5. Geomorfológia (Gábris Gyula, Darabos Gabriella)
5.2.7. A geomorfológiai térkép tartalma
A topográfiai térképen a felszín jellegzetes vonalakból és idomokból, formákból tevődik össze. A terep jellemző vonalai (idomvonalak) az esésvonal, a szintvonal, a vízválasztó- (vagy hát-) és a vízgyűjtő (vagy völgy-) vonal.
Esésvonal: A lejtőn szabadon lefolyó víz által kijelölt esésvonal a vízszintessel mindig a legnagyobb szöget zárja be. Egyszerűbb alakja egyenes, összetett alakja törtvonallal he-lyettesíthető. Vízválasztó vonaltól vízgyűjtő vonalig halad. A vízgyűjtő és vízválasztó vo-nal minden pontjából két, de ellentétes irányú esésvovo-nal indul ki. A felület minden pontjá-hoz csak egy esésvonal tartozik, ezért az esésvonalak egymást sohasem metszik. A topog-ráfiai térképről a felszín esése az ún. eséstüske irányából és a szintvonalakra írt számok elhelyezkedéséből (a szám talpa lefelé mutat) könnyen megállapítható
Szintvonalak: Ezek a vízszintes síkba eső, mindig szakadásmentes, folyamatos vonalak sem önmagukat, sem a különböző magasságban levő szintvonalakat nem metszik, és min-dig merőlegesek az esésvonalra.
Völgy- vagy vízgyűjtő és hát- vagy vízválasztó vonalak az egész domborzat jellemző vona-lai. A viszonylag (relatív) legnagyobb magasságú pontokat összekötő vonal a hát- vagy vízválasztó vonal. Hasonlóan a viszonylag legkisebb magasságú pontokat összekötő vona-lat völgy- vagy vízgyűjtő vonalnak nevezzük. A vízgyűjtő és vízválasztó vonalak a szint-vonalra merőleges, törés nélküli, folyamatos térbeli görbületi vonalak. Két vízgyűjtő vonal között mindig vízválasztó vonalnak kell lennie és viszont.
Terepidomok
A felszín további jellegzetes részei a terepidomok. Csoportosításuk sokféle szempont sze-rint történhet. Az alábbiakban a topográfiai térkép már ismertetett jellegzetes vonalait, a belőlük kirajzolódó formákat és a kialakító folyamatokat figyelembe véve tárgyaljuk a domborzat legfontosabb elemeit. A domborzat és a felszíni formák vízszintes és lejtős sík-felületek kombinációiból állnak.
Lejtők
A lejtőfelület három alapformája az egyenes, domború és homorú lejtő (5.2.1.a.-b. ábra).
Egyenes a lejtő, ha az esésvonalak hajlásszöge a lejtőn nem változik. Ha a hajlásszöge fo-kozatosan nő, domború, ha fokozatosan csökken, homorú lejtőről beszélünk. A domború lejtő általában pusztuló felszínt, a homorú pedig akkumulációs termékekből épülő felszínt jelöl. A domború és homorú lejtő kombinációját normális lejtőnek nevezzük, amelynek felső része domború, pusztuló lejtőtag, alsó része pusztulástermékből felhalmozódott ho-morú lejtőtag. Az egyenes lejtők viszonylag ritkán fordulnak elő a természetben. Főleg réteglapokon alakulhatnak ki, és csak kemény kőzeteken maradhatnak fenn huzamosabb
www.tankonyvtar.hu © Gábris Gyula, Darabos Gabriella, ELTE 5.2.1.a. ábra: Lejtőtípusok
Ha a lejtőnek az esési irányra merőlegesen is van görbülete, akkor a lejtő kihajló (hát-szerűen ívelt) vagy behajló (teknő(hát-szerűen ívelt).
5.2.1.b. ábra: Lejtőtípusok
A lejtők további jellemző tulajdonsága a méret – az esésirányba eső hosszúság és az erre merőleges szélesség –, ami különösen az erózió szempontjából fontos tulajdonság. A víz pusztító munkája általában nagyobb a hosszú és egyenes lejtőkön, mint a rövideken. A lejtőket természetes körülmények között térben és időben állandóan változó fejlődési fo-lyamat jellemzi, változik a lejtő formája, (domború, homorú stb.) genetikája és típusa is. Ez a fejlődés zavartalan körülmények között általában igen lassú. A lejtők állagából a dom-borzatfejlődés általános jellegére és minőségére is következtethetünk.
A stabilis lejtők többnyire kemény, ellenálló kőzetből (pl. bazalt, mészkő, gránit) álló hegységek lejtői, amelyek a felszín lassú fejlődéséről tanúskodnak. A domborzati formák közül a hegygerincek, völgyközi hátak vagy sasbércek szerkezeti lejtőit tartós stabilitás jellemzi.
Az instabil lejtők, elsősorban a laza üledékes kőzetekből (pl. agyag, homok, márga) álló, időleges nyugalomban levő lejtők. Eróziós-deráziós dombságaink lejtőinek jelentős része ilyen típusú.
A lejtők égtáji helyzete – az ún. kitettség – elsősorban mikroklimatikus változást idéz elő, aminek következtében eltérő talajszelvény és növényzet fejlődik ki a lejtőn. Nemcsak a talaj- és vegetációtípusok kialakulására, hanem ezeken keresztül az erózióra is hatással van. Sok esetben felismerhető, hogy pl. csaknem azonos szerkezeti és kőzettani felépítésű lejtők közül hazánkban a délies kitettségű lejtők erősebben pusztulnak, mint az északiak, mivel az erősebb besugárzás jobban kiszárítja a talajt, aminek következménye a gyérebb
növénytakaró kialakulása. Mindez elősegíti a csapadék felszínt leöblítő hatását és vég-eredményben a délies lejtőkön a felerősödő lepusztulást.
Hegyidomtani felszínformák 1. Vízválasztó formák
Vízválasztó formáknak nevezzük azokat a domborzati formákat, amelyeknek gerincét víz-választó vonalak alkotják. Jellegzetességük, hogy a rájuk hulló víz sok irányban elfolyik (5.2.2. ábra). Kialakulásukban a szerkezeti mozgásoknak, a folyóvízi eróziós és akkumu-lációs tevékenységeknek, a felszínt felületileg letaroló areális eróziónak, valamint a deráziós folyamatoknak egyaránt szerepük van, tehát általában összetett eredetű formák, ill. formacsoportok. Közös alakrajzi jellemvonásuk, hogy két vagy több oldalról (néha kö-rös-körül) lejtők határolják, környezetükből határozottan kiemelkednek és tetejük sík vagy domború felületű. Kiterjedésük és alaprajzuk változó nagyságú és formájú. Legfontosabb változataik a következők:
Hegytetők: A hegyek legmagasabb felületei, amelyek az alaprajztól (hegy lábazata) függő-en lehetnek pontszerűek (csúcshegy), rövidebb-hosszabb sávok (gerinces hegy) vagy leke-rekített domború felületek (kúphegy).
Halom: Sík felületen álló, kisméretű kúpforma. Lejtőn előforduló változata a lejtőkúp.
Oldalhát: Az oldalhát kisebb méretű és mindig valamelyik hátidom mellékidomaként je-lentkező forma.
Hegyhátak: A völgyekkel együtt a hegységek leggyakoribb formatípusait képviselik. Álta-lában ovális vagy szabálytalan alaprajzú, keskenyebb-szélesebb, boltozatos tetőfelületű térszíni kiemelkedések. Tetőszintjének a vízválasztó vonalra merőleges kiterjedése szerint széles, domború, keskeny és éles hátról beszélünk.
www.tankonyvtar.hu © Gábris Gyula, Darabos Gabriella, ELTE
Fennsíkok: 500 m-nél nagyobb tengerszint feletti magasságban elterülő tökéletlen síkságok.
Változatos kőzettani felépítésű hegységek lepusztulásának, letarolásának eredményeként alakulnak ki. A felszín lejtése nem haladja meg a 6 ezreléket. A viszonylagos szintkülönb-ség 30–200 m km2-enként.
Pihenők: Olyan oldalhátak, amelyek hátlapja síknak tekinthető, vízszintes felület (5.2.3.
ábra). A formára egyik irányból a víz ráfolyik, három irányban pedig elfolyik róla. Az egészen kisméretű pihenőt orrnak nevezzük.
5.2.3. ábra: Pihenők
Lejtőpihenők (hegyorr): Többnyire hegyhátak és völgyközi hátak hosszabb lejtőit keskeny sávban tagoló enyhe hajlású félsíkok.
2. Nyergek
Az elnevezés is mutatja, hogy a nyereg felületéhez hasonló forma (5.2.4. ábra). Jellegze-tessége, hogy egyforma mértékben folyik rá és folyik el róla a víz. A vízgyűjtő és lasztó vonalak az ún. nyeregpontból indulnak ki. A nyeregformák leggyakrabban a vízvá-lasztó gerincek lepusztulása során alakulnak ki (pl. eróziós vagy deráziós nyereg).
5.2.4. ábra: Nyereg 3. Vízgyűjtő formák
Jellegzetességük, hogy ilyen domborzati formákra a víz minden irányból ráfolyik és eset-leg ott bizonyos ideig felgyülemlik. Főeset-leg vonalas pályán mozgó vízfolyások és deráziós folyamatok által kialakított negatív formák, melyek között legfontosabb a völgy. Két, egymással szembeforduló párhuzamos vagy nagyjából párhuzamos lejtő által határolt
hosszanti térszíni mélyedés. Legmélyebb pontjait összekötő vonal a völgyvonal, amely egyúttal vízgyűjtő vonal is. A vízgyűjtő vonallal párhuzamos, kisebb lejtőszögű felületsáv a völgytalp, aminek kiterjedése lehet széles vagy keskeny (szélestalpú, keskenytalpú völgy). A völgyoldal fokozatosan a szomszédos hát oldalába megy át (5.2.5. ábra).
5.2.5. ábra: Vízgyűjtő formák A domborzat legfontosabb geomorfológiai elemei
Az előzőekben a domborzat fő elemeit a szintvonalas térképről történő könnyebb fel-ismerhetőség céljából csak alakrajzilag vizsgáltuk. A következőkben viszont ezek kialaku-lását, genetikáját helyezve középpontba tárgyaljuk a fontosabb és a mintaterületen előfor-duló formakincset.
Tektonikusformák
Sasbércek: Egymással párhuzamos vagy csaknem párhuzamos vetődések mentén kialakult, kis területű, izolált kiemelkedések (5.2.6. ábra). Legmagasabb pontjuk a tetőpont, ahonnan a térszín az ún. szegélyvonalig nagyjából azonos lejtéssel ereszkedik, majd a lejtés szöge megváltozik. Leggyakrabban úgy alakulnak ki, hogy a párhuzamosan futó vetődések men-tén a törés két szárnya lesüllyed és/vagy a vetősíkokkal közrezárt rög felemelkedik. Több-nyire egyenetlen vagy domború tetőszint és szálban álló, szilárd kőzetből épült stabil lejtő jellemzi.
www.tankonyvtar.hu © Gábris Gyula, Darabos Gabriella, ELTE
vonalas erózió mellett lejtőinek kialakításában az areális folyamatoknak is jelentős szere-pük van.
5.2.7. ábra: Eróziós völgyek
Eróziós árkok: 2 m-nél sekélyebb (általában 0,2–1 m), vonalas erózióval kialakított, „V”
keresztmetszetű vagy függőleges oldalakkal határolt, negatív térszíni formák. Főleg szán-tókon és legeltetett területeken gyakoriak.
Eróziós vízmosások (horhosok, szurdikok): Leggyakrabban hátráló erózióval, az árkok to-vábbmélyülése révén keletkeznek nagy intenzitású esők idején, de löszös területeken a löszmélyutak „elvadulása” nyomán is kialakulnak (5.2.8. ábra). Mélységük 2–10 m, hosz-szuk több 100 m is lehet, esetenként függőleges vagy túlhajló falak jellemzik.
5.2.8. ábra: Eróziós vízmosások (horhosok)
Szurdokvölgyek: Ellenálló kőzetekben, főleg mészkőtérszínen kialakuló, keskeny, nagy mélységű, meredek falú eróziós völgyek (5.2.9. ábra). Bennük a vízfolyás mélyítő eróziója igen intenzív. Tektonikus törések mentén is kialakulhat keskeny szurdokvölgy (hasadék-völgy).
5.2.9. ábra: Szurdokvölgy
Holtágak: Elágazó (alsószakasz-jellegű) vízfolyások medréből lefűződött hosszabb mel-lékágak, amelyekbe csak magas vízálláskor kerülhet víz.
Meander- (kanyarulat-) maradványok: Kanyargó (középszakasz-jellegű) vízfolyások lefű-ződött vagy mesterségesen levágott mederkanyarulatai, amelyek idővel holtmederré, mo-rotvává alakulnak.
Deráziós völgyek: Többnyire széles, teknő vagy tál alakú, homorú lejtőkkel határolt, sok esetben völgytalp nélküli, hosszanti mélyedések (5.2.10. ábra). Sem medrük, sem állandó vízfolyásuk nincsen, s völgyfőjük páholyszerűen kiszélesedik. Kialakításukban a deráziós folyamatoknak (pl. felszíni leöblítés, csuszamlások) van elsőrendű fontossága.
5.2.10. ábra: Deráziós völgy
Deráziós fülkék: A deráziós fülkék kerekded vagy ovális tálformájú kisformák, amelyek többnyire a deráziós völgyek völgyfőit és oldallejtőit tagolják. Kialakításukban a felszíni leöblítés és a vonalas erózió mellett az antropogén tényezőknek is jelentős szerepük van.
Eróziós-deráziós völgyek: Eredetileg deráziós völgyekként kialakult kisvölgyek, amelyek alakrajzi és egyéb geomorfológiai sajátságaikban többé-kevésbé a deráziós völgyekre em-lékeztetnek, de állandó vagy időszakos vízfolyásuk van (5.2.11. ábra).
5.2.11. ábra: Eróziós-deráziós völgy
Völgyközi hátak: A völgyközi hátak széles talapzattal emelkednek ki a két oldalról mélyre vágódott eróziós völgyek alluviális síkjaiból, s fokozatosan elkeskenyedő domború tetőfe-lületben magasodnak fel (5.2.12. ábra). Kialakulásukat tekintve többségük eróziós-deráziós eredetű, mert a völgy mélyülése folyóvízi, az oldalak fejlődése pedig lejtős fo-lyamatokkal történik. Főleg pusztuló domború és labilis csuszamlásos lejtők jellemzik. A
www.tankonyvtar.hu © Gábris Gyula, Darabos Gabriella, ELTE
Hegylábfelszínek: Félig száraz (szemiarid) éghajlat alatt hegységperemi területeken az idő-szakos vízfolyások felületi lepusztításával kialakított, enyhén lejtő, elegyengetett felszínű formák. Lényeges vonásuk, hogy különböző korú és eltérő ellenálló képességű kőzetek a felszínen egy síkban vannak lenyesve. Magyarországon főként a pliocénben (kb. 5 millió évvel ezelőtt), és a pleisztocén jeges periódusaiban képződtek.
A domborzati formákat felépítő kőzetek a lepusztító erőkkel szemben eltérő ellenálló képességet tanúsítanak. Ennek megfelelően a különböző kőzetekből álló térszíneken a le-pusztulás (denudáció) folyamata is eltérőképpen jelenik meg: a keményebb kőzetű formák kevésbé pusztulnak le és kipreparálódnak; a puhább, erősebben pusztuló környezetükből.
Ez a szelektív denudációnak (válogató lepusztulás) nevezett folyamat meghatározó szere-pet játszik többek között a következő néhány felszínforma kialakításában is.
Kőbörcök: Környezetétől eltérően, a lepusztulással szemben jobban ellenálló kőzetanyag-ból álló, pozitív formák.
Tanúhegyek: Minden oldalról lejtőkkel határolt lapos tetejű kiemelkedések. Közvetlen kör-nyezetükkel azonos rétegsort mutatnak. A felszínüket alkotó ellenálló kőzetek védték meg az alul levő puhább anyagokat az eróziótól. Tanúhegyek, mert a térszín hajdani magasságá-ról, ill. környezetük lepusztulásának mértékéről tanúskodnak.
Természetes tereplépcsők: Egyenletesen lejtő, nagyobb felszíneket szintekre tagoló, lankás peremű térszíni lépcsők, kisebb lejtők (5.2.13. ábra).
5.2.13. ábra: Természetes tereplépcső Folyóvízi akkumulációs formák
Alsószakasz-jellegű vízfolyások feltöltő munkája nyomán keletkezett, többnyire gyengén lejtő, sík felszínű térszíni formák. Az akkumulációs formák a környezetükkel egybeolvad-nak (pl. árterek, hordalékkúp-síkságok, törmelékkúpok) vagy egymás felett határozott lej-tővel különülnek el (párkánysíkok = teraszok). Akkumuláció (felhalmozás) lesz a követ-kezménye annak, ha a vízfolyások esése erősen csökken vagy durva hordalékuk megszapo-rodik, ill. vízmennyiségük lecsökken. Az akkumulációs formák a lehordási terület kőzetta-ni felépítésétől és az adott vízfolyás mechakőzetta-nizmusától függően változatos üledékekből (iszap, homok, kavics stb.) épülnek fel.
Ártéri síkok: Az eróziós völgyek, valamint a medencék és völgymedencék folyóvízi réte-gekkel feltöltött, alluviális síkságai (árterei) tartoznak ide (5.2.14. ábra). Alacsony és ma-gas ártéri szintekre tagolódnak.
5.2.14. ábra: Ártéri sík
Vizenyős területek (laposok): Az alacsony ártéri szintek rossz lefolyású szakaszai és a hor-dalékkúp-síkságok feltöltött holtágai, amelyekben tartós esőzések idején megjelenik a bel-víz.
Teraszok (párkánysíkok): Az eróziós völgyekben a folyót különböző szintekben kísérő hajdani völgyfenék maradványok. A lépcsőkként egymás felett elhelyezkedő, élesen vagy elmosódottan jelentkező szintjeik a folyók többször megismétlődött szakaszjelleg-változásainak következményei.
Hordalékkúpok: Süllyedő térszínen az alsószakasz-jellegű folyók feltöltő tevékenysége révén kialakított, nagyméretű, igen enyhén lejtő, lapos formák (5.2.15. ábra). Anyaguk (pl.
kavics, homok, iszap) osztályozott, a hordalékkúp csúcsától a folyás irányában finomodik.
www.tankonyvtar.hu © Gábris Gyula, Darabos Gabriella, ELTE
Törmelékkúpok: A hegységekből kilépő, kisebb állandó és időszakos vízfolyások által szál-lított és legyezőszerűen szétterített hordalékból álló, félkúp alakú, gyenge lejtésű formák.
Anyaguk általában durva és osztályozatlan. A felhalmozódás helyzetétől függően van pl.
lejtőalji, medencetalpi és lejtőoldali törmelékkúp.
A szél felszínformáló tevékenysége – homokformák
A homokformák legjellegzetesebb kifejlődésükben a sivatagi területeken fordulnak elő, azonban bizonyos körülmények között a mérsékelt éghajlati övben is nagy szerepük lehet.
Így pl. hazánkban is találhatók nagy kiterjedésű, ún. félig kötött futóhomokkal borított te-rületek. A szél által kialakított homokformák – akár a szabadon mozgó, akár a félig kötött futóhomokformák – lehetnek széleróziós és akkumulációs eredetűek. A deflációs formák többnyire mélyített formák. Hazai, jellegzetes formái a következők:
Szélbarázdák: Az ún. félig kötött futóhomokfelszíneken a vonalas szélerózió eredménye-képpen képződött hosszanti, völgyszerű formák (5.2.16. ábra). Általában kopár vagy gyér növényzettel borított, sérült növénytakarójú térszíneken jelennek meg.
Deflációs mélyedések: Nagyobb kiterjedésű, részben kötött futóhomok-területeken, a szél deflációs tevékenységével kialakított, minden oldalról zárt mélyedések. Aljukon a kifúvásból visszamaradt durvább homok- és kavicsszemcsék felszaporodva maradéktaka-rót képeznek.
Maradékgerincek: Szélbarázdák között az eredeti felszín hosszú maradékgerinc formájá-ban emelkedik ki (5.2.16. ábra).
Az akkumulációs eredetű szélformák hazai képviselői:
Garmadák: A szélbarázdákból kifújt homokból a barázda végén felépült pozitív formák (5.2.16. ábra). A külső, domború oldalán meredek, a belsőn pedig homorú, lankásabb lej-tők által határolt buckák.
5.2.16. ábra: Szélbarázda (b), garmada (g) és maradékgerinc (m) Cholnoky J. szerint Parabolabuckák: A forma gerincvonala parabola alakú, lejtőviszonyai a garmadákéhoz hasonló (5.2.17. ábra). Méretük azonban igen eltérő: a parabola szárnyai 1-2 km hosszúak is lehetnek. A szél irányában lassan mozgó formák.
5.2.17. ábra: Parabolabucka (Nyírség)
Lepelhomok: Vékony, néhány dm vastagságú, szétterített homoktakaró.
Karsztos formák
A mészkő sajátos lepusztulásának eredményeként a mészkőhegységekben az előzőektől jellegzetesen eltérő, sajátos ún. karsztos formák és képződmények alakulnak ki.
A karsztosodás meghatározó folyamata a karsztkorrózió, amely a felszínen előforduló mésztartalmú kőzet oldódását jelenti. A karsztosodó kőzetek a CO2-ban dús (szénsavas) és egyéb agresszív anyagokat (szerves és szervetlen savakat) tartalmazó, beszivárgó, termé-szetes vizekben nagymértékben oldódnak. Jellegüket tehát az oldásformák (karsztkorróziós formák) adják meg. Ezért a karsztformák túlnyomó többsége negatív felszíni forma és csak a karrosodott lejtők és a kiemelt mészkőplatók tartoznak a pozitív formák közé. Az oldásos denudációval egyidejűleg hatnak a nem karsztosodó kőzeteket formáló más külső felszín-alakító folyamatok (mechanikai erózió, aprózódás stb.) is, aminek eredményeképpen sok-szor összetett eredetű karsztformák képződnek. A karsztos térszínt a felszíni vízfolyások fejletlensége vagy hiánya, ugyanakkor a felszín alatt áramló, ún. karsztvizekben való rend-kívüli gazdagság jellemezik. Csak a legfontosabb formákat mutatjuk be.
Szárazvölgyek: Eredetileg mint felszíni eróziós völgyek alakultak ki a vastag málladéktaka-róval borított mészkő felszíneken. A hegység megemelkedése következtében később a karsztvízszint mélyebbre szállt, s ezáltal a hajdani eróziós völgyek víz nélkül maradva, karsztos szárazvölgyekké, ún. aszóvölgyekké alakultak.
Víznyelők: A víznyelők kémiai erózióval – a szénsavas víz által történt oldással – kitágított, domború lejtőjű, tölcsérszerű, függőleges kőzethasadékok. Határozott vízgyűjtővel rendel-keznek és mindig felszíni vizet vezetnek a mélybe. A hasadékok további tágulásával a be-rogyások során a víznyelők átalakulnak, és eltömődve dolinává szélesedhetnek.
Dolinák (töbrök): Többnyire kerekded, tálformájú mészkőfelszíni mélyedések. (Átmérőjük általában 50–200 m, mélységük 10–20 m.) Egyesével vagy csoportosan fordulnak elő.
Zsombolyok: A felszínről a mélybe vezető, nagyjából függőleges, fokozatosan kiöblösödő, kürtőszerű, esetenként tekintélyes méretű formák. Vízszintes barlanghoz kapcsolódva, an-nak mennyezetén nyílan-nak. Felszíni vízgyűjtőjük nincsen és aljukon mindig törmelék-felhalmozódás van.
Karrosodott lejtők: A kopár és gyér növényzetű lejtős felszínekbe a lefolyó csapadékvíz és a hóolvadék a mészkő oldásával és mechanikai erózióval sűrű barázdákat mélyít. A baráz-dák közötti gerincecskék az ún. korróziós karrok. Végeredményben az egész lejtőt beborító karrmező alakul ki.
Mészkőplatók: Karsztos hegységek lepusztulása nyomán keletkezett, felszíni vízfolyások és völgyek által nem, de – az előzőekben említett – karsztos formákkal jellemzett, tagolt magas, lapos térszín.
www.tankonyvtar.hu © Gábris Gyula, Darabos Gabriella, ELTE
a geomorfológiai térképezéskor általában az MTA FKI (1963) és az IGU Geomorfológiai Térképezési Bizottsága (1976) által kidolgozott jelkulcsrendszereket veszik alapul.
A hazai geomorfológiai jelkulcsban (1963) a térkép színei a felszínalakító folyamatokra utalnak: egy szín jelöli az azonos genetikájú elemeket, legyen szó a felszínt alkotó kőzetek takarójáról (a litológiáról), a lejtőkről, a különböző eredetű formákról. A térkép kartográfiai alapja a színes foltokkal ábrázolt litológia, melyen különböző jelek mutatják a többi ábrázolt elemet.
A jelkulcs színei a következők:
1. A belső erők által létrehozott kőzetek, formák, folyamatok kárminvörösek.
2. A fluviátilis (folyóvízi) jelenségek élénk kékeszöldek.
3. A deráziós (gravitációs, fagyaprózódásos és lejtőleöblítéses) jelenségek barnák.
4. A deflációs jelenségek narancsszínűek.
5. A karsztos jelenségek szürkészöldek.
6. A tengeri eredetű kőzetek, formák lilák.
7. Az antropogén jelenségek feketék, szürkék.
A fentiek alapján a geomorfológiai térképszerkesztés elve és gyakorlata az 5.2.18. ábrán bemutatott módon összegezhető.
5.2.18. ábra: A magyar iskola részletes geomorfológiai térképének szintjei (Mezősi G.)
5.3. Geomorfológiai vizsgálati módszerek és mérési feladatok
A vizsgálandó terület jellegétől függően sokféle geomorfológiai, ill. természetföldrajzi megfigyelés és vizsgálat végezhető el.
5.3.1. Morfometriai mutatók
A továbbiakban a vízgyűjtő terület néhány morfometriai jellemzőjének meghatározására szolgáló mérési eljárást és egyszerűbb számítást tekintünk át. A vízgyűjtő hidrogeográfiai vizsgálatához 1:25 000 és 1:10 000 méretarányú topográfiai térképeket használunk. Fela-datunk a „Kék-folyó” vízrajzi sajátosságainak és vízgyűjtő területének felmérése és jellem-zése.
A vizsgálat menete a következő:
Végezzük el a vízgyűjtő lehatárolását a topográfiai térképen úgy, hogy a szintvonalak alapján berajzoljuk a „Kék” folyó vízválasztóját! A szerkesztéskor ügyelni kell arra, hogy a vízválasztó vonala mindig merőlegesen metszi a szintvonalakat. A vízválasztó által köz-bezárt terület a vízgyűjtő terület (F). A vízválasztó térképi bejelölését lehetőleg terepi elle-nőrzés kövesse.
A vízgyűjtő terület nagyságának (km²) meghatározása. A topográfiai térképen körülha-tárolt vízgyűjtő területre ráhelyezünk egy átlátszó, mm-es beosztású papírt, és viszonylag pontosan megszámoljuk, hogy a vízgyűjtő területe hány mm2, majd a méretarány segítsé-gével m2-re vagy km2-re számítjuk át. A terület lemérhető poláris planiméterrel is.
A vízválasztó hosszát (S) a topográfiai térképen görbemérő segítségével mérjük meg, úgy, hogy a műszert egyenesen tartva vezetjük végig a mérendő vonalon.
A topográfiai térképeken az 5.2.3. pontban leírtak alapján meghatározzuk a: (1) vízvá-lasztó tagoltsági számát (m); (2) a vízgyűjtő medence aszimmetriáját (a); (3) a vízfolyások összhosszát (L); (4) a vízhálózat sűrűségét (D); (5) a fővízfolyás rendűségét; (6) a vízfolyás futásfejlettségi számát (Ff); (7) a vízfolyás esését (Δh) és lejtését (i).
5.3.2. Szelvények (metszetek)
A szelvény (metszet) a földfelszín oldalnézeti képe. A szerkesztéssel elkészíthető grafikus ábra a vizsgált egyenes, illetve sík menti domborzat térképen közvetlenül nem látható in-formációtartalmát segít feltárni. Ha a metszetet egy vízfolyásra merőlegesen vesszük fel,
A szelvény (metszet) a földfelszín oldalnézeti képe. A szerkesztéssel elkészíthető grafikus ábra a vizsgált egyenes, illetve sík menti domborzat térképen közvetlenül nem látható in-formációtartalmát segít feltárni. Ha a metszetet egy vízfolyásra merőlegesen vesszük fel,