A lábjegyzet mint paratextus

1.a) A narráció regisztereit, narratíváit megjelenítő lábjegyzet

Mint láttuk, a főszöveg és a paratextus átmenet nélküli elválasztása nem indokolt, sokkal inkább egy módszertani elválasztásról van szó. Következésképp kétféle jegyzetet különböztethetünk meg. Definíció szerint nem paratextusok azok a jegyzetek, amelyek világosan a főszöveg részei. Értelemszerűen pedig paratextusok azok a jegyzetek, amelyek a főszöveget részletesen kommentálják, tehát világosan segédszöveg funkcióját töltik be.

Ilyenek az utólagos szövegkiadások kiadói jegyzetei, amelyeknél nem tételezhető fel szerzői hozzájárulás. Vagy ilyenek az olyan auktoriális jegyzetek a szerző által újra kiadott szöveghez, amelyek puszta korrektúrának minősíthetők, mint Chateaubriand A németről című 1810-ben Párizsban kiadott, a császári cenzúra által erősen megcsonkított, később egyszerűen

210 HÁSZ-FEHÉR Katalin, Az irónia arabeszkje… i.m., 524.

211 S. V^ARGA Pál, A narratív sémák szerepe A Noszty fiúban = A Noszty fiú esete Tóth Marival: Tanulmányok, szerk, MILIÁN Orsolya, Gondolat Kiadói Kör – Pompeji Alapítvány, 2008, 8.

212 S. VARGA Pál, Mikszáth „tudásregényei”, Tiszatáj, 2011/11, 52-79. Hasonlóra utal monográfiájában Eisemann György is.

bezúzott műve, amelynek 1813-as angol kiadása visszaállítja a cenzúra előtti szöveget, illetve a megfelelő helyek jegyzeteiben hivatkozik cenzúra csonkításaira.²¹³

Az auktoriális jegyzet – még ha diszkurzív szövegről és jegyzetéről van szó – nem feltétlen paratextus. Sok esetben ugyanis nem kommentáló funkciója van, hanem inkább kitérésnek, kiegészítésnek minősíthető, és emiatt egyszerűen beilleszthető a főszövegbe, emiatt sok szerző le is mond a terjedelmesebb jegyzetapparátusról, helyette egy minimális mutatót használ. Viszont ez esetben egy másik síkon veszteséget lehet elkönyvelni. Azzal, hogy a szerző a főszövegen kívüli jegyzetről lemond, megszűnik a lehetősége, hogy egy másik hangnemben is megszólalhasson.

„A jegyzet leglényegesebb előnye abban áll, hogy pontról pontra részletező, tompító hatásokat, vagy, mint ahogy a zenében mondják, egyfajta regiszterváltást tegyen lehetővé, amelyek ahhoz járulnak hozzá, hogy enyhítsék a diszkurzus idővel nem kedvelt linearitását. Az intenzitásnak a regisztere, az olvasás kötelességének lektűrré süllyesztése, amelyek esetleg visszatérnek vagy egy paradoxonba fordulnak (ami egy jegyzetnek a leglényege), mindezekből világossá válik, hogy sok író, és éppen nem a jelentéktelenebbek, miért nem akarnak a jegyzetekről lemondani.”²¹⁴

Tehát azok a jegyzetek, amelyek a narrációnak egyfajta másik regiszterbeli megszólalását teszik lehetővé, valójában nem kommentálnak, hanem a főszöveg integráns részét alkotják, emiatt definíció szerint nem minősíthetők paratextusnak. A jegyzet középkori paratextuális eredete a szövegformának eleve regiszterváltó konnotációt ad, így a jegyzet a maga megjelenésében nagyon jól képes tükrözni a másik regiszterre váltást. E regiszterváltó karakter úgy gondolom, különösen a mikszáthi jegyzetekre érvényes. Egyrészt az esetek többségében kételkedhetünk a jegyzetek kommentátori funkciójában, ami felveti azt az egyszerű kérdést, hogy akkor meg miért jegyzet formájában kapja az olvasó ezeket a közleményeket. Másrészt a mikszáthi epikára oly jellemző narrativitást, két értelemvilág narratíváinak ütközését remekül szemléltetik. Vagyis a Mikszáth-szövegek jegyzetei egyszerre regiszterváltást, narratívát jelenítenek meg. Így a regényszövegek Eisemann értelmezésében

„(ki)forgathatókká” válnak, jellegzetes mikszáthi módon kétféle olvasatnak is megnyílnak, ami metaforikusságuk jele.²¹⁵ Tehát a jegyzetek kettős narratív szerkezetet képesek teremteni.

Kabdebó Tamás esszéisztikus tanulmánya is erre a „kifordíthatóságra”, „kétfedelűségre”

mutat rá a Különös házasság kapcsán: jelentéktelennek tűnő jegyzetei a narráció eszközei, amelyek a cselekmény, a műfajok síkjait teremtik meg.

„Ha jól, és újból és újból elolvassuk Mikszáth regényét, a kettős befejezés nemcsak két alternatívát sugall, a halált, vagy az életet, hanem motiválja a pervesztett, megvert ember kiútját: a halált tettetve választani az életet.

213 GENETTE, Paratexte …, i.m., 314.

214 Uo., 312.

215 „...Mikszáth művei folyást aláásnak minden egyirányú értelmezési stratégiát, hogy annak az ellenkezőjét is lehetővé tegyék.” EISEMANN, Mikszáth…, i.m., 113-116. Szemléletesen „duplafedelű” szövegről beszél: SZÉLES

Klára, „Hat likra járt az esze” (Szólás, metafora, narratíva Mikszáthnál), It, 2000, 186.

… A legszebb korunkbeli posztmodernekhez hasonlóan a regény tele van hintve lábjegyzetekkel. Eddig még hagyján, hiszen ezt mások is megtették a századfordulón, amikor a lábjegyzetelés szövődményes információadagolást jelentett, nem pedig posztmodern anekdot- és aranyköpésesdit. Igen ám, de a kritikainak beillő Szépirodalmi kiadás elmondja a valóságos Buttler-Dőry házasság igazi történetét, mely más módon volt különös, mint a Mikszáth-szőtte-elmetszette házasság. A mikszáthi lábjegyzetek azt szuggerálják a gyanútlan olvasónak, hogy a kódexekben és periratokban lenyomozható házasság valóságos történetével van dolguk. Holott. … A lábjegyzetek tudatosan ferdítenek – no, ez túl erős: 'rászednek', helyesebb szó, hasonlóképpen a mai posztmodern lábujj-lábköröm jegyzeteihez.”²¹⁶

Az alábbiakban tehát azt vizsgálom, hogyan teszik szemléletessé a jegyzetek fikción belüli narratívaütköztetéseket. A vizsgált három regény szerkezete tipikusan mikszáthias, polarizáló, ugyanis két narratíva ütköztetésén alapulnak. Így a Beszterce ostromában az imaginárius és a reális narratívája ütközik: Pongrácz gróf „múltidézése” a történelmet közösségi és antropológiai narratívát jelent, egy minden jelenséget értelmezni tudó, átfogó világmagyarázatot. Ennek ellentéte Zsolnának narratívája, amelynek a történelmi hagyomány jelentőség nélküli. A Kísértet Lublónban a műfajok, a kísértetregény és a detektívregény műfaji narratívája ütközik, hasonlóan a legendát és a detektívregényt konfrontáló Szent Péter esernyőjéhez, vagy az „irodalmi ízléseket” szembeállító Galamb a kalitkában-hoz. A szelistyei asszonyoknál pedig történetírói narratívák ütközései fedezhetők fel: a vágyott történelmet megteremtő történetírás, amellyel szubjektív motívumokat felfedő történetírás állítható szembe.

1.b) A lábjegyzet a levélregényekben és a történelmi regényekben

A következőkben a paratextus és fikció viszonyát a felvilágosodás levélregényei alapján mutatom be, a terjedelmesebb kitérő célja annak szemléltetése, hogy a mikszáthi lábjegyzet

„regiszterváltását” európai kontextusba helyezze.

A 18. század regényeihez, levélregényeihez szorosan hozzátartozott a valószerűség fikciója, amely távolságot teremtett (akár jogi értelemben is) a regény szövege és a

„közreadó” szerző között. Genette terminológiája szerint e művek előszava a szerzőséget tagadó fikciót építik fel.²¹⁷ Mivel a főszöveget a levélregény fikciója szerint a szereplő(k) levelei alkotják, emiatt a befogadás irányítását e szövegeken belül nem teheti meg a szerző.

Viszont a lábjegyzetekben megjelenhetett a narrátor: ugyan a könyvön belül, de mégis a

„levelek” szövegein kívül szólalhatott meg az értelmezés. Ez a paratextuális eljárás a levelek valódiságának fikcióját nem sértette. Mivel a jegyzetek a közreadó fikció eszközei, emiatt

216 A tanulmány kissé líraian, de tárgyilagosan így folytatódik. „Nem tudom, hogy Mikszáth kacskaringós, egybefolyó, különváló történeteinek, adomahalmazának, szórakoztatókedvének, többszintű hangulatvilágának, egyszerű és különleges hőseinek, társadalomkritikájának és tekintélyt elvető, „rangtiszteletlen” és hierarchia mentes stílusának ismeretében miért kell a posztmagyar híveinek olyan ősökre visszatekinteniök, mint az ír Joyce.” KABDEBÓ Tamás, Mikszáth a posztmodern, Palócföld, 1997/2, 133.

217 Defoe Robinson Crusoe, Moll Flanders című regényei például ilyenek. Utóbbi regényhőse, Moll Flanders, fiktív aktoriális szerzőként értelmezhető. GENETTE, Paratexte …, i.m., 180, 185.

nem paratextusok, hanem a fikció, a szöveg részét alkotják. Mindez demonstrálja, hogy e lábjegyzeteknek nem az volt funkciója, hogy a közreadói fikciót valóságnak mutassák be, hiszen a korabeli olvasóközönség számára teljesen világos volt, ki a valódi szerző.²¹⁸ E jegyzeteket merőben narratológiai okok hozták létre: a levélregény poétikájának integráns része, hogy a levelekben az individuum szólal meg, ami kizárja, hogy egy egyén feletti véleményt megszólaltató protagonista lépjen fel. A narráció kettőssége a következőképp alakul: a levelek a szereplők szubjektív, eseményekbe bonyolódott nézőpontját jelenítik meg.

Az objektív, az eseményekre rálátó, egyén feletti nézőpont pedig a jegyzetek megnyilatkozásából olvashatók ki. Így a levélregény két, egymásnak ellentmondani látszó intenciót kapcsol össze: egy individualizáló, pszichológiai jellemábrázolást célzó, dramatikus-dialogikus momentumot, illetve egy egyén feletti, epikus-teleologikus ábrázolására törekvő momentumot.

Richardson jegyzetei a Clarissában egyértelműen nem a közreadói fikciónak, hanem pusztán a befogadás irányításának eszközei: olvasói reflexiókból megtudva, hogy az intrikáló szereplőnek Libertin Lovelace-nak a megítélése – ellentétben az ő szerzői elképzeléseivel – pozitív, ezért értelmezést irányító jegyzetekkel közbeavatkozott, hogy a kialakíthassa a leveleknek a szerzői szándéknak megfelelő értelmezését. Illetve a jegyzetekkel a terjedelmes levélhalmaz egyes darabjai közti egymásra utalására hívta fel a figyelmet.

Rousseau Új Heloise-nek fiktív kiadói előszavai és jegyzetei szintén inkább narratológiai szerepűek: a közreadó szerző és olvasója közti kapcsolat kiépítésének célját szolgálja. A narrátor az első előszóban, majd a jegyzeteiben társadalomkritikájának ad hangot:

a főváros Párizs olvasóközönségével szemben egy a nagyváros tülekedésétől mentes, erényes, valódi együttérzésre képes publikumot tételez fel, így a vizionált olvasó az érzelemdús ember projekciójává válik. Így a szerző és a (kivetített) olvasó közötti egyetértés lebontja az akadályokat, ami szükségtelenné teszi a közvetlen tanítói hangvételt. Viszont az olvasó fölé rendelt nézőpont hiánya nem akadályozza a közreadó szerzőt, hogy nézeteit küldetéstudatának megfelelően ki ne fejtse. E példák a narratológiai lehetőségeket demonstrálják: bár a levélregény a narráció szólamait aránylag korlátozottan képes megjeleníteni, mégis érzékelhetővé tudja tenni a különféle nézőpontokat. A későbbi regények szintén élnek a jegyzetek adta lehetőséggel. Stendhal auktoriális jegyzetei a Vörös és feketében a fentiekhez hasonló narratológiai szerepet kapnak: az elbeszélői lábjegyzetek véleményezhetik a nemkívánatos figurák megnyilatkozásait, egyúttal tőlük távolságot is teremtve.²¹⁹ Jean Paul

218 STANG, Harald, Einleitung – Fußnote – Kommentar: Fingierte Formen wissenschaftlicher Darstellung als Gestaltungselemente moderner Erzählkunst, Bielefeld, Aisthesis, 1992, 40-49

219 GENETTE, Paratexte …, i.m., 308, 318-319

jegyzetei pedig külön poétikával bírnak.²²⁰ A jegyzet mint fikcionális szöveg szélsőséges példája Nabokov Pale Fire műve: a voltaképpeni mű a főszöveg terjedelmét meghaladó jegyzetekből bontakozik ki, megalkotva a kritikai szövegkiadás groteszk paródiáját. Ide illik Esterházy Péter Termelési regényének jegyzetelési technikája, amely szintén a humor és az irónia regisztereként értelmezhető, nem tárgyilagos adatközlésként. Mivel a regény jegyzetei a fikcionális szöveg részét alkotják, ezért nem mondhatók definíció szerint paratextusnak.

Az elemzendő három regény jegyzetei a történelmi regény műfajának kellékei. Bár a történelmi regény eleve az újraírást tűzi ki célul, emiatt kezdettől fogva megkülönböztették a történetírói szakmunkáktól, de mégis a fikciót „igaz történetnek” törekszik beállítani. „César de Saint-Réal 'nouvelle historique' alcímmel beszélte el Don Carlos (1672) sorsát, és jegyzeteivel azt sugallta, hogy ténylegesen megtörtént eseményekkel foglalkozott.” A forrásjelölő jegyzetek tehát a műfaj külsődleges kellékei, feladatuk a regény hitelesítése, de nem szükségszerű tartozékok, elhagyása a múltra irányuló reflexiót jellemzi. Kemény Zsigmond a Gyulai Pál című regényében lemond a jegyzethasználatról, „ily módon távolodva a 'korrajz' eszményétől s közelítve az öntörvényű világot teremtő műalkotáséhoz.”²²¹