai albizottsága (KAB) rendezni kívánta a lumpoló, kicsapongó katonatisztek magánéletét, mert őket tudja az ellenség leginkább megkörnyékezni, akkor ez a többszörös függésben lévő albizottság megállapította, hogy „elsősorban a KV tagjainak kell példaadó magatartást tanúsítani”.

A koalíció pártjainak fölszámolása érdekében 1948 elején feloszlatták a honvédségen belül a pártszervezeteket, és felállították a Kossuth-köröket. Király Béla azt írja: „A Kossuth-körök fényben és pompában születtek, a sajtó a szülők: Rákosi Mátyás és a párt bölcsességét és csalhatatlanságát zengte. Most azonban egy tollvonással el kellett törölni őket szovjet parancsra.

Hogy mentsék, ami menthető, megismételték a szertartásokat, és tipikus bolsevista módszerrel bűnbakot találtak. A gyűléseken a bűnbakoknak önkritikát kellett gyakorolniuk, azért, amit fél évvel korábban a párt parancsára vittek véghez. Az önkritikát gyakorló személyek Pálffy György tábornok, a honvédség felügyelője, Jánosi Ferenc ezredes... Egy fél év sem telt el és Pálffyt már azzal vádolták, hogy az ő szabotázsakciójának eredményeként vezették be a Kossuth-köröket és törölték el a pártszervezeteket.” (A katonai albizottság 1948. október 19-én úgy dönt, hogy „a honvédelmi miniszter visszavonja a pártszervezetek feloszlatására vonatkozó rendeletét”.) November 2-án azonban még Pálffy, Sólyom és Illy dolgozzák be a munkatervbe a szovjet főtanácsadó jelentését; s kiadják az alapvető szovjet szabályzatokat is. A KAB dönt a nyugati határsáv megerősítéséről, ám rögzíti: „a munkatervet végül Rákosi elvtárshoz kell benyújtani”. A harci készülődés jegyében nemcsak a pénz folyt. A katonai albizottság fölfedte, hogy a HM-ben a polgári alkalmazottak, különösen a gépírónők szociális összetétele aggályos: „a jövőben meg-bízható munkásszármazású technikai munkaerőkkel cserélik ki a minisztérium személyzetének megbízhatatlan részét”.

Rajk László belügyminiszter leváltása, a Mindszenty-ügy, a kulákok üldözése is jelezte, hogy a népi demokrácia egyre keményebb militarista állammá vált.

Az MDP-vezérkar RM távollétében megállapította: „még mindig sok a szenzációs, valótlan hír”, s jelentést kért arról, „hogyan lehet ezt a területet még jobban kézben tartani”. Decemberben megszüntették a paraszt hetilapokat. (Az új Szabad Föld „más pártbeli személyeket népsze-rűsíthet, de mint pártot csak az MDP-t népszerűsítheti”.) 1949 közepén a „sajtóreform” első lépéseként leszállítják a Szabad Nép és a Népszava árát. „Tekintettel arra, hogy a polgári lapokat nem akarjuk azonnal agyonütni, az árleszállítás után szükség lesz esetleg egyes polgári lapok átmeneti támogatására.” Egyelőre nem szüntetik meg a koalíciós pártok lapjait (Kis Újság, Szabad Szó), viszont: „Sopronban és Szentesen nincs szükség párton kívüli napilapra”. 1949 őszén a „reform” már a központi irányítás küszöbére ért: „A hetenként tartandó szerkesztői értekezleteket meg lehet kezdeni.”

1948. október elején RM levélben számolt be a Moszkva közeli Barvihából Farkasnak, hogy gyógykezelése mellett Moszkvában a következő témákkal foglalkozott: „A honvédségi

felszerelést, amelynek kérdését Bulgánin e-nál (sic!) felvetettem, remélem már az utolsó darabig megkaptátok...

Az emigránsok ügye nem jól áll. Nem akarják hazaengedni azokat, akik ma is »szovjetellenes beállítottságúak«. Ez kb. hatvan százaléka a kérteknek. Két napja foglalkozott ezzel a kérdéssel a CK-ban [az SZKP Központi Bizottsága – P. Á.] egy bizottság. Még nem tudom az eredményt. Ha visszajövök, itt Moszkvában még egyszer eljárok...

A hadifoglyokat az év végéig hazaviszik. Kérni kell, hogy a hadsereg (és az ösztöndíjasok) kiküldöttjeinek a számát lényegesen emelhessük. A jugóknak négy-ötezer emberük volt itt egyszerre...

A csehszlovák anyagot továbbítottam. Nem tudom, hogy az ígéretekből mi valósult meg. Már október van, s magyar iskola még nem nyílt meg, a magyar lap még nem jelent meg... Kérem, hogy (ha kell) küldjetek erre vonatkozólag új anyagot, s én majd itt eljuttatom az illetékes helyre.” Megírta azt is, hogy másnap, 1948. október 5-én Macesztába utazik, ahol kénes fürdőket vesz, és két hét múlva – hat hét után – hazatér. A kénes fürdők hasznáról így írt: „Maceszta környékén a Polit B. néhány tagja pihen, lehet, hogy ott is beszélek valakivel. A gyógykezelés ott legalább olyan jó, mint itt. Sőt a kezelőorvosok fogadkoznak, hogy jobb. Remélem, hogy a könnyű (?) kúra végleg rendbe hozza a térdem, s többet nem lesz bajom vele.” S végül a búcsú:

„Mindannyiatokat melegen üdvözöl és eredményes munkát kíván: Rákosi.”

A vele interjúkat készítő Vásárhelyi Miklóst (1917) RM több alkalommal is fontos kongresszusokra küldte azért, hogy a magyar delegációban is legyen valaki, aki nyelveket beszél:

– Ha bármilyen alkalommal külföldön voltam – például az olasz választásokon, ahová titkársági határozattal mehettem ki, mivel a külföldi utazás akkor még nagyon ritka volt –, ő 24 órán belül magához hívatott, esetleg a lakásába, a Szabó József utcába: „Na, mondja el, mi történt!” Itt támadtak az első zavaró érzéseim vele kapcsolatban. Mint buzgó ifjú kommunista újságíró én készültem ezekre a találkozókra, de benyomásaim előadására soha nem került sor, mert az első szavak után közbeszólt: „Nekem mondja!?” – és kezdte mondani, mi is a helyzet. Ő naponta átfutotta a világlapokat, ami óriási előny volt a pártvezetés többi tagjával szemben. Nagyon rövidlátó volt, mégsem hordott szemüveget, hanem a szeméhez egészen közel tartva olvasta a lapokat. Engem talán azért hívatott, hogy hirdessem: bár Rákosi elvtárs nem volt ott, mindent jobban tud, mint én, aki két hetet ott töltöttem.

1949-ben Amerikába is kiküldött egy bizalmas iratcsomóval Sík Bandi bácsihoz. Tőle hallottam először nem a lelkesedés hangján szóló észrevételeket Rákosiról. Az aranyifjú Sík Igor pedig elképesztő helyzetjelentést adott a Szovjetunióról. Ez volt az első hiteles történet, amit szovjet emigránstól hallottam. Ebben az időszakban – például az amerikai „útravaló” átadásakor – Rákosi a legkevésbé sem volt hivatalos. Inkább barátságos, sőt atyáskodó volt: hivatalos és méltóságteljes csak PB-ülésen volt. Ott szigorú rend uralkodott, ott smúzolt. Amikor viszont találkoztunk, semmiféle formalitást nem tartott be, még a látszatra sem ügyelt: „Na, hogy vagyunk, hogy vagyunk? Mit csinálnak a fiatalemberek manapság?”

Egyszer, amikor még a szüleimnél laktam, odatelefonált, és a háztartási alkalmazott azt válaszolta neki, hogy a fiatalúr a Gellért fürdőben van. Szóvá tette aztán, hogy milyen jó lenne, ha ő is az uszodában kezdhetné a napot, mire mondtam neki, hogy mindennap éjfélig csinálom a lapot, ezért csak tizenkettőre kell bemennem, előtte járok uszodába vagy gőzbe. „Na, jó, jó, azért

az az éjszaka sem telik el rosszul! Ott vannak a pincérek, a nők, a muzsikusok, ismerem én ezt a világot.”

Ilyen oldottan beszélt. Egyszer megragadtam az alkalmat, hogy egy polgári újságíróért szót emeljek. De ő csak legyintett: „Öreg tarhások, ezek mindig megélnek!” Ez nem, mondtam, kidobták az újságtól, és tudja, akit most kidobnak, azt nem veszik fel máshová. Pedig nem akárki – tettem hozzá végső kétségbeesésemben –, ez ellenálló volt! „Nem szeretem ezeket az ellenállókat; ha nem voltak nekik jók a németek, mondja, miért lennének jók az oroszok?”

Sztálinról is mesélik, hogy volt humora, ő is meg tudta magát kedveltetni. Hogy Rákosi esetében ebből mennyi volt szerepjátszás, hogy egy harmincéves újságíró előtt neki mi érdeke fűződött ehhez, nem tudom.

Az ÁVH 1948 végén azt jelenti, hogy Szent-Györgyi Albert professzor fizikusokat és biokémikusokat csábít ki Amerikába. Straub F. Brunónak, a Biokémiai Intézet vezetőjének szemrehányást tett, mert nem megy ki. Szent-Györgyi, Laki és Bay professzorok disszidálása után Gombás Pál fizikus és Guba Ferenc biokémikus disszidálására lehet számítani. Azt viszont nem jelezték, hogy 1948 decemberében disszidál a kisgazda pénzügyminiszter, Nyárádi Miklós – akinek a leváltását Gerő októberben javasolta. A kormányválság ürügyén az MDP zsebében lévő Dinnyés Lajos miniszterelnököt elzavarták, utóda a titkos kommunista párttag Dobi István lett.

Rákosiék elérték, amit akartak – kigolyózni a többi pártból a behódolásra nem kapható vezetőket –, például a kisgazdapárt felszámolása elleni tiltakozásul tizenegy képviselőjük lemondott a mandátumáról. A többpártrendszer fölszámolásában részt vett a fenntartása mellett utolsó cikket író Révai József is. Hozzá futott be például a fölszámolás oroszlánrészét végrehajtó ÁVH 1948.

július 27-i jelentése a Kisgazdapárt megyei funkcionáriusainak vagyoni helyzetéről, de az ő iratai között található az FKGP részletes költségvetése, 1949. februári kiadásai stb. (Révaiék kifogásolták, hogy a kisgazdák oktatási programjában túltengenek a marxista témák...)

RM, Gerő, Révai számára is gondot okozott, hogy meghatározzák, mi az a társadalmi forma, ami nálunk kialakult. Pontosak, elvhűek akartak lenni. A lengyel Bierut 1948. december 15-én megállapította, hogy a népi demokrácia a proletárdiktatúra egyik formája (amit Titóék már a júliusi pártkongresszuson kimondtak), ez a tétel úgy vált szalonképessé, hogy pártja kongresszusán Dimitrov is arra a következtetésre jutott, hogy ez a formáció szovjet típusú társadalmi berendezkedés. Annyira az, hogy „Az átmeneti időszak során az osztályharc éleződésének sztálini tézisei érvényesek a tőkés elemek teljes felszámolásáig”.

A lengyel kongresszusról hazatérő Gerőt nem Bierut vagy Dimitrov, hanem Sztálin akkor hallott

„elméleti jelentőségű megnyilatkozásai” riadóztatták. Ettől kezdve a sztálini meghatározás volt a vezérfonal: „a népi demokrácia betölti a proletárdiktatúra alapvető funkcióit”. Gerő karácsony másnapján körlevelet írt a Titkárság tagjainak. Ebben pellengérre állította Révait, aki elhitette velük, hogy a szocializmus proletárdiktatúra nélkül is építhető, pedig ez nem megy. „Vagyis:

erősítenünk kell a népi demokrácia diktatúra jellegét.” Javasolta, hogy a kérdések tisztázására RM tartson a pártiskolán előadást, és azt hozzák nyilvánosságra.

RM már másnap tudatta velük, hogy a pártiskolai előadásában a Tanácsköztársaság és a népi demokrácia viszonyát sztálini szellemben ismerteti. Viszont nem értett egyet Gerővel abban, hogy revideálták volna a leninizmust: „még egyszerűen nem dolgoztuk ki ezt a kérdést”. Az is

In document Rákosi a csúcson1948-1953 (Pldal 69-90)