• Nem Talált Eredményt

paka István, Buda Ferenc, K

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "paka István, Buda Ferenc, K"

Copied!
98
0
0

Teljes szövegt

(1)

989. AUG. * 43. ÉVF

paka István, A

Buda Ferenc, K ÍSS An

Nagy Gáspár versei; Bíró Zoltán;

Ismét: harmadik út - iát út;

Tabajdi Csaba és B. Holopov az etnikai

reneszánsz

ról

(2)

tiszatáj

IRODALMI F O L Y Ó I R A T

A szerkesztőség elnöke: VÖRÖS LASZLÖ

Főszerkesztő: ANNUS JÖZSEF Főszerkesztő-helyettes: OLASZ SÁNDOR

Rovatvezetők: ABLONCZY LASZLÖ SZOKAI IMRE Belső m u n k a t á r s : RADVA LASZLÖ Műszaki szerkesztő: ENGI MÁRIA

tiszatáj

A Csongrád Megyei Tanács lapja. Kiadja a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalat.

Felelős kiadó: Kispál Antal — 89-1448 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető:

Surányi Tibor igazgató

Szerkesztőség: 6740 Szeged, Tanácsköztársaság útja 10., Pf.: 153. Telefon: 12-070 Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Hirlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest, Lehel u. 10/A — 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalás- sal a HELIR 215-96-162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 16 Ft. Előfizetési

dij negyedévre 48, fél évre 96, egész évre 192 Ft ISSN 0133 1167

(3)

Tartalom

XLIIl. ÉVFOLYAM, ö. SZAM 1989. AUGUSZTUS

SÜTŐ ANDRÁS levele 3 B A K A ISTVÁN: Esős tavasz (vers) 4

BUDA FERENC: A Falak Könyvéből, 1957 (versek) 5 PETRI CSATHÓ FERENC versei: Ebespuszta, Zárt

tárgyalás, Nyárközép! kert 8 MAROSI G Y U L A : Balatoni anziksz (elbeszélés) 9

NAGY GÁSPÁR versei: Most visszatérünk?, Már ha- muval rajzolgatok, Karcolat ernyőselyemre (és

rossz álomra) 15 ÁGH ISTVÁN versei: Előjegyzési naptár, Üjra és

mégis meglepő, Az ős 17 SZILÁDI JÁNOS: Az elveszett falu meséiből 19

SIMÁI M I H Á L Y versei: Nézlek a zuhanásból, Az

eltékozolt istenarc, A torzó éneke 28

KISS A N N A : A köd (vers) 29 DOBOS LÁSZLÓ: Meghajlás Czine Mihály előtt ... 33

HAZAI TÜKÖR

BÍRÓ ZOLTÁN: Ismét: harmadik út — saját út ... 37

T A N U L M Á N Y

MOSER ZOLTÁN: Jászol és koporsó (Kányádi Sáiv

dor: Fekete-piros című veraérői) 43

l

(4)

FRIED ISTVÁN: Kassa mint szellemi életforma

(Márai Sándorról) 50 VIGH K Á R O L Y : A felvidéki szellemiség élő hagyo-

mányai 58

NÉZŐ

Etnikai reneszánsz... (Tabajdi Csaba és Bronyiszlav

Holopov beszélgetése) 67 SZIKLAY LÁSZLÓ: Kelet- és Közép-Európa között 80

KRITIKA

GREZSA FERENC: A líra szabadságküzdelme

(Csoóri Sándor: A világ emlékművei) 31 MÁRKUS BÉLA: Csurka István: Vasárnapi menü 87

MŰVÉSZET

MÁROK TAMÁS: Kísérlet a modem operajátszásra

(Korszakos-e az Oberfrank-korszak ?) 90

GREZSA FERENC: Ella néni elment 95 Szerkesztői asztal • •••• 96

ILLUSZTRÁCIÓ

Tardi Sándor grafikái a 14., 18., 27., 49., 66., 79., 83., 89. és a 96. oldalon

Kányádi Sándor arcképe (Móser Zoltán felvétele)

a 43. oldalon

(5)

4 hui

CL

h i ,

ci koj t A c * . a i l ^ i Mí ¿i u l ' - ^ f

3 & V fírffjety f C v k /

thi T b o M J j ^ f i U & í b L f L i H M d & f a V f

6

* * M t X s f t e l r t - q f i c t , VUIM. cÙ?Jk -

YZ.CJLUU1 ¿¿¿CL% Á J L k ¿ . « M X - Ám*, M c J i c f j t f y ^ k j i W ú t t í ^

dk OUIL ^dUxLí <4 - h r v ^ d l r y

IS. 7 U M l l M - % - i e b i h à ) <dl 4KM ~ J / M h é t * w / j r . fy

i t y i i - HIM.

K M ^ M K , JFTM M Ö T CL « ¡ÑNÍFAI CL ( í J r M a j ^ H Ü t ^ M ^ M ' -UcL-m^

^ W y e / - I t e t u ^ f & i

^ j i r t k J M d b ^ d í M i u k h f

(6)

BAKA ISTVÁN

Esős tavasz

Hetek óta esik, hetek óta csukaszürke az ég.

Katonák menetelnek, a nóta ugyanaz, ami rég.

A rügyek kibomolnak, a lombok üde zöldje virul.

De az árnyak, a gondok, a rongyok hada is kivonul.

Kenyeret kotorász a kukából a biciklis öreg.

Teli szatyra a címer a zászlón, hol a régi színek?

Parizer, nem a vér, a piros ma.

a fehér meg a géz;

s mi a zöld? Kenyerünkbe torozva bevonult a penész.

Hazamennek a büszke vadászok, kiürül izibe'

a vadon, — s ki magaslesen állott, lesi. elviszik-e?

Szopogatja a zápor a fákat:

csak a csontja maradt ama tegnapi, dús lakomának.

Meg a csonka falak.

Adu, ász kiterítve — kifosztják, aki nyerni akar.

S kiterítve — halott ez az ország?

S a világ ravatal?

Ma akadnak, a tort akik állják, de utána vezekl-

eni kell, ha — benyújtva a számlát — jön a fin de siécle.

4

(7)

Csupa rom, csupa rím, csupa omlás ez a vers, — magyaros

csak a rög, csak a rag, csak a romlás, s noha nyers, takaros.

Hetek óta esik, hetek óta kiderül, beborul.

De hiába ujul meg a nóta:

ami régi, se új.

A Falak Könyvéből

A V É T K E I M H A T A L M A S A K

A vétkeim hatalmasak, ezért csücsülök itt benn, s nem szabadulhatok, hacsak

jövő csütörtökig nem.

Veszélyes verseim hamar ügyészi kézbe mentek, s megtettek miattuk magyar

hazámban idegennek.

Most itt ülök a zár alatt és néznék ki a napra, ha őröm, e hitvány alak

kitekinteni hagyna.

De mindezért csak köszönet!

Kutya legyek, ha félek,

hogy nem nyújt senki majd kezet ily börtöntolteléknek.

1989. május

BUDA FERENC

(8)
(9)

T Ű N Ő D Ö M

Tűnődöm egyenes utamnak elmerült én — államrendellenes

bújtogatás a bűntény, de bün szívem fölött

nincs, s tetteim se szánom.

Négyszázkilencvenöt-

nyolc-nulla-nyolc a számom, s számítanom szamárság,

hogy bárki megsegítsen, hisz friss jövőm elásták,

s foglalkozásom nincsen.

Verhetnek, mint vasat, más színre mégse váltok:

őrzöm a parazsat és mérem a világot.

MONDD, U G Y E SOHA

Ki kellett volna mennem már régesrég Nyugatra?

Talán ott, idegenben a vész nyugodni hagyna.

Én már itthon maradtam és ma sem tennék másként, pedig csak bajt arattam, s nem babra megy a játék.

De nem bánom a börtönt, ha érzem a szemed, s égő arcomra öntőd édes szerelmedet.

Ha fejsze csap szívemhez s száz fal fejemre dűl, mondd, ugye soha, kedves, már nem hagysz egyedül?

J

(10)

PETRI CSATHÓ FERENC

Ebespuszta

azon a nyáron nem is ábrándoztam ábrándozott a Hortobágy helyettem szülőházam kiégett fű fölött

lebegett mindig délidőben

nem volt játékom könnyeim se voltak kucorogtam az istálló mögötti buckán nem féltem már az istentől se féltem bakancsszögcsillagok mögött bár láttam hagymázasan mosolygott hétéves voltam lassan negyven éve őrzöm magamban istent és a délibábot és hallom ahogy valaki fütyöl

az elnémult rigók helyett fütyöl az őrsparancsnok miközben elpereg fölöttünk

az úr ezerkilencszázötvenkettedik évének űrsivár nyara

Zárt tárgyalás

A Názáreti halála után kiderítették: mindenért minket terhel a felelősség

minket: az ácsot és a szögkovácsot Bírák halnak bírák születnek

állunk előttük — bűnösek vagyunk — nincsen pecsétes papírunk

a keresztet s szöget megrendelőktől

Nyárközépi kert

elébb a jósok üveggömbje aztán minden ablakszem eltörött csak az ablakléc keresztfája

maradt meg ép és néz a satnya kertre mögötte állsz a Nap helyett lobogsz üres kályhádra sál tekerve

kívül a nyárközépi kert szegények pőre szilvafái közöttük szálldogál a szép jövő ígérete hamis aranyfüst leng akár a pára

a kertben is keresztfa áll

valójában madárijesztő

csak nem telik neki ruhára

(11)

MAROSI GYULA

Balatoni anziksz

A z időt, h o g y m i k o r történt mindez, pontosan ki lehet számítani: G e r g ő még n e m j á r t iskolába, n é g y é v e s lehetett, most m e g húsz, érettségizett, kato-

naviselt férfi; tehát tizenhat éve, 1972 nyarán.

Nyaralni mentünk a Balatonhoz, egy teljes hétre. Magánházba (szakszer- vezeti vagy vállalati üdülőbe a szocializmust nálunk eredményesebben és ön- zetlenebből építők tömegétől nem tudtunk bejutni), azaz a ház összetákolt padlásterébe (alattunk a meleg vizes fürdőszobával felszerelt lakrészben nyu- gatnémetek), és már hetekkel előbb ez az eljövendő nyaralás tartotta ben- nünk a lelket. Fáradtak voltunk, nyűttek, elhasználtak. A lakás- és a mun- kahelygondok, az örökösnek látszó átmeneti, bizonytalan helyzetek, az éjsza- kai és vasárnapi különmunkák, filléres szellemi rabszolgamunkák (melyek anyagi eredményét fitymáló mozdulattal söpörte be a háztulajdonos) felza- bálták utolsó csepp életerőnket is, így a nagyszerűnek ígérkező nyaralásban nem is a nap, a víz, a természet közelsége volt a legnagyobb ígéret, hanem az, hogy végre kialhatjuk magunkat. Hogy nem a kis fekete, elektromos éb- resztőóra hatórai pimasz nyüszitésére, hanem jószántunkból fogunk ébredni

— mikor már a hasunkra süt a nap.

Am az első reggelen, pontosan negyed hétkor, amikor ébreszteni szoktuk otthon, Gergő felkelt; az ő egészséges, kávéval, dohánnyal nem serkentett, sörökkel nem bágyasztott kis szervezete pontosan működött, mint az elektro- mos kis óra. Nem lármázott, csak motoszkált, aztán ide-oda csoszogott, ke- reste az idegen helyen, hol is lehetne pisilni. Erre valahogy nem számítottunk.

Gy, pedig — a. ritka alkalmak egyike — megtagadta anyai kötelessége telje- sítését: a ferde tető alatti matracon összegömbölyödött, akár egy sün, hátát futatva felém, betornázta magát a sutba, arcára húzva a kispárnát, sírós hangon azt nyöszörögte: „hadd aludjak még egy kicsit... legalább még egy kicsit." Nem volt mit tenni, nekem kellett feladnom a mindenről mit sem sejtő, medvemód alvó atya szerepét: nehezen összeszedtem magam, felöltöz- tettem a ©rereket, és néhány kekszet a zacskóból kimarkolva elindultunk sétálni. (Hogy én menjek, valójában nem is a lovagiasság, de az igazságosság Kívánta: Gy.-nek az „eredj, feküdj csak le, én még kivasalom ezt a pór in- get" félórákból több restanciája jött össze, mint nekem.)

Kinn már jócskán felkelt a Nap, de még hűvös, párás volt a levegő. Már

tündökölt fenn az ég, de a földek felett, a távoli fák körött opálos ködök úsz-

tak, lábunk előtti füveken bő harmat szikrázott: hűvös, de már nyári, összeté-

veszthetetlenül júniusi reggel, melyben minden páramolekulába egy-egy illat-

mikron csimpaszkodik, illanva a nyirkos, de lágy éjszakában buján nedvedző

bibékről, melyben szüntelen moccan a lomb a hajnal óta szorgos, fiókát nevelő

9

(12)

madárság nyomán, melyben olykor olajos cseppek pottyannak a hatalmas dió- fákról. Melyben megborzong a háza melegét még őrző emberi bőr, hunyorog a szem a még egyáltalán nem vakító fényekben, szinte fájdalmasan tágul a tüdó, amint belezúdul az éjszakahideg, zöldillatú oxigén. Percek alatt ébernek és pihentnek éreztem magam. Mennyivel másabb ébredés volt ez, mint a kába.

kapkodó, ingerült otthoni!! örvendeztem, hogy így alakultak a dolgok, hogy nem medvemód alszom a ferde tető alatt, hanem sétálok, szöszke fiacskám meleg kis kezét az enyémbe fogva, lépteinket úgy-ahogy összeigazítva, együtt lebegünk a reggeli fényekben, az illatos légben. Valószínűleg a pöttömnyi fickó lelkében is hasonló érzemények dúltak, mert vidáman szedte a lábait, és nemsokára énekelgetni kezdett, csak úgy magának, cini hangon egy óvodás- dalt, talán Bóbita viselt dolgairól szólót.

Meredek, köves, vízmosta utcákon a faluszéli hegyláb felé igyekeztünk.

Errefelé ritkulnak a házak, s egyszer csak katonás sorokban megkezdik me- netelésüket a hegyre a szőlősorok, öreg gyümölcsösök rétjein virágot szed- tünk a mamának: zsályát, ördögszemet, pacsirta füvet:, boglárkát; cipőnk, majd nemsokára a zoknink Ls átnedvesedett a kaszálatlan, magas fűben.

Ahogy csokrocskánk örvendetesen gyarapodott, vissza-visszatekingetve egy- re nagyobb felületet láttunk a víztükörből: nyugat felé még éj szaka-mély ké- ket, alattunk ébredező türkizzöldét, a Nap irányában már viháncoló, csillá- mokat szóró ezüstöt, és az ezüstön pedig már nagyon rövidke, de még égő aranyhidat.

A falutól távolodva egy épület felé közelitettünk. Akkoriban errefelé csak borospincékre lehetett találni: kényelmesen elnyújtózva a hegyben csak mállott homlokukat dugták elő, egy szem ablakocskájukkal tekingettek a világra, szerényen, ám öntudatosan, maguk mellé húzva egy-egy mandula- vagy fügefát, a Teremtő által alkotott táj részeként : de ez a ház úgy vágó- dott ki a szelíd lankából, mint óceánjáró orra a hullámok közül. Újonnan épült, falán még virított a mész, tetején meg se barnult a nád, talán még be sem volt teljesen fejezve. Alsó szintje — valószínűleg egy öreg pince kriptájára építkezve — úgyszintén benyúlt a hegybe, de a szint elejét jócs- kán előretolták, megemelték, és ezen, jókora teraszt hagyva, emelkedett a ház. Innen vágódott fel a hegyláb dombhullámai fölé hegyes, meredek alpesi tetejével: a megbúvó, legfeljebb csak holmi barokkos főkötőt viselő öreg pincék valósággal a földbe tiportattak erőszakossága által. A hegybe futó alsó szintet badacsonyi kőből rakták, ridegségében is bársonyos, méltóságtel- jes fekete kőből, de az illesztéseket fehér cementtel, vastagon kifugázták:

egy zagyva álcahálóval összetördelték a nemes felületet. Legelőször ezt talál- tam szörnyűségesnek, aztán az erősen meredek tető nádborítását: mintha az Alpoktól a Badacsonyig mindent megcsúfoltak volna. Semmi közöm nem volt ahhoz a véletlenül — vagy talán éopen nem véletlenül? — utamba ke- rülő épülethez, és mégis felháborított. Mint ahogy az gyakran megtörténik:

legelőbb az ízléstelenség háborít fel. a különben gyanútlan iámborságra és a külvilágtól némi elzárkózásra hajlamos énemben az ízléstelenség látványa ébreszti fel legelőbb, és ösztönösen tévedhetetlenül a kritikai szellemet, mint ahogy esetleg később az undor a legmakacsabb ellenkezést.

A szekérút jóvoltából oldalazva, óvodás léptekkel bandukolva jutott időm alaposan szemügyre venni az egész építményt. Bazaltkő, nád, mélytüzű téglák, selymes fenyődeszkák... csupa drága és nemes anyag, rengeteg mész, cement, homok, géproppan tó fuvarok, töméntelen emberi verejték... és pocsékba ment az egész. Végzetesen elrontották. Már a tervezésnél? Már a tervrajz volt stílustalan, zavaros, átgondolatlan? Vagy kivitelezés közben, az ilyen-olyan változtatások, esetleg kényszerű változtatások, melyekről az épí- tők mindig azt mondták, a lényeget nem érintik, végül is ezek összege tette

10

(13)

visszataszítóvá? Mintha nem tudta volna eldönteni a szerencsétlen ház, mit is akar formázni tulajdonképpen: parasztbarokk borospincét? alpesi vadász- házat? lendületes bauhaust? ódon nemesi kúriát? Esetleg ház formájú pira- mist? És azt sem döntötte el, mi célból települi a világra: emberek szép ki- látású, kényelmes otthonául szolgálni, vagy csupán a bájos lanka finom ívét megtörve, tömegével uralkodni minél távolabbi környéken?

Az elfuserált ház látványa azonban azon a fiacskámmal töltött biztató reggelen nem dühített fel igazán, még kedvemet se szegte. Mire a gerincre értünk, eltöltött az a derűs nyugalom, az a biztonságot sugalló oldottság, eny- he mámorhoz hasonlatos érzés, amit csak a természetben való lét képes ki- váltani. Hirtelen eszembe jutott, hogy még soha nem sétáltunk így együtt, kéz a kézben, kora nyári reggelen a harmatos füvekben — pedig a fiam már négyéves! —, mindig fontosabbnak hitt elfoglaltságok miatt, és ez ko- moly mulasztás volt. Sőt, hiba: ilyesminek nem szabad többé előfordulnia.

Hirtelen leguggoltam a gyerekhez, szemem az ő magasságából nézte a vilá- got: a világ így talán még biztatóbbnak, otthonosabbnak látszott. A gyorsan száradó oldal virágain már megjelentek a méhek, a vaskos dongók, katicák igyekeztek a fűszálak hegyére, szöcskék rebbentek, fátyolkák surrogtak, mil- liónyi hártyás szárnyacska zümmögött az éjszakai nektár mézes mámorában.

Jó volt gyereknek lenni, butácskán, aggályok nélkül feloldódni ebben a világban.

És akkor fiatal voltam még. nyűttségem ellenére gyorsan regenerálható erőkkel, és akkor még munkált bennem valamilyen pontosan meg nem ne- vezhető bizonyosság, mely szerint én is, mint minden ősöm ezen a magyar- nak nevezett földön, képes leszek megszerezni a mindennapi betevőt a ma- gam és háromnak kívánt gyermekem számára, tetőt húzhatok a fejünk fölé.

naég szellemünknek is nyújthatunk némi pallérozást, s e bizonyossághoz még bizonyíték is volt: én magam, gyökereimet a maiaknál nyomorúságosabb és kilátástalanabb idők mélyébe eresztve. Átfutott ugyan az agyamon, hogy ta- lán az összebarmolt kőlábazat árából mi rendezhetnénk nyomorúságos lakás- ügyünket, de ez a bizonyosság, talán a legtalálóbban történelmi bizonyosság, naivvá tett: akkor még nem hittem, hogy az az elfuserált ház, és a többi, ezernyi, kivagyisággal pöffeszkedő éoület. milyen gorombán lesz kénes egv- szerűen csak fölpöckölni terveimet. Milliónyi, hozzám hasonlók elképzelései- vel együtt. És még valami: abban az időben tulajdonképpen még csak a kezdeteinél tartott a presztízsépítési düh. még nem volt minden báios lanka, gerinc, vízpart, folyóvölgy egy csaló játék nyertesei ízlésének, ffőgjének, egész kultúráiénak erőszakos emlékműveivel összerondítva. Még vélhettem egy- szeri tévedésnek, tanulságul szolgáló hibának.

A ház előtt három gépkocsi állt. kettő közülük sötétkék vagy talán fr- kcffv. Az általunk járt. a haidani borospincéhez vezető úton aligha kerülhet- tek oda — az csak vasalt szekérnek, taligának út —, s mivel cuppogott a víz a cinünkben, űev gondoltam, hogv végül meg ne fázzunk, jobb lenne száraz úton visszamenni: és valóban: néhány lépéssel még közelebb kerülve, látha- tóvá lett ecv keskenv aszfaltút kékesszürke csíkja. A ház elől enyhe balos kanyart leírva a lejtőn, egv satnya tölgyesen átvágva magát, lefutott a falu- ba. Láthatóan nemrég épülhetett: még fénylett a háta. ahogy kígyóként, a sok zöld között osonva, bedugta prédára éhes fejét a faluba. És nyilván az úttal együtt készülhetett a villanwezeték. Még ezüstként fénylett a drót, ahogy az utolsó portától tíz—tizenkét oszlopra kapaszkodva küzdötte fel ma- flát a hegyre, az új ház kedvéért. No igen: a községfejlesztés. A község la- kóinak községük érdekében kifizetett adóforintjai.

"0©* gondoltam, az aszfaltúton fogunk visszamenni. Férfiasan megbeszél- tük a dolgot: jő iramú trappban, nem bóklászva szanaszét, nem játszogatva közben. Megyünk, mint az igazi katonák. Bizony, már itt az ideje: vár a friss tel. meg a vajas ken vér. Gy. már egy órával tovább alhatott.

11

(14)

A ház teraszán egy üvegburában égett a villany, a már ragyogó nap- fényben csak egy vöröses, izzó pont, a bepárásodott szélvédőjű kocsikon kí- vül csak ez mutatta, hogy vannak a házban. Már nagyon közel, talán csak egy kőhajításnyira járhattunk, amikor mozdult valami: kinyílt az ajtó, és a teraszra kilépett egy nő. Negyven körülinek gondoltam. Kiöltözött volt, mintha épp most ért volna haza a színházból: galambszürke kosztümöt, zsa- bós, ekrüszín blúzt viselt, az emelt nyakfodrokat egy fel-felcsillanó strassz

fogta össze — vagy kétujjnyival félrecsusszanva a blúznyakkal együtt —.

festékárnyalatú szőke haján fénylett a lakkréteg, mintha csak egy műszőrme parókát hordana, és mintha ügyelnie kéne, hogy le ne essen a fejéről: me- rev derékkal, lábait szinte a földön csúsztatva jött előre a terasz közepéig

— meglepő jelenség volt a kora reggeli szőlőhegyen. Megállt, baljával né- hány tétova mozdulatot tett. talán támasztékot keresett, aztán mintha enél- kül is megnyugtatónak találta volna a helyzetet, eleresztette feszesen tartott derekát, felhúzott vállait, fejét szinte már görcsösen tartó nvakizmait: való- sággal összehuttyant. Állt és nem moccant. Megálltunk mi is. Mintha illet- lennek éreznénk a mozgást. Mintha egy nagy színésznő drámai monológja előtti csönd bénított volna mozdulatlanságba. Álltunk és vártunk: talán a madárság is visszafojtotta felelőtlen füttyögését. A nő végiül csak egy nagyot sóhajtott, aztán kapkodva még három-négy kisebbet, felkapva lehullott kar- jait, kotorászni kezdett a táskájában. Egyáltalán nem a nők repkedően ügyes retikülmatató mozdulataival, inkább szögletes, türelmetlen, erőszakos kezek- kel; nem láttam, hogy elővett volna valamit, zsebkendőt, rúzst, cigarettát, majd anélkül, hogy felnézett volna a tájra, a Balatonra, vagy akárcsak ránk, hirtelen kihúzta magát, sarkosan megfordult és enyhe terpeszben, talpát esusszantva visszament a házba.

Az aszfaltút elején, közvetlenül a ház előtt még játszottunk egy kicsikét.

Vizes vászoncipőink talpát a flaszterhoz csapdostuk. Natívon szén nyomokat hagytunk, medve- és kisvakondnyomokat. Valósággal kicsirkéztük a ház előtti útszakaszt. Jó móka volt, Gergő nagyokat kaccantott. s miután közösen és tárgyilagosan megállapítottuk, hogy a kisvakondnvomok sokkal szebben sikerültek, mint a medvéé, még összerendeztem a verseny lázában kissé szét- zilálódott csokroeskát, és kiadtam a szigorú parancsot: most már nvomás!

Az út olyannyira nemrég készülhetett, hogy rajta állva, a sokféle balzsamos illatot elnyomva, jól érezhető volt a friss szurok szaga.

Megfogtuk egymás kezét, összeigazítottuk a lépteinket. A gyerek újra elkezdte énekelni a Bóbitát. Tiz lépést sem tehettünk meg. amikor megszó- lalt egv hang: „Dögöljetek meg."

Indulat nélküli, félhangos, szinte tárgyilagosan üres hang. És olyan vá- ratlan, mintha a kőfal vagy az anyaföld szólalt volna meg.

Megrándultam és hátrakaptam a feiem.

A oarkoló kocsik között egy férfi állt. Három-négy lépésnyire jöhettünk el mellette, és nem vettük észre. Nyilván mozdulatlanul állt. összeolvadva az autók sziluettiével. És már jó ideje ott kellett állnia, mozdulatlanul. Ugvan- útrv, mint abban a pillanatban is. amikor tekintetemmel rátaláltam: szilva- kék, hasa alá csusszant nadrágja zsebébe süllyesztett kézzel, leffegő, megeresz- tett nyakkendővel, kicsit furcsa testtartásban az autónak dőlve: minte eev világosabb, szilvakék reflexfényfolt a sötétkék karosszéria oldalán. Látnia kellett cioőcsapdosó játékunkat, sőt már azt is, hogyan bámultuk meg a kosz- tümös nőt a teraszon. Miért nem moccant egész idő alatt? És valóban ő szólt?

És miért mondott volna ránk ilyen rettenetes szavakat? Erek már a gyűlölet szavai, ugyan miért? És lehet-e egyáltalán egy négyéves, szőke kisfiút, aki daloleat és virágcsokrot tart a kezében, lehet-e egyáltalán gyűlölni?

Ha arcomon a riadalom okozta bárgyúságon kívül maradt még kifejezés, efféle kérdések lehettek.

12

(15)

— D ö g ö l j e t e k m e g ! — m o n d t a a térti másodszor is, i m m á r indulatosan és hangosan. Csaknem kiáltva.

Csak lenn a faluban, az emberszabású parasztházak v é d ő k a r j á b a n tértem ntagamnoz. A nosszu, keskeny asztaltúton u g y m e h e t t e m v é g i g , mint e g y szétütött: a g y e r e k f o g t a a k e z e m e t es v e z e t e t i . A d d i g is tudtam persze, hogy az e m b e r e g y i k m e g h a t á r o z ó érzése a g y ű l ö l e t , a v i l á g o t k o r m á n y z ó e s z m e a bő í o r r a s a : századom f i a k é n t ostobaság lett v o l n a n e m tudni. M a g y a r k é n t , a g y e r m e k k o r b ó l alig serdülve, két s z e m e m m e l l á t h a t t a m e g y i k v é r e s a r a - tását, soha el n e m f e l e j t h e t ő k é p e k b e n tárgyiasult es r ö g z ü l t ; n e k e m ez az elvont i o g a l o m e g y mocskos j á r d á n e l f o l y t , kocsonyás v e r t jelent, a m i t f e l - szív a családnak szánt d a r a b k e n y é r . T u d t a m , h o g y a m i n d e n f é l e g y ű l ö l e t e k kibogozhatatlan gubanca összeton e n g e m is, léteznek v a l a h o l e m b e r e k , akik f a j o m , a n y a n y e l v e m , h i t e m okából, bőröm, h a j a m , s z e m e m színe miatt, és az ö r d ö g tudja, m i f é l e o k o k b ó l m é g , a legszívesebben a g y o n v e r n é n e k , f e l k ö t - nének, tarkón lőnének, kipusztítanának a v i l á g b ó l m i n d e n i v a d é k o m m a l együtt, d e ez a tudat csak a m e g n e v e z h e t e t l e n szorongások s z i n t j é n lappan- gott. A r e m é n y és b i z a l o m é l e t n e d v e k k e l l ü k t e t ő h á r t y á j a a l a t t : lehetséges ugyan, de nincs m e g í r v a a csillagokban. Szerencsésnek m o n d h a t o m m a g a m , nagyon szerencsésnek, h o g y a g y ű l ö l e t t e l í g y , szemtől szembe, s z e m é l y sze- rtnt r á m m é r v e a d d i g m é g n e m találkoztam.

Nyilvánvalóan fokozta a hatást teljes védtelenségem. Legvadabb álmaim- ban, legmélyebb önkínzásaim során sem gondoltam, hogy hazám egyik leg- szelídebb táján, épp egy békeillatú, dús nyári reggelen, bűntelen lelkű, gyer- mekes önfeledtségemben fog érni. Egy ismeretlen embertől, akit sose láttam

a

ődig, akivel egy szót sem beszéltem, akivel külső megjelenésünkben azono- sak vagyunk. Akinek — és ez a rejtély csak hosszú évek múlva, töprengések és más hasonló tapasztalatok után oldódik majd meg — érthetetlen, mi oka lett volna a gyűlöletre.

Csak lenn a faluban oldódott a bénaság, csak negyed óra elteltével tud- tam visszagondolni a történteket. Meglepetésemre volt még egy nyúlfarknyi folytatás, egy töredék jelenet: érzékszerveim rögzítették az agyamat elsöté- títő rövidzárlat után is, ahogy a halál után a retina egy ideig megőrzi az utolsó látott képeket, esetleg épp a gyilkos vonásait. Amint másodszor hang- zott el a „Dögöljetek meg!", megálltam. Oda akartam menni ahhoz a férfi- hoz. Magyarázatot kérni? Megütni? Nem tudom. Oda akartam menni hozzá.

A gyerek fogta a kezem és húzott. Azt hitte, valami újabb játék, hogy meg- állok és húzatom magam. A gyerek a maga kis Bóbita-világába burkoltan öem vett észre semmit az egészből. És én nem akartam, hogy észrevegye.

Hogy megtudja. Elindultam utána, és úgy vezetett le a faluba, mint egy szélütöttet.

Menekülés közben, a satnya tölgyerdő előtti enyhe balos kanyarban ért utol még egy kiáltás:

— Vigyázz, szakállas, nagyon vigyázz, nehogy a kezem közé kerülj!

Azt hiszem, mindenképpen szerencsésebb, hogy nem fordultam vissza.

Ha megteszem, sok minden történhetett volna, lehet, hogy egyik független

m e

gyei bíróságunk felelősségre von a közrend megzavarásáért, esetleg huli- gánkodásért, vagy csupán a mainál néhány fogammal kevesebb lenne. De akárhogy is, ha csak ordítva mocskoljuk is egymást, elrontottam volna az egészet: én magam töröm össze azt a tükröt, amelyben meglátta önmagát, .jabb és újabb győzelmeinek egyikét ünneplő, savanyú szagú, átgajdolt, át- dmborázott, ám szabadulást mégsem, enyhülést mégsem hozó éjszaka után,

®gy harsogó, kora nyári reggelen kilépve a harmatos fűre, mozdulatlanul — talán már kissé megszeppenve is, figyelve az erdők páráját, a madarak

p

hekét. a rovarok dúskálását, figyelve a valóságos élet önmaga, kétségektől

hem gyötört értékeiben való tobzódását, hirtelen és durván eléje tartottak

13

(16)

egy tükröt; egy kopottas senkiházi és a kölke, szaros kis életük iránti bizal- muk és derűjük, összetartozásuk boldogságának durvaságával, melyben meg- láthatta nemcsak szilvakék öltönyös, pergamen arcú önmagát, házát, autóját, feleségét, de hajdan volt és talán még jövőbeli önmagát is: igen, meg kellett próbálnia, hogy összezúzza azt a tükröt,

Gy.-t még alva találtuk, de amint beléptünk a kis padlásszobába, azon- nal felébredt, és annyira megörült a kis csokrocskának, hogy mielőtt egy üres tejfölösdoboz vázába rakta volna, összecsókolgatott mindkettőnket. Reg- geli közben elmeséltük, merre jártunk, mit láttunk, és Gy. megígérte, mivel már egy cseppet sem érzi álmosnak magát, másnap ö is velünk fog jönni.

Az újonnan épült ház előtti történtekről nem beszéltem neki: nálam is riad- tabb és érzékenyebb lévén, csak gyötörte volna magát, egész héten rágódott volna rajta. Én is igyekeztem mihamarább elfelejteni. Később, már otthon, azt a tanulságot vonva le, hogy abban feltétlenül igaza volt annak a férfinak ott a hegyen, hogy vigyáznom kell, vigyáznunk kell, lehetőségeimhez képest mindent meg kell tennem azért, nehogy a keze közé kerüljek.

Nyaralásunk különben nagyszerűen sikerült. Egész héten káprázatos idő volt. Nagyokat sétáltunk, fürödtünk, röhögcséltünk és kipihentük magunkat.

Ha még egy hétig maradhattunk volna, csokoládébarnán jövünk haza.

Ezeket kellett feljegyeznem egy 1972 nyarán keltezett balatoni anzikszra.

TARDI SÁNDOR RAJZA

14

(17)

NAGY GÁSPÁR

Most visszatérünk?

Már hamuval rajzolgatok

(18)

Karcolat ernyőselyemre] (és rossz álomra)

A bukdácsoló repülőből időben kidobott/kilebegtetett veterán és ifjabb ejtőernyősök

még a levegőégben egy költségvetésből kiutalt kvarclámpával próbálták elvégezni azt a színváltást

amire normális körülmények között

a TISZTÍTÓTŰZ elnevezésű

— amúgy isteni rendeltetésű — intézmény szolgálhatott volna.

Ezen kitervelt csalárd-csaláson kissé fölháborodtak még az angyali természettel igazoltan mennyekbe kerülők is

de még inkább a jogerősen pokollal sújtott atyafiak — lett is nagy ribilliót

No de nem akkora hogy a többségükben simán földet érő kidobott/kilebegtetett ejtőernyősök ne tudták volna

a hiánycikknek számító ernyőselymei zsineget és főképp az át barnító szerkentyűt

— távolabbi céljaikat is fedezendő — jó valutára váltani.

És persze várakozván kivárván az időnek derűjét-borúját el-elirányítgattak még egynehány fontosnak látszó földi hely-

tartóságot [soroljuk-é csak a kultikus helyeket?]

abban a szent szolgálati sugalmazásban és meggyőződésben hogy egyszer újra leszáll értük az a nagyon nagy gépmadár s akkor bizony már nem lesz bukdácsolás.

Bizony akkor az ég a földhöz szorul a vizek kicsordulnak a tüzek porig égetik az éghetetlent [üveget követ és fémet] s lészen rendbetéve a röppálya és leg-

főképp a meggyöngült Irányító-torony, Uram akkor félelmükben vibrálni fognak a Te elhalványuló dadogó csillagaid

olyan lesz minden mint egy átélt de fölfoghatatlan gonosz álom mely csak játszik vélünk

amíg figyeljük szorgalmas ejtőernyőseidet mert ők is csak a Te rendelésed szerint töltik be az Űrt félelmes ugrándozásaikkal

16

(19)

ÁGH ISTVÁN

Előjegyzési naptár

Minden lapnak elég egy hét határidő, hogy a nap sárgára szívja, mint a holtat, átfordítom az elévült papírt,

fogy előttem a maga mögött vastag, s csúszik le a fiókba, tavalyi réteg régebbi rétegekre a teljesített teljesíthetetlen

magántörténet, nem-történelem,

előre emlékeztető piros-fekete kriksz-kraksz.

Még rövidítéseim is túlírtak.

Ennyi volnánk csak

Üjra és mégis meglepő

Űjra és mégis meglepő, hogy ez a kérgébe kushadt, aszúágakat tetető, fejsze alá való, deszkának, tűzre szánt öreg egyszerre kivirágzik, s betölti azt az űrt, mit a Műegyetem tériszonyos párkánya keretez,

mintha épp ezt a fát álmodtam volna, májusban lopódzkodva

csempésztem át a holdas erdőn a mázsás törzset, mint egy óriás beástam, s mint egy angyal fölkoszorúztam, szalagoztam,

s most ez az álomi ajándék eredt meg, mintha nem is álom lett volna, valódi, mégsem igazán eföldi babircás tombolás, ahogy bőségét ontja a nyitott ablakok tompa emeleteibe, ahogy lejti a fürtös tangót, belülről repít selyem-keringöt, szétszórja pitykéii könnyelmű

17

(20)

könnyeden a tonnás szűz lobonc, elsápadt zöld fogad magába, s egyszerre elvirágzik, újra és mégis meglepő.

Az ős

Willendorf Vénusza, megkövült petesejt, abroncsos terrakotta-hólyag,

bugyborék bókja, mellből senyvedi karú tejtömlő, iszonyú páros hímtag,

csupa-has, csupa-öl, csupa-far, úgy áll akárha combja lenne trónja, mennyi zivatar verte?! s szülni akar, harmincötezer éve feszül utódtalan ez a gonosz gnómmá fajult

önnemző behemót törpe, önmaga utolsója,

őshüllő zápfoga, ízeit lengődaru vödörbe pottyant hányadcka, rubensi kéjből csurgó kényes nedű, lábujjhegyére feledkezett hetéra pöckösííi, leszülni legalább!

üregük csiklós fókuszát

rácsiklandják a neandertáli szörnyek, vesszővé absztrahált gerincük durrantja:

SZÜLD MEG!

TARDI SÁNDOR RAJZA

18

(21)

SZILÁDI JÁNOS

Az elveszett falu meséiből

LEVÉL

Mert a szelíd makacsságot Verának is volt kitől örökölnie, végül meg- írja a levelet.

— Nincs ennek semmi értelme — vonogatja majd minden leirt sző után a vállát. — Szerintem rég elmentek már ők is. Ott a gáztartály, a három kaszárnya. Azt a környéket azóta is naponta bombázzák. Egy szó mint száz:

kár bélyegre pazarolni a rengeteg pénzünket.

Vera felemeli a tollat, várakozón anyámra néz. Arcán a mély meggyő- ződés komolysága: ennyi érv hallatán csak megszületik már az egyetértő szó.

Anyám nem szól semmit.

Amíg Vera papírt, tollat nem kerített, addig minden tiltakozó mondatára kárommal felelt. Most nem szól semmit. Ül és mintha nem is hallaná Vera dohogását, hallgat.

Taktika ez is.

Vera azért mondja a magáét, hogy anyám még véletlenül se gondolhassa beleegyezésnek a beletörődést.

Anyám meg azért hallgat, mert pontosan tudja: a legelső, a legártatla- nabb válaszszóra Vera azonnal letenné a tollat és megsértődne, mondván, ő így képtelen levelet írni... A folytatás pedig csakis veszekedés lehet.

Levél nélkül.

Két nagy taktikus vívja a maga harcát.

Az egyiknek be nem áll a szája és levelet ír.

A másik hallgat, fegyelmezi magát — az se kis dolog! —, és izgul, hogy núnél hamarabb megíródjon UZ ŰZ átok levél.

A harmadik, családilag nem is utolsó taktikus, ezúttal nem vesz részt

a

küzdelemben.

Nekem most nagyon jó dolgom van: játszom.

Leendő sógoromtól kaptam ezt a csuda játékot. Fából esztergált közönsé- ges cérnaorsó, aminek két, bicskával megfaragott pereme olyan lett, mint a

Körmös traktor kereke. Az orsó egyik oldalába apró szöget vert leendő só- gorom, arra gumit rögzített, amit átvezetett az orsó nyílásán. A gumi másik végén rövid, öt-hat centis kis rúd, azzal addig tekercselem a gumit, amíg

Csak bírom, aztán az egész szerkentyűt leteszem az asztalra. A gumi persze

é r e t n é kipörögni magát, ám a rudacska az asztallapra feszül, nem engedi,

8 így — mi marad más hátra?! — a kétkerekű, autó, traktor, akármi, elindul

szépen előre...

Remek játék!

A Béresnek két bátyja van, irigyeljük is érte.

Azért az se rossz, ha az ember nővérének udvarlója van.

Vera közben megírja a levelet, megcímezi a borítékot, ráragasztja a

^lyeget.

— Viheted — veti elém.

— Köszönöm — mondja anyám és akkorát sóhajt, hogy majd össze-

ü l

a ház.

— Nincs mit — Vera még egyszer megvonja a vállát. — Űgyse lesz

y

%sz. leáék se bolondok, nem várják meg, amíg a fejükre esik a bomba.

A logika szerint Vera igazsága cáfolhatatlan.

Ezúttal mégis ő téved.

(22)

Postafordultával jön a válasz, összeszedtek mindent, amit a lakás romjai között találtak. Van, ami van, menjünk érte.

Anyám arca csupa ragyogás.

— Nem megmondtam, te, nem megmondtam?

Vera hitetlenkedve nézi a levelet. !

— Ezt nem gondoltam volna.

Ha nem lenne képtelenség, azt hinné, anyánk maga írta a választ.

Este családi kupaktanács: ki menjen a holmiért. Wappel Ica, Vera barát- nője nem vette magának a fáradságot, hogy megírja, mi és mennyi a romok- boi kimentett... Talán ennyi, talán annyi... Végül megszületik a döntést Vera és leendő sógorom utaznak. Hétfőn mennek, szerdán jönnek.

— Aztán nagyon vigyázzatok, édeseim — búcsúztatja őket anyám.

Mennek, kézenfogva, mint a jegyesekhez illik.

Mi meg maradunk. És izgulunk. Értük is, meg azért is, hogy mit hoz- nak m a j d . . .

— El nem tudom képzelni, mi maradhatott ott meg. Még amikor mi hazaértünk, még akkor is úgy égett a ház, mint egy darab fa.

Két kíváncsiskodó szomszédasszony hallgatja anyám történetét az időzí- tett bombáról, ami pont a mi lépcsőházunk előtt fúródott bele a földbe, éS;

ami másnap este repítette levegőbe a házat, akkor, amikor mi Wappel Icáék- nál voltunk vendégségben.

Anyám az este folyamán legalább háromszor mondja el, hogy ő elkép- zelni se tudja, mi maradhatott meg a lángok között. Mondja, mondja, hogy semmi, és a szeme csupa ragyogás, a hangja csordultig reménnyel...

Én szegény édesanyám: a tegnapi szegénységet úgy megfényesíti a mai nincstelenség, hogy végül rábeszéli Sebest, mennénk ki szekérrel Veráék elé.

Kimegyünk.

A vonat a háborús időkhöz mérten egészen pontosan érkezik.

ö k is megjöttek, és hoznak mindent, amit találtak: egy nagy állóórát, anyám kapta valahol, ahol szolgált, pár edényt és egy hatalmas zománcozott fazekat...

— Ez mind megmaradt? — Anyám kerekedő szemmel nézi a rég látott holmit. — Ezt mind ti találtátok?

Mintha repdesne a boldogságtól.

Sebes csak kapkodja a fejét, hol a sínek mellé rakott órát meg faze- kat, hol anyámat nézi, és lerí az arcáról, nem érti, mitől ez a nagy boldogság

De már nem is kell érteni semmit, mert Vera átkarolja anyám vállát, húzza, viszi félre, minél távolabbra... így nem látunk mást, csak a görcsö- sen rángó vállát, és azt, hogy Vera szeretettel simogatja előrebukó fejét Valamit mond is anyámnak, de azt sem halljuk...

P A T K Á N Y O K I

Tegnap elvitték a csapdákat. j Ketten jöttek, egy fiatal, szinte még suttyófonna gyerekember, meg egy

szálfatermetű, bajszos öreg.

Anyám megpróbált tréfálkozni velük.

— Kifogták az egész regimentet?

— Nem hiszem én azt — ingatja a fejét a bajszos. — Ilyen egyik napról

"a másikra... Itt valami nem stimmel. Ha ezek így megpucoltak, akkor itt előbb-utóbb nagy baj lesz.

— Baj? — Anyám eleven kérdőjelként nézi a lekonyuló bajuszt. — M«

baj lehetne itt?

20

(23)

— Azt én nem tudhatom — vonogatja a vállát a bajszos —, de ezek ok nélkül nem futnak el.

— Ok? Azt mondja, ok? — Anyám már nevet. Könnyű, csillámos a ne- vetése. — Hát az van, az nem gond. Üres a magtár, nincs mit enniük. Ez elég, nem?

Anyám már fordulna, hogy a dolga után nézzen, de a bajszos megma- kacsolja magát.

— Nem hinném — mondja. — A bányában se terített asztal várja őket, Mégis csak akkor veszik futásra a dolgot, ha valami baj van. ő k a veszély- jelzők. Ha ők futnak, fut a bányász is. Ezért is visszük őket. Azaz innen Már csak vinnénk, mert fia patkány sincs. Azt mondom, menjenek maguk is, amíg nem késő.

— Majd meglátom — mondja anyám olyan könnyedén, mintha gondja ennyi lenne, hogy a három háza közül melyikbe költözzön be.

A bajszos többet nem szólt semmit, összepakolták a holmijukat, mentek:

Mi maradtunk.

Anyám meg Vera, legalábbis úgy tettek, észre se vették a változást.

Nekem szegényesebb lett a világ a patkányok nélkül. Nemcsak azért, mert a bányászok elvitték a csapdákat, hanem, mert az én külön vadászatomnak is vége szakadt. Meg annak a bármikor megismétlődő játéknak is, amikor Vera sikoltására ébredtem.

— Jesszusom, viszi a cipőmet!

Vera nem tévedett Nem az álmát, a valóságot kiáltotta bele az éjszakába A meggyújtott lámpa fényénél láttuk: jól megtermett patkány vonszolja az egyik cipőjét.

Az orránál fogva huzigálta a cipőt, úgy belefeledkezve a talán mulatsá- gos, talán fáradságos munkába, hogy a meggyújtott lámpa se tudta meg- zavarni.

A magas sarkú cipő minden rántásra megemelkedik, majd a sarka visz- szahuppan a földre, és azt mondja: kopp.

Hárman fekszünk az ágyban. Anyám és Vera egymás mellett, én lábtól, az ágy végében, keresztben.

Illetve most már senki sem fekszik. Anyám könyökére támaszkodva szótlanul nézi a cipőrablót, Vera az ágy közepén ül és sír. Maszatos könnyek folynak az arcán, de nem törli le, csak ül és dermedten bámul lefelé.

— Az egyetlen cipőm!

>

A patkány megint ránt egyet a cipőn. A cipő sarka megemelkedik, majd visszahuppan, és megint azt mondja: kopp.

Én vagyok a férfi a háznál. A férfi pedig nem gondolkodik, nem töp-

ren

K. hanem cselekszik. Kiugróm az ágyból, a patkány mellett termek, föl se néz a zajra, derékon kapom és fölemelem. Még nem tudom, mit csináljak vele, mert végül is nekem a cipő kell, nem ő, de a patkány megoldja a gon- dot: visszahajol, és apró, tűéles fogát belemélyeszti abba a valamibe, ami Megmarkolta, a középső ujjamba. A fájdalomtól, utóbb derül ki, csaknem elharapta az ujjam, felordítok, és a dühtől megsokszorozott erővel a falhas Vágom.

A patkány azonnal megdöglik.

A cipő megmenekül.

. Vera viszont változatlanul mozdulatlanul ül az ágyon, és ha lehet, még lobban sír.

Most pedig a patkányok itthagytak minket.

Az ördög tudja, miért, hogy, de olyan üres lett nélkülük a világ.

Nem sokáig.

Egy hét múlva, délelőtt, amikor egyikünk sincs otthon, összedől a magtár.

(24)

PUTYÓKA

Július. Felhőszakadás.

Ülök a meleg sártengerré vált űt közepén és putyókázok.

A müvelet roppant egyszerű. Keresek egy nagy darab lapos követ, azor.

kicsit meggyúrom a sarat, kereket vagy négyzetet formálok belőle, én a:

utóbbit kedvelem, majd a közepét kivájom, és ott, iszamlós vízzel is segítve a dolgot, csak egy vékony réteget hagyok, aztán megfordítva felemelem, fel- térdelek vagy felállók, és vigyázva, nehogy ferdén érjen földre, lesuhintom

A jól végzett munka jutalma: szerte-szana fröccsenő sárréteg és hangos durranás.

Mindez roppant olcsó, ami az én gyerekkoromban egyáltalán nem elha- nyagolható szempont, és egész addig játszható, amíg az égről perzselő nap fel nem szárítja a sarat.

Putyókázni, mert csak sár kell hozzá, elvileg bármikor lehet.

Ezzel együtt: putyókázni közvetlenül felhőszakadás után a legjobb.

Behunyom a szemem. Negyven évet szalaszt; el a piciny mozdulat, és máris ott ülök az utca meleg sarában és putyókázok.

KORONATÖVIS

Nagy fehérség a világ, ameddig a szem ellát. Lehet vagy harminccentis a hó, és azt a parasztember is becsüli: az alatt már hízik a vetés.

Hárman tiporjuk a havat a kétoldalt jegenyék cövekelte úton. Elöl Poty- kány birkózik a hóval. Nem ö a legnagyobb közülünk. A mögötte tébláboló Kiss Béla jó fél fejjel magasabb nála. és három-négy centivel én is, de neki van csizmája. Bélának koszlott félcipő feszeng a lábán, nekem az anyám tákolta rongy is. bőr is mamusz.

Libasorban megyünk. Béla is, meg én is igyekszünk a Potykány törte lyukba lépni.

Valakik már jártak előttünk. Nagyobbak, egyenest felnőttek lehetnek, mert olyan széles és távoli kutakat fúrtak a hidegtől dermedt hóba, hogy az nekünk másfél lépésre is elég.

Az Elek-tanyához megyünk.

A kastélynak már hűlt helye, azt, ahogy a front elvonult, azonnal lerom- bolták a helybeliek, de a kastély körüli kert és főleg a kertet övező sövény- kerítés még megvan.

Nekünk meg épp az kell.

Potykányéknál holnap disznóölés lesz.

Az előttünk járók is hasonló ügyben járhattak, mert a tanyánál jobbra fordulnak a lábnyomok.

Meresztgetjük a szemünket, de nem látunk senkit, pedig a hő őrizte lé- pések meglett embereket mutatnak. Baj persze nincs, mert a sövény min- denkié, az szed róla, aki akar, csak gondoltuk, megnézzük, kinél visít holnap még egy utolsót a disznó.

Az út menti bokrokat már megszedték. Sebaj, megyünk beljebb. És nem- hiába: a hatodik bokor ép, érintetlen.

Potykány lerakja a hóba a kosarat, nekilátunk a gyűjtésnek. Koro- natövis.

Maris néni, Potykány nagyanyja, a szúrós szemű kis fekete öregasszony, azt mondta, a gonoszok ebből fonták Jézus Krisztusnak a töviskoronát.

Mondta is, meg mutatta is a falon a bekeretezett szentképet,

Tényleg ilyen volt.

Tényleg ez volt.

22

(25)

— Nahát — mondtam én, és bár anyáin szerint én református vagyok, egy kis büszkeség menten fészkelődni kezdett, bennem. Lám, gondoltam, mi- lyen híres egy hely a mi falunk: nálunk terem a koronatövis. Ezt gondoltam, Wert attól a pillanattól kezdve, ahogy a szentképet megláttam természetesen úgy tudtam, hogy akkor is tőlünk vitték a levágott ágakat...

Mi persze nem töviskoronát akartunk csinálni.

Hittanra mind a hárman járunk. Én is. Tán az egész faluban a mi csa- ládunk az egyetlen református, ám itt senkinek se jut eszébe megkérdezni, te milyen vallású vagy. Aki Tésen lakik, az katolikus. Ez a rend emberem- lékezet óta. Mi meg nem szólunk semmit.

Szóval hittanra járok. Nincs ebben semmi. Minden órán együtt ülünk az osztállyal. A hittan is óra, csak azt pap tartja.

A pap is beszélt már nekünk a töviskoronáról.

Igaz, ő nem mondta, hogy itt az Elek-tanyánál terem a töviskoronához

y

aló, de ez nem jelent semmit, öreg már a mi papunk, nem jár az sehova.

Mondta is Maris néni: lassan már az utolsó kenetet is csak akkor adja föl

a

haldoklónak, ha az megy el hozzá.

Koronatövis.

Gyönyörű, ujjnyi hosszú tövisek, kemények, hegyesek, akár a vas.

Azt szedjük. A nagyobbját, a szebbjét.

Háború után vagyunk. Sok minden hiányzik az életből.

A hurkapálcika is.

Hát azt helyettesíti a koronatövis.

Ügy lehet vele lezárni a hurka végét, mint a parancsolat.

És van rengeteg: percek alatt félig a kosár.

Béla meg én még szednénk, na nem azért, mintha nem tudnánk, két disznóöléshez elég már az, ami a kosárban van, hanem hogy lássák, milyen igyekvők vagyunk, és hogy holnap minél gazdagabb legyen a jutalmunk, de Potykány ránk mordul:

— Doszt — veti elénk a foga közül az apjától tanult szót, aki pedig a K. und K. világában kiművelődött apjától, vagyis Potykány nagyapjától ta- nulta el a szót is, meg ezt a foga közt szűrt morgást is, ahogy mondani kell, és már kapja fel a kosarat.

Fordulok én is.

És abban a pillanatban mögöttem felrobban a bokor. A lépésből ugrás,

a

földet érésből egetverő üvöltés lesz.

Hason fetrengek a hóban és üvöltök, ahogy a torkomon kifér.

Potykány meg Kiss Béla, no meg a bokor mögül kikászálódó Nagy Ist- ván — már majdnem kész legény, és már majdnem Gazda Nagy a tisztessé- ges neve — és persze elmaradhatatlan komája. Csutorás, értetlenül téblá- bolnak körülöttem.

— Megbuggyantál te, vagy mi? — érdeklődik Gazda Nagy. — Csak ezzel a bottal csaptam rá a bokorra, te, mit vagy úgy oda.

Nem is az az én bajom. Azt az ijedelmet elintéztem volna azzal a bak- ugrással, csakhogy ott, ahol földet értem, hatalmas koronatövis meredezett

a

fagyott földből.

— A lábam! Jaj, a lábam!

Nagy nehezen elhiszik, nem huncutságból mórikálom magam a szegényes Gúnyámban a hóban, és szemügyre vesznek. Nem kell sastekintet hozzá: a talpamból ömlik a vér.

Gazda Nagy megcsóválja a fejét.

— Én a te korodban sose ugráltam — mondja, majd a hátára kap, mint

° i y zsákot. — Na, gyere, otthon bekötözzük.

Két vagy három hónap múlva, amikor már kutyabajom, újra álmodom

^ t az ugrást. A siker ezúttal is teljes,

i I I

(26)

Dobbanó reccsenésre ébredek. A földön, a szétesett ágy darabjai közt ülünk.

— A koronatövis — motyogom, és nem tudom, hol vagyok.

— Koronatövis? •— Anyám a mellére szorítja a dunyha csücskét, egy pillanatig értetlenül néz rám, aztán úgy elkezd kacagni, hogy kicsordulnak a könnyei.

Még egy perc és vele nevetek én is.

Csak Vera nem nevet. Ül a szétcsúszott deszkák között, a szemé- ben harag.

— Most aztán már tényleg szerezzünk még egy ágyat — mondja és feláll. — Ezt meg rakd össze. Ha szétrúgtad, akkor rakd is össze.

HABÓKOS FERKE ÉS BOLOND FERKE j ' ' ' i

Bolond Ferke öt falu bolondja, Habókos Ferke viszont csak a mienk.

És a kettő egyébként sem ugyanaz.

— A bolond — magyarázta Potykánynak meg nekem Csutorás —, az olyan ember, aki csak azt hallja, amit ő akar. A habókos meg azt, amit mon- danak, amit kell.

Csutorás megvilágosító szavához szegődve, Potykány is, én is bátran

hihettük volna: csupa habókos emberből áll a világ. í

Nem hittük.

# j

Nem azért, mert hazug embernek ismertük Csutorást, hanem mert mi j nemcsak azt hallottuk, amit mondott, hanem azt is tudtuk, amit mondani l akart.

Az pedig nagy különbség.

Bolond Ferke évente háromszor bukkan fel a faluban. Ebből kettő amo- j lyan alkalmi látogatás, teljességgel kiszámíthatatlan időpontokban, egy vi- j

szont pontos, rendszeres. i Minden év augusztusában, aratás után Bolond Ferke bezörget a sekres- j

tyéshez, elkéri a maga templomi zászlaját és megy. Két álló napig járja a j falut a templomi zászlóval, énekli végig, ki tudja hányszor, a zsoltáros- könyvet . . .

Beszélni senkivel se beszél, ha adnak neki, és adnak persze, azt elfo- gadja, az időnként mögéje csoportosuló gyerekhadat nem zavarja el, a csa- holó kutyákra ügyet se v e t . . . Két kézzel tartja maga előtt a templomi zász- lót, megy rendíthetetlenül, és rekedtes, el-elbiesakló hangon énekel...

Egyszer azért velünk majdnem szóba állt.

A Kiserdőből caplattunk haza Potykánnyal. Bolond Ferke épp ebédelhe- tett, mert nagy-nagy csendességben kanyarodtunk be a házak közé.

És akkor egyszer csak felharsan a rekedtes bariton.

„Jézus az én reményem . . . "

Potykány meg én úgy állunk az utca közepén, mint akiknek földbe gyö- kerezett a lábuk.

Bolond Ferke Mucsiék háza mögül bukkan fel és jön egyenest nekünk.

Kettőnk közül én vagyok a mulyább. Meg egyébként is: Potykány a hívőbb .a templomban, igaz, ő tényleg katolikus, és a hitetlenebb a templo- mon kívül...

Akárhogy is van, ott dermedezünk az út portban, és nézzük meredten az egyre közeledő nagy selyemlobogót... Még tizenöt lépés, még tizenkettő, még t í z . . . és egyszerre meghallom Potykányt, amint sivítva rázendít...

• „Jézus az en reményem, balra kanyarodj..."

Negyven év öröme, keserve után is állítom: Potykány nem heccelődött,

ft

(27)

nem Bolond Ferkét ugratta, pláne nem a szentséget gúnyolta, egyszerűen Menteni akarta az összegubancolódott helyzetet.

És menti is, mert a sivításra, Potykány éneke leginkább arra emlékeztet, Bolond Ferke felkapja a fejét, ránk mered, egy pillanatig úgy néz ki, na, Most megszólal, és vagy valami nagyon szépet, vagy valami nagyon ocsmá- nyat vág a fejünkhöz... Aztán meggondolja magát, nem szól semmit, csak Még magasabbra emeli a zászlót, balra fordul és megy.

Jó három házzal arrébb rázendít:

„Jézus az én reményem . . . "

És elhallgat.

Még két házzal odébb újra kezdi:

„Jézus az én reményem..."

Aztán megint csend.

Az utca végén járhat, amikor harmadik nekifutásra megtalálja a méltó folytatást.

Akkor nézünk körül: ki látott bennünket.

Az utca csendes, kihalt, egyedül Rajnóki nagyanyja áll kinn a kapuban, és emeli két kezét az ég felé.

— Megálljatok, istentelenek, megver még benneteket a teremtő — Mondja, és mint aki jól végezte dolgát, belép az udvarba.

Abban az esztendőben Bolond Ferke három napig énekelte a falut. Ez kicsit feltűnt a népeknek, de nem nagyon.

Habókos Ferkével viszont ilyen kalamajkába nem keveredhet az ember.

Habókos Ferke rossz viszonyban van az évszakokkal, ezért télen-nyáron katonaköpenyben jár, ugyanabban a katonasapkában, a vállán hosszú rúd, 3 rúd végén rohamsisak.

Habókos Ferkével közelről az áll szóba, akinek dolga van vele, meg mi, gyerekek.

Habókos Ferke ugyanis szagos ember.

Egyszerűbben szólva: Habókos Ferkének szarszaga van. Na nem azért, Mert folyton összecsinálja magát, hanem mert ő a falu klozetpucolója.

A hosszú rúd végére kötözött rohamsisak a legfőbb munkaeszköze: azzal Meregeti ki a kloze tokát.

Ami rajta van, az meg az ünnepi és a munkaruhája egyszerre.

— Hogy megy az üzlet, Ferke? — kérdezem tőle én is, mint minden gyerek a faluban.

_ A — mondja Habókos Ferke, és megemeli a sapkáját —, nincsen itten lá világ. Nem szarnak az emberek. Nincs mit.

— A múlt héten a Béres Laciéknál...

— Ugyan mán — Habókos Ferke hosszú beszélgetésre számítva földre csusszantja a póznának is beillő rudat, és rátámaszkodik —, mán az övék se

a z

igazi. Nem is lehet. Aki üres levest eszik, annak a seggén se velőscsont Potyog ki. A tűzoltófecskendővel kellett volna kiszivattyúzni, nem ezzel me-

re

getni. — Habókos Ferke megvetően a földre köp. — Egy húgy az egész világ.

Most mór helyben vagyunk.

Potykány vigyorog mellettem, mint a zöld alma.

Megbököm.

— Figyeld, mindjárt mondja.

És már mondja is.

Habókos Ferkének kialakult elmélete van a világról. Azt adja elő most is.

Habókos Ferkét még senki se látta a templomban, de azért a maga mód- ján istenfélő ember ő is. Legalábbis erre utal, hogy a világot, az embert, az

ö

teremtményének tartja.

25

(28)

- ö csinált, mindent — mondja. — Ö állította a Napot, a Holdat az égre. Ö gyúrta a Földet, az összes élőlényeket, mindent. Gondos gazda volt,, nekem elhihetitek. Azóta is abból élünk, amit ő adott. Na, meg abból az egyből, amit mi csinálunk. Ne röhögjetek, nem tréfadolog az, te. Azt mon- dod, büdös? Büdös, na és? Ne a szagát nézd, hanem az eredményét. Láttad a Suliék kertjét? Nézd meg. te gyerek, eriggy, nézd meg. mi terem ott. Ab- ból, igen, abból. Azt esszük mindnyájan, ami abból terem. Megesszük, ki- szarjuk, elültetjük és újra megesszük. Ez a világ rendje. — Habókos Ferke visszalendíti a vállára a rudat. — Na, gyerek, beállsz hozzám inasnak?

— Holnap — kiáltom és már futok, mint a nyúl.

Potykány a nyomomban.

— Holnap — méltatlankodik Habókos Ferke, és már indul ő is. — Mind azt mondja, holnap. Mi lesz ebből a világból, ha nem áll a helyemre senki?

— Habókos Ferke megtorpan, két kézre kapja a rudat, nagyot lendít vele és kiált. — Rossz idők, rossz embereket teremnek ...

Aztán megy tovább.

LÁZADÁS

Egyszer a nincstelenség ellen is fellázad az ember.

Fellázadtam én is.

Hónapok óta gyűlt bennem a keserűség. Jó, tudom én, nem királyfiak meg herceglányok az én osztálytársaim, de valamennyi pénze mindegyiknek van. Dugdossák, mutogatják, megbeszélik, mit vesznek, mire költik...

Egyedül nekem nines soha egy fillérem se.

— Tudod te egyáltalán, milyen a piz? — veti oda egyszer félvállról Gimesi.

-• Tudom — mondom és úgy vágom állon, hogy keresztülesik a táskáján.

A haverjai menten rámrontanak. Csupa nagydarab, bivaly gyerek.. • Mire feleszmélek, a porban fekszem. Gimesi a fejemet) rugdalja és holmi szarháziról üvölt, akinek most fogja kitaposni a belét...

A karommal körülkerítem a fejem, és védem, ahogy tudom.

Szerencsére mezítláb van ő is, így csakhamar rájön, hogy ha a csontos részt rugdalja, az neki is fáj, hát áttér a lágyabb tájékokra.

Nekem se kell több, összehúzom magam, mint annak idején az én ked- ves patkányom, elkapom a lábát, lerántom, és máris beletérdelek a gyomrába.

A haverjai, akik előzékenyen átengedték a tei-epet, persze újra felsora- koznak.

— Ha a közelembe gyüttök, kinyomom a szemit!

Már nem babra megy a játék.

Gimesi is érzi, odaszól:

— Hagyjátok, menjetek.

Veszik a táskájukat, mennek.

Megvárom, amíg tisztes távolba oldalognak, akkor két csattanós pofont adok neki, és felállók.

— Részemről ennyi elég — mondom —, de ha akarod...

Nem akarja. Feláll, fogja a táskáját, megy, aztán visszafordul.

— Kódút — süvölti, és már fut a haverjai után.

Nincs mit mondanom: az vagyok.

Illetve most már csak voltam.

Most én vagyok a leggazdagabb az osztályban.

Húsz, azaz húsz forintom van.

Nagy pénz ez, nem gyereknek, felnőttnek is summa.

Anyám ezért egy egész kosár virágot csinál.

26

(29)

— Azannyát! — Potykány elismerően füttyent. — Ez mán döfi! Kira- boltad a tanácsházát?

— Van egy tyúkom, az tojta.

— Tyúk? — Potykány úgy mered rám. mintha az én arcomról akarná leolvasni az egész tananyagot. — Kakas az, te, nem tyúk.

Az egész osztály csodájára jár a pénzemnek. Nézik, hümmögnek, még azt is kiszámítják, mi mindent vehetnék érte.

Irigyelnek, érzem, határozottan irigyelnek.

Ilyen se volt még, gondolom, és jólesik, hogy ilyen is van.

A következő órán. alig valamivel a szünet után, anyám kopogtat be az osztályba, és kcri Irén nénit, egy kicsit engedjen ki engem.

Kimegyek.

— Kisfiam, te vetted el a pénzt?

Anyám nem néz rám. valahová a felhőkbe tekint.

Merő lucsok a tenyerem, ahogy eléje tartom a húszast.

Anyám nem szól semmit, elveszi a pénzt, indul.

Megyek utána.

Szeretném, ha pofon vágna, ha kiabálna . . . Nem szól semmit, csak megy.

Megyek utána . . .

Megyünk az iskola, a kocsma e l ő t t . . .

Sértettség és düh ágaskodik bennem. A legjobb úton vagyok afelé, hogy menten úgy érezzem, méltánytalanság történik velem . . .

Anyám befordul a boltba.

Én, mint az alvajáró, utána.

Zsírt, paprikát, sót kér, és amikor mindent elé raknak, hozzám fordul:

— Kisfiam, nem kérsz valamit?

Akkor kirobban belőlem a tehetetlen zokogás. Üvöltve zokogok, patakzik a könnyem.

Az eladó értetlenül bámul:

— Bolond ez a gyerek, vagy m i . . .

Anyám nem szól semmit, megsimítja a fejem, aztán gyengéden kituszkol a boltból.

És MÍERT TAVOITÁL EL ' ^ ^ | j | p

f \ Tfc

R \ r a I a ^ í s I T A A h ,

- ^ p ^ ^ p t s m í i

27

(30)

nézlek a zuhanásból

eltáncolsz nélkülem ilyen hamar?

hová?!

miféle csapda volt ez?

forró és lágy zenék forró és lágy liánok haj- és kar- és viráglánc egy süllyesztő fölött mely alattomban lebillen —

— nézlek a zuhanásból csillagszemed lehányva forogsz mintha még fognám a derekad a vállad

ne nyisd ki a szemed még!

az isten szerelmére!!

ebből a végtelen-véges kegyetlen zuhanásból

hadd nézzem még ahogy táncolsz hadd nézzem még ahogy táncolsz

az eltékozolt istenarc

egyetlen pillanat kimozdít megcsendülnek határaid kiszállsz magadból magad ellen visszanéző szemedben szánalom pszeudó élet volt hazugság legszebb időd elvesztegették

— leperegnek a számlákon nyüzsgő számok

szél söpri semmivé

függsz most egy láthatatlan szálon mint sárkány a sárkányeresztő gyerek fölött de már tudod

hogy ODA többé nem lehet lehúzni

mint üres pénztárgép pörög

a sors

szél söpri semmivé

fölsejlik koldus-aurádban

az eltékozolt istenarc

(31)

A torzó éneke

Végtagok nélküli nyomorék

— e fantomfájdalomban miért is érzem egyre még hogy lábam és karom van s ha érzem egyre még miért hogy fájnak üszkösen égnek ...?

e csonkaság mért mímeli kínját a teljességnek?!

az elmetszett achillesz-ín helyén lidércláng világol s villámló kínnal van teli a torz üres kabátujj miféle kéz volt hát a kéz s milyen láb mit lemetszett az Irgalmatlan Fényű Kés

— vak végzete e testnek — hogy csak a romlandó hálan- dó fizikai testvég

hullt porba

a boldogtalan

szellemtest itt remeg még itt lobog itt fáj itt sikolt

az üszkös éjszakába

makacsul magyarul bár tilos s bár tudja hogy hiába

(1986)

KISS ANNA

A köd

Kanál orvossággal

a kis kopasz doktor,

selyem bugyrokkal lassan távolodó tükör, Lenen néném szoknyáján fél arasszal

túlérő kombinéja, Szent Virgil

kantusán a golyónyom...!

29

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

amikor a munkaidő a leghosszabb volt, ennél 0.3 órával volt hosszabb a munkahelyen teljesitett munkaidő, de 2.8 órával több a háztáji és kisegítő gazdaságokban ledolgozott

A mellékéletben végzett összes tevékenység a teljes életnek körülbelül egyharmadát teszi ki (Sebők–Sik [2003]). táblában látható valamennyi otthoni munka esetében ennél

dennapok rendjét felváltja egy olyan hie- rarchikus rend, melyet már semmiképpen sem vezérelhet a magyar állapotok egy- szerű áttétellel való ábrázolásának igénye,

Kimaradhat például az an- tológiából az a szerző, aki bár Szlovákiában él, szlovák állampolgár, ennek értelmében szlovákiai magyar író, de az adott évben például csak

(Ahogy a korai újkorban gyarmatokat, ottani árukat és munkaerőt akkumuláltak, ma az egykori gyarmatosítók és a megjelenő arab tőke a világ informá- ciópiacát

*Neszlényi Judith a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián végzett Antal István, Faragó György, Molnár Antal, Kodály Zoltán, Viski János növendékeként.. Ebből a

Érvek szól- nak amellett, hogy kevésbé volt egyértelmű fordulópont: a kötet – mint láttuk – maga is amellett érvel, hogy az euroszkeptikus érvek rendszere már

Két olyan tényezőt szükséges itt megemlíteni több más közül, amelyek a hangzó beszéd funkci- óihoz tartoznak, és a norma vagy helyesség szemszögéből jelentősek... –