1916-1938
Nem lenne teljes naplóm, hátaslovaim megemlítése nélkül. Édesapám gyomorbaja miatt lemondott a lovaglásról, pedig nagyon szeretett és nagyon tudott. Majd a köncsögi birtokot is bérbe adta. Gyerekkoromban rendszeresen nem tanultam lovagolni. A Ludovikán első éves korunkban csak heti két-három óra lovardát kap-tunk. Lovagló tanárunk a nyugdíjból visszahívott Szemrecsényi Ödön huszár kapitány, és Rapaics huszár őr-mester voltak. Szemrecsényi kapitány úr festőművész volt. Az akvarell huszár életet ábrázoló lovas képei, a Ludovika díszterem előtti folyosót díszítették ki, de azért a nagy lovarda ostort is tudta használni minek követ-keztében többen (én nem) meghevertek a lovarda a homokjában. Rapaics őrmester úr horvát származású volt, erős akcentussal beszélte a magyar nyelvet, de lovagolni nagyon tudott. Minden alkalommal más más lovat lovagoltunk és gyenge lovas kiképzést kaptunk a gyalogos aksokkal. Csak másodéves korunkban váltunk ki 12-en mint huszárok, amikor is lovagló tanárunk lett Kacskovics Dezső huszár kapitány, majd őrnagy. Híres jó lóidomító, kiváló lovas és a legjobb lovagló tanár. Mogorva, szigorú ember volt, de szívvel lélekkel tanított.
Nagyon szerettük, bár dicséretet nemigen kaptunk tőlé, szidás meg lovarda ostor annál többet. Kifejezéseiben nem volt válogatós, amiket érthetően, elég hangosan közölte, úgyhogy egy nyári napon amikor a nyitott lovar-dában lovagoltunk, a szomszédos leány középiskola (aminek ablakai nyitva voltak) igazgató tanárnője a pedel-lussal átüzent és kifogásolta a tanitás modorát. Ö meg visszaüzent végtelen udvariasan ( még kézcsókja átadását is kérte) hogy nincs semmi kifogása ellene, ha becsukják az ablakot.
Maca lovam nem nagy, de erős és végtelen csinos figurás kanca volt. Eleiben voltak köztünk eltérések, de lovagló tanárom utasítása szerint alkalmazott pálcázás után nagyon megszerettük egymást. Bizony a hadnagyi zubbonyomban könnyes szemmel öleltem át nyakát búcsúzáskor.
1918-ban a szabadkai huszároknál nem volt ló. Lovon nem ültem, csak mikor haza kerültem a háború végén Kerekegyházára. Kaptam Imre bátyámtól egy nagy csontú, nem figurás nyakú nem is nagyon szép fejű, de nagyon jól felépített és belovagolt pej paripát kaptam. Imre bátyám ny. hu-kapitány az első világháborúban 1918-ig a makói lókorház parancsnoka volt és mikor elárverezték a lovakat onnét sok lovat hozatott Bocsai birtokára és azokból adta ajándékba első saját hátas lovamat Pistát. Ideálisabb hátast elképzelni sem lehet, még tévedésből sem csinált mást mint amit akartam. Gondolat olvasó gép volt üzemzavar nélkül annyira, hogy már nekem unalmas volt, meg a kor is eljárt rajta. Az elejére botlani kezdett amiért is kápóra jött Szalay Sándor trén kapitány levele (Anyám lánykori barátnőjének Emma néninek fia) aki 1923-ban Pécsett szolgált és arról értesített, hogy eladó egy pedigrés fehér lipicai herélt hátasló a Somcsik menésből, amelyiket vadász lónak a grófné részére kasztrálták és lovagoltak be, de annyira arcozus ( nem túr maga elött vágtában senkit), hogy a grófné nem tudja lovagolni. Vonatra ültem és leutaztam Pécsre. A lovardában volt egy huszár alezredes akit nem ismertem . Civilben voltam és földbirtokosnak mutatkoztam be. Megmutatta csak úgy fölényesen a ló pedigrét (lipicai félvér Majestozo Erga), célzott rá, hogy nem éppen olcsó. Kinek akarod megvenni a lovat?
Magamnak, és szeretném látni. Bevezették Durcost. Megláttam és megszerettem, egy pillanat műve volt. Mivel hogy lovagló pantallóban voltam engedélyt kértem, hogy kipróbáljam. Kengyelt igazítottam, meghúztam a he-vedert, átvettem a lovat, megveregettem a szügyét, farát ( még nőnél sem, tapogattam ilyen gusztussal), mikor pedig átöleltem a nyakát, elröhögte magát amiból azt éreztem, hogy neki sincs ellene kifogása. Felkaptattam magamat, finoman szárra szedtem, négy lábra állítottam, előre, hátra, oldal járás. Lépés, tenngetés ( mint a hinta-palinta), vágta jobb lábra, bal lábra. Kb. negyedóráig élveztem a lovat és leszálltam. Az alezredes elött átadtam a lovat a lovásznak. Megsem szólhattam mikor már az alezredes kérdezett, hol tanultam lovagolni?
Kaskovics Dezső őrnagy úrtól a Ludovika akadémián. Megölelt. Akkor már értem. Tied a Durcos.
No még nem, nem tudom az árát. Nevetve válaszolt. Mondtam, hogy tied a Durcos. A grófnőtől úgy kaptam a megbízást, ha olyan vevőt találok aki szereti és tudja is lovagolni, olcsón is oda adhatom, de neked azt is megmondom, hogy mi a hibája. Köszönöm tudom, megmondta Börci ( Ez volt a kincstári neve Sándornak)
Igy lettem Durcos gazdája. Mivel az én Börci barátom az italos testvérek közé tartozott olyan áldomás következett, hogy csak két nap múlva indultam haza.
A kecskeméti huszár osztálytól egy huszár ment el Durcosért az én költségemen. Három nap alatt haza is hozta ( Pécs – Baja – Kiskunhalas – Kiskunfélegyháza - Kecskemét). 10 évig volt Durcos a loval, ebből nyolc évig lovagoltam amikor az elejére lerokkant majd kimullt. Nagyon össze szoktunk. Nagy vére volt benne.
Iskola lovaglás csak azután jött ha jól kivágtázta magát, de akkor mint a kezes bárány engedelmeskedett, pálcát,
124
sarkantyút soha nem kapott. Cérnaszálon lehettet vezetni, üléssel, szólítással. Meg is becsültem. Hubertusz1 lovaglásokon akár Szegeden akár Kecskeméten mindig vendég lovat kaptam, dehogy gyilkolom én a kedves lovamat. Életem legszebb éveit töltöttem Durcos hátán, amikor kényem kedvemre jártunk Városföldről Kön-csögre, Kerekegyházára, Kecskemétre, kerülve a kijárt utakat, át az erdőn, mezőn, járatlan utakon toronyiránt.
Hogy mennyire a kezemben volt, azt pár eseménnyel próbálom elmondani.
Hát ahogyan írtam, azokban az időkben jogrend volt még a pusztákon is. A húszas években őszi vásár volt Kecskeméten. Éjfél felé felraktuk a kocsiderékba a két borjút, a saroglyához kötöttük a mustra teheneket.
A lovak mellé lógósnak odaakasztottuk az eladnivaló lovat, ami úgy ki volt csutakolva, vakarva, hogyha nem lettek volna fogai még parádés lónak Is el lehetett volna adni.
Aztán a kocsi megindult a „Gazda Úr” (ispán) vezetésével a kecskeméti vásárra.
Én magam napfölkelte előtt nyergeltem fel Durcos lovamat és indultam utánuk. Ahogy kiértem a be-tonútra látom, hogy jóval odébb ott áll egy sátoros cigány szekér, amibe kosár számra hordják be a kukoricát a cigányok az én birtokomról.
A betonút melletti parcella a kecskeméti csendőröké volt felesbe. Azokban az időkben a valutáris rom-lás miatt olyan kicsi volt a csendőrök fizetése, hogyha élni akartak, önellátásra kellett berendezkedni. Disznót hizlaltak, ehhez kukorica kellett. Nálam megkapták.
„Hijnye az anyátok …..” Vágtába vettem Durcost, de a cigányok Is észrevettek, felkapaszkodtak a sátoros kocsiba és vágtába hajtottak a város felé. Én meg utánuk. Mikor oda értem, ahol az előbb pakoltak, kibúvik a kukoricásból ölében egy csomó csöves kukoricával egy cigány és bámul, meg kiabál az elvágtázó sátoros kocsi után.
Pattant a nádivessző a cigány hátán és kiszorítottam az útra. Jóakarólag megkérdeztem tőle, hogy mit keresett a kukoricásban. Amire szemrebbenés nélkül azt felelte, hogy csak a szükségét végezte. Kérdeztem az-után, hogy a kukorica csévéket minek hozta magával. Amire azt felelte, hogy üres kézzel mégsem akart tovább menni. Én aztán azt mondtam neki : Hogy te bíbás, egye le a fene bőrödet, azt a kukoricát is a kocsiba akartad vinni? Rettentően tiltakozott, hogy ő nem is tudja, hogy az e kocsi Itt állt, ahhoz neki semmi köze sincsen, mivel hogy ö gyalog jött Kistelekről, ahol vályogot verte és elszegődött egy kecskeméti gazdához cselédnek, a nevit nem tudja, de ma déltájon fog vele találkozni a cédulaháznál.
Mivel érdekelt a dolog, tovább beszélgettünk, miközben haladtunk a város felé könnyű ügetésben. La-jos (mert már akkor némi érdeklődés után a nevét is megmondta) mezítláb a betonúton, én meg az út bal szélén a gyalogúton, hogy a nádvessző mindig kéznél legyen.
Ahogy így beszélgetve ügetésben haladunk, Lajos mint a nyulacska be ugrik a Csontosék kukoricásába.
Én meg utána. Nem volt nagy a kukoricatábla, hamarosan kihajtottam Lajost a tarlóra, ahol kicsi hajkurászás után Lajos kijelentette, hogy nem bírja tovább. Mondtam neki, hogy akko ájjá mög. Akkor mondta először, hogy kezitcsókolom. Miután kérdésére megnyugtattam, hogy ez esetben a nádivessző nem szól bele a további eszmeszerébe, Lajos meg is állt. Ezután szépen megkértem, hogy húzza ki a nadrágszíját és dobja el. Azon aggodalmára, hogy akkor leesik a nadrágja, megvigasztaltam, hogy ez nem történik meg, ha két kézzel tartja.
Kevés rábeszélésemre repült a nadrágszíj. Talán fölösleges óvatosságból, kihúzattam vele a gatyamadzagot is, aminek utána zavartalanul bejutottunk egy óra alatt a csendőrlaktanyába még früstök idő előtt. Hogy szíves fogadtatásban részesült, onnan gondolom, hogy pár óra múlva a vásárban két lovas csendőr díszkíséretében a sátoros kocsi is a csendőrlaktanya felé kocogott és Lajos nagy úri kényelemmel ült a hátsó saroglyában.
Mikor ezt látva elmeséltem cselédeimnek a históriát az öreg Mihály (hivatalánál fogva konvenciós fejő
1A feljegyzések szerint az első Szent Hubertusz vadászat Temesváron 1728-ban zajlott, s már itt megtalálható a neveze-tes nap két sarkalatos részlete: a mise és a kenyérszentelés. A vadászat, mint azt az „Egy magyar nábob” c. regényben (Jókai Mór) olvashatjuk, kora reggel kiáltozással, „udvaron csaholó ebekkel, ostorkongatásokkal, nyerítő paripák” zajával kezdődik, vagyis kopófalkával végzett, nyúlra vagy rókára irányuló, kürtszóval irányított hajtóvadászatot jelent. A vadá-szok színes (általában piros) viseletben követték a piros vagy zöld ruhás hajtókat. A napot díszes vacsora zárta.
A hajtás embert és állatot próbáló gyakorlata „szelídült” tereplovaglássá többek között Székesfehérváron, Csákváron, Jászberényben, ahol a XX. század első felében lovastisztek mérhették össze kitartásukat, ügyességüket lovasként és ter-mészetismerőként. És végül említsük meg a Szent Hubertusz rendezvényeket, ahol a látogatók megismerhetik a vadászat történetét, a hagyományos vadászszerszámokat, a vadászok viseletét, valamint a sólymokat, görényeket és vadászkutyá-kat.
125
gulyás), azt mondta, hogy ezök máma nyilván mögkapják a früstököt, mi is falhatnánk valamit. Leakasztotta a lőcsről a tarisznyát, kivette a paprikás szalonnát, mög a könyérkét. A kislajbi zsebibül előkerült a bicsak és mindannyian úgy éreztük, hogy röndbe van mindön.
Pedig nem is visítoztak rendőrautók. Ügyvédre, meg bíróra sem volt szükség. De még csak a TV sem közvetítette.
A húszas években egy tavaszi délután Durcos lipicai lovamon átlovagoltam a tanyámról az öcsém Kön-csög pusztai birtokára. A körülbelül 16 kilométeres utat a szokásos tempóban vettük. A Matkó pusztai homokos utón lépésbe vettem Durcost és rá akartam gyújtani egy cigarettára, de olyan szembe fújó éles szél volt, hogy csak a nagy fa tüvlbe tudtam rágyújtani. Durcosnak is nagyon tetszett a kirándulás, nekem is. Vígan ballagtunk, kinyújtóztattam lábaimat, a kengyelt elrúgtam, a szárat a ló nyakára dobtam és örültünk a világnak, ami körül vett bennünket. A szembe fújó éles szélben nem vettem észre, hogy mögöttem jön egy kocsi, amelyiken két surbankó legény ült. Jó tréfát akartak csinálni, megostorozták a lovakat és mellettem, aki a gyalogúton lovagol-tam úgy vágtáztak el, hogy a lőcs ütötte a bokámat, de jókedvükben még Durcos farára is rávertek. Elmélkedé-semből csat arra ébredtem, hogy ha nehezen is, de mégis csak a nyeregben vagyok még. Összeszedtem a Dur-cost. Láttam a suttyókat, akik tovább hajtottak nagy nótaszóval. Balkézre vágta a kocsi után, aztán nádi pálcával a lovaikat lenyomtam az út széléről, ahol a kocsi felborult. Mi pedig Durcással mentünk tovább vígan a jakabi csárda felé, ahol ha békajátottam, hozták a nagy fröccsöt nekem és Durcosnak külön tiszta vödörben az akkor fölhúzott friss vizet.
A suttyók nem tettek felJelentést. Én sem. Mert még azokban a följebbvaló időkben jogrend volt még a pusztákon is.
Egy másik alkalommal, egy nyári napon öcsémékhez Köncsög pusztára egy nagyobb társaság ment ki a bugaci keskeny vágányú kisvasúton vacsorára, amire Durcossal együtt mi is hivatalosak voltunk. Reggelig tartott a vacsora. A korai vonathoz kocsin mentek ki a vendégek, hogy haza menjenek.- Én meg Durcoson kisértem őket, virágos hangulatban elbúcsúztunk. Nagy pöfögéssel neki szelesedett a mozdony, utána a kupé ablakban a vendégek, én meg a sínek mellett a matkói úton kisértem őket vágtában. Oda kiabáltam a masinisz-tának, hogy engedje már rá, mert nem bírom tartani vissza a lovamat.
Ebből a kis históriából láthatja mindenki, hogy milyen kedves lovam volt Durcos, a fehér lipicai.
Durcos után jó pár évig nem volt hátaslovam, mivel autót, motorbiciklit vettem, no meg megnősültem.
A boldog házasélet következtében elkezdtem hízni, amiért is újra hátaslovat vettem a kecskeméti tüzé-rektől. Kozmás igen mutatós, magas pej herélt volt. Be is volt lovagolva rendesen, de olyan merev gerince volt, hogy a tanügetés már keserves volt rajta. Anélkül pedig iskolalovaglás nincsen. Le is szoktam róla, mint szállító eszköz lepésben könnyű ügetésben és vágtában megfelelt. Így használtam, míg 1938 nyarán önként jelentkeztem katona szolgálatra, amivel be is fejeződött lovas életem.
Kutyáim.
Még elemista koromban kaptam Imre bátyámtól agy dakszlit, ami kölyök korában igen játékos kutya volt. Aztán ellustult. Természetesen Köncsögre is velünk jött. De Taxi komoly egyéniség volt, nem játszott, de a kirándulásra is csak akkor jött, ha hűvös idő volt, és ha kedve volt hozzá. Kimondott ingyen élő úri kutya volt. Apám nem szerette, de mi sem. Elajándékozása után került hozzánk a házhoz Pajtás, a nagy bernáthe-gyi. Komoly gondolkodó és kötelességtudó kutya volt, aki vigyázott ránk gyerekekre, meg a házra is. Kerek-egyházán természetesen a virágos és zöldségeskertben szabadon sétált. A gazdasági udvarban 1919 őszén apámmal elszámoltunk a hónapszámosokkal, voltak tízegynéhányan. Az egyik legény unatkozott és összesze-dett egy csomó tégla darabot és a kerítésen át elkezdte hajigálni Pajtást, aki morogva igen rossz néven vette.
Rá is szólt a legényre apám, hogy ne bántsa a kutyát mert megbánhatja. 1920 tavaszán újra jelentkeztek mun-kára a hónapszámosok. A bérlevelek írása közben a nyitott kertajtón kijött Pajtás, megkerülte a hónapszámo-sokat, kiválasztotta a hajigáló legényt és nadrágülepét elkapva úgy seggre ültette, hogy csakúgy tottyant. Aztán lefektette, a mellére lépett és úgy nézett szemébe a beijedt legénynek.
És még sokan azt mondják az oskolázott városi emberek, hogy a kutyának nincs esze, meg lelke, csak ösztöne. Pajtás 1920-ban múlt ki.