vál-hat hitének, reményt és értelmet hirdető lényegének, évszázadok hitelesítette munká-jának jegyében eddig kiteljesedni sosem képes életformává a következő generációk-ban. Szellemivé válhat, tehát rom(b)olhatatlanná nemesedhet az Idő rontó hatalmá-nak másképpen alávetett alkotás, amely immár a dologszerűség mögé tudja rögzíteni a dolgot létrehozó varázslatot, titkot és csodát. S így az egymást váltó generációk idejét nem pusztán summázza, hanem a külön-külön jelentkezőt egyszerre, méghozzá nem álomszerűén, hanem szavakkal, mondatokkal, a megfogalmazás és szerkesztés tökéletességével tudja egybeláttatni. Heidegger egy megállapítását alkalmazhatjuk A féltékenyekre vagy A kassai polgárokra: „ A műalkotás jóllehet egy elkészített do-log, de valami mást is jelent még, mint magát a puszta dolgot [ . . . ] A mű nyilváno-san megismertet valami mással is, felfed valami mást; és ez az allegória. A műalko-tás az elkészített dologgal még valami mást is összevont, összevonás görögül szim-ballein. A mű szimbólum."
A z Garren Gáboré — és afelé törekszik A kassai polgárok János mestere, a szob-rász. Műve, Szent Erzsébet szobra még allegorikus alkotás: „Fiatal vagy és az ifjú-ság mindig királyi, ö r e g vagyok, s az öregség mindig koldus, vándorbottal a kezé-ben." Innen kell felemelkedni az összevonáshoz, a szimbólumhoz. 1311 és 1941 törté-nelmi ideje nem engedi véglegessé formázni az allegorikus alkotást, nem bízhatja a „puszta dolog"-ra s a vele együtt jelentést alkotó képes beszédre a világ, a harc, az őrzés, a „szellemi honvédelem" kifejezését. A vésőt előbb fegyverként kell hasz-nálni, majd — s ez már túlmutat a színművön — nem csupán a Dóm egy szobrán, hanem — s ezt tették a Garrenek és Márai őseinek ősei — a Dómon, az Egészen kell munkálkodni. A remény a szimbolikus jeleli rendszeréből kél újra. A m i n t a két lite-rátus mondja, az írott szó képviselője.
Zakariás: Talán az értelem és a fogalmazás dolga lesz, hogy ebben az országban a lelkek egyszer megnyugodjanak ( . . . )
Angelus: Ügy hisszük, csak a pontos szavakba öltözött értelem vezetheti az értelem homályában az embert.
M i tehát a Mű, a Garrenek műve? A z A p a felel rá A féltékenyekben, meg-meg-szemlélve betegségére haza tóduló családját: „Kissé vázlatszerűek maradtak ( . . . ) maga az egész, a mű, a Garrenek, a ház, az Aiolos, a város, az életformák, mindez élt és sugárzott, az igazi művek erejével és szívességével." Megnyugtató, hogy Péter (is) művész — természetesen külön m ű f a j nélkül, „mint a Garrenek általában, de mégis igazi művész, aki tudja, hogy mű nélkül nincs élet, s erkölcs és arány nélkül nincs mű". S ami a számbavétel áradatában megbúvik, életformává, szellemivé Edgár íróvá válásakor emelkedhet újra a Garren-lét, legalábbis akkor lehet a Város maga szellemi életforma. Mert ha valaki a szó igazi értelmében polgár, még nem bizonyos, hogy rálel erre az életformára. Az igazi Marikája tárja föl f é r j é r ő l : „Min-denhez köze volt, ami lélek [ . . . ] Csak éppen m ű f a j a nem volt." A műfajra csak 8 művésszé lett polgár találhat rá, aki miközben őrzi és tovább munkálja a kultúrát, csiszolja az életformát is, őrizve az Igét, nem csatlakozva párt(ok)hoz. „ A z író min-dig építi és összetartja a kultúrát, a politikus csak hangot ad egy kultúra válságá-nak." S e válságok gyötörte korszakban is „arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a környezőben, a mindennaposban is látni tudjuk az egyszerit, a csodálatosat és a látomásszerűt."
Ez a műhelyvallomás ráirányítja figyelmünket a Márai-regények belső világára.
Egymás mellett futó monológok (áldialógusok) sorozatának tetszik egy-egy regény.
Már az első „kassai" regényben, a Zendülókben érvényesíti az író a szereplők szerint változó aspektus módszerét, míg az elbeszélő visszavonulni látszik. Hiszen a történet lebegtetésének titka, hogy más-más szereplő nézőpontjából látjuk az eseményeket Az igazi két elbeszélője, az első feleség és a f é r j számos vonatkozásban egymást fedő történéseket tár föl, mintegy jelezve, hogy a másik „titkához" nem f é r t közel (az első feleség a férjéhez, a f é r j a második feleségéhez). Hasonló módszerrel él m a j d Márai Béke Ithakában című regényében, míg az ítélet Canudosban külső keretét egy ide-gen szemlélő jelentése adja. Csakhogy a kompozíció megszervezettségét és áttekint*
56
hetőségét biztosító keret v a g y a szereplői narrációt igénybe v e v ő módszer a f o r m a lényege: a varázsszavak közé tartozó arányosság, Rend irodalmi megjelenése, mindenféle Rendetlenség tagadása. Szembeszegülés a Rendszer hazugságával, mely m e g -merevíti és ezáltal élő sugárzásától fosztja meg a Rendet. Ezt a Rendet köszönti Márai a középkori városrendezésben, a D ó m köré szerveződő Urbsban, amely leté-teményese a Rend egyetlen lehetséges társadalmi és államalakzatának, a demokrá-ciának; ebben a Rendben lelhet otthonra az évszázadok alatt kiépült műveltség; s ez a Rend az, amelynek szétzilálására törnek a Város Idegenjei, a maguk tökéletesnek és korszerűnek hirdetett Rendszerét meghonosítandó.
Csakhogy a Rendszert bukásra ítélte az Idő, újabb Rendszert állítva helyére.
A Rendszer urai és szolgái nem ismerik az igazságot: „ A lázadó idővel szemben aincs más f e g y v e r ü n k többé, csak a magatartás" ( N a p l ó 1943—1944. Bp. 1945.). Ez a magatartás: f o r m a — és nem szokástisztelet, ismét az 1943/44-es naplóból i d é z v e :
"Goethe az egyetlen a világirodalomban, aki biztosan tudta, hogy ami egyszer f o r -mát kapott a világban, nem pusztul el, hanem elevenen f e j l ő d i k tovább." Forma is így R e n d ) a Város, a Dóm. Szerb Antalnak A féltékenyekről írt recenziójára hivatkozunk: „ M á r a i művében a kegyelemszerű kiválasztottság bélyegét a stílus mutatja f ö l . " ( N y u g a t 1937. I. 439—441.) Ez a f o r m a tehát magatartás, Rend a kao-tikussá szétoldódó világban. A k á r egy Cassovia-metszeten a D ó m : „ A dóm úszott
a ködben, mint egy várrom, / V a l a m i nagy és biztos a v i l á g o n . "
Párhuzamként Madariagát idézzük, a magyarul 1938ban kiadott E l y s i u m i m e
-2öfc dialógussorozatát. A spanyol esszéista Goethe szájába adja m o n d a n d ó j á t : „ . . . a
rend ( . . . ] nemcsak megtart, épít is. A rend minden létezőnek a f o r m á j a . Sőt, maga,
a szabadság sem nélkülözheti, anélkül értelmetlen." Ennek a fejtegetésnek lezárá-sául V a j d a Endre recenziójából írunk ide egy mondatot. A Válasz (1937. 449—450.) olvasóinak A féltékenyekről számol be: „ A z olvasónak is v i g y á z n i a kell a szavak rendjére, ha v a l a m i t elmulaszt, összekuszálódik a szimbólum."
Márai kassai őrjáratai beszámolók e g y szellemi é l e t f o r m á r ó l ; „ n e m búcsú Euró-pától, hanem találkozó E u r ó p á v a l " (Bóka László, A z Ország Ű t j a 1941. 138—143.);
"ttert Kassa szimbolikus Európa" ( V a j d a Endre, V i g í l i a 1941. 292—293.); a K e l e t e n
"fegteremtett Nyugat, a kis világban érthetővé és e m b e r í v é f o r m á l t nagyvilág. M é g -pusztán a n a g y v i l á g — kicsinyben. T u d j u k : más a történelme, más a küldetése,
" é s z é a M Ü n e k , a M ű csak benne, általa lehet egész. A z A p a meghal, a „bomlás egyszerre kezdődött, a vesében és a dolgozóban, a m á j b a n és a templomban, a szívben
® a Püspöki k ö n y v t á r b a n " . E m ú l ó - b o m l ó v i l á g hagyatékának rendíthetetlen őre Márai, aki a maga m ó d j á n a k a r j a visszafoglalni a Varost az Idegenektől.
Vissza-°Slalni annak ellenére, hogy az egykor v o l t v é g k é p p e n eltűnt, az A p a halálával ehnúlik e g y világ. A z A p a , a szintézis világa. De nem a szellemi életforma, mely
rciiél maradandóbban hirdeti a M ű diadalát: regényszerkezetben, mindig ú j r a
el-^ Z é l t történetben és magatartásban.
.. " V i s z a f o j t o t t lélegzettel nem lehet igazat í r n i " — j e g y e z t e f ö l M á r a i emigráció-f ban. 1 3 l l - b e n a kassai polgárok életüket tették kockára, h o g y e m e l t emigráció-f ő v e l űzhessék Mesterségüket. 1 7 évesen bandába verődtek Kassa zendülői, hogy tagadhassák a f e l
-öttek háborúba vesző és szokásokká dogmatizálódott világát. M á r a i szellemi élet-l-jjbúJa a minőség, az igényesség k ö v e t e l ő parancsára formálódott, miként az Ég és
J l a e g y a f o r i z m á j a e l á r u l j a :
" T á l é n e l j ö n a pillanat, m i k o r elmondhatod, hogy az egészet akartad. A z
egé-, a z igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és
igazat, a z igazságot, akármilyen f é l e l m e s és f ö l d k ö z e l i . . . "
v 1942-ben ú g y ítélte m e g Márai, h o g y elbukott. A sötétedő égbolt alatt homályba J ! * * látszott a m a szellemi é l e t f o r m a is, a m e l y b e n m é g talán élni lehetett volna.
aj Va t » 4 r csak a művészetből meríthetett: „ M e r t nemcsak t e írod a könyvet,
ugyan-o r a k ö n y v is ír t é g e d " ; „ A k ö n y v megtörténik velünk." Ugyanebből az
eszten-dőből való a feladat kijelölése: a szótárt valakinek át kell menteni, minden szavával, az időre, mikor a szavaknak megint eredeti és valóságos értelmük lesz".
(Vasárnapi krónika) Talán ekkortájt még O r w e l l f e j é b e n sem fordult meg az „ ú j -beszéd" gondolata . . .
Á m azóta lezárult Márai életpályája, nem épül tovább, ha csak a hagyatékból előkerülő darabokból nem, a jelképekből emelt katedrális, amelynek szószókéről büszkén és alázattal hangzott-hangzik a szó: a M ű v e t megtartotta és tovább ékí-tette e g y nemes írói akarat. M ű f a j á r a lelt a polgár, s polgárkent ezért lehetett mű-vész. Benne, általa fennmarad a Város, dacolva történelmi esetlegességekkel, olykép-pen, miként előbb zendülő, messzi távolba bolyongó, m a j d megrendülten visszatérő és végül az irdatlan tenger partján is emlékezetét v i g y á z ó f i a megörökítette. Ez a Város a valóságosnál maradandóbban tanúsíthatja: ami egyszer f o r m á t kapott, nincs alávetve a kegyetlen Időnek.*
F Ü G G E L É K
A Termés c. kolozsvári negyedéves folyóirat megkérdezte M á r a i Sándort, hisz-e még egy „eszményített" polgárság szerepében, nem érzi-e, hogy ez az eszményített polgárság elszakadt a parasztságtól és a munkásságtól, s mi a v é l e m é n y e a „közép-osztály" történelmi szerepéről. Ideiktatjuk Márai válaszát, amely pontosan f e j e z i ki azt a művészi magatartást, amely nemzetnevelést célzó röpiratában, színművében és Garren-trilógiájában hangot kapott:
Budapest, 1943. július 5.
Tisztelt Barátaim,
évtizedes tapasztalás arra tanított, hogy egy író az időszerű kérdésekre legmé-lyebben mindig m ű v e egészével — s nem alkalmi kérdésekre adott alkalmi vála-szokkal felel.
A „ T e r m é s " által felvetett kérdésekre sincs módom másképpen felelni.
Barátsággal és tisztelettel Márai Sándor