CSOÓRI SÁNDOR: A VILÁG EMLÉKMÜVEI
Csoóri ú j verseskötete — a Kezemben zöld ág méltó folytatásaként — m i n t h a 8
„tiszta költészet" század eleji fogalmát értelmezné ú j r a : t ú l á r a d az alkalmazott esz-tétika függő helyzetein, a prófétai, filozófusi vagy politikusi szerepvállalás egyolda-lúságain, anélkül azonban, hogy tárgyát egyedül a lélektani valóságra szűkítené. Nei"
csupán eszközeiben öntörvényű líra, h a n e m a l a p p r o b l é m á j á b a n is: a személyiség szabadságküzdelmének esélyeire kérdez rá, a világ költői birtokbavételének, az „enr lékműállításnak" lehetőségeit k u t a t j a . Meg a k a r j a haladni az önmagába menekül"
„léha szökevény" és a k a r a k t e r é t veszejtő „világ-tanú" végletes alkotói pozícióit, az
araszoló létezést és töredékes én-t teljes történetté á l m o d j a ú j r a ; hol a „tehetetlen-ség" szenvedő alanyának érzi magát, hol pedig a „mozgó a k a r a t " és „függetlened"
r e m é n y " hősének, a k i t jóváhagyása nélkül nem lehet többé föláldozni. A „tiszta köl-tészet" anyagtalansága Csoóri felfogásában korántsem a hiány és csönd apoteózisa1
jelenti, m i n t egykoron, inkább az emberi létet szervező viszonyrendszer középpontba állítását: a természet, társadalom és história nem ö n m a g á b a n érdekli, h a n e m köl-csönhatásában. Sommás ítélet volna őt pusztán panteista, közéleti vagy vallomáso5
költőként jellemezni. Lírikusként a létezés enciklopédistája, aki összeköti a „tár-gyias" és „személyes" költészet szétágazó irányait. A „gazdátlan ország" menthetet-lenségének tudatában engedi át m a g á t az „orgonák s a dombra kiálló pünkösdi ró-zsák ideiglenes hatalmának", és f á j d a l m a i b ó l születik a „kihaló m a d á r f a j " nép számára világ, szégyenéből pedig „páncélos égbolt". Jellemző versépítő eljárása áttűnés, amely — h a nem is a látvány kiemelésével, de nyugtalan ritmusával — 8
f i l m r e emlékeztet. Nem tételvariáló, h a n e m szituációváltó líra: e belső mozgalmas-ságból származik regényszerű gazdagsága. Csoóri költészete összetettebb képződmény;
semhogy az „élményi" vagy „gondolati" líra kategóriáival l e í r h a t n á n k . Az előbbit"' az e m p í r i á n átderengő törvény jelenléte h a t á r o l j a el, a számvetés és a sorsképeke1
elemző tudatosság, az utóbbitól pedig a látomás életessége és a vallomás forróság"
választja el, a m e l y ellenáll az eszmék elvontságának és deduktív h a j l a m á n a k . Él-m é n y és gondolat a költeÉl-mények Él-menetében váll váll Él-mellett halad, egyÉl-mást Él-mély'' tőn és támogatón.
Elégikus líra volna, amely a sztoikus megnyugvás és szelíd béke lélekállapotá"
ban bontakozna, m i n t Csoóri egynémely kritikusa á l l í t j a ? Dikciójában költészet "5
f á j d a l o m h a r m o n i k u s a n fonódna egybe? Kétségtelen, a szenvedélyek régi viharzás"
m i n t h a csitulna az önuralom fegyelme alatt, az alkotói szemléletben növekedi"1
a belátás igénye. A költő úgy véli, f á j d a l m a i b a n is az élet f o l y t a t j a magát. „Ideg""
voltam é n m i n d e n leveretésben, minden gyászban, de j ó volt n e k e m a földön idegennek is l e n n e m " — olvassuk vallomásában. Ám a d r á m á t mégse födheti el ege' szen a feloldó katarzis. A képek k i n e t i k á j á t — lefojtottan is — feszültség táplálj8'
„megfoghatatlan, mozgó tűz". A rezignált idillt f e l r o b b a n t j a a dacos elszántság: 8
világban elveszett én „Napra, örökéletre éhes" és „az élet irgalmáért könyörög", csukló hangon is, de himnuszt énekel. A „gyöngén is erős" személyiség a sorsvállal8 5
84
kategorikus imperatívuszát fogalmazza meg: „ M e g kell tanulnod végre ittmaradni
a romlás színhelyein." A bujdosó dac kötésében.
Csoóri költészete — ellentétben a (neo)avantgárd versíró gép
személytelenségé-V el s az eltömegesedő társadalom folyamataival — a lírai hős alkatát élesen
kiraj-z°lja, s a kompozíció középpontjába helyezi. A korábbi kötetek emberképét korsze-rűsíti: megtisztítja romantikus (hősies vagy démoni) vonásaitól, s a mediterrán tulajdonságokat tragikusra hangolja. A leginkább szembetűnő azonban az arche-úpikus érvény erősödése és a mikrokozmikus jelleg eluralkodása. A személyiség a bűntelen bűnösség terheit veszi magára, a „rozmaring-könnyű megváltás" helyett a
••Péteri és júdási é v e k " keserűségét és a „pusztuló falu-Ninivékre" emlékező Jónás Próféta lelkiismeret-furdalását. Aki „hamis tanúja" ifjúságának s „időszerűtlen
ál-m° k " elfeledett nyelvét beszéli, a „megroskadt Isten árnyához közel" szeretne élni.
A metafizika, transzcendencia fogalmai most kerülnek be Csoóri költői szótárába. A z
»emberfogyatkozású haza f ö l d j é n " fogékonnyá válik a csodavárásra. „ N e m akartam Más lenni, csak fény, fény, ki eltársalog Istennel, él a nyárral" — olvassuk versében.
Orpheusztól megtanulja az előretekintés igazságát, a Názáretitől a virágvasárnapi bevonulás fájdalmas szépségét. A krisztiánus mítosz lágyítja, a próbáló sors
kemé-nyfti a karaktert. Egyfelől védekezésre kényszerül: forradalmárként nem „eltökélt Merénylő" a halál „lángra gyúlt gondolatával", csak „egy tüntető tömeg emléke",
aMely mint „néma körmenet" vonul. Másfelől elszántságának ad hangot: „szibériák-búi hazatért szíve" Istentől tanulja a „szilajságot és haragot". A líra alanya elleni-Mondások feszültségében él: tékozló fiúként „homályos, zöld utakon" menekül vissza
°nmagába, mégis meghallja a „kiáltozást és lódobogást" a nyárban, s feltámad benne
a z egykori „rajtaütések m á m o r a " ; „vakulnia" és „süketülnie" kell, ha a világot újra
*atni és hallani akarja; sorsában elveszetten és létében atomizáltan is az abszolútu-Mot szomjazza. A valóság buktatóit azonban túlszárnyalja a képzelet: „a maga meg-fejthetetlen álmát álmodja v é g i g : „a félresiklott remény évszázadában az erőtlen
SZabadokét". A szó kettőzött dimenziója az élet és látomás.
A líra kinetikáját az „utazás" konzekvensen ismétlődő vershelyzete gerjeszti:
a költő repülőgépen ismeretlen városokat látogat, vonattal fut be a változékony pil-Uftatba, és az álom képzeletbeli szárnyain hagyja el a „zsaroló jelenidőt". A t á j atványát a „séta" mozgó látópontjáról szemléli, ha emlékezik, többnyire hazaérke-j^k, például a háború után a tárgyak „összevisszaságába". Ha meditál, az „elmulasz-tefe utakat" veszi számba: így a kolozsvári „gyászmenetet", a „ f ű v e l benőtt ösvényt"
a hívekben. A z „utazás", amely Csoóri állandó motívuma, költészetének tér- és idő-szerkezetét is meghatározza. A konkrétumokban megelevenedő kronotoposz szűkös, Mbmizált világ, az ember kényszerű otthona; a város „mindennapi sötétség", akár
e gy »,kiszedett vers széthulló ólomsorai", rendezetlen halmaz; a pillanat „idegen
®Mzág", melyben „dögrováson vesztegel az Idő, az ismeretlen „osztódó sejtje". A köl-én azonban teljességre vágyik, melyet az elvont és mitikus tér- és időszemlélet
a8asságában és titokzatosságában testesít meg. A történelmi lét esélyt kínál, hogy . 'tápokra és évekre szabdalt, „elrabolt és megbecstelenítőn" idő jelenné csomósod-i k ; és „ ú j csomósod-időt", „ ú j múltat" szüljön, a természetcsomósod-i lét pedcsomósod-ig alkalmat ad, hogy kcsomósod-i- ki-kintsünk a végtelenbe, ahol a Nap „mint az örökélet" ragyog, s a harangszó elindul
s " j b a n c k o d ó semmi" felé. A z egyik végpont az absztrakció, ahol „a v i l á g j á r ó utakat rí^yegként föltekerik", a másik pedig „Dante erdeje", ahol szimbólumok bontakoz-i k . A mbontakoz-ikro- és makrokozmosz néha „szent és gonosz bontakoz-időként" hasonlbontakoz-ik meg,
más-°r — akár a szőlőszem „égbolttal összejátszó mosolya" — harmóniává békül.
. Természet és társadalom Csoóri lírai világában nemcsak antagonizmus, egymást
^"képező megfelelés is: közöttük félig áteresztő határhártya működik. A természet-ek Janus-arca van: hol „megfejthetetlen zöld álom", „egy karneválozó vulkán
lá-ak " , hol pedig „Isten zöld fogolytábora", amelyben „gyökerestől kifordult f á k " a i j r í ^ u l á s t revelálják. A Nap és a Hold a „szilaj megváltás", illetve a „késleltetett ' dto l í é l e l e m' s z i m b ó l u m a' a t ai a z évszakok körforgásában idill és tragikum hor-: 3 % . A magas hegytető „mészfehér Isten-ábrázattal" pillant az emberre, a
holt-r8a somlevél viszont „kiüresedett múmia-tekintettel". Mindenütt ambivalencia: a
tavasz „hideg föld", de a költőt „egy hársfasorral és országnyi csönddel" ajándékozd meg; a nyár a darázsdongás „édessége és vadsága", ugyanakkor a hőség „Isten más-napos hányadékától" bűzlik; az ősz a vak Milton derűjét idézi a vércsék sötét rikol;
tozásában; a tél hófehér halotti világ, de a fagy, akárcsak a „parázson sült krump'1
a zsebben", mosolyra melegíti. Társadalomban élni — nem kevésbé disszonáns sori-A z embert humánus energiákkal tölti fel a társas kapcsolatok bensősége: a szereled és barátság poétikus szépsége és erkölcsi emelkedettsége, hívja a „gyönyör hazája és az „otthon" menedéke, harcba szólítja az eszmék és eszmények ideálképe. Á m el*
viselheteden teherként nehezedik rá a történelmi kataklizmák emléke: az „elrabol*
temetők" és a „fejszével levágott f e j e k " igazságcsúfolása, a „szemérmes diktatúrak Krisztus-árulása, az „elüszkösödött királyi v á r " és az Országház körül „vérben vo nagló tömeg" látomása. A z emberiség önmaga ellen fordul, s a remény is csak it racionális sóhaj lehet:
„Én, aki túl akartam élni szememben fényeidet, szemetes világtájakat látok naponta egymásba csúszni s tengerbe köpködő, fásult birodalmakat.
Füst, füst, mérgezett por és mérgezett szavak bandája csatangol csöndes óráink között.
Mi lesz vízcseppjeiddel, Uram? M i lesz hóharmatoddal?
M i lesz árulásba zuhant, zsoltáros méheiddel?"
Életbizalom és rezignáció, tragikum és groteszk „megromlott elégiákban" fonódik össze.
A z új verseskönyv a Csoóri-líra további kristályosodását, koncentrálódását jelű-kép és gondolat nem oldódik szét ciklusokba, ehelyett zártabb, lekerekítettebb koi»*
pozíciókba tömörödik, növekszik az egyes költemények önállósága és jelentőség*
A képnek most is kettős perspektívája van: egyszerre nyílik a realitásra és a láto-másra, de mintha kevesebb eufemizmussal és szürrealista játékossággal készülne, 8
korábbinál testesebb, markánsabb, súlyosabb anyagból lenne. Élesebbek a kontú-rok, pontosabb a jelentés, emlék- és fantáziakép egyaránt az élmény erejével és életességével hat. A szerkezet (egyre táguló körökben) ma is tárgy és eszme, látvány és vízió sokféle dimenzióját szervezi bonyolult rendbe, de tán kirajzoltabb benne a gondolatmenet főiránya, kevesebb a távoli képzettársítás és egységesebb az atmosz-féra, mint valaha. A versvilág is komorabb, sötétebb, drámaibb lett: néhány kísérle*
alapján (mint amilyen a Kőműves Kelemen-parafrázis) úgy tűnik, a balladáéhoz közeledik. E töményedés azonban a rendkívüli nyelvi gazdagság foglalatában zajlik, s így talán nem túlzás állítani: a szakadékot, mely N a g y László és Pilinszky lírájá-nak elágazásával a magyar költészetben támadt, Csoóri példaadó szintézise hidalja át-Kötete tanúsítja: irodalmunk csúcsain jár. (Magvető Kiadó, 1989.)
(Ideje jött)
G R E Z S A FERENC
86