Üdvözöllek! Egy régebbi interjúdban, amikor az Angyalkacsinálás című verses-kötetedről megjegyezték, hogy abban gyakran szerepelnek tájszavak, te olyasmit válaszoltál, hogy annak idején még „gondolta a fene”, hogy azok tájszavak. Később viszont, az Isten hozott című regényedben ezt olvashatjuk: „a kanta, ez a vékony nyakú vízhordó edény, felénk nélkülözhetetlen védőeszköz”. Jelenti-e ez azt, hogy megváltozott a pozíció, ahonnan, vagy a célközönség, akinek beszélsz?
Ez egy jó megfigyelés. Nyilván sosem magyaráztam volna meg, mit jelent a kan-ta, ha annak a közösségnek szólna a szöveg, amelyik ábrázolva van benne. De azt gondolni, hogy egy szövegen majd szórakozni fognak azok, akiket az ábrázol vagy bemutat, hiú ábránd lenne. Akár az úgynevezett népi irodalomról beszélünk, akár egy olyan Parti Nagy-szövegről, amelyben a társadalom perifériáján lévő emberek szerepelnek. Úgyhogy be kellett látnom, hogy igaza van a szerkesztőnek, amikor azt kéri, hogy mondjuk meg, hogy mi az. Ha egy regényben egy tárgy rögtön az elején kulcsfontosságú lesz, majd egészen metaforikussá növekszik, akkor nem lehet, hogy a szegény olvasó ne tudja, hogy miről van szó. Még ha engem meglepett is, hogy nem tudják, mert a cigányzenekarokban az autentikus népzenét többek között kantán játsszák, és emiatt én azt hittem, hogy ez egy közismert szó. De kiderült, hogy nem. Fordításkor ez különösen előjön. De nem mindig magyarázok azért:
az Isten hozott elején van egy másik tájszó, a kurcina, ott a leírás nagyon megtörné a mondat ritmusát, hát arra gondoltam, hogy aki nem érti, nem érti. Persze tudtam, hogy ezt a szót nem feltétlenül ismerik mások, annyira rusztikus hatása van, de arra gondoltam, hogy a szövegösszefüggésből megérthető. Az Isten hozott idejére mindenesetre világosan kiderült, honnan hová beszélek. Kiderült, hogy egy ér-telmiségi réteg olvassa ezeket a könyveket, és ők nem föltétlenül járatosak ebben a közegben. Ahhoz is kénytelen voltam alkalmazkodni, hogy létezik olyan, hogy népi irodalom, még ha én függetleníteni is akarom magam tőle.
A viszonyom fokozatosan vált problematikussá, a versesköteteknél még egyáltalán nem érdekelt, inkább csak tagadni igyekeztem az egészet. Húsz éves voltam, nem ez volt a kedvenc témám, csajozni sem igazán lehetett azzal, hogy egy négyezres kis faluban nőttem fel. Amikor Kemény István és Vörös István kritikái a Vízjelek a honvágyról c. kötetről elkezdték a népi irodalmat meg a sinkai hagyományt em-legetni, az nekem inkább csak rosszul esett. A szegedi egyetemre jártam, ottani
szemináriumok nyomán Mészöly tette rám a legnagyobb hatást. Lassan derült csak ki, hogy az én saját beszédpozícióm megtalálásában sokkal többet segíthet nekem Móricz Zsigmond, mint amennyit Mészöly Miklós valaha is, bármennyi-re is nagyra tartom. De végül rájöttem, hogy az ő sűrített, intellektuális prózája egyáltalán nem illik az én fecsegős, történetmesélős alkatomhoz. Szóval tisztázni kellett a dolgokat.
Az is folyton kérdés volt, hogy mit lehet kezdeni a tájszólással. Én azt likvidáltam.
Használhattam volna ë-ket, de az rendkívül komikus lett volna. A fordulatok egy részét viszont remekül tudtam használni: a szórendet, a mondatritmust érdekessé teszi, ha úgy mondom, ahogy apám mondta otthon. Reszelgetsz rajta egy kicsit, elveszti az eredeti auráját, és csak az a nagyon különös ritmus marad, amitől úgy tűnik, mintha te lennél kurva jó. Ahogy mondjuk Terézia Mora magyar szólás-mondásokat ír le a német szövegeiben, amitől a németek számára borzasztóan me-taforikussá meg különössé válik a szöveg. Ez magyarra visszafordítva már kevésbé működik – ezért is nagyon fontos, hogy honnan hová beszélsz.
Azt mondtad, egy értelmiségi közeg olvas téged – ez ennyire egyértelműen kiderül?
Jobbára igen. A példányszámok alapján kiderül, hogy hol, milyen könyvesboltok veszik. A könyvek hetven-nyolcvan százalékát Budapesten adják el. Ez szomorú, ha számításba vesszük, hogy nyolcmillió ember él vidéken. Amióta a Nők Lapjánál dolgozom (2007 és 2009 között volt a lap szerkesztője – a szerk.), sok csalódott olvasóm van. Megveszi valaki a regényt, azután megírja, hogy ez borzalmas, bonyo-lult, követhetetlen és undorító. Ugyanaz a probléma: honnan, hová, kinek beszélsz.
Nagyon csalóka dolog, attól még, hogy ismerik a neved, a példányszámok nem feltétlenül szöknek a levegőbe, mert az emberek inkább egymásra hallgatnak.
Közben pedig erre íróként nem szabad figyelni, hinni kell abban, hogy arra, ami téged foglalkoztat, legalább egy szűk réteg kíváncsi. Megérződik a könyvek leve-gőjén, ha elémennek az olvasónak. A Tánciskolán számon is kérte ezt a kritika, és valamelyest talán igaza is volt. Most már próbálom nagyon határozottan elszigetelni magam tőle, már a Tánciskola kritikáinak sem olvastam el a nyolcvan százalékát, mert elkezdtem írni az új regényt. Nem akarok jó fiú módjára arra menni, amerre megszabják, mégiscsak arra kíváncsi mindenki, hogy én milyen őrületekbe tudom belehajszolni magam.
Tényleg meg szokták írni, ha nincsenek megelégedve a regénnyel?
Nem nekem írják meg, hanem a blogokon egymásnak. Nekem inkább a pozitívat írják. A neten nagyon erős dialógus folyik, néha sokkal érdekesebb a kritika mögötti vita, mint amilyen a kritika. A Könyvesblogon komoly vita volt a könyvről, nekem nagyon imponált, hogy ennyien gondolkodnak, vitatkoznak róla. Az a szöveg halála, ha nem beszélnek róla, ha nem kerül dialógusba, akkor gyakorlatilag nem létezik.
A két legutóbbi regényedben, az Isten hozottban és a Tánciskolában ugyanazok a fiktív helynevek szerepelnek. Tudatos világépítés folyik?
Ezeknek a dél-alföldi városoknak a világát, hagyományait, közösségét, tradícióit, azt hiszem, elég jól ismerem. A Békés megyeit egy kicsit kevésbé, ott sokkal több nemzetiség van, ettől egy kicsit szerintem izgalmasabb is. Például Békéscsabán, mikor odakerültem, hallottam, amint két fiatal verte egymást az utcán, és magyarul kiabálták egymásnak, hogy „te rohadt román!” meg „te rohadt szlovák!”.
A kisvárosi miliő megírásában lett nekem igazán fontos Móricz, aki másról sem ír, mint hogy ezekben a zárt, fülledt közösségekben hogyan működnek a kapcso-latok, a házasságok. Hogy hogyan lehet egymás minél kevesebb megalázásával minél több örömet beszerezni. Hogy hogyan lehetne megszerezni egy nőt, és ha azt megszereztük, hogyan lehetne egy másikat megszerezni. Szerintem erről szól az egész életmű, ehhez képest elég furcsa, hogy évtizedeken át kizárólag a népi-realista prózát voltak képesek meglátni benne – pedig ez a vonulata sokkal izgalmasabb.
Nekem ez a fontos benne: hogy hogyan működik a világ belülről ezekben a kö-zösségekben, milyen szociális háló képződik, te ott hogyan találod meg magad, és hogyan lehet ott élni a párkapcsolatokban. Ez egy nagyon izgalmas világ. Persze urbánusnak mondott szövegek is működhetnek ugyanezzel a logikával, Molnár Ferenc vagy Krúdy még egy meglehetősen zárt belső világú Budapest mítoszát tudták megteremteni. Ezt a mai Budapestben már elég nehéz megtalálni, a legjobb úton szerintem Garaczi van ehhez.
Mindenesetre én nagyon élveztem, hogy jól ismerem ennek a világnak a szabá-lyait. Meg volt egy csomó hozott történetem is. Persze ez sem egyszerű: például az Isten hozottban az egyik főszereplő lánynak felrobban a szájában a petárda, és hiába gondolták többen azt, hogy ez csak abban a közegben történhetett így, ahogy megírtam – az az eset eredetileg a Havanna lakótelepen esett meg. Viszont nagyon élveztem az átkonvertálást, megtalálni, hogy mit kell megváltoztatni ahhoz, hogy falusi, zárt közegben elfogadható történetnek tűnjön. A poharakkal játszó lányok története is egy szegedi diszkóban, a Sing-Singben esett meg. De végül, azt hiszem, ez sem nem üt ki a közegből. A Tánciskolában viszont egy csomó olyan történetet nem találtak odavalónak, ami pedig odavaló. Nem hitték el például a Méhkerék nevű falut: mekkora marhaság, hogy óromán nyelvi sziget lenne Magyarországon, és ott rabszolgasorban tartanának a romániai havasokból érkező embereket. Pedig ehhez nem kell túl sok szociológiai könyvet átrágni, ezek tények, nagyon sokan bemutatták már. Le van fizetve a teljes Békés megyei rendőrkapitányság, idegenren-dészeti razzia előtt fél órával kitelefonálnak a faluba, és amikor megérkeznek, már csak három napszámos kötözgeti a paprikát, az idegenrendészek pedig megkapják a nyolcvan rugót, és mennek haza. Ebből is az érdekelt, hogy milyen belső viszo-nyok működnek ott. Valószínűleg az én írói gyöngeségem volt, hogy nem tudtam
jól integrálni a történetet a szövegbe, és emiatt mondták azt, hogy ez nem létezik.
Túl vadregényesnek találta egyfajta olvasói szemlélet. Ilyenkor persze az olvasónak van igaza. Egyrészt keveset tudunk arról, hogy mi történik ebben a társadalomban, másrészt meg valószínűleg nincs jól rendbe téve a szöveg.
Világépítést említettem, te viszont arról kezdtél beszélni, mit hoztál otthonról, meg mi a helyzet Békés megyében. De a regényekben a legtöbb hely nem a saját nevén szerepel: Feketevárosról, Tótvárosról, Sáraságról olvashatunk csak. Tény viszont, hogy ezek könnyen megfeleltethetők az eredetiekkel, például Károlyi Csaba a kritikájában ki is tette az egyenlőségjelet a helyek közé. Mi ennek a szerepe? Egyszerűen az első könyved kapcsán kialakult botrányhoz van köze, vagy van ennek az eszköznek más szerepe is?
A Pletykaanyu fogadtatásából levontam a tanulságot, hogy valóban nem csinálha-tom azt, hogy reális helyről írok, viszont fiktív vagy félfiktív alakokat léptetek fel.
Amiből egyeseknek esetleg problémájuk származik abban a közegben, ahol élnek.
Az igazán fontos helyszíneket ezért átkereszteltem, és a regényekben már jórészt fiktívek az alakok is.
Kérdés persze, hogy miért ad akkor leírást a könyv, miért kell ugyanannak ma-radnia az atmoszférának. Alighanem a realitásérzékemet bántaná másképpen.
Ezzel nem vagyok egyedül a kortárs irodalomban, Kukorelly budapesti utcái vagy Závada Tótkomlósa is jól fölismerhetőek szerintem. Kell valami fix pont, ahonnan el lehet indulni. A Pletykaanyunál még a hősökre is szükségem volt, ott közelebb voltam valamiféle etnográfusi pozícióhoz. Az a fajta néprajzos identitás működött bennem, ami mindent értéknek vél, ami eredeti, és igyekszik ezeket az értékeket kétségbeesve összeszedni, a belső törvényszerűségeit megmutatni. De ha kirakod a mikrofont, lőttek az őszinteségnek. Elolvastam egyszer egy tanulmányt a szülő-falum szókészletéről – hát egy csomó mindent nem úgy mondtunk. Én tudtam, ott nőttem fel, néztem csak, hogy ez micsoda marhaság. Aztán elolvastam az interjúkat, és gyorsan rájöttem, hogy arról van szó, hogy alighanem rájött az öreg paraszt-ember, hogy ha igenlő választ ad, akkor nem kap több kérdést. „Mondják maguk úgy a gyermekláncfüvet, hogy pitypang?” „Mondjuk!” És akkor azzal le volt zárva:
ez elmegy, lehet haladni, nekem meg tökmindegy, hogy hogyan mondjuk. Nagyon félrevezető helyzet. Az írónak azt kell megragadnia, hogy hogyan gondolkodnak ezekben a közegekben. Nyilván ezért tűnik fel a kitagadás motívuma minden olyan író szövegeiben, aki kisközösségből jön. Szükségszerűen árulóvá leszel. Ezért lett minden fiktív a regényekben, bár talán ilyen vastag könyveket az én falumban már el sem olvasnak. Bele is írhattam volna a közepén, hogy aki idáig eljutott, annak fizetek egy sört, mint a szakdolgozati anekdotákban.
Az igazi falumítoszt az Isten hozottban rajzoltam meg, az lett volna a logikus, ha az a mitikussá növelt falusi tér lesz nekik is igazán érdekes, de nem. A saját falum ban
1998-ban mutatták be utoljára könyvemet, még az Angyalkacsinálást, azóta semmit, nem is hívnak. Néha már köszönget egy-két fontosabb ember, de azért úgy, hogy
„ez bolond, tartsunk távolságot”.
Te a faludról beszéltél most, de a kritikákban inkább mintha arról lehetne olvasni, hogy a könyveidben a „magyar vidék”-ről van szó. Meg lehet szerinted mondani, mi tulajdonképpen a te visszatérő témád? A vidék? A Dél-Alföld? Szegvár?
Szerintem kicsit túl van itt lihegve a lokalitás. Ha egy szövegben a centrumtól távol történik valami, azonnal ki akarjuk deríteni, hogy pontosan hol. A legkülönösebb ez Bodor Ádám esetében, az ő saját, öntörvényű világát is mindenáron a román hatóságok munkájára vezetnék vissza. Pedig a szöveg sokkal emelkedettebb, sokkal mesésebb, sokkal elvontabb annál, hogy ezek a szempontok lehessenek döntőek.
Minimális mértékben beazonosítható az a világ, mégis sokan megpróbálkoznak vele. Egy Garaczi-regényen nem igazán kérik számon, hogy benne van-e a hatodik kerület teljes társadalmi palettája. De nem csak térben, időben is ugyanezt érzem.
Például Esterházy Móricz kapcsán arról beszél, hogy az a világ már nem létezik, hogy azt a világot mi már nem ismerhetjük. De mit nem ismerhetünk? A féltékeny-séget? Hogy valaki dugni akar? Mind ismerjük szerintem, elég aktuális.
Az én regényeimben sem a kulisszák a legfontosabbak szerintem. Az Isten hozottban a közösséghez való hazatalálás problematikája jelenik meg, egy fiú a saját identitását keresi, és ebben a nevelődési történetben valamilyen módon megtalálja azt, amit keres. Persze sok minden benne van még, a bűnbakképzés mechanizmusa, a kita-gadás, de nekem talán ez a legfontosabb. A Tánciskolában ugyancsak az énkeresés a legfontosabb, az egyetem után az életbe kikerülő fiatal énkeresése, pályakeresése, az előző regényt szinte időben is folytató, inkább kudarcos nevelődési történet.
Nyilván a saját konfliktusaim, saját kríziseim, a saját történeteim dolgoztam fel, úgyhogy számomra ezek az érdekesebbek bennük. De ha egy olvasó számára ez a mágikus falu az érdekesebb, mert az identitásról már nagyon sokat olvasott, mit mondhatnék? Viszont elgondolkodtam, nem lenne-e érdekesebb, ha következőnek egy nagyon-nagyon személyes könyvet írnék, a személyes viszonyokra koncent-rálnék, és kevésbé egyén és közösség konfliktusára.
Véget ér tehát a dél-alföldi tematika? Vagy megmarad, csak háttérbe szorul?
Az a helyzet, hogy családtörténeten dolgozom (Mellettem elférsz – a szerk.), a csa-ládom meg ugye dél-alföldi…
De a személyessége egészen más lesz. Elmesélem, mi indított el. A Digitális Fotó Magazin nevű laptól megkértek, hogy írjak egy tárcát: az utolsó oldalon megje-lenik egy számodra fontos fotó és hozzá egy történet. Én az apám nagybátyjáról írtam, aki szerzetesként áll a képen 1941-ben, papi gallérral, de már besorozva, felfegyverezve. Tizenakárhány évig pannonhalmi bencés szerzetes volt a családi
legendárium szerint, ő volt a nagyon erősen katolikus családomban a példakép.
Megírtam mindent, amit tudtam róla. Ő volt előttem az egyetlen, aki megpróbált kitörni ebből a közegből, és sikerült is neki, csak azután jöttek a kommunisták, és szétkergették a rendeket. Viszont két héttel a tárca megjelenése után kaptam Pannonhalmáról egy e-mailt, amiben a pannonhalmi szerzetesek baráti körének titkára megírta, hogy ez az ember soha nem volt Pannonhalmán szerzetes, hogy szerinte sokkal inkább ferences, mint bencés, és hogy a képen egy budapesti épü-let udvara látható.
Az egész gyanús lett valahogy. Miért kellett volna eltitkolni, hogy nem bencés volt, hanem ferences? Már kezdtek is mocorogni bennem a belső történetek.
Elkezdtem utánajárni, de a legtöbb helyen nem adtak ki semmi információt.
Végül egy könyvtáros a nevem hallatán megenyhült, és megnézte. És meg is ta-lált szépen mindent. Kiderült, hogy az én ikonikus apai nagybátyám valójában laikus novícius volt, vagyis a rendben tanuló fiataloknak mosott, főzött, segített.
Hazamentem, megkérdeztem a nagymamámat, mi volt a Józsi bácsival, ő pedig elkezdte mondani a hivatalos változatot, hogy Pannonhalmán így és amúgy.
Egy darabig hagytam, de azután megmutattam a levelet, amit kaptam. A nagy-mamám húsz éve Parkinson-kóros, azóta küzd, hogy a betegség tüneteit legyőzze, és sose lássam őt gyengének. De akkor elkezdte a betegség álcája mögé bújva nem érteni a kérdéseket. De én feltettem újra és újra ugyanazokat a kérdéseket, és két és fél óra vallatás után megtört.
Egy egészen fölkavaró férfiszerelem története derült ki, bár a mamám szerint csak a másik férfi volt szerelmes. Amikor a nagymamám kimondta Sadi bácsi nevét, rögtön beugrott minden. A két férfi egymás mellett lakott, összenyílt a kert, és a szomszéd férfi, aki a nőiruha-részlegen volt eladó, szinte unokájaként bánt velem.
Kiderült, hogy apám nagybátyjának pannonhalmi karrierje alig egy hét után meg-tört egy szerelmeslevéllel, a nevét is törölték onnan, de mivel az élete vágya mégis az volt, hogy szerzetes legyen, ezután Budapesten, Esztergomban meg Nagykanizsán szolgált, ’51-ben fogadott örök hűséget, de akkor a ferenceseket Nagykanizsán szét is kergette a párt, és akkor hazatért. Ott építettek két szomszédos házat ezzel az emberrel, a falu pedig ilyen módon megtűrte ezt a viszonyt. A hátralévő életüket nagyon szoros, boldog szerelemben élték le. Apám nagybátyja alól abban a pil-lanatban ment ki a talaj, mikor a szerelmét elveszítette. Rögtön tudtam, hogy ezt nem lehet nem megírni, ha a falu után most a családom fog is kiközösíteni, nem lehetett nem sorsszerű eseménynek tekinteni, kezdve azzal, hogy Pannonhalmán olvasták a Digitális Fotó Magazint.
Ennél a történetnél szerintem nem fontos, hogy hol játszódik. Ráadásul sok szál szövi keresztül az egész Kárpát-medencét, sokkal nyitottabb, szélesebb lesz az egész.
Egy elvonatkoztatott, kivett, elsatírozott történet lesz, amiben inkább az emberek a fontosak.
Először a fejlődésregényeidről beszéltél, azután most a készülőben lévő családregény-ről. Ilyen kategóriákban kezdesz el gondolkodni?
Persze, nem tudod kivonni magad alóla, nem tudsz máshogyan gondolkodni, már a bölcsészkaron azt várják, hogy így gondolkodj. A szemináriumokon nyilván mindig a befogadó oldaláról közelítettünk, és ezáltal ilyen sablonokban, fogal-makban tudsz csak gondolkodni. Ráadásul az ösztönös fogásaidat egy idő után leleplezik, és tudatossá válnak, kiderül, hogy folyton ugyanazt csinálod. Például sosem tudtam végigmesélni a csattanóig egy történetet, mindig széttöredezett.
Ezt nagyon tudatos gegnek vélték, pedig csak az arányérzékemet bántotta volna másképp. De azután a forgatókönyveknél már nem lehetett a nézőt cserbenhagy-ni, azt mondacserbenhagy-ni, hogy majd jön a poén tíz perc múlva. Közönségfilmek voltak, de a tudatos gondolkodásban segítettek.
De azért borzasztó lenne, ha valakinek az jutna eszébe, hogy holnaptól három és fél évig az lesz, hogy fejlődésregényt írok. Az a három-négy ember érdekel, aki elindul az életében, és azután lesz velük valami – velük akarok foglalkozni.
A három prózaköteted egyre inkább hasonlít egy afféle hagyományos regényhez.
A Pletykaanyu novellafüzér volt, bizonyos kapcsolatokkal az egyes szövegek között;
az Isten hozott már regény, de szintén novellákként kezdte az életét, mindenesetre megmaradt viszonylag töredezett formában. A Tánciskola viszont teljesen lineáris regény lett, ami viszont csatlakozott a magyar irodalom „torzított és szó szerinti formában utalásokat tartalmaz”-iskolájához. Te magad figyelsz a kortárs magyar irodalom térképén elfoglalt pozíciódra?
Az izgat inkább, hogy nagyon különbözőek legyenek a könyveim. Legalább a for-ma terén kísérletező kedvű akarok for-maradni mindvégig. A Tánciskolában elég sok mindenbe belebuktam, el kell ismernem – de legalább megpróbáltam! Nagyon izgatott ez a klasszikus forma: hogy figyelmen kívül hagyom azt, hogy a narrá-tor kicsoda, honnan hová beszél, egyszerűen csak elmesélem. Legyen úgy el-mondva, hogy ez itt nem érdekes. Bár ez az elbeszélő – igaz, ezt senki nem vette észre – nem mindentudó, pont olyan korlátozott tudású, mint amit a krimikben szoktak használni. Hogy mi van az unokaöcs fejében, azt tudjuk, de hogy mi van a nagybácsi fejében, azt nem. Szerintem ez nagyon fontos dolog, ha a regény kettejük problematikus viszonyáról szól. Egy Don Quijote–Sancho Panza-szerű viszonyként képzeltem el ezt. Az unokaöcs nem találja követendő mintának azt, amit a nagybácsi erőltetne, egyre kártékonyabbnak tűnik ez a mester, próbál el-szakadni. El is szakad, de szerintem azt nem állítom, hogy ezzel valami boldog útra kerülne. A kritikák egy részében hepiendről írtak, de szerintem elég megrázó és inkább letörő a vége. Ha a szerelmem rögtön az első randink elején bealudna, azt én nem venném nagyon jó jelnek.
De azt hiszem, tényleg nem feltétlenül tudtam aktualizálni ezt a formát. De nem
De azt hiszem, tényleg nem feltétlenül tudtam aktualizálni ezt a formát. De nem