A Kedves Ismeretlen c. regényed Pryck és Gríga c. fejezete kulcsjelenet, egy erdei kirándulásról szól: három férfi és egy kislány sétálnak a Budai hegyekben délután, aztán rájuk sötétedik. Szerintem a jelenetben elhangzó mese jól megmutatja, milyen fontos tud lenni egy (akár gyermekkorban elmesélt) mese az ember teljes további életére nézve. Ehhez kapcsolódva szeretném kérdezni elsőként azt, hogy vannak-e számodra ilyen fontos mesék, amelyeket esetleg a gyerekeidnek is mesélsz?
A gyerekeim már sajnos megnőttek annyira, hogy nem mesélek nekik, de amikor kicsik voltak (mivel nem tudok meséket kitalálni), mindig olvastunk esténként.
Például a Grimmeket.
A brutális verziót?
A brutális verziót, igen. Pont akkoriban, a kilencvenes évek első felében jelent meg a Grimm-mesék új fordítása, abban benne volt egy csomó irtózat, amit kihagytak a 19. századi fordításból – mert akkor édesebbre és szelídebbre vették az egészet.
Aztán később, a 20. században jöttek olyan gyermekpszichológiai irányzatok, ame-lyek arról szóltak, hogy igenis kell ijesztgetni a gyerekeket, az fontos. Persze lehet-séges, hogy ezt is cáfolják majd.
Ezek szerint te is így gondolod.
Igen... inkább. Nem árt, ha az ember néha fél egy kicsit. Ha érik néha ilyen jellegű behatások is. Kissé túlságosan be vagyunk csomagolva a civilizációba.
Egyébként a „Pryck” és a „Gríga” neveket te találtad ki?
Álmodtam őket. Van a regényben egy vers, ami az ő történetükről szól – ezt meg-álmodtam, aztán meg is írtam egy versben, aminek aztán kihúztam a nagy részét.
A maradék került bele végül a regénybe. Csak arra nem emlékszem, hogy megvolt-e ez a két név az álomban, vagy utána rögtön találtam ki hozzá őket, de az biztos, hogy az álom az alapjuk.
Miért pont Kedves Ismeretlen lett a végleges címe a regénynek? Mert úgy tudom, eleinte más címe volt, és volt egy alcíme is. Ezt a kiadó kérésére változtattad meg vagy magadtól?
A kiadó mondta, hogy még gondolkozzunk, és én sem voltam száz százalékig megelégedve az előző címmel. Egyébként sok címe volt, például: Az édes mindegy.
Ez a cím jóval előbb megvolt, mint egy sor is ebből a regényből. De aztán kiderült, hogy ennek a regénynek mégsem az a címe, hogy Az édes mindegy. Azután na-gyon sokáig volt az a címe, hogy Torrington – ő valóságos személy volt, sarkkutató a 19. században, ő is meg van említve a regényben. A feleségem javasolta, hogy legyen ez a cím, mert egy ilyen cím olyan rock’n’roll-os volna. Nekem tetszett is meg nem is, egy idő után teljesen megszoktam a Torringtont. És ezután mondta a kiadó, hogy még gondolkozzunk címen, és aztán lett a Kedves Ismeretlen. Hát lehet, hogy végül mégse lett meg az igazi címe...
Az alcím pedig átkerült, és mottó lett belőle, ha jól tudom.
Igen, van egy ilyen mottó, hogy: „Minden igaz, meg persze az ellenkezője is, de azért főleg minden.” Egy darabig úgy volt, hogy ez lenne az alcím, de alcímmel már túl kusza lett volna.
És mennyi részed volt abban, hogy pont ilyen lett a borító? Mennyire hangsúlyos a szamár a regényben?
Van a könyvben egy szamaras történet. Illetve inkább csak meg van említve egy szamár. De egy hangsúlyos pillanatban. Szerettem ezt a szamarat, és szerettem volna, ha az olvasó is szereti. És megkeresi a könyvben. Amikor még Torrington volt a cím, egy gyönyörű Roskó Gábor-festmény volt a borítóterv: három ha-talmas, rikító zöld béka ül háttérben a Gellértheggyel. Kiordított volna minden kirakatból. Én csak azért nem akartam ezt, mert nem szerettem volna hidegvérű állatot a borítóra. A szamarat már eredetileg is javasoltam, úgyhogy ezután azt kértem, hogy ha lehetne, akkor mégis inkább legyen szamár. Így az lett. A bé-kákért vérzett a szíve a szerkesztőnek. Nem csodálom, nekem is. De szerencsére a szamaras is jobb lett, mint amit el tudtam képzelni. Egy nagy falkányi szamár, és van köztük egy fehér.
Ez a feketebárány-dolog fordítottja?
Igen, a fehér szamár.
Mennyi önéletrajzi elem van a regényben? Az apát Istvánnak hívják. Mennyire di-rekt ez?
Rengeteg valóságos alap van, majdnem mindenki össze van rakva több személyből és kitalációból. Ha mindent összevetek, akkor talán tíz százaléka lehet olyasmi, ami úgy, ahogy le van írva, meg is történt. A nagy része inkább olyan, hogy megtörtén-hetett volna. Persze dramatizáltam a hétköznapi helyzeteket, kicsit fölturbóztam őket. Több jelenetről kérdezték azóta, hogy tényleg megtörtént-e, és én mindig
azt mondtam, hogy nem. Olyanra még nem kérdeztek rá, ami tényleg megtörtént.
De olyan kevés is van.
A regény kapott olyan kritikákat is, amelyek nem voltak teljesen pozitívak. Ezekről mit gondolsz? Van esetleg, amiben igazuk van?
Nem volt teljesen pozitív, ezzel mire gondolsz? Volt olyan kritika, amelyikben az volt, hogy egyetlen jó mondat nincs nyomorult ötszáz oldalon keresztül. A nyo-morult szó nem volt benne, de az a vád igen, hogy valaki képes volt ötszáz oldalt végigírni úgy, hogy abban egyetlen jó mondat sincsen. Ezzel nem tudtam egészen azonosulni.
Kinek a kritikája volt ez?
Radics Viktóriáé. Olyan kritika viszont még nem született a Kedves Ismeretlenről, amelyik ennyire elfogultan pozitív lett volna, amennyire ez negatív. Egyelőre még nekem is elég közel van a regény, biztos, hogy vannak hibák benne, két-három átfogóbb hibát sejtek. A kritikákban viszont valamilyen hiányérzet van, amelyet nem tudok hova tenni. Tényleg a könyvnek lenne valami olyan döntő hiányossága, amelyet mindenki lát, csak pont én nem? Vagy pedig valami alapvető félreértés történt, és mindenki valami mást várt. Tőlem, vagy a regényemtől.
A fülszöveg elég merész felvezetést ad.
Igen, a fülszöveg félreviszi az értelmezést. Az a baj vele, hogy szerepel benne a nem-zedék szó. Ezt tényleg nagy hiba volt bennhagyni, mert így rá van nyomva a bélyeg, hogy nemzedéki regény, márpedig én nem tudok elképzelni írót (olyat se, aki igazi író, nem olyan, mint én) aki csak azért ül le, hogy írjon egy nemzedéki regényt.
A „nemzedéki regény” mint címke ugyanis egyedül csak arra jó, hogy a többi nemzedéknek ne kelljen elolvasni, föl legyen mentve alóla. Szóval ezt nem kellett volna beleírni a fülbe.
Azt mondtad az előbb, hogy „…igazi író, nem olyan, mint én”, ezt hogy értetted?
Több verset írtam életemben, mint prózát. És verset is nehezen írok. Ezt a köny-vet pedig úgy írtam, mint egy verset, kikeresgélve a végleges változatot, renge-teget szöszölve. De amíg egy vers mondjuk egy oldal, addig ez majdnem ötszáz.
Igazából nem így kell prózát írni, azt hiszem. Vagy legalábbis aki igazi prózaíró, az valahogy máshogy van beállítva. Naponta leül, és megír valamennyit, lehet, hogy keveset, de folyamatosan tud haladni. Én meg összevissza mindenfelől kapdostam bele a szövegbe. Viszont igazi prózának szántam. Nem afféle „költői prózának” – ez is egy olyan irodalmi kifejezés, mint a „nemzedéki regény” pél-dául, amitől föláll a szőr a hátamon. Ha próza, akkor legyen próza. Nem költői, nem kísérleti. Próza.
Egyszer régebben hallottam tőled valami olyasmit egy interjúban, hogy ha megírsz egy verset, utána megijedsz, hogy többet soha nem fog semmi eszedbe jutni, és nem fogsz tudni írni, és ez az állapot egészen addig tart, amíg megint lesz egy ötleted, és megírsz egy újat, azután kezdődik elölről. Ez még mindig így van?
Máshogy van így. Valamennyi rutint összeszedtem az idők során. De azt hiszem, nem éltem még vissza vele, mármint nem szegtem meg azt a törvényt, hogy ver-set csak akkor ír az ember, ha tényleg jön. Volt egy pár kivétel, amikor valamilyen megadott témára írtam verset, de száz esetből kilencvennyolcszor megvárom az ihletet. Vagy felidézem. Szóval a főszabály: verset nem kezdek rutinból, de foly-tatni szabad bármikor. Egyébként pedig a fene tudja, mi a jó vers – néha pont az lesz jó, amelyikről az ember nem gondolja. Amelyik a legócskább módon, fél perc alatt született, vagy rendelésre, és lehet, hogy mégis jobb lesz, mint amin fél évig kotlik a szerző. Sajnos – vagy pont szerencsére – erre nincsenek módszerek. Most is ugyanúgy megkínlódom egy fél oldalas szöveggel, mint az iskolai fogalmazások-kal annak idején, nagyon ritkán jön egyből úgy, mintha diktálnák. Volt valamikor gimnazista koromban egy nagy vágyam: írni egy olyan verset, amelyikben nincs javítás (kézzel szoktam verset írni). Sokáig reménykedtem benne, hogy sikerülhet, de már nagyon régen letettem róla.
Másik regényterv van már a fejedben?
Van, elég régóta. A Kedves Ismeretlen próba is volt, és nagyon sokáig úgy voltam vele, hogy talán nem is fogom soha befejezni. De mióta befejeztem, van egy pre-cedens, így valamivel magabiztosabban merem tervezgetni a másik regényt, amely hasonlítana ehhez, csak kicsit messzebb menne vissza az időben, a 19–20. század fordulójától egészen mostanáig, vagy egy kicsit még a jövőbe is. Egy családregény lenne a fővonala.
Hogyhogy éppen a családregény felé fordult az érdeklődésed?
Ehhez kellett egy olyan család, mint az enyém, amelyikkel nemcsak történtek dolgok, de amelyikben el is tudják mesélni, tovább is tudják fűzni. Én nem tudok rendesen beszélni, ez most is hallatszik... De a családomnak nemcsak olyan tagjai vannak, mint én, hanem mindig is tele volt jó mesélőkkel. A család rossz mesélői (mint én) viszont nagyon inspiratív módon tudnak hallgatni.
A jól mesélők akár egy boltba menésből szövevényes történetet tudnak összerakni, amelynek furcsa módon tényleg van csattanója, és még metafizikai távlatokat is kap néha. Sajnos a nagybátyám most halt meg, ő volt az egyik ilyen nagy mesélő a régi családtagok közül. De a nagynéném él még, és ő is nagy mesélő. Vele több mint száz magnókazettányi anyagot vettünk föl pár évvel ezelőtt: gyakorlatilag végigmondta a család kb. százötven éves történetét – aminek jóval több mint a fe lét saját maga
is látta. Ő 1918. március 5-én született, de már ’19 novemberére is emlékszik – magasföldszinten laktak, látott két katonafejet elvonulni az ablak előtt, és ő nem értette (korán érő volt és korán gondolkozó), hogy lehetnek ezek ilyen magasak.
És akkor mondta a nagyanyám neki, hogy ez azért van, mert lovon ülnek, ezek román katonák, megszállás van. Ő pedig megjegyezte. Gyerekkoromban rengeteg történetet és nevet hallottam a családban – és próbáltam magamban összerakni őket, hogy ki kicsoda. Nem sikerült, de foglalkoztatott a dolog, és sok mindent, sok nevet én is megjegyeztem. Amikor aztán nekiláttunk a nagynénémmel a csa-ládtörténetnek, kaptam egy hátteret ehhez az egészhez. Nekem ez duplán jó volt:
megtudtam, hogy pontosan hogy is vannak ezek a történetek, amiknek a foszlányait gyerekkoromból őrzöm, és kaptam egy anyagot egy regényhez. Ez arra jó, hogy a regényben lesz mitől elrugaszkodni.
Miket szeretsz olvasni, illetve van-e olyan könyv, amelyet szeretsz, de szégyelled ma-gad miatta és nem szoktad nyilvánosság előtt vállalni?
Több olyan is van, olyanok is, amelyekről ki van zárva, hogy itt bárki is olvasta volna.
Nagy kedvencem volt például egy háromkötetes ifjúságnevelő regény, amelyet egy szerzetes-pap (Koszter atya) írt meg a 20. század harmincas éveiben Kipling, Verne és Jókai stílusában, zseniálisan – nem lehetett letenni. A negyvenes évek közepén jelent meg utoljára, de otthon megvolt a három kötet. Nem tudom hányszor olvas-tam, majdnem annyiszor, mint az Egri csillagokat. A címe: Lurkó, Iluska és Fulgur.
A Lurkó a Mauglira emlékeztető rész, a hargitai dzsungelben játszódik, az Iluska már Budapesten, a Fulgurban pedig a főhős olyan tudóssá válik, aki az egész vi-lágnak új rendet ad, és uralja a villámokat is. (Mondjuk ki: egy katolikus alapon álló diktátor.) Nagyon olvasmányos és tanulságos könyv.
És kortárs irodalomból, versek közül? Milyen szerzőket szeretsz?
Sok mindenkit. Azért nem szeretem ezt a kérdést, mert ha valakit kihagytam, ak-kor én érzem magam rosszul.
Beszélhetünk másról is, például hogy milyen zenét szeretsz…
Az meg nem jut eszembe. Ilyenkor mindig zavarba jövök, ha kedvencről van szó, és nem csak verssel van így. Hogy mi a kedvenc számom? Ezer van. De ilyenkor lefagyok és nem tudom. Ilyenkor valami rövid és pontos, betanult listával kéne elő-állnom, de semmi nem jut az eszembe. Volt pár éve egy nagyinterjú, amelyet a Petőfi Irodalmi Múzeumban Hegyi Katalinnal csináltunk. Megkérdezte, hogy ki a kedvenc zeneszerzőm. És ugyanígy nem tudtam válaszolni, aztán hetekkel később hirtelen rájöttem, hogy de hiszen Chopin. De akkor nem jutott eszembe. Nagyon sok jó dolog íródik manapság. Van, aki azt mondja, hogy a magyar irodalomnak most egy egész jó korszaka van, sőt, nagy korszaka, hasonlítható a 20. század első feléhez.
Jó lenne, ha tényleg így lenne. Prózai kedvenceim: Bartis Attila: A nyugalom, Háy János: A gyerek, Nádas Péter nagy regénye, Esterházy Péter Harmonia caelesti se...
A 2000 óta írt regények közül ezek szerintem tényleg maradandók lesznek.
(Elhangzott 2009. október 5-én.)