Nohāt ez úgy történt, hogy mikor mënnősültem, hāt ȧ fe-leségëm kȧpott ëgy tehénkét. Ez két évig mëg is vót. Két év utān ȧ tehénke elpusztúlt. Ȧz ȧpósom ȧszt mongyȧ:
No, még ëggyet ȧdok. Mënnyetëk ȧz istālóbȧ, Vālȧsszȧtok mȧgȧtoknȧk!
Feleségem lëmënt, oszt hozott is ëggyet. Hogy mi tör-tént, mi nem törtör-tént, de ennek is mëddȧgȧtt ȧ tőgye. Ȧ-hogy mëddȧgȧtt, ugyȧn ȧkkor rā hārom nȧp múlvȧ el is pussztúlt.
Édesȧpām ȧszt mongyȧ, hogy gyön ȧ nȧgyidȧji vāsār, vëgyünk Nȧgyidān ëggy jó tehenet. Ő el is mënt. Rȧkȧcky
Jānos bācsitó vëtt ëggy māsik iszőt. Mëgellëtt, de dȧgȧtt ȧ bornyú, dȧgȧtt mindën. Hȧ most micsinājjȧk? Mā nincsen csȧk ȧ mienk ȧz ëggy. Ȧszt is mëkkȧptuk. Mā ȧ negyedik te-hen. De ȧnnȧk is úgy vót. Éppen vót itt ëggy mészāros: Ung-vār. Levāktȧ, de nem mertë kimérni, mer félt, hogy vȧlȧmi bȧjȧ vȧn. Kihíttȧ ȧz āllȧtorvost, hāt ȧz engedéjëszte kimér-ni. Ȧszt mongyȧ oszt nekëm ȧz Ungvār, hogy mënnyek csȧk el Novȧcsānybȧ. Vȧn ott ëgy bȧcso, ȧkit Pëstȧ bācsinȧk ne-veznek. Kérjek vȧlȧmi orvossāgot tőlë mer ez nem vȧlȧmi kis dolog. Ez vȧlȧmi komoj dolog lëssz. Mondom, hogy:
Micsodȧ Ungvār úr? – Hāt vȧlȧmi rontās. – ȧszongyȧ. – Én ȧbbȧ nem hiszëk.
No, de mégis elmëntem ȧz öreg bȧcsohoz. Ȧhogy belép-tem ȧz ȧjtón ȧz vót ȧz első: – No fijȧm, ȧkkor mikor mān ȧz ötödik esik el? Ȧdott oszt nekëm ȧz öreg orvossāgot.
Vȧlȧmit fizettem is neki, de ő nem ȧkȧrtȧ elvënni. Otthȧt-tȧm ȧz ȧsztȧlon.
Ȧdott nekëm ojjȧn füveket, ȧmit begyűrtem ȧ kënyérbe oszt beȧttȧm ȧ tehennek, mer közbe mëvvëttük ȧz ötödiket is, de ȧz is beteg vót. Ȧszt is montȧ ȧz öreg, hogy ȧz istálót is āssȧm fël, mer ȧz istālóbȧ vȧlȧminek lënni këll. Mon-dom, hogy csȧk két éve csinātȧttuk ȧz új istālót, fundȧmen-tumtól mindënëstül, hāt ȧz nem lëhet, hogy ott vȧlȧmi is lëgyën. De ȧz öreg pȧrȧncsārȧ oszt fëlāstuk ȧz egész istā-lót végig, hāt tȧlāltunk is mink ott dolgokȧt. 50-60 zsin-dejszëg, meg rozsdās dróccög vót ëggy zsȧcskóbȧ bevȧrrvȧ.
Ȧszontȧ ȧz öreg, hogy hȧ tȧlālok vȧlȧmit, hāt ȧzt vëgyem ki
ȧ temetőre. Délbe tizënkettőkor fordújjȧk mëg hāttȧl, oszt mikor hȧrȧngoznȧk, dobjȧm el ȧmit tȧlāltȧm. Igyekëzzek hȧzȧ, hogy sënkivel në tȧlālkozzȧk.
No, én így is tëttem. Ȧhogy mëhhúsztāk ȧ hȧrȧngot, én eldoptȧm ȧ zsȧcskót, oszt hārom fütyszót hȧllottȧm. Mint-hȧ vȧlȧki fütyült vónȧ rām.
Ȧkko onnȧn lë ëgyënëst ȧ kertek közül, hogy në tȧlāl-kozzȧk sënkivel. De mégis utānnȧ ȧhogy begyöttem ȧz ud-vȧrrȧ, mégis ëggy néni begyött, oszt ȧszongyȧ édësȧpāmnȧk:
– Ȧndrāskām, csinājj nekëm ëggy jó gerebjét!
Ȧszongyȧ ȧz ȧpām:
– Ȧdok én mȧgānȧk gerebjét, csȧk mënnyék el ȧz ud-vȧrró.
Többet nem is gyött hozzānk. Meg ȧz út közbe is kéccër is elimbe került, de én kikerültem ȧ kertekën kërësztül.
Ő rontottȧ mëg ȧ teheneinket!
Buzita,1966, Kerekes István sz. 1908.
LXVI. Ȧ mëgrontott lāny
Ȧ jāny mān serdülő vót, és vót udvȧrlójȧ. Ȧz udvarlóvȧl nem ȧkȧrt beszélni, mer még fijȧtȧl vót. Mëntek bālbȧ fiúk, jānyok ëggyütt. Mikor elmëntek ȧ māsiknāl ȧ szomszédbȧ, hāt mëkkināltāk őket borrȧl. Oszt ȧ gȧzdȧsszony ȧhogy ȧttȧ
ȧ bort, hāt ȧ pohār felé tëtte ȧ kezét oszt beszórt vȧlȧmi port ȧ jānynȧk is ȧ pohȧrābȧ, meg ȧ fijúnȧk is.
Ez fȧrsȧngi bālkor vót. Mikor mān kȧpālni këllëtt mën-ni, hāt ȧ jāny ojjȧn beteg lëtt, hogy ȧz orvosok is lemon-tȧk rólȧ. Mindënüve elmëntek ȧ szüleji, de nem segítëtṫ.
Elmënt oszt Novȧcsānybȧ is ȧz ȧnnyȧ. Ȧszmontȧ ȧ bȧcso:
– Ȧdok orvossāgot, de te eszt elszórod. Ȧ fijú is beteg lëssz, ȧnnȧk is ȧggy belőle.
De ȧ jānyon mā nem segítëtt. Montȧ ȧ novȧcsānyi bȧcso, hogy mān késő. Mā csȧk ȧddig él ȧ jāny, ȧmíg ȧ tüdejét szét nem túrjāk ȧ férgek. Úgy is vót. Mā még ȧ szȧlmāt is kirúg-tȧ mȧgȧ ȧlól ȧ jāny, úgy fetrengëtt ȧ fődön. Belë këllëtṫ neki hȧlni. Belë is hȧlt. Ȧ fijú is igën beteg vót. Lësovānyodott.
De neki odȧttȧ időbe ȧz orvossāgot. Ȧmikor mā lëszerëlt, nem vót sëmmi bȧjȧ. Mëggyógyult.
De ȧ portājȧ is mëvvót rontvȧ. Ȧrrȧ is ȧdott port ȧ bȧ-cso. Eszt ȧ port korān këllëtt neki elszórni ȧ portān, mikor még ȧ mȧdār nem rëpűtë āt. És úgy këllëtt mondȧni: – Úgy szórom, mint te szórtȧd. Ȧkkor ojjȧn mormogās vót ȧz új fȧlbȧ, hogy nem lëhetëtt mëmmȧrȧdni. Kigyütt Novȧcsāny-bó ȧ bȧcso, oszt fëlāsta ȧ fris tȧpȧsztāst, hāt csontok vótȧk
ÓC BETYÁRMESÉK ÉS HIEDELEMMONDÁK
126 Udvarlók vasárnap délután kerékpárjaikkal.Buzita, 1940-es évek
ottȧn. Nȧgy csontok: kéz, lāb, meg ijjenëk. Így oszt mësszűnt ȧ rontās. De ȧ jāny ȧz mëhhȧlt.
Buzita,1966, Kerekes Istvánné sz. 1909.
LXVII. Gyermëkgyógyítās kutyȧkölykökkel
Hāt erre én is mondok vȧlȧmit!
Ȧ szomszédombȧ történt. Még māmȧ is él – ȧ Medve. Ez ȧz ȧ Medve, ȧki most él. Szóvȧl igën beteg vót. Csȧk szāratt el ȧ gyerëk. Mān nem tuttȧk rȧjtȧ segíteni.
Ȧ szomszédbȧ mëffiȧdzott ȧ kutyȧ. Kilenc kölyköt fiȧdzott. Hāt ȧ Medve ȧnnyānȧk ȧszt ȧjānlottȧ ȧ szomszéd, hogy ȧ kilenc kutyȧkölyköt rȧkjȧ be ȧ vízbe. Ëgy nȧgy kȧt-lȧnbȧ főzze, oszt ȧbbȧ füröszcse mëg ȧ gyerëkët. Ȧkkor osz-tȧn éfélkor vigye el ȧ tëmplom ȧjtóbȧ ȧ gyerëkët és nézzën be ȧ kúcsjukon. Mëg is tëtte ȧz ȧnnyȧ. Mëg is gyógyúlt. Még māmȧ is él. Most mān öregembër.
Alsólánc, 1967, Ragályi István sz. 1900.