KORSZAKOS-E AZ OBERFRANK-KORSZAK?
Divat lett a korszakosítás. Éppen csak véget é r t a Kádár-korszak (jóformán még el sem múlt a kor-szag), ostorozzuk a Brezsnyev- vagy a Sztálin-korszakot. Szegeden sok szó esik az átkos Komócsin-korszakról.
A művészet időszámítása nem egyezik a politikáéval, ám ott is szokás egy-egy névhez kötni azt, ami sikerek vagy kudarcok halmaza. Szegeden jobbára mitikus aranykorként él a Vaszy-korszak, s íme itt egy újabb, melyről vitatkozni lehet: véget ért az itteni opera Oberfrank-korszaka. Mi sem ellenszenvesebb számomra, mint hogy egy időszak vezetőit azonnyomban elkezdik becsmérelni, midőn székük (eset-leg tetemük) még ki sem hűlt. Az e f f a j t a bálványdöntögetésben jobbára azok járnak legelöl, kik a bálvány felállításában, megimádásában is buzgólkodtak, s uralkodásá-nak is haszonélvezői valáuralkodásá-nak.
Az én célom n e m holmi leleplezés, a m ú l t átértékelése. Csak értékelés, össze-foglalót kísérlek adni Oberfrank Géza szegedi főzeneigazgatói működéséről. Ez az ív így egyben tekintve pontosabban kirajzolódik, mint az egyes előadások során. Ám
nemcsak a folyamata („története"), de jellege is van, azaz olyan vonásai, melyek állandóan jelen voltak, működését meghatározták. Eredményeit és hibáit szeretném tudatosítani, figyelembe véve néhány olyan szempontot, melyekre a napi bemuta-tókról írott beszámolókban nincs tér s alkalom.
„A higgadt értékeléshez távlat szükséges" — vethetik szememre. Mégis magamra vállalom a n n a k ódiumát, hogy némely megállapításomat az idő („a történelem") nem igazolja, ellene cáfol. Ennek ellenére, úgy vélem: bizonyos tanulság m á r most le-vonható. (Másrészt a messzeségnek meg szépítő hatása van. Gondoljunk csak Va-szyra, ne másra!) S az eredmények és a hibák rögzítése fontos ahhoz, hogy meg-kísérelhessük megőrizni, illetve kijavítani őket.
I.
O b e r f r a n k Géza 1983-ban szerződött a Szegedi Nemzeti Színházhoz. Egyik első nyilatkozatában így fogalmazta meg művészi alapfelfogását: „Az én ideálom az ope-rajátszásban megteremteni a zenekari hangzás, az éneklés és a színpadi játék olyan egységét, amely a mű lehető legtökéletesebb interpretációját eredményezi." (Szegedi Egyetem, 84. 08. 03.) Az első évadot még elődje (és utóda) Pál T a m á s készítette elő, ezért O b e r f r a n k ú j í t ó törekvései csak részben tükröződtek. A sevillai borbély és a Parasztbecsület—Bajazzók felújításait Horváth Zoltán rendezte, aki n e m annyira saját, erős koncepciójára, s a színpadi mozgások aprólékos megtervezettségére épí-tett, m i n t a muzsika szolgálatára, a művészek egyéni ambícióira, invenciójára. Ezen mechanizmusok tették lehetővé, hogy a zeneigazgatónak kizárólag a zenével kellett törődnie, s így ezek az előadások zeneileg kidolgozottak, pontosak, színpadilag élve-zetesek voltak. Szerves része volt a megérdemelt sikernek, hogy m i n d k é t d a r a b sze-repeit remekül ki lehetett osztani. Az évad utolsó bemutatóját, Az eladott meny-asszonyt cseh vendégrendező, Psemysl Koci állította színpadra. Bár sem a mű, sem
90
a megvalósítás színvonala nem érte el az előző kettőét, mégis siker volt. Ennél is fontosabb azonban, hogy megjelent az időszak egyik legjellemzőbb és legpozitívabb
törekvése: jelentős vendégrendezök fölléptetése, akik egy-egy művet, stílust leg-inkább ismernek. Oberfrank társat keresett zenés színházi ideáljánakmegvalósí-tásához.
A következő évadot Oberfrank ott indította, ahol az előzőt abbahagyta. Merész húzással egy teljesen ismeretlen művel kezdett (Telemann: A türelmes Szókratész), és a rendezést egy hasonlóan ismeretlen emberre, Kari Heinz Erkrathra bízta (ő az NDK-ból „nősült ót" hazánkba). Nos, a szerencse a bátor mellé áll: váratlanul? vagy mkább alapos elhatározás eredményeképpen, egy csapásra megvalósulni látszott Oberfrank ideálja. A fiatal Erkrath a német hagyomány újító szellemét hozta, ala-posan „felkavarta a vizet". Zenés színházat csinált, másrészről ezer elragadó ötlettel száműzte a színjátszási sablonokat: szereplői ízlésesen tollaslabdáztak vagy görkor-csolyóztak a barokk színpadon.
Példaértékű az évad következő felújítása, az Álarcosbál Is. Ebben először jön tétre az „FRV-effektus" (Nagy László igazgató kifejezése), Oberfrank a fordítást, a
fendezést és a vezénylést is magára vállalta. A következőkben gyakorta él a dupla
v
agy tripla funkcióval. Fordításairól most nem ejtek szót. Rendezése vázolta a mű alapvonalait, volt néhány találó megoldása, néhány tévedése, összességében nem igazán meggyőzően bizonyította ilyen irányú ambícióinak megalapozottságát. Más-felől a rendező sok időt, energiát rabolt el a karmestertől; az előadás zenei kidolgo-zottsága elmaradt az előzőekétől. Ügy tűnt — s ezt az egy évvel későbbi Carmen
18
igazolni látszott —, hogy tervei megvalósításához önmaga nem a legmegfelelőbb Partner, egyedül nem képes azokat végigvinni. Ugyanez az évad azonban Erkrath Mellett egy másik megoldást is ígért. A Nyugat lányával bemutatkozott Kerényi Miklós Gábor, aki élete első operarendezésével igen jelentős tehetségről tett bizony-ságot; nem is biztató kísérletet, de nyomban kiváló előadást hozott létre. Már akkor csillogtatta azokat az erényeit, amelyeket a következő évek nagy előadásaiban fej-tésztett ki: „eltörölte" a modoros gesztikót, jól mozgatta a szereplőit, s igen
hatáso-8a
h világított. Még egy szempontból jelentős ez az előadás: kezd kialakulni az
Ober-ír
ank-féle színház énekescsapata. Németh József Rance seriffben nemcsak igazán testére szabott szerepet kapott, de a karmester s a rendező több beállítást kifejezet-ten az ő alkatóra talált ki. (E jó szokás egyébként a későbbiekben nála is, más mű-vészeknél is folytatódik). Tünetértékű, hogy Oberfrank nem engedte színpadra lépni
^ebastian Gonzalezt, a meglehetősen rapszodikus chilei származású tenoristát, aki elete első szerepét tanulta meg magyarul. (Gonzalez a következő évadtól nem is ka-P°tt itt szerződést, Debrecenbe távozott). A „letiltás" indoka: magyar kiejtése igen fossz, időnként nevetséges. A valódi ok: a zeneigazgató a problematikusabb mű-vészegyéniségekkel nemigen tud mit kezdeni. Ezzel kapcsolatban meg kell említe-nünk Gyimesi Kálmán esetét, aki az Álarcosbál próbái alatt került éles (szerep-értelmezés!? emberi?) konfliktusba Oberfrankkal. „Egyszerűen nem tudtam neki
°}van instrukciót adni, amelyet teljesített volna" — mondta később az Irodalmi
Kávéházban a rendező-karmester. Ezt kővetően Gyimesi a perifériára szorul, igazi felújításban alig kap szerepet (kivéve az Aida Amonasróját), keveset lép színpadra.
B
3abb „nehéz ember" — újabb kudarc. A Nyugat lányában Gonzales helyét Juhász József és Vajk György veszi át (utóbbinak első operaszerepe Ramerrez), először jut telentősebb feladathoz Gurbán János, az utolsó előadáson elénekli Rance-et
Andrej-István — mindannyian az elkövetkező évek protagonistói. Ebben az évadban toéf nem volt a társulat tagja Horváth Zoltán, az addigi operai főrendező. Ezt a Posztot Oberfrank ezután sem tölti be, részben maga rendez, részben vendégeket hív.
Az Oberfrank-korszaknak — miként a feudalizmusnak vagy bármely más törté-nelmi kornak — van korai, virágzó s hanyatló időszaka. A következő két—két és fél
ev
ad kétségkívül a csúcs. Bár a dolog rosszul indult. Erkrath, előző évadbeli sikere Mapján, a nyugat-európai turnéra készülő Carmen re kap megbízást, ám a próbák
e
téjén az NSZK-ba távozik. Az opera rendezését ezek után Oberfrank vállalja
ma-8ár
a. Részben e méltatlan helyzet, részben az akkor játszóhelyül szolgáló mozi
nyo-morúsógos színpadi lehetőségei, ám részben Oberfranknak a darabról s a zenéről alkotott felfogása közepes produkciót eredményeztek. Ezt ellensúlyozta a Paraszt-becsület—Baj azzók magyar nyelvű új betanulása, mely átmenti a 83-as felújítás csaknem minden értékét. A z évad, s az egész korszak „nagy dobása" azonban Verdi Macbethjének felújítása. Ez a produkció Kerényi és Oberfrank együttműködésének egyik legnagyobb eredménye. Hatásos, végiggondolt rendezés, telibe talált főszereplő-választás (helyesebben: kitűnő darabfőszereplő-választás a rendelkezésre álló legjobb éneke-sekhez); a Németh—Misura páros nagy személyes sikere. A hatalmas közönségsiker mellett nagy elismerést aratott ez a darab a nyugat-európai turnén, s az 1987-es szegedi operafesztiválon megkapta az összes díjak csaknem felét, köztük a legjobb produkciónak járó fődíjat is. A z értékelés reális: ez a Macbeth összességében kora legjobb magyarországi opera-előadása volt.
Miben haladta meg az előző évi Nyugat lányát? A z alkotótársak (karmester-rendező, szólisták-kórus-zenekar-műszakiak) összecsiszolódásán, a főszerepek jobb kioszthatóságán kívül igen fontos egy újabb „tettestárs" megjelenése: Makai Péterné, a díszlet- és jelmeztervezőé. A z ő térkezelése, színpadi megoldásai sokkal közelebb állnak Oberfrank és Kerényi színházának kívánalmaihoz, mint Varga Mátyás, a) i a Puccini-művet tervezte.
A 86—87-es évadban Oberfrank újabb rendezést vállalt: Szokolay Vérnászát állítja színpadra. Ebben bizonyítja, hogy rendezőként is jelentős teljesítményre ké-pes, ha a darab kezére játszik. Nemcsak alaposan ismerte a művet (hiszen annak pesti ősbemutatójakor az egyik karmester ő volt), de ez a zenei világ közel is áll hozzá; a cselekmény lineárisabb, a mű balladisztikus, látomásos jellegére pedig ih-letetten érzett rá. (Tagadhatatlan az is, hogy sok mindent megtanult Kerényitől.) A klasszikus ízlésű, a modernebb művektől ódzkodó közönségréteg is lelkesen tapsolt a szenvedélyes muzsika lobogó temperamentumú megszólaltatásának, az okos, szép rendezői megoldásoknak. A z évad második premierje, az Aida, Angyal Mária ren-dezésében, Varga Mátyás díszleteivel, a turnéra készült, négyes szereposztásban, több vendéggel, s „üzembiztos", a hagyományokra építő produkció volt, amelynek egy-egy előadását néhány nagyszerű énekes tette emlékezetessé. A harmadik tervezett be-mutató (Wagner: A bolygó hollandi) a következő évad elejére csúszott át. A z újabb Kerényi—Oberfrank-produkció hasonló erényeket mutatott, mint a Macbeth. A ren-dezés több ötlettel, tán kissé kevésbé ökonomikusán, de ugyanazon a magas szín-vonalon készült el. Ebben az előadásban mutatkozott meg először az előző évadban visszafoglalt nagyszínház összes szcenikai lehetősége. Kerényi és Makai megoldásai kiváló „színpadgépészeti" érzékről tanúskodtak, időnként döbbenetes effektusokkal sokkolták a közönséget, szolgálták a művet. Oberfrank karmesteri működésében mérföldkő a Wagner-felújítás. A z olasz vagy a francia művek esetében a gondosan kidolgozott hangzás, a helyes tempóvétel ellenére még a leginspiráltabb pillanatok-ban is érződött valami távolság mű s előadó között. Ebben az operápillanatok-ban ilyen nem volt. A bolygó hollandi Oberfrank legjobb szegedi vezénylése, az egyetlen olyan, mely fenntartások nélkül kiváló. A r r ó l is meggyőzött, s ezt budapesti Parsifalja is igazolja, hogy a karmester legigazibb területe Wagner.
A z októberi orosz forradalom 70. évfordulójakor vették elő Borod in Igor herceg című művét. A bemutatót orosz vendégek rendezték, illetve tervezték. Sajnos, sem a Volski fivérek, sem a rendező, Vagyim Miitor nem igazolták meghívásuk jogos-ságát. Tablókkal, sablonokkal rakták tele a színpadot. Ez a muzeális előadás elég idegenül hatott modern színházzal kísérletező opera színpadán. M i v e l ráadásul a mű hosszú és egyenetlen színvonalú, az előadásokat néhány remek énekes (Németh és Gregor József), s a látványos polovec táncok „adták el". A z Igorhoz kapcsolódik továbbá az a dicstelen huzavona, melynek eredményeképpen Gregor József Győrbe szerződik. A z újabb Kerényi-rendezés, az Otelló élénk, é l v e z e t e előadás volt, szép számmal élhettünk át nagy pillanatokat is — ám Macbeth v a g y a Bolygó teljességét nem érte el. A darabról alkotott képe kevésbé volt nagyvonalú és végigkövethető.
Ez az előadás az Oberfrankéra utaló, kissé lefelé szálló ágát nyitja meg.
A z utolsó, most befejeződött évadot újabb áthúzódó bemutató, Hoffmann meséi
92
nyitja meg. A fiatal operarendező, Nagy Viktor — (annak idején nagy feltűnést kel-tett vizsgarendezésével, e g y merész, telitalálatosan avantgard Bajazzókkal) —, mun-kája több vonatkozásban izgalmas munka, csak hát épp a megelőzőek alapján még többet vártunk. Ráadásul Oberfrank dirigálása sem közvetítette igazán a zene sok-rétű zsenialitását. A nagy összegzés sajnos elmaradt.
II.
Hiba volna azonban, ha a korszak értékelésekor ebből a sikerületlenebb előadás-hői, évadból indulnánk ki. Kiindulópontunk csak a művészi elhatározás lehet.
»»A műveket akartam szolgálni" — nyilatkozta Oberfrank távozása alkalmából (Dél-Magyarország, 89. 06. 03.) A mondat illik egész ténykedésére: valóban a művek érde-keit tartotta elsősorban szem előtt. A szándék komolyságát, s a cél érdekében végzett
alapos munkát minden tisztelet megilleti. Ennek köszönhető, hogy az előadásokban kevés volt az esetlegesség, a zenekar játéka s az interpretáció egésze a magyar operai átlagot meghaladóan pontos volt. Oberfrank mindig teljes intenzitással dolgozott.
Am a produkciók mégis eltérő színvonalúak, hiába azonosan sok munkával készül-tek. Ehhez azonban egyértelműen le kell szögezni, hogy Oberfrank meghirdetett Programja valóban egy új zenés színházi szemléletet hozott. Felfogása sok tekintet-hon Felsensteinével egyezik meg: fontosabbnak tartja egy opera-előadás gondos szín-Podi kidolgozását, aprólékos megtervezését, mint az énekessztárok jelenlétét. Szegedi bemutatói azt példázzák, hogy a jó előadáshoz a tervezettség kevés, kell egy jelentős, fantáziadús rendezés, s bizony kellenek jó hangú énekesek, minél nagyobb sztárok, Ónnál jobb. Ezt is egyértelműen bizonyítják szegedi felújításai.
Nem ejtek szót Oberfrank szabadtéri produkcióiról, s csak röviden szeretnék
l rni karmesteri működéséről. Míg színházvezetői tevékenységét összességében pozi-tívnak tartom, karmesteri működése ellentmondásosabb. Utaltam rá, hogy zenei Mterpretációját egyedül Wagner esetében tartom kikezdhetetlennek. Ezt a problémát
F°dor Lajos, az Esti Hírlap kritikusa vetette f ö l legélesebben a Don Carlos kapcsán:
»Oberfrank Géza felkészültsége és felkészítő alapossága kifogástalanul összerázta az
°r®zág-világ tájairól csillagtúraként verbuválódott együttest. Azt hiszem, az énekesek okkal szeretnek vele dolgozni, biztonságot éreznek mellette. Milyen kár, hogy a ze-nélésnek csak a hü kottakép grafikus pontosságát szuggeráló, az átélést valósággal
®ormesztó, a drámaiságot görcsössé feszítő keménysége néha üvegfalként merevedik
® mű és hallgatói közé, amelyen nem hatolnak át a zene legfontosabb, élmény-forrósító hangjai. Hallgatom, és próbálom megérteni egy kiművelt, sugárzóan
egész-té0es müvészalkat értetlenségeit — évek óta hiába." (EH; 1988. 09. 05.)
Oberfrank az egyik legfelkészültebb, legsokoldalúbban képzett magyar karmes-ter. Tehetségének természete és egyéniségének bizonyos zárkózottsága miatt főképp
8 2