A Magyar Néprajzi Lexikon meghatározásában a kulturális antropológia „a régészetet, nyelvészetet, etnológiát, etnográfiát és folklorisztikát integráló tudomány”.1 Interdiszciplináris jellege miatt feltétlen figyelmet érdemel, annak ellenére, hogy sokáig „az Európán kívüli, törzsi-rokoni csoportokban élő társadalmak és az ősi civilizációk tanulmányozását” jelentette.2 Látszólag nem lépett fel tehát az emberiség egészét átfogó kultúra értelmezésének igényével, csupán a történelmi fejlődés korai szakaszának vélt állapotokat elemezte. Csakhamar azonban olyan megállapításokhoz jutott a kultúra sajátosságainak kiemelésével, amelyek általánosított formájukban már az emberi lét kulturális meghatározottságát bizonyították, azaz vonatkoztatni lehetett ezeket a modern társadalmakra is. Egyébként az etnológia és az antropológia korai elmélete is hangsúlyozta, hogy amit a kultúráról mond, az egyetemes érvényű.
Azt, hogy az antropológiai megközelítés a kultúra elméletének, filozófiájának is alapvető szempontja, bizonyítja Márkus Györgynek a modern korról szóló tanulmánya, amely szerint a felvilágosodás kétféle felfogást alakított ki a kultúráról: az emberi élet egészét átfogó antropo-lógiait és az értékelméletit, amely a szellemi javakra szűkítette a kultúrát.3 A terjedelmi eltérésen kívül lényeges szemléleti különbség is volt közöttük. Az első a kultúrák viszonyla-gosságát és egyenértékűségét hangsúlyozta, a második megtartva a természet és kultúra szem-benállását a természeti korlátoktól való eltávolodás mértékével határozta meg a kulturális javak értékét. Ez a különbség azonban csak viszonylag későn alakult ki közöttük. Kezdetben az antropológiai felfogás is a történelmi fejlődést tekintette alapnak, amikor számításba vette a természetnek emberi célokra történő átalakítását.
A történelem és a kultúra evolucionista felfogása
A 19. század közepén a német Gustav Klemm fogalmazta meg a kultúra általános elméletéhez írott alapvetésében, a kultúra történetével foglalkozó kutató feladata, hogy bemutassa „az emberi nem fejlődését teremtő minden tényt és jelenséget a maga egymásutániságában”, és
„írja le azokat a viszonyokat, amelyeket... nemzedékek során megélt”. A kultúra története ugyanis „az emberiség alacsonyabb szintjéről indul, és a magasabbak felé halad”.4 Fel kell tárni azokat a jelenségeket is, amelyek az emberi erőkben a természettel szemben kibonta-koznak, ezek indítékaival és kölcsönhatásával együtt. Klemm szerint a kultúra tudománya tapasztalati tudomány, az emberiséget egészként kell vizsgálni, fejlődésének szakaszai szerint és a különböző foglalkozások keretei között. A folyamat megértéséhez figyelmet kell fordítani az emberi természet alakulására.
Ezzel kapcsolatban van Klemmnek egy érdekes megállapítása: az emberiséget aktív és passzív fajra osztja. Az első típus szerinte „az akaraterő, a tetterő, a törekvés” jellemzi, és testileg is erősebb, teherbíróbb. A második típusban inkább az érzelmi fejlettség tapasztalható.
Ezért ez a két típus megfelel a férfi és női tulajdonságoknak. A passzívak mindig kis közösségekben élnek, s nem akarják csoportjaikat nagyobb törzsekbe egyesíteni. Az aktívak azonban éppen erre törekszenek, s olykor még a passzívakkal is keverednek, átadva nekik életformájukat, kulturális eredményeiket. Amazok tehetségesebb tagjait maguk mellé állítják, s az arra alkalmasakból katonai csoportot szerveznek. Az aktív emberek hajtják végre a kultúra történetében az első jelentős fordulatot: a táplálék megszerzésében az áttérést a földművelésre, a fémek feltalálására, a munka megosztására, a magántulajdonra. Ezek
következményeként jön létre a társadalom megosztottsága, a hatalom változó formája, törvényeinek a vallási hittel való megerősítése, az államigazgatás és a városi élet. Klemm ragaszkodik a tapasztalati alapokhoz, elismeri azonban, hogy „a dolgok kezdete és vége”, valamint a tények összefüggései „tapasztalatilag nem hozzáférhetők”.5 Ezért az ember csak reménykedhet abban, hogy a következtetéseiben nem sokat téved. Segítségére van a szimbolika és a misztika az érzékfeletti és transzcendens jelenségek bemutatásában, és érzéseinek kifejezésére szolgál a költészet, a művészet a legkorábbi korszakoktól kezdve.
Klemm könyvével egy időben, ugyancsak 1851-ben jelent meg Amerikában L. H. Morgan ismertetése az irokéz indiánok életéről, anyagi kultúrájáról, társadalmuk szerkezetéről, vallásáról. Helyi tapasztalatok alapján írta meg összegzését, s bár művét nem szánta tudomá-nyos tanulmánynak, azt később mégis a tudomátudomá-nyos etnológia kezdetének tekintették.6
1877-ben jelent meg „Az ősi társadalom” c. könyve, amely az emberiség történelmét az életmód és az eszközhasználat alapján három nagy korszakra osztotta: a vadság, a barbárság és a civilizáció korára. Ezeken belül több fokozatot különböztetett meg. Szerinte „jogosan feltételezhetjük, hogy a kultúrának ez a három különböző foka egy természetes és szükség-szerű fejlődési sor része. Egyébként e fejlődés általános feltételei s az emberiség... ismert története valószínűsíti, hogy e fejlődési sor történeti érvénye az egész emberiségre vonat-kozik”.7 „E korszakok mindegyikének más-más kultúrája és többé-kevésbé sajátos és jelleg-zetes életmódja volt. A fejlődési fokoknak ez a sajátos arculata lehetővé teszi, hogy valamely társadalmat viszonylagos fejlettségi fokának megfelelően vizsgáljunk, és hogy ezt a társadal-mat önmagában tanulmányozzuk, és mutassuk be”.8 S minthogy minél régebbi állapotokat vizsgálunk, annál egyszerűbb találmányokat találunk, feltételezhetjük, hogy ezekben a korokban a fejlődés üteme lassúbb volt, és a mértani haladvány elmélete alapján később fokozatosan gyorsult fel.
Az utolsó kifejezések hasonlítanak az angol szociológus, Herbert Spencer megállapításaihoz, aki az 1857-ben megjelent könyvében a haladást az egyszerű és homogén állapotok bonyolultabbá és heterogénné válásának formájában értelmezte.9 Ezt a törvényszerűséget a szervetlen és szerves természetben egyaránt kimutatta, s példákkal bizonyította, hogy ez a folyamat az emberek társadalmi együttélésére is jellemző. A munka megosztásában, a nyelvben, a művészetben, a tudományban egyaránt megtalálható. Arra a kérdésre, hogy mi okozza a differenciálódást, ezt a választ adta: „Minden aktív erő egynél több változást idéz elő, minden ok egynél több hatást idéz elő”.10 Indoklása azért elgondolkoztató, mert a haladás magyarázatában Spencer elhatárolta magát a mennyiségi szemlélettől, mondván, hogy a haladás nem lehet „a megismert tények és a fölismert törvények számának növekedése”, mert
„az igazi haladás oly belső változásokban áll, amelyeknek az ismeretek fölhalmozódása csupán csak ismertető jele”, árnyéka, de nem a lényege. Egy társadalom haladását sem a közszükségleti cikkek számának gyarapodása mutatja, mögötte „a társadalmi szervezet szerkezetének változása” húzódik meg, ez hozza létre az ellátásban jelentkező termékek mennyiségi változását.11 A változást előidéző ok tehát belső, szerkezeti jellegű, míg az eredmények számának növekedése, mint okozat, mindig külsődleges. A mennyiségi változás ezért csak másodlagos, azaz következménye a struktúra módosulásának.
Az „Alapvető elvek” c. írásában 1862-ben a társadalmat kis csoportok egyesüléseként fogta fel, de hangsúlyozta, hogy ez is a homogén struktúrák heterogénné válását bizonyítja, mert a kisebb létszámú csoportokban az emberek hasonlósága nagy, a népesebb társadalmi együtt-élésben viszont az egyének különbsége lesz mind nagyobb. A struktúra változása a funkciók változásának lesz a következménye, vagyis a munkamegosztás teszi bonyolultabbá a társada-lom szerkezetét. E probléma tárgyalása közben Spencer használta az organikus fejlődés mellett a „szuperorganikus” fejlődés fogalmát is. P. Bohannan és M. Glazer könyvében erről
ezt találjuk: „Spencer írásaiban a szuperorganikus fogalma olyan ideákra vonatkozik, amelyek felülemelkednek az egyének szintjén. Véleménye szerint az emberek a szuperorganikus révén képesek összehangolt cselekvésre. Spencer itt valójában a kultúra fogalmát pedzegeti: ha behelyettesítjük a kultúra szót az előző mondatba, az mindjárt világos értelmet nyer”. 12 Ha elfogadjuk ezt a magyarázatot, megkapjuk a kultúra integráló funkcióját, az emberek együttélését lehetővé tevő és szabályozó szerepét.
Az egyenes vonalú fejlődés gondolata határozta meg Edward Burnett Tylor munkásságát is. A
„Primitív kultúra” címmel 1871-ben Londonban megjelent könyve az emberiség egységét és történelmi fejlődésének fokozati sémáját hangsúlyozta. Az egyes népek kultúrájában található sok hasonlóság arra késztette őt, hogy kijelentse: „Egyfelől a civilizáció olyannyira átható egységét nagyrészt az egyforma okok egyforma hatásának tulajdoníthatjuk, másfelől annak különböző fokozatait a haladás vagy a fejlődési folyamat egyes lépcsőinek tekinthetjük, ame-lyeknek mindegyike a megelőző történelem eredménye, és kész, hogy eljátssza illő szerepét a jövő történelmének alakításában.”13 Itt Tylor azt a meggyőződését fogalmazta meg, hogy a kulturális jelenségek ugyanúgy oksági kapcsolatokkal magyarázhatók, mint a természet jelenségei. Ebből következik, hogy a kultúra tudománya is a természettudományhoz tartozik.
Feladata a tények és oksági kapcsolataik tanulmányozása.
Az emberek akarata ugyan látszólag szabad, társadalmi összességükben azonban az egyéni akaratból származó cselekvések statisztikailag összegezhetők, ennek alakulása meghatározott törvényszerűséget mutat. Bizonyítja ezt, hogy „egy ország életének olyan homályos és kiszá-míthatatlan mutatóinak az évről évre való ismétlődése, mint a gyilkosságok és öngyilkosságok száma vagy éppen a gyilkos fegyverek fajtáinak a megoszlása”, valamint „a Londonban balesetben életüket vesztettek száma és a megcímzettlenül feladott levelek száma éves rendszerességet mutat”.14 Hasonló szabályszerűség található a primitív népek életében is, bár róluk nem készülnek statisztikai felmérések, de az utazók és misszionárius papok feljegyzései sok hasonló tényről számolnak be. S noha ezek a feljegyzések nem tudományos módszerrel készülnek, a különböző források ismétlődő megállapításai a tudomány számára mégis hasznosíthatók.
Az összehasonlító módszer mellett Tylor megjegyezte, hogy egy nép kultúrájának egészben való vizsgálata is szükséges, hogy megállapíthatók legyenek a rá jellemző sajátosságok az életmódban, az eszközök használatában, az erkölcsi törvényekben, a vallásban. Ezek ugyanis kiegészítik egymást. A kultúra fogalmát is ennek megfelelően határozta meg: „A kultúra, vagy civilizáció tágabban vett etnográfiai értelmében az a komplex egész, amely magában foglalja a tudást, a hitet, a művészetet, az erkölcsöt, a törvényt, a szokást és minden más képességet és sajátosságot, amelyre az ember a társadalom tagjaként tesz szert. A kultúra állapota az emberiség különböző társadalmaiban, amennyiben általános elvek alapján vizsgál-ható, olyan téma, amely alkalmas az emberi gondolkodás és cselekvés törvényszerűségeinek tanulmányozására”.15 Ezt a meghatározást később sokszor idézték, annak ellenére, hogy a benne levő felsorolás nem tanúsítja Tylor rendszerszerű felfogását. Feltehetően inkább az váltott ki elismerést, hogy Tylor kiemelte a kultúra és a társadalom összefüggését, valamint kapcsolatát az emberi gondolkodással és cselekvéssel.
Tylornak észre kellett vennie, hogy ha az egyes kultúrákat el is tudja helyezni az emberiség történelmi fejlődésének fokain, azok mégsem teljesen egységesek. A kultúrának sok olyan része van, amely azt a látszatot kelti, mintha régebbi korok maradványa lenne. Ezeket a jelen-ségeket survival-nak (tovább élőnek) nevezte, és elsősorban olyan szokásokat és hiedelmeket sorolt e fogalom alá, amelyek másféle gondolkodást tükröztek, mint az a kultúra, amelyben felismerték. Egyes szokásokban Tylor évszázados, sőt évezredes felfogás továbbélését feltételezte. Szerinte ezek a fennmaradt csökevények lehetőséget adnak a régi kulturális
állapotok rekonstruálására, még akkor is, ha időközben más kultúrák részeivé váltak. Ebből az a következtetés is leszűrhető volt számára, hogy a történelmi fejlődés egészében mégsem sémák szerint alakul, változása egyaránt tartalmaz kihulló, átalakuló és újonnan keletkező vonásokat, és ebben nagymértékben meghatározó az egyes emberek szándéka és életfelfo-gása. Már ez a körülmény is bizonyította, hogy aligha tartható a természeti törvények szerint alakuló történelemről és a fejlődés egyenes vonalúságáról megfogalmazott elmélete. Ezt a korrekciót az antropológiában a német származású Franz Boas kezdeményezte.
A történelmi partikularizmus és a kultúra relativitása
Boas fiatal korában földrajzot tanult a német egyetemeken, és első tanulmányútján, a sarkvidéken élő eszkimók között arra keresett választ, hogy a természeti környezet mennyire határozza meg az ott élők életmódját. Itt ismerte fel, hogy a környezet nem egyedül hat, az adott nép történelmi hagyományai, hagyományos szokásai legalább annyira meghatározóak.
Érdeklődése ennek hatására kiszélesedett, és az antropológia felé fordult. 29 éves korában amerikai meghívásra New Yorkba költözött, és két év múlva már a Columbia Egyetemen tanított. A tanítás mellett folytatta terepmunkáját, most már az indiánok között, akiknek a nyelvét is megtanulta. Boas azzal vált az antropológiai kutatások megalapozójává, hogy ragaszkodott a helyszíni megfigyelésekhez, és az így gyűjtött tények tárgyilagos leírása közben óvakodott az elhamarkodott általánosításoktól. Nemcsak módszertanilag újított, de a történe-lem értelmezésében is. Hangsúlyozta a különböző kultúrák egyenértékűségét, mondván, hogy tarthatatlan a fehér faj kultúrájának magasabbrendűségéről szóló tan, és más népek – indiánok, feketék, ázsiaiak – kultúrájának alsóbbrendűként történő minősítése. Ha az életmód valahol kezdetlegesebbnek is látszik, ez még nem bizonyítja az adott nép képességeinek gyengeségét, kultúrájának elmaradottságát. Faj és kultúra közt nincs összefüggés, már csak azért sem, mert ezek különböző időben alakultak ki. Noha a faji típus és a nyelv nagyjából azonos időben jött létre, a nyelv változása sokkal gyorsabb volt a faji sajátosságok alakulásá-nál. Még függetlenebb változást mutat a kultúra, amely „nem olyan egység, amely azt jelenti, hogy... minden elemének ugyanaz a történeti sorsa kellett, hogy legyen... Semmilyen ok sem ösztönözhet bennünket annak elfogadására, hogy a technikai találmányok, a társadalmi szervezet, a művészet és a vallás pontosan ugyanazon a módon fejlődnek, vagy hogy szerves és elválaszthatatlan kapcsolatban állnak”.16
Boas abból a feltételezésből indult ki, hogy „az ősidőkben hasonló típusú emberek kis elszigetelt csoportjai léteztek, amelyek mindegyikének saját nyelve és kultúrája volt”.17 E viszonylagosság fejeződött ki a kultúráról adott definíciójában is: „A kultúrát úgy határoz-hatjuk meg, mint azoknak a szellemi és fizikai reakcióknak és tetteknek az összességét, amelyek egy társadalmi csoport egyedeinek kollektív és egyéni magatartását jellemzik természeti környezetükkel, más csoportokkal, a saját csoport tagjaival és minden egyénnek önmagával szemben”.18 A meghatározás érzékelteti, hogy Boas a kulturális jelenségek mögött a környezetükhöz viszonyuló emberek magatartását tekinti alapnak. S e viszonyulás nemcsak azért rendkívül összetett, mert egy társadalmi csoport egyedei különböznek egymástól, hanem azért is, mert a környezet is többféle: természeti, társadalmi, más csoportok felé irányuló, és e viszonyulásokban megtalálható az egyének önmagukra vonatkozó reflexiója is. Mindez összefügg azzal, amit Boas „az emberi magatartás nagy változékonyságával” magyarázott, mondván, hogy az nem sztereotip, mint az állatoké. Az emberek viselkedése nem ösztönös, hanem tanult, jellemző rájuk „az okoskodás képessége”, „a tettek erkölcsi és esztétikai értéke-lése”,19 valamint a nyelv használata, ami még inkább jelzi az emberiség differenciáltságát.
„Biztonsággal mondhatjuk” – írja a faj, a nyelv és a kultúra összefüggéseit tárgyaló gondolat-menetében – „hogy a biológiai egység világszerte... sokkal nagyobb a nyelvi egységnél”.20 A nyelv is bizonyítja szerinte az egyvonalú evolúciós felfogás tarthatatlanságát, vagyis azt a feltételezést, hogy az emberiség történeti változásai mindenütt érvényes törvényszerűségek alapján mennek végbe. A nyelvi különbségek is megerősítik azt a meggyőződést, hogy
„minden egyes kulturális csoportnak megvan a maga egyedi történelme, amely részben a társadalmi csoport sajátos belső fejlődésén alapul, részben azoktól a külső hatásoktól függ, amelyeknek a csoport ki volt téve”. E komplexitás következtében „szoros párhuzam vonható a nyelv története és az általános kulturális fejlődés között”.21
A fejlődés értelmezésében Boas bírálta a korábban általánosan elfogadott összehasonlító módszert, amely a kulturális jelenségek statikus felfogásával keresett egyezéseket és hasonló-ságokat, kiindulva abból a feltételezésből, hogy az emberiség történetét a területi eltávolo-dással együtt járó diffúzió határozta meg. Boas hangsúlyozta, a kultúrák eltéréséből kikövet-keztethető, hogy az eredetileg egymástól elszigetelten élő népeknek csak a más népekkel történő érintkezés hatására gyorsult fel a fejlődésük. Nem az egység differenciálódása jellemezte tehát a történelmet, hanem a különbségek integrációja. A belső fejlődésre magya-rázat, hogy az emberek környezetük hatására egyre jobban alkalmazkodtak életfeltételeikhez, és ez mindig életmódváltással járt együtt. Ezért életük állandóan változott, még az úgynevezett primitív népek élete sem maradt változatlan. A kultúra kutatásának e változás dinamikáját kell feltárnia, figyelembe véve, hogy a társadalmi életet nem lehet egyszerű oksági viszonyok szerint magyarázni. Ami bizonyos viszonylatban okozat, az egyszerre oka is lehet a belőle kiinduló változásoknak. Erre példa: „Az élelem bősége nagy valószínűséggel népességnövekedést és a szabadidő megnövekedését vonja maga után, ami lehetőséget nyújt olyan foglalatosságokra, amelyek nem feltétlenül szükségesek a mindennapi élet szükség-leteinek kielégítéséhez. A népesség és – az új találmányokra fordítható – szabadidő növekedése viszont még nagyobb élelembőséget eredményez, és még több szabadidőt. Vagyis az egésznek kumulatív hatása lesz”.22
Tény, hogy a különböző kultúrákban előfordulnak hasonló jelenségek. Boas szerint ezek nem feltétlenül magyarázhatók azzal, hogy az emberi elme mindenütt ugyanúgy működik. Ez ugyan igaz, de előfordulhat, hogy bizonyos problémák megoldására csak korlátozott számú módszerek találhatók. Ebből is adódhatnak hasonló megoldások a világ különböző részein. A hasonlóságok azonban könnyen önkényes következetésekhez vezethetnek, hogy kimutassák az emberiség kulturális egységét. Az evolucionisták feltételezték, hogy a fejlődés mindig az egyszerűtől tart a bonyolultabb felé. A technikai eszközök igazolják is ezt. Ám a nyelv ellenkező irányú fejlődést mutat, és ugyanez mutatható ki egyes népek művészetében is. A kultúra tehát nem követ sémákat, az „számtalan közreható tényezőnek az eredője”.23 Ebben döntőek a helyi viszonyok és azok változásai. A kultúra növekedését földrajzi, társadalmi és pszichikai tényezők határozzák meg, és az utóbbiban lényeges, hogy az egyes népek mit vesznek át másoktól, s mit utasítanak el. Azt azonban csaknem lehetetlen megállapítani, hogy egy kulturális jelenség mely tényezők hatására alakult ki. Az empirikus kutatások bizonyítják, hogy ugyanaz a jelenség különböző népeknél más kiindulási pontokból, másféle hatásokra, eltérő fejlődési vonal mentén jött létre.
A kultúrák különbségéről jó meghatározást adott Edward Sapir, aki Boas hatására kezdett foglalkozni az antropológiával. Fogalmazásában a kultúra „minden olyan általános magatartásformát, életszemléletet és sajátos szellemi megnyilvánulást magában foglal, amely egy nép helyét egyedivé teszi a világ többi népe között, az illető népet a világ többi népétől megkülönbözteti”. A kultúrában azon van a hangsúly, hogyan funkcionál egy nép életében, és milyen jelentősége van számára. Benne „szellemi szempontból lényegtelen dolog nincsen, a
kultúra funkcionális hálózatában minden lényeges elem pozitív töltésű, a cél irányában ható és ökonomikus. A kultúra nem szedett-vedett hulladékok szellemi keveréke, gyatra halmaza, s nem a spirituális világ különféle jelenségeinek olyan elegye, amelyek amúgy sem alkalmasak a harmonikus szintézisre”.24
Boas felfogását a kortársi antropológia „történelmi partikularizmusnak” nevezte. Tanítványa, Ruth Benedict szerint ennek lényege az, hogy nincs általában vett kultúra, csak kultúrák vannak. Mindegyik mögött azonos idejű történelmi háttér található, ennek alakulása azonban eltér egymástól. A másság meg nem értéséből fakad az a tudománytalan nézet, amely elő-ítélettel szól a primitívek kultúrájáról, alacsonyabb rendűnek minősítve azt. Az a felfogás, amely a nyugati kultúrát tekinti az emberiség fejlődésében a legmagasabb szintnek, vissza-vezethető arra az elfogultságra, amely a saját kultúrát azonosítja az emberi természetnek leginkább megfelelő, értékes kultúrával, s eközben lebecsüli az ismeretlen kultúrát. Ebből ered az, hogy képtelen valaki megérteni a kultúrák relativizmusát, vagyis azt, hogy mindegyik csak a saját keretei közt érthető meg. Ezért hiba belőlük kiemelni egyes jelenségeket, és
Boas felfogását a kortársi antropológia „történelmi partikularizmusnak” nevezte. Tanítványa, Ruth Benedict szerint ennek lényege az, hogy nincs általában vett kultúra, csak kultúrák vannak. Mindegyik mögött azonos idejű történelmi háttér található, ennek alakulása azonban eltér egymástól. A másság meg nem értéséből fakad az a tudománytalan nézet, amely elő-ítélettel szól a primitívek kultúrájáról, alacsonyabb rendűnek minősítve azt. Az a felfogás, amely a nyugati kultúrát tekinti az emberiség fejlődésében a legmagasabb szintnek, vissza-vezethető arra az elfogultságra, amely a saját kultúrát azonosítja az emberi természetnek leginkább megfelelő, értékes kultúrával, s eközben lebecsüli az ismeretlen kultúrát. Ebből ered az, hogy képtelen valaki megérteni a kultúrák relativizmusát, vagyis azt, hogy mindegyik csak a saját keretei közt érthető meg. Ezért hiba belőlük kiemelni egyes jelenségeket, és