És ekkor mondta el Gyuró bá azt a történetet, amikor egy júgó minisztert szájon vágott, amiért becs-mérlőleg nyilatkozott a magyar huszárokról.
- De ebből sem lett komoly baj, mert az elmegyógyintézet igazgató főorvosa jó barátom volt, amiért is beköltöztem hozzá. Jó pár hetes kezelés után bocsájtott szabadon, mint gyógyult beteget.
Pár napos Szent Tamási vendégeskedés után, könnyes szemmel búcsúztunk, mert hadosztályunk új feladattal Pécsre költözött. Feladatunk a Dráva vonal biztosítása Csáktornyától Eszékig. Később tudtam meg, hogy Tito az egész Dungyerszki csalódott kiirtotta, az ottani magyarokkal együtt.
Mikor áttelepültünk Pécsre, még a bajai hídon mentünk át, amit pár nap múlva lebombáztak. Pécsett igen jól éreztük magunkat. Egy gazdag kesztyű gyáros - aki a légitámadások miatt kiköltözött a nyaralójába - lakásában kaptunk szállást Sónyi Kurt vk. százados, Muray Józsi szkv. tüzér százados, Bertényi Iván szkv. tüzér százados és én. Muray Józsi magába zárkózott, komor ember volt, de Ivánnal mindég megtaláltuk a szórakozási lehetőséget. Nagyon össze barátkoztunk az egyik fiatalabb kanonokkal, akinek unoka húga volt - mint menekült - nála, igen csinos, de erősen zsidós kinézésű leányzó volt, akinek származásáról nem beszélt a kanonok bará-tunk. Ellenben az ő protekciójával lettünk a szent kocsmának törzs vendégei. A kocsma a püspöki palota gaz-dasági udvarán volt, csak a papok és vendégeik részére. Igen jó koszt volt, a különböző pécskörnyéki borokról ne is beszéljünk. Ide jártak esténként a város vezető tisztségviselői, a piarista tanárok, akik közül sok értékes embert ismertünk meg. Láthattuk a nyilvánosságra még nem kész feltárt Árpád kori altemplomot, órákig jártuk a több emelet mélyen kiépített hosszú pincéket, amik kiváló légvédelmi óvó helyek voltak, nagyobb termeiben itt voltak az irodáink is, de míg mi ott voltunk bombázást nem kaptunk. Hogy ezeket a hosszú pincéket miért építették a törökök, arra magyarázatot nem kaptunk. Misére a török mecsetből átalakított templomba jártunk.
Megmásztuk a minaret keskeny csiga lépcsőit is, ahonnét egykor a kádi „Allah akbárt” kiabált.
Még a Pécsi tartózkodásunk elején egy tehergépkocsival Szegedre küldtek különböző anyagokért. A bajai Duna híd már romokban volt, az átkelést Bajától délre egy nagy teljesítményű komp szolgáltatta az átke-lésre. A túlsó parton rakodott a komp, volt időm, hát körülnéztem. A parton egy magas fás domb állt, felmen-tem. Legnagyobb csudálkozásomra ott egy mesterien álcázott légvédelmi ágyú állt. Kérdeztem, hogy mit lőttek le eddig? A válasz eléggé lakonikus volt.
- Hát, ha bolondok lettünk volna. A nagyobb kötelékek olyan magasba mennek, ahová mi nem tudunk lőni, az egyes alacsonyra leszálló gépek, amik a Dunát aknásítják el, éjszaka és alacsonyan röpülnek. Ha itt lövöldözünk, úgy kinyírnak bennünket, mint a sicc. Bár nem nagy lelkesedéssel, de igazat kellett adnom a fiatal-embernek. Innét láttam az aknaszedő hajót. Bizony az azon való szolgálat sem volt majális. Aztán délről hatal-mas megrakott uszályokat vontatott egy hajó, bácskai búzával és menekültekkel megrakva. Szegedre érvén ott már a hadtestparancsnokságnak csak részeit találtuk.
Altisztemre bíztam az anyag átvételét, én pedig egy tehervonat mozdonyán éjszaka megérkeztem Vá-rosföldre az otthonomba, ahol már a családomat nem találtam, mivel Laci sógorom mindenre kiterjedő gon-dossága Velembe vitte őket. Ládákba összekapkodott ruhaneműt, a szentkúti megmentett élelmet és ládákat egy tehergépkocsi vitte utánuk.
Hűséges cselédeim nagy örömmel fogadtak, biztattam őket, hogy a német csodafegyver - amiben akkor már én is kételkedtem - majd jóra fordít mindent. Ha kiürítésre kerül a sor, a magtárban levő gabonát vermeljék el és tegyenek eleget a parancsnak. Hogy mibe bíztam én akkor, magam sem tudom. Irataimat, gazdasági köny-veimet‚ telekkönyvi hiteles dokumentumaimat, értékes bélyeggyűjteményemet magamhoz vehettem volna, de nem vittem vissza Szegedre mást, mint egy oldalszalonnát a tiszti étkezdénk részére. De nagyon szomorúan éreztem, hogy utoljára vagyok otthonomban, amit magam építtettem magamnak, és amiben sok-sok boldog esztendőket éltem családommal és hűséges cselédeimmel.
Pécsett ért bennünket Horthy fegyverletételi rádió hadparancsa. Itt esküdtünk fel Szálasira. Október végén kaptuk a parancsot, hogy vége a nyaralásnak, a póthadosztály bevetésre kerül a Duna-Tisza közén Kecs-kemét és Kécske vonalon a Tiszától és délről előnyomuló orosz tömegekkel szemben. Halottak napján értünk Kecskemétre az autóbusszal, ami a hadosztály törzs tisztjeit szállította. Én is velük voltam, a tehergépkocsikat helyettesemre bíztam. Az autóbusz elment Márkus Feri szőlejébe, hol gyümölccsel pakolták meg az autóbuszt.
Én egymagam addig a Széchenyi téren, a házam előtt álldogáltam. Bemenni nem tudtam, mert a kulcsaim vá-rosföldi lakásomban voltak, az pedig már oroszkézen volt. A nagytemplom tornyából akkor jött le egy fiatal rendőrtiszt, aki jelentette, hogy az orosz tankok elérték a félegyházi úti vasúti kereszteződést. Néhány német tigris hancúrozik velük. Tőle tudtam meg, hogy Liszka Béla polgármesterünk és Horváth Dönci főispánunk
73
még a városházán vannak. Felmentem hozzájuk, régi diákkori cimboráimmal könnyes szemmel búcsúztunk városunktól. Ők is indultak.
A város tökéletesen üres volt, járó-kelő emberrel nem találkoztam egyetlen eggyel sem. Néhány német páncélos dübörgött még, azután síri csönd, csak a 6 km.-re levő orosz tankok lövöldözése hallatszott, bár sem-miféle védelem nem állt velük szemben.
Márkus Feri vendéglátása után értem jött az autóbusz és elindultunk Nagykörös felé. A temetőnél meg-álltunk és elbúcsúztam a Szappanos mauzóleumtól, ahol nagyszüleim, édesapám és Elek nagybátyám, Juliska néném alusszák örök álmukat. Nehéz, nagyon nehéz volt a búcsúzás, de hajtott a katonabecsület és a kötelesség.
Másnap már Kecskemét is orosz kézen volt.
Nagykőrösön a tanító képezde épületébe szállásoltunk be. Mindjárt első napon egy személygépkocsival felderíteni ment a kémelhárító főhadnagyunk (Kazi) és a bácskai kövér sváb hadapród őrmester tolmácsa. A betonúton mentek Kecskemét felé. Katonatelepnél orosz tank jött szembe velük. A sofőr fejlövést kapott, Kazi kiugrott a kocsiból és a kukoricásba rohant a tank géppuska tűzébe. Hátra nézve látta, hogy a tank elgázolja a kis személygépkocsit benne a halott vagy még talán élő hadapród őrmestert.
Az oroszokkal szemben a mi felvonuló 2 ezredünk és 2 ütegünk lett volna a védelem, akiket vasúti, és autóbusz szállítással hozták a déli dunántúli határról. Minden nehéz fegyverzet nélkül egy szál szuronyos pus-kával az orosz tankok ellen. A városban már a légvédelem sem működött, ha jöttek a Raták egy felakasztott sínen zörgetett a figyelő. Egy ilyen alkalommal az udvaron mentem át, mellettem rohant egy kedves altisztem és reám kiabált, hogy „szaladjunk százados úr!”. Nagyon elkeseredett hangulatban voltam. Káromkodtam és azt kiáltottam, hogy „szaladjon a nehézség.” Így szemtanúja voltam, mikor a szaladó ember előttem a hátába kapta a sorozatot, amibe én is benne lettem volna, ha szaladok. A Rata következő sorozata az emeleti ablakokat söpörte végig, ahol az irodáink voltak. Az én rádióm is itt kapott telitalálatot. A beérkező két gyalog ezred már nem is tudott felfejlődni, letette a fegyvert, mikor látták, hogy az oroszok nem viszik hadifogságba, hanem haza zavarják őket.
Ez után kaptam a parancsot, hogy két tehergépkocsival a még ki nem osztott téli holmit vigyem Soly-márra, nagybátyámék tégla- és cserépgyárának egy üres kemencéjébe. Meg is érkeztem szerencsésen, csak tarta-lék üzemanyagomat tartalmazó vashordót lőtte át egy Rata. Az anyag elrejtésére nem került sor, mivel azt tőlem H.M. rendelettel átvette a Szent László hadosztály. Ez alkalommal találkoztam Imre Bátyámmal és feleségével, Birikével ez életben utoljára. Hiába biztattam őket a menekülésre, nem jöttek. Így kerültek emeletes bérházukból egy kézi csomaggal kitelepítve a Tiszántúlra egy földes putriba, hol Birike meghalt, Imre Bátyám még Kerek-egyházán élt haláláig.
Hadosztályunk két ezredének megsemmisülése gyászos emlék katonaéletemben. Mert hiszen a fogatolt ütegek fegyelmezetten és harcolva vonultak vissza. Köztük lovagolt Steiszkal Csöpi fejsebbel bekötve. Bizony volt valami, ami különbbé tette a lovas alakulatokat a gyalogságnál.
Időközben Nagykörös orosz kézre került, a hadosztálytörzs Ceglédtől északra az őrkényi iskolába te-lepült. Visszatérve Solymárról, még jártam Örkényben is a Pálóczi Horváth kúrián, ahol egy vk. százados meg-nyugtatott, hogy csak orosz ékek törtek előre. Mit vitatkozzam az ilyen hülyével.
Nagy keresés után éjfél felé megleltem a hadosztály törzset Rettenetes ordítással riasztottam a gépko-csivezetőket, meg egyéb népeket, amiért a gépjárművek szépen sorba állítva állnak a ragyogó holdsütésben, dacára hogy a közelben kúpokban áll a kukoricaszár, amivel leplezni kellett volna a kocsikat. Nem sokat törőd-tem vele, hogy ehhez semmi jogom sincs, elrendeltörőd-tem a riadót és pakolást. Csak aztán mentörőd-tem ébreszteni a vk.
főnököt Sonyi Kurt századost. Már hajnalodott, mikor előbujt a hadosztályparancsnok vezérőrnagy is. Örkény felől a homokbuckák között fel-felcsattant a tankok hancúrozása. Parancsnokomat felvezettem egy bucka tete-jére. Felfelé menet azt kérdezte tőlem,hogy no, öregfiú, már ti is berezeltek. Mire nem egészen katonásan úgy feleltem,hogy „Nem hiszem”. A hajnali derengésben pár km.-re a homokbuckákon pár német Tigris zavarászta az orosz tankokat. Ezt látva a parancsnokom azt kérdezte, hogy ha riadóztat, mennyi időre van szükség. Meg-nyugtattam, hogy a riadót még az éjszaka elrendeltem. Indulhatunk is, mert ha Cegléden keresztül nem tudunk innen kijutni, a környező homokbuckák között a mi járműveinkkel kijutni nem tudunk. Sikerült, bár a fejünk felett már égtek a házak.
Északnak haladva egy fogatolt vonatoszlopot értünk utó, amelyiket a Raták csúnyán kikészítettek. Az út mellett felborult szekerek, ló hullák. Ember már nem volt a tett helyen, de nem messze a réten feküdt egy paraszt ember. Hátha van még benne élet. Odamentünk és hanyatt fordítottuk. Nagyot hördült és a pálinka gőz tódult ki a száján. A kinyíló bekecse belső zsebeibe pedig két literes üveg pálinka mutatkozott. No, a pálinkát
74
elvettük tőle, nehogy megint berúgjon, felhajítottuk az egyik tehergépkocsira és mentünk tovább, amikor a fejem fölött a fülke tetejét veri ám a légvédelmi figyelőm. Aztán magam is láttam,hogy három Rata egészen alacsonyan repül el felettünk. Nem mondom, hogy bement volna a zabszem. Igen rosszul éreztem magamat, de hamarosan felörültem, mert rájöttem arra, hogy a Raták azért nem lőttek, mert elfogyott a lőszerük, valószínűleg ők nyírták ki a fogattolt vonat oszlopot, és most haza repültek, hogy lőszert felvételezzenek. Tehát hajrá, innét minél hamarabb, mert a Raták ha vissza jönnek, semmi jót sem várhatunk. Közelben egy kisebb, de igen sűrű erdőt láttam meg. Irányt vettünk és bebujtunk a kis erdőbe. Ideje is volt, mert a Raták visszajöttek és kerestek ben-nünket.
Nagykátán keresztül jutottunk Vácra, ahol kompon jutottunk a Dunántúlra. A szirénák légi veszélyt vijjogtak. Nem voltam majálisi hangulatban a Duna közepén a kompon. De megúsztuk.
A Balaton északi partján kocsikáztunk le Tapolcára, ahol megkaptam a Hadügyminisztériumi rendele-tet, mely szerint új beosztásom: Összekötő tiszt a földművelésügyi minisztérium és a közigazgatási vezető (v.
dr. Endre László) között. Laci kocsit is küldött értem, amiben Márta és Pisti is értem jöttek. Így jutottam el karácsonyra Velembe, ahol az Endre család volt letelepedve. Később innén motorkerékpárral mentem Deve-cserbe, hogy a hadosztálynál leszereljek és elbúcsúzzak az öreg bajtársaktól. Ezzel véget is ért katonai pályafu-tásom.
Dacára, hogy elmúlt életem nagyobbik részét gazdaságomban éltem le, lélekben katona maradtam, ami-nek lényegét a kötelességteljesítésben és a bajtársiasságban láttam. De mindég mérlegelve, hogy mit „kell” és mit „lehet” tenni. Ha pedig csillag kerül a parolira elengedhetetlen követelmény, hogy az ember parancsolni tudjon önmagának, mert ez a feltétele annak, hogy parancsolni tudjon másnak is.
A másik követelmény, amit könyvből nem lehet megtanulni az emberrel való bánásmód, ami alapja a bajtársiasságnak, ami nélkül nem csak a katonaság, de a civil társadalom is érdemét veszti, amikor néhány ka-kaskodó, üresfejű „úri ember” próbál dirigálni. Ugyan ez a véleményem az írók, tudósok és művészekről, akik-nek mielőtt lángelmék lettek nem ártott volna egy alapos újonc kiképzés. Legalább az őrmester is szórakozhatott volna nehéz munkája közben.